Pergő másodpercek

Két nappal ezelőtt Laura barátnőmmel ebédeltem. Elégedetten kortyolgattam a boromat és kijelentettem:
-Az idei év csodálatos volt számomra, de a következő év egyenesen mennyei lesz!
Laura a szemét forgatta.
–Vicces… De tudod, hogy ez őrültség, igaz? – kérdezte.
–Szerintem nem. És amúgy is sokat gondolkodtam már ezen.– válaszoltam.
–Nem is tudom … de szerintem ha használnád a fejedet, akkor nem hagynád valaki levágja.
Kicsit felnevettem. Remek hangulatban voltam.
–Ha nem használom, akkor nincs is rá szükségem, igaz?
–Eva, én komolyan beszélek…– tiltakozott Laura.
–Én is. Volt egy megvilágosodásom.
-Miről beszélsz?
–Tavaly az újévi bulin.
Laura megborzongott.
–Szörnyű dolog.. nem tudom, miért veszel részt ezeken a bulikon.
-Izgalmasak és a másnapi lakoma csodálatos!
–Igen, de akkor is…
–Korábban sohasem volt helyem elég közel a színpadhoz, de tavaly egészen közel álltam és a visszaszámlálás közben egyenesen a szemébe tudtam nézni.
–Szegény valószínűleg megrémült és megbánta hogy belekeveredett!
–Egyáltalán nem! Igen, volt némi félelem a szemében… idegesség az biztosan… de volt benne valami más is.
-Mi?
-Nem tudom pontosan leírni, de ez volt a legcsodálatosabb dolog. Egyfajta bölcsesség, elfogadás és izgalom. Abban a pillanatban tudtam, hogy amit ez a lány átél, az valami csodálatos izgalom és hogy csak egyetlen módon lehet elérni. Attól a pillanattól kezdve meg kellett szereznem… bármi áron!
–Szóval hagyod, hogy levágják a fejedet. – mondta Laura szkeptikusan.
-Hagyom, hogy levágják a fejem – mondtam tőlem szokatlan magabiztossággal.
Utána még sok mindenről beszéltünk. A végén megöleltük egymást és szétváltunk. Mindketten tudtuk, hogy soha többé nem látjuk egymást.
-.-
És ma itt van szilveszter. Az ajtók hat órakor nyílnak meg a fő eseményre, így körülbelül öt órám van beszélgetni és táncolni az ötszáz vendéggel, mielőtt a hivatalos program tizenegykor elkezdődik. Előadásom csúcspontja pontosan éjfélkor lesz.
Az ünnepség természetesen holnap délelőttig folytatódik. Testben ott leszek, ha lélekben már nem is. A testem kivéreztetése, kibelezése és feldarabolása a parkett közönsége előtt zajlik majd. Minden pár úgy fog a bálterem másik oldalára vonzódni, mint a lepkék a kerti lámpához.
Csak akkor csomagolja össze a zenekar a hangszereit amikor a maradványaimat visszaviszik a konyhába további feldolgozásra. A legtöbb házaspár privát szobákba vonul vissza, ahol olyan szexuális élményekben lesz részük, amelyet nagymértékben fokoz az utolsó pillanataim nézésének izgalma. Néhány szerencsés pedig izgatottan várhatja hogy megízlelje a húsomat. Már legalább ötször voltam a közönség soraiban, szóval tudom, milyen csodálatosak ezek az éjszakák.
Hosszú báli ruha van rajtam, ami eltakarja a lábamat de a vállaimat csupaszon hagyja és csodálatosan kihangsúlyozza a dekoltázsomat. Hosszú hajam bonyolult frizurába van felfogva. Szokatlan hogy a nyakam ilyen csupasz, ennyire ki van téve, ennyire sebezhető.
A vendégek köszöntése szürreális élmény. Mindenki udvarias és nem tesz kifejezetten említést közelgő halálomról. Ehelyett barátságosak és segítőkészek. A hölgyek kicsit kerülik a pillantásomat, a férfiak pedig különös csillogással a szemükben merednek rám. Nem emlékszem a beszélgetésekre, a nevekre vagy a bókokra. A memória hamarosan úgyis haszontalan lesz számomra.
A holnapi lakomára jegyet vevő szerencsés ötven vendéget könnyű beazonosítani, mert újabb szintű kíváncsisággal néznek rám. A nők különösen kényelmetlenül érzik magukat a jelenlétemben, a férfiak pedig úgy tűnik, hogy felmérik a melleim, a karom, a hátam és a vállaim zamatosságát. A magam részéről nem bírom abbahagyni hogy az engem hamarosan megevő vendégek száját nézzem. Nehéz felfogni és furcsán izgalmas elképzelni ahogy a húsomat simogatják azok az ajkak, nyelvek, és fogak.
A társalgás és tánc időszaka hosszú, de lelkesítő kötelességemnek érzem hogy személyesen üdvözöljem mindazokat a százakat, akik tanúi lesznek az utolsó pillanataimnak. És különösen azokat, akik holnap az én testemből esznek. Fárasztó, de éjfél után bőven lesz időm pihenni.
Egyáltalán nem volt könnyű ide eljutni. Január végén tettem fel a nevemet, miután megnéztem a tavalyi lány végső extázisát. Tudtam hogy majdnem egy teljes évem lesz arra, hogy rendet tegyek a dolgaimban. De komoly verseny volt az állásért. A most engem értékelő és velem udvariasan csevegő nők közül legalább nyolcan féltékenyek, mert nem választották ki őket. A legtöbb nő persze nem így érez, de nem én vagyok az egyetlen, aki látta a fényt. Lehet hogy van még egy extra adag neheztelésük is irántam, mert ritka az olyan nő, akit kiválasztanak a próbálkozása első évében. Azt hiszem meggyőző eset voltam és kellőképpen felcsigáztam a kiválasztási bizottság étvágyát.
Május elején kaptam értesítést a kiválasztásomról, így bőven volt időm lelkileg felkészülni a látványos halálomra. Persze soha nem lehet teljesen felkészülni az ilyen dolgokra, de azt hiszem jól bírom. Már csak néhány óra és szabad leszek.
11:00
Azt hiszem, nagyrészt sikerrel jártam. Nehéz megmondani mert mindenki mozog a zsúfolt bálteremben, de úgy vélem szinte mindenkivel beszélgettem legalább egyszer. Több tucat férfival táncoltam, rengeteg nőt öleltem meg, és ezernyi bókot fogadtam udvarias mosollyal. Kiérdemeltem a pihenést, de a következő óra állandó tevékenység lesz számomra.
A ceremóniamester -egy szmokingos, hosszú őszülő hajú, kissé ördögi megjelenésű hegyes szakállú férfi- lép színpadra és megalapozza pozícióját. Felhívja magára a terem figyelmét, néhány poént ejt és bemutatja a zenekart, a pincéreket és sok más embert.
11:05
A műsorvezető drámai szünetet tart, mielőtt magához szólít.
– És most… remélem mindannyian találkoztak az idei húsunkkal, a bájos Ms. Eva Armstrong-gal!
Int és a bálterem közepén megtalál engem egy reflektor, amint az ezredessel és Mrs. Daltonnal beszélgetek. Udvariasan búcsút veszek tőlük és végigmegyek az úton, amelyet a tömeg spontán módon szabaddá tesz köztem és a színpad között. A lábaim erőtlenek és kicsit attól félek, hogy elesek. Milyen kínos lenne kitörni a nyakam, mielőtt esélyük lenne elvágni. Végül elérem a kísérők biztonságát, akik támaszt nyújtanak nekem és felvezetnek a lépcsőn. Ott állok a megemelt színpad szélén és ostobán integetek az ujjongó tömegnek.
Több lányt is láttam már ebben a pozícióban, amint fogadják azok rajongását, akik ujjonganak majd miközben nézik a halálukat. Be kell vallanom, hogy ez az élmény egyik legidegtépőbb része. Sokkal jobban féltem ettől a pillanattól, mint attól amikor a penge átvágja a nyakamat.
Ezt nem tudom pontosan megmagyarázni. Csak úgy érzem magam mint egy szélhámos. Mintha nem tettem volna semmit, amivel kiérdemelném ezt a csodálatot. Tudom, hogy azok a nők, akik ebben a pillanatban irigyelnek a tömegben, mind megvetően néznek rám. Rosszul érzem magam amiért előre ugortam a sorban, de engem kiválasztottak, őket pedig nem. Nem én döntöttem. Megkönnyebbülök amikor elül az ujjongás.
11:15
A ceremóniamester mellém áll. Tűsarkúmban és hosszú ruhámban imbolygok és hálás vagyok, amikor kezét támogatóan a derekam köré fonja.
–Szóval, Ms. Armstrong… Készen áll a nagy fellépésre?– kérdezi széles műmosollyal.
–Igen… készen állok. – mormolom lassan.
–Az jó, mert egy kicsit késő lenne helyettest találni!
Ez a megjegyzése nevetést okoz. Elkerekedik a szemem megriadva attól, hogy egy pillanatra azt gondolhatta, hogy az utolsó másodpercben kihátrálok.
– Ó, soha nem tenném!
Megnyugtatóan megveregeti a csípőm.
– Nem, nem, Ms. Armstrong… csak viccelek. Tudom, hogy alig várja hogy ma egy nagyszerű show-t mutasson be nekünk, és tudom hogy nagyon sok irigy lány van jelen… Sok szerencsét jövőre hölgyeim!
Miért kellett ezt felhoznia?
– Ó, de nem akartam… -kezdek mentegetőzni.
– Nem kell bocsánatot kérned kedvesem, a ma esti megtiszteltetés a tiéd, úgyhogy csak élvezd!
11:20
A műsorvezető szélesen rámosolyog a közönségre.
–Ki áll készen arra, hogy egy kicsit többet lásson Ms. Armstrongból? -kérdezi.
A tömeg ujjong én pedig elpirulok. Remeg a kezem ahogy elkezdem kioldani a ruhám kapcsait. A műsorvezető segít kicsúsztatni a karjaimat a ruhából és a munka java részét elvégezve lecsúsztatja a lábamon. A tömeg fütyül és ujjong, ahogy a melleim szabaddá válnak. Rendben vannak. Valószínűleg sok közük volt a kiválasztásomhoz, úgyhogy nem panaszkodhatok. Jó érzés, hogy megbecsülnek.
Lerúgom a ruhát a lábamról és a ceremóniamester azt mondja:
-Fordulj meg, hogy mindenki láthassa ezt a zamatos popsit!
Lassan forgok és próbálom leplezni a mosolyomat. Az MC hosszút füttyent és azt mondja:
–Azoknak akiknek étkezésre jogosító jegy van a zsebükben, azt kell mondanom hogy idén tényleg megérte kiadni rá a pénzüket!
Kibújok a fekete tangából, végül az MC letérdel és lecsatolja a cipőmet amiből megkönnyebbülten lépek ki. Jelen érzelmi állapotomban ezek a sarkú cipők túl sok veszélyt jelentenek.
És most nagy tömeg előtt állok és nem viselek mást, csak egy félénk mosolyt. Nincs semmim a világon csak a testem, és az már nem sokáig lesz az enyém. A bőröm bizsereg és önkéntelenül remegni kezdek. Képtelen vagyok uralni, de remélem nem látszik túlságosan.
Az MC tovább beszél és rámutat a halálra ítélt testem néhány finomabb vonására. A tömeg hálás és érzem az éhségüket. Közülük néhányan évek óta a barátaim, de tudom hogy most már csak egy dologra gondolnak, amikor csupasz testtel látnak maguk előtt a színpadon. Átalakultam. Már nem vagyok az a szelíd modorú lány, akit ismertek. Most már természetfeletti vagyok. Valami valószerűtlen és csodálatos vagyok. Leírhatatlan vagyok.
11:30
A műsorvezető átkarolja a csupasz hátamat és az egyik kezével finoman megpiszkálja a bal mellbimbómat. Meglepődök, de tiltakozás helyett csak idétlenül kuncogok.
– Tehát Ms. Armstrong… Lefogadom hogy mindenki kíváncsian arra mit érez ebben a pillanatban! – mondja.
Küzdök hogy nyugodt maradjon a hangom.
– Nem tudom, mit mondjak. Nagyon nehéz elmagyarázni. Egyszerűen annyira túlterheltnek érzem magam. Ez az amire vágytam. Természetesen félek és ideges vagyok, de nem tudom… Olyan izgalmas! Tudom, hogy csapongok, de a gondolatok kavarognak az agyamban, mintha tudnák hogy már csak néhány percük van kifejezésre jutni.– motyogom a mikrofonba.
-Nyilván sok minden jár a fejedben, de lenne valami mondanivalód azoknak a nőknek, akik jövőre versenyezni akarnak a szerepért?
– Ó, nem tudom mit mondhatnék. Nem való mindenkinek, de ha megfog valakit az ötlet érdemes kipróbálni!
-Lefogadom, hogy sok jelenlevő élvezni fogja a húsodat holnap. Milyen érzéseket kelt ez benned?
Egész testemben megborzongok, ahogy izgalom fut át rajtam.
– Nos, néhányszor voltam a lakomán és a hús, amit ott ettem… annyira elképesztő volt, hogy az a hús egykor egy élő nő teste volt. Ezek a legemlékezetesebb étkezéseim amiket valaha átéltem, ezért remélem, hogy én is emlékezetes leszek mindenkinek, aki holnap ott lesz!
A tömeg elismerően tapsol.
11:40
-Úgy tűnik, már csak húsz perce van hátra! Itt az ideje, hogy megismerjük a műsornak másik sztárját!
Egy függöny félrehúzódik mögöttem és a nézők úgy kapnak levegő után, mintha először látnák a guillotine-t. Igaz hogy mindenki tudta, mi fog történni, de mégis minden alkalommal izgalmas látni a végzetes eszközt.
Megfordulok, hogy én is ránézzek arra a dologra, amelyen kilehelem a lelkem és élesen beszívom a levegőt, de nem esek pánikba.
A guillotine a színpad szélére merőlegesen van elhelyezve, így a legtöbb ember közvetlenül az arcomba néz majd amikor a penge leesik, de a színpad egy kicsit előrenyúlik a tömegbe és az eszköz most felém csúszik, és a pódium széle közelében áll meg. Néhányan majd láthatják a testemet oldalról, ahogy a fejem szabadon repül.
11:45
-Azt hiszem itt az ideje hogy elhelyezkedj! – mondja nekem gyengéden a műsorvezető.
Elfogadom a kezét és hagyom hogy a gép mögé vezessen. A deszka jelenleg függőlegesre van állítva és amikor nekidőlök, a széle éppen a vállam szintjén van.
Két gyakorlott asszisztens érkezik, hogy a helyemre rögzítsenek. A felkarom magasságában kerül a hátamra az első széles bőrpánt. Szorosan összehúzzák, amitől a melleim kissé kellemetlenül nekinyomódnak a kemény deszkának. A második heveder szorosan fogja le a derekamat és az alsó karomat. A harmadik heveder közvetlenül a térdem fölött rögzíti a combomat, a negyedik pedig a vádlimba mélyed és a fának nyomja a lábszáraimat.
Ez egy kicsit kellemetlen, de nem váratlan. A múlt héten volt egy átfogó próba, amely az utolsó öt másodperc kivételével a teljes élményt reprodukálta. Akkor megúsztam ép nyakkal és némi fájdalommal a testemben. Ezúttal a nyakam nem lesz ilyen szerencsés, de a pántok okozta fájdalmak sokkal gyorsabban múlnak el.
Teljesen rögzítve vagyok. Az ujjaim és a kezeim mozoghatnak és a lábujjaim is hadonászhatnak, de nagyjából ennyi.
-Kezdődik! – hirdeti ujjongva az MC, miközben az asszisztensek előretolják a vállaimat én pedig végzetemre fordulok a csuklós palánkon. A nyakam szépen megpihen a félköríves kivágásban. Előre nézek a véremet kívánó tömegre.
Az egyik asszisztens már a bokáim köré is kattintotta a bilincset, amelyet majd a kibelezésemkor használnak a fej nélküli testem felfüggesztésére.
11:50
-Tíz perced van hátra! – jelenti be az MC újabb éljenzések kíséretében, miközben félrehúz néhány kósza hajszálat a nyakamról és határozott kattanással helyére nyomja a felső rögzítőt.
Reszket a testem, de az izgalom nem múlik. Nem érzem úgy hogy hibát követtem volna el. Furcsa módon ez tűnik helyesnek. Kinézek a tömegre és teljes mértékben támogatom vérszomjukat. Érezni akarom végzetes lelkesedésüket. Szeretném hallani ujjongásaikat, miközben utoljára beszívom a levegőt. Most már nincs visszaút. Furcsa és meghatározhatatlan érzés tudni, hogy tíz percnél kevesebb van hátra az életből. Sokkal több időbe telne hogy leírjam a fejemben motoszkáló véletlenszerű gondolatokat, mint amennyi időm maradt.
11:55
Az MC egy párnázott kosarat helyez a színpad szélére a fejem alá. Néhány perc múlva egy kicsit közelebbről is megnézem. Mindenki ujjong ahogy a végső nyughelyemre nézek. Úgy tűnik nem kell sok ahhoz, hogy feldobja a tömeget. A vérem utáni vágy az izgalom tetőfokára kényszeríti őket.
–Öt perc van hátra kedves, és nagyon jól nézel ki! Még egy utolsó szó?
A műsorvezető a mikrofont az arcomhoz tartja. Utolsó szavaimat begyakoroltam, de valahogy kimentek a fejemből. Nem számít, ezek a záróbeszédek mindig ugyanazok.
– Ó, hát, nem is tudom… annyira izgató érzés itt lenni. Remélem mindenkinek boldog új éve lesz!
11:56
Az MC egy jól öltözött házaspárhoz szól, akik a színpad szélénél állnak:
-Jobb ott vigyázni! A fröccsenési zónában vannak, tehát ha tiszták akarnak maradni, jobb ha keresnek másik helyet!
A tömeg nevet, de a jól öltözött házaspár mindent tudóan mosolyog és marad a helyén.
Ha kinézek a végemre összegyűlt emberek sokaságára, nem tudok könnyen kiválasztani egyéneket. Ma mindegyikükkel beszéltem és sokukat évek óta ismerem, de ők most már csak tömeg. Egyéniségük éppúgy elveszett számomra, mint ahogy a saját törékeny identitásom a semmibe vész.
11:57
Hallom, hogy egy technikus a hátam mögött elfordítja a guillotine biztonsági reteszét. A döntő pillanatban nem kell kart meghúzni. Semmit sem bíznak a véletlenre. A guillotine kioldója az órához kapcsolódik, amely hatalmas zöld számokkal mutatja az időt. A bálterem mind a négy falán egyforma digitális óralap található és velem szemben levőt jól látom a távolból. Valahogy nyomasztó nézni, hogy pontosan mennyi idő van hátra az életemből. Jó ötletnek tűnik tudni mikor fogsz meghalni… kivéve ha tényleg pontosan tudod.
11:58
A pincérnők már egy ideje pezsgőspoharakat osztogatnak, és szinte mindenkinek van egy pohár a kezében. Néhány szerencsés, aki éppen előttem van kap majd bele egy adag pirosat, hogy ízesítse az italát. Élvezni fogják a megtiszteltetést.
-Készüljünk fel hogy koccintsunk az idei év végére… és a kedves Ms. Eva Armstrong végére!
Mindenki felemel egy poharat és ujjong. Valószínűleg nem sokat fogok látni a tényleges puszilkodásból és pezsgőivásból. Kissé akadályozottnak ígérkezik a kilátás a kosárból.
11:59
Egy perc maradt számomra. A tömeg energiája növekszik. A taps, ujjongás és nevetés állandó zúgássá nő, ami addig nem szűnik meg amíg el nem hagyom ezt a világot. Próbálok mosolyogni. Annyi boldogság és jókedv van ebben a szobában, hogy utálok levertnek lenni. Az én problémáim nem ok arra, hogy tompítsam a helyzet élvezetét. Amúgy tényleg vannak problémáim? Nem mondhatom hogy nem ezt kértem. Még versenyeznem is kellett ezért a megtiszteltetésért, szóval milyen hálátlan lennék ha boldogtalanság fogna el életem e végső percében.
11:59:50 = 10 másodperc
Az órákon lévő számjegyek pirosra váltanak és villogni kezdenek. Az idő alatt megjelenik az éjfélig hátralevő másodpercek száma.
11:59:51 = 9 másodperc
Lassul az idő vagy felgyorsulnak a gondolataim? Talán csak át akarnak hatolni a fejemen, amíg még tehetik. A mosolyom most egy kicsit erőltetett. Bárki bármit mond, ez stresszes. Igen, ezt akartam és még mindig akarom, de Istenem… néhány másodpercen belül meghalok!
11:59:52 = 8 másodperc
Az ujjaim és a lábujjaim mozognak… talán csak azért, mert még mindig tudnak. A tömeg folyamatos ujjongása elmosódott zűrzavar. Azt hiszem, a felettem lévő penge már alig várja, hogy a nyakamba harapjon. Miért személyesítem meg a halál rozsdamentes acéllemezét?
11:59:53 = 7 másodperc
Kezdem azt kívánni, bárcsak vallásos lennék! Az újévi lakomák sok önkéntese vallásos. Ez egyike azon kevés társadalmilag elfogadható eszközöknek, amelyek meggyorsítják az ígéret földjére való belépést. Én magam soha nem gondolkodtam ezen sokat. Mondtam Laurának hogy a jövő év mennyei lesz, de nem igazán vagyok hívő. Lehet persze hogy tíz másodperc múlva félénken mosolygok Isten előtt. De az is ugyanilyen valószínű, hogy becsukom a szemem és örökre megszűnök létezni. A hit magabiztossága talán megnyugtató egyesek számára, de hát a nem tudás kalandja is izgalmas. De hamarosan megtudom.
11:59:54 = 6 másodperc
Nem haragszom a közelgő halálomért ujjongók sokaságára és nem haragszom azokra sem, akik majd elhagyott testemből lakmároznak. Minden jót kívánok nekik, és örülök hogy ezt az örömöt az életükbe hozhattam. Az előző években én voltam a kiáltozó sokaság egyike, szóval tudom mit éreznek.
11:59:55 = 5 másodperc
Idén ez még csodálatosabb élmény. Kicsit öntudatosnak érzem magam, mert tudom hogy a fejemet asztaldísznek fogják kitenni, a meztelen átsült testem pedig kisebb adagokra porciózva kerül majd az asztalra. Ezek a barátok, ismerősök és idegenek szívesen fogadnak a testükben. Mindegyik az előző évek lakomáival fog összevetni. Soha nem fogom megtudni az ítéletet, de a testem egy órán belül el fog tűnni. Nehéz megmagyarázni, hogy ez mennyire csábító érzés. És nincs időm elkezdeni.
11:59:56 = 4 másodperc
Négy másodperc. Istenem, a négy másodperc számomra egy élet! Négy “tikk” és négy “takk”. Olyan rövid idő, hogy nem is érdemes gondolkodni rajta. De ez mindenem. Mit lehet tenni négy másodperc alatt? Azt hiszem ennyi az ideje egy belégzésnek és egy kilégzésnek, de jelenlegi állapotomban valószínűleg sokkal gyorsabban veszek levegőt.
11:59:57 = 3 másodperc
Ez tényleg megtörténik. Hangos csengést hallok, de nem tudom hogy csak a fejemben vagy a pár másodperccel korábban megszólaltak az ünnepi harangok. Gyorsan pislogok és felfogom annak iróniáját hogy életem hátralévő része szinte szó szerint egy szempillantás.
11:59:58 = 2 másodperc
Nem tudják ezek az emberek, hogy mindjárt meghalok az örömükért? Ott várnak, hogy megfürödjenek a véremben! Hogy lehetnek mind ilyen szívtelenek? Ennyire értelmetlen az életem? Csak hús vagyok? Igen, pontosan az vagyok. Basszus!
11:59:59 = 1 másodperc
Egy másodperc. Egy normál szívverés. Esetemben inkább három-négy. És utána ez a zakatoló szív a nézők széles körére spricceli a véremet. De ez nem az én gondom. Őszintén szólva, ezen a ponton már semmi sem érdekel. Mindjárt megszűnök létezni. Annyira kimerültem ettől a sok stressztől, hogy nem tudok törődni semmivel. Elmosolyodom az aggodalmaktól való megszabadulás mosolyán. Semmi sem bánthat, mert semmi sem számít. Én a legkevésbé.
12:00:00 = 0 másodperc
A tömeg üvöltése még azelőtt felerősödik, hogy a penge csikorogni kezdene. A fémpályán csúszó fém zaja elnyomja a nézők zaját és a zuhanáshoz szükséges ezredmásodpercek alatt összpontosítja a figyelmemet. Nincs fájdalom. Legalábbis én nem vettem észre. Hangos csattanó zaj, ahogy a penge hirtelen megáll a fülem mellett. Néhány töredék másodpercig azt hiszem hogy valami elromlott, miközben a fejem a levegőben lóg. Mint egy rajzfilmfigura aki észre sem vette, hogy leszaladt egy szikláról. Azután érzem, hogy zuhanok. Először lassan, de aztán egyre gyorsabban. Az út rövid és fájdalmasan landolok arccal lefelé a kosárban. A párnázás ellenére fáj a homlokom. A tömeg még mindig ujjong, de hangjuk elenyészik. Furcsa hogy a lelkesedésük ilyen gyorsan alábbhagy. Az elmúlt években percekig tartott az őrjöngés a lefejezés után. Ekkor tudatosul bennem hogy nem a tömeg veszíti el a gőzt, hanem én. Csak a sötétség van előttem, de kétlem hogy bármit is látnék. Elsuhanok és a tudatom ebben az új évben csak egy kosár belsejét ismeri meg. És abból sem sokat. Eluralkodik rajtam a feketeség és bár fázom, boldog vagyok. Boldog új évet!