Péntek 13-án

Éjszaka van. Pontosabban péntek 13. Eddig a pénteket tartottam a kedvenc napomnak. Ma már meggondoltam magam.
Péntek 13. A balszerencsés nap. Amint olvasom, elfog valami borzongás, egy láthatatlan bilincs fonódik a szívem köré. A szorongás, amit érzek lassan félelemmé alakul. Erre megy ki a játék. Hogy az emberek féljenek ettől a naptól. Én sem teszek másként. Lassan lépkedek a kis mellékutcában. Haza kell érnem még éjfél előtt. Holnap lesz Péntek 13-a.Befordulok a főutcára. Az elhagyatott apró boltok, szinte kongnak az ürességtől. Egyedül vagyok. Rajtam kívül senki sem koptatja az elhagyatott macskaköveket, amiket lassan újabb réteg hó fed be.
Elhaladok a virágóra előtt. A mellette lévő katolikus templomot a mélyből , hirtelen feltörő harangzúgás veri fel. Összeborzongok, pedig vastag télikabát van rajtam.
A Februári szél, jeges fuvallatával, szinte átfúj rajtam. A fogaim vacognak, de hirtelen elhallgatok. A templom órája 13-at üt.

- Hogy lehet ez? - gondolkozom magamban, majd gyorsítok a lépteimen. A vakítóan fehér hó csikorog a bakancsom talpa alatt. Egyre sűrűbben esik a hó, alig látok. A fülem már vagy 10-szer lefagyott, a baktatásom alatt, de én csak megdörzsölöm, és megyek tovább.
A szél felkavarja a frissen hullott havat előttem. Én még mindig nem látok semmit, majd hirtelen a semmiből előbukkan egy alak. Majdnem beleütközök. Hosszú fekete gyapjúkabátot visel. Deres, vállig érő haját, felborzolja a szél. Fekete szembogaraiból rögtön kiolvasom, hogy akar valamit. Elnézést kérek és megyek tovább. De nem jutok messzire, mert a következő pillanatban, már megint előttem áll. Arcára kiül egy szemtelen vigyor, majd felkacag, amivel teljesen megfagyaszt. Érzem, hogy a lábam a földbe gyökerezik.
Amint meglátja a félelmet a szememben, újra ejt egy elhaló nevetést, majd hirtelen megszólal. Hangja csaknem annyira fagyos és kárörvendő mint a szél, ami ezen az estén azon mesterkedett, hogy jégszoborrá fagyasszon.
- Hová menekülsz boszorka? - süvíti, és karjával tesz egy felismerhetetlen mozdulatot.
- Már látom mitől félsz.... félsz a kés általi haláltól. - mondja és zsebéből előránt egy bicskát.
- Még jó, hogy tanultam önvédelmet. - gondolom magamban, majd egy jól irányzott mozdulattal, kicsavarom a kezéből az eszközt és futásnak eredek. De előbb arról is gondoskodom, hogy ne tudjon követni.

Tehát jó erősen a sípcsontjába rúgok. Ő felordít, majd utánam kiált
- Még találkozunk!!!
Én amilyen gyorsan csak lehet felfutok a házam előtti lépcsőkön, majd mikor beérek, magamra zárom az ajtót. Gyorsan átöltözök, és befekszek, számomra védelmet nyújtó, kellemesen meleg ágyba. Egy pár perc és elalszom.
Már nem félek, pedig tudom, hogy a következő 1300 esztendőben figyelni fog engem minden nap.
Minden órában, és minden percben, egészen a következő Péntek 13-áig.