Ősök vére - Harmadik fejezet

Harmadik fejezet:


Összegezzem? Az egész kezd kicsit (kicsit!!!) eldurvulni, bár nem tagadom, hogy élvezem. Hisz minden kislány álmodik ilyesmiről. Hogy kiválasztott, a világ megmentője blablabla. Tulajdonképpen szánalmas ötlet az élettől ilyen elcsépelt közhelyeket alkalmazni. Úgy látszik a Teremtő humora romlik.

Rendben. Undorodom az érzéstől, de egy ostoba, régi filmben vagyok, aminek előre megírt szövege van, a szavakat mindenki ismeri. Egy film így néz ki: Magányos hős, váratlan találkozás, feladat, hitetlenkedés, love, akció, majdnem meghalás, érzelgős pillanatok, finálé, love és második finálé. Maximum a sorrendben történik változás. Az én életem is ilyen lesz? Remélem nem, mert ezt a sémát már nagyon nagyon nagyon unom. Hatodik, hetedik és nyolcadik érzékem azt súgja, hogy ez valami új, még soha nem látott lesz. Gondolkozzunk kicsit. Magányos hős? Hisz itt van nekem Mamus. Meg Yanick. Plusz Barb. Ja nem… Barb már nem. Tehát akkor félig magányos hős. Mert mit ér a világ megmentője a barátnője nélkül? Váratlan találkozás: Duplán igaz. A harcoscsávó és Rudi új oldala. Love: Jézusom ezt vártam! Legyen már! Lécciléccilécci! Legalább valami jó történne, de nem, pont ez marad ki!

Hitetlenkedés: Ó ez, mennyire, hogy van. Épp azt teszem. De megdöbbenés is van.
Majdnem meghalás: Volt. És valószínűleg lesz is. Úgy másfél évvel ezelőtt lemészárolták a családomat. Sokszor gondoltam rá, mielőtt megtörtént. Eljátszadoztam a gondolattal. Ezért utáltam magam, azt hittem, hogy a családom végét akarom. Pedig nem akartam. Mamus szerint megérzés. Talán igen. Régen elterveztem, hogy hova bújok, ha ez kiüt. Írok majd egy levelet és leteszem az asztalra, hogy a betörők azt higgyék elmentem. Utána elbújnék biztos helyre. Akár a tetőre is az ablakon át. Érdekes, a családom megmentése mindig elmaradt. Talán jel volt, jel, hogy milyen nagy az emberi ego, bizonyíték, hogy nem áldoznám fel az életem értük. Pedig szeretem őket. De magamat is.

És így történt. Behatoltak a házunkba, azt hittem álom. De féltem. Féltettem az életem és tudtam, hogy mit kell tennem. Olyan sokszor begyakoroltam már, hacsak gondolatban is. Bemásztam a szennyesek közé a nagy faládába. Kapkodtam, nem írtam levelet, nem tüntettem el ittlétem nyomait, még csak a rendőrséget sem hívtam. Mire a fürdőszobához értem, anya már sikítozott. Én már a motoszkálásból gondoltam, ÉREZTEM, hogy valami baj van.
Nem ébresztettem fel bátyámat. Bíztam benne, hogy megússza. Megölték őket. És én hallottam. Azt is, ahogy fölforgatják a házat. Engem kerestek. Nem találtak. Szerintük elmenekültem. Próbáltam halkan lélegezni. Imádkoztam, hogy a szívem pár másodpercig ne dobogjon. Hátha meghallják. Nem találtak meg, viszont eltaláltak. Egyikük, gondolom a támadás bizonyítására, vaktában lődözni kezdett. Nem szisszentem fel. Pár másodpercig nem is éreztem semmit, csupán azt, hogy valami megváltozott. Utána elöntött a fájdalom.
A hasamból szedték ki a golyót. El kellett vánszorognom a telefonhoz, véres csíkot húzva a földön, a családomat, az életemet most nem volt időm siratni. És nem is tudtam volna.
Nem könnyeztem, üres lettem belül. Sírni később Mamus tanított meg. Angelo. Angyal.

Angelo az újságcikk alapján talált rám. Egy tragédiát átélt gyermeket sokan szeretnének örökbe fogadni jótékonyság céljából. Én viszont nem akartam. Ne jótékonyságból.
Véletlen futottam vele össze. Keménynek látszott, szigorúnak, magabiztosnak és erősnek. Erősnek. Az akarata hegyeket tudott volna mozdítani. Tudta ki vagyok, de én nem tudtam, hogy engem keres. Később mondta csak el, az örökbefogadásom után. Meg akartam nyerni a szívét és sikerült. Szeretem. Barátja Yanick is a szívemhez nőtt, nagybácsimnak tekintettem.
Ő lett a keresztapám később, mikor átkeresztelkedtem reformátussá. A Philipa utónevet megtartottam. Mint ahogy a Bantát is, nem vettem át új apám családnevét, bár örült volna neki. Akkor nem az lennék az, aki eddig voltam.
Majdnem meghaltam, de új életet kaptam.

Örültem az új lehetőségnek. Egy ideig magántanuló lehettem, szabadidőmben nyelveket tanultam, elsősorban franciát, mert Angelo azon a nyelven beszél sokszor hozzám. Kedvesen becéz, rájöttem, hogy milyen simogató szavak léteznek, milyen tökéletes nyelv a szerelmeseknek, és azoknak, akik egymást szeretik. Új iskolába mentem. Művésziskolába. Ez annyit tesz, hogy a képességeinket (éneklés, szobrászkodás, rajz, festés, költészet) közösen fejlesztjük, persze a rendes órák is meg vannak tartva. Igazság szerint több óránk van, mint bármelyik más suli tanulóinak Olaszországban. Jelenleg Campobassoban élek, festői környezetben. Magyarországról jöttem ide. Nagyon hiányzik az IGAZI otthonom és a magyarul beszélő emberek közt megint elkapott az erős honvágy. Csak képeket nézegethetek róla és nekik is csak képeket, mutogathatok. A kirándulás Medici ötlete volt, aki valódi szerelmese volt Erdélynek és Vlad Tepesnek, a véreskezű erdélyi vajdának, akiről Bram Stroker regénye is szól. Örültem neki. A mostani történések csak hozzájárultak az Erdélyt övező legendákhoz. Valahogy sejtettem, hogy egy ilyen helyen… történnie kell valaminek. Egyszerűen pulzál. Tele van a levegő mesékkel. Én is egy mese részéve váltam azt hiszem.

Vajon boldog vége lesz? Mert tudtam, hogy hosszú lesz, talán örömökkel talán szenvedésekkel teli. Nem tudom. Csak remélni tudom a legjobbakat. Számomra és mindenki számára.
„Nem vagy egyedül”
Ezt a mondatot már sokszor hallottam, értelmére még nem jöttem rá.
A célom? Ez. Szeretném érezni, hogy milyen az, ha nem vagyok egyedül. Ha sokan vagyunk, ha összeolvadunk, erősek leszünk. ÉN leszek és nem MI. Ez csak a hasonszőrűekkel elképzelhető. És, hogy őket megtaláljam, teljesítenem kell a levélíró kívánságát, akárki legyen is az.
Tehát Várok és Figyelek. Mert így közelebb juthatok a megoldáshoz.