Pedig soha semmi nem történt kettőnk közt...!

„Azt mondtad hosszútávra nem akarsz engem. Az mondtad csak rövid távra, de úgy meg nem akarsz kihasználni. Én erre azt feleltem: tudok magamra vigyázni és vajon ki használna ki kit.”

Egy év alatt, amióta egy helyen dolgozunk, ezer életet leéltem melletted, pedig húsz percet se töltöttünk soha együtt. Semmit nem tudok rólad és te se rólam, de ennek ellenére állandóan zavarba hoztál, felbosszantottál és megbántottál. Bármit kérdeztem tőled, te soha nem feleltél.  Emlékszel a májusi dologra, amiből kisebb botrány lett? Ott miért nem velem beszéltél először, miért rögtön I.-hez mentél? Tudod mi történt aztán I. szobájában? Zokogtam 20 percen keresztül, mert úgy tudtam, hogy nem mondtad el I.-nek az igazat, mert I. teljesen mást mondott mint később te.  És miután kijöttem I.–től, úgy érezve, hogy elárultál, teljes erőmből belevágtam az öklöm a szekrényajtómba úgy, hogy az órám a csuklómról letört. (amivel a mai napig tartozol nekem, el ne felejtsd!) Miért nem írtad alá soha egyik beadványomat se? Azt mondtad reméled, hogy nem gondolom komolyan. Miért remélted??

A múlt hét előtti héten pedig tovább maradtam benn, túlóráztam. Te elmentél az ajtó előtt elköszöntél, majd visszajöttél, hogy akarok e veled beszélni és hogy maradjál e. Nagyon örültem neki, hogy akkor nem hagytál ott (pedig mint emlékszel volt már rá példa egy egyszerű ajtó miatt..., oooh Nova!). Aztán emlékszel mi történt az irodádban? Annál nagyobb zavarban én még nem voltam életemben, a trikómat húzogattam, övemmel babráltam, kezeimet tördeltem, melegem volt, mire te rávágtad: „Vetkőzzél le!” és még komolyan is gondoltad. Istenem imádtam azt a napot. Még soha nem láttalak olyannak, akkor tényleg kívántál, láttam rajtad. És én is téged.

A rákövetkezendő 2-3 nap pedig: te akartad-én nem, majd én akartam és te nem, végül hirtelen lezártuk azzal, hogy „hagyjuk az egészet”. Jött egy hétvége – nagyon hosszú volt. És végül a hétfő, majd ismét a kedd, mikor felmerült a csókos téma. Még ma is mosolygok ezen. Istenem mennyire hálás voltam aznap, hogy olyan kemény széken ülök munka közben... Novaaaa!

Nova, mit gondolsz valójában rólam? Ott ülsz az irodádban a fekete bőrfotelben, a mögött az óriási íróasztal mögött, ami mellé én soha nem tudtam leülni, s ott várod az sms-eim két megbeszélés között. Munkaidőben üzengetünk egymásnak hogyan szereted „azt”, milyen módon, mi lenne neked a legjobb. Én rövid történeteket írok neked, hogy mit csinálnék veled. Aztán ha a folyosón szembe találkozunk egyikünk se fog elmenni a másik mellett, te megtorpansz, én befordulok rögtön az egyik irodába. Vajon valaha ezt elfogod olvasni, amit most írok?

Neked csak a jelen és a jövő számít, egyszer ezt írtad. Miért nem tudsz még ilyeneket mondani magadról? Miért olyan nehéz neked velem beszélni bármi másról? 

Holnap hétfő, ismét nehéz napunk lesz Nova, a csütörtöki félreértett sms-em miatt. Olyan balga voltam te jó ég! Na mindegy, azt írom neked majd sms-ben, hogy: Nova, túl zűrös vagyok én neked... és, hogy a másikunknak a másik magánéletéhez semmi köze, de én mégis csütörtökön belekevertelek és ezt sajnálom. Meg azt fogom írni, hogy fejezzük be ezt az egészet. Ja és persze válaszolok a kérdésedre, hogy miben vagyok jó: szeretem használni a számat és a kezem a közben... És később küldöm is majd részletesebben. De azt fogom kérni tőled, hogy legyen vége és fejezzük be. Vajon mit fogsz rá mondani? Múltkor mikor ezt mondtam neked, te rögtön kérdezted, hogy ilyen könnyen túl tudok lépni rajta? Mert te nem?? Hisz nem történt semmi köztünk még, még csak meg se érintettél soha! Vagy pont ez a baj, hogy még nem szereztél meg? Hogy még akkora kudarc vagyok neked?- ahogy múltkor mondtad. Ez az egész neked csak trófeaszerzés lenne? Persze tudom, hogy az egész csak „arról” szólna. De az én részemről azért, mert kívánlak. És a te részedről miért? Soha még nem mondtad, hogy vágynál rám.

„Azt mondtad hosszútávra nem akarsz engem. Az mondtad csak rövid távra, de úgy meg nem akarsz kihasználni. Én erre azt feleltem: tudok magamra vigyázni és vajon ki használna ki kit. De Nova, én végül nem tudtam magamra vigyázni!!”

Nova, ha ezt valaha elolvasod: pár nap múlva már soha többet nem leszek ott veled, ez a végleges döntésem és most az egyszer el kell hogy engedj!!! És egyszerűen csak azért, mert a mosolyodért megveszek, a hangodat millió közül is felismerem, imádok előtted zavarba lenni, és mert kezdek beléd szeretni.
Te viszont a munkaidő végével könnyed szívvel hazamész...

Tavaly azt mondtad, mikor a legelső nyomtatványt beadtam neked, hogy te engem nem kötsz ide! És Nova, te mégis azt teszed! De miért??