Névtelen hős

Hatalmas porfelhő maradt a tankhadosztály mögött, ahogy a faluba gördült a megmaradt néhány fémszörny. Füst gomolygott a levegőben a falu főutcáján lévő házfalak maradványain, az éjszakai keserves harcok nyomai. Reggelre mégis előbukkant a felhők közül a csípős hideg reggelen a nap aranyban úszó fénygolyója, megcsillant néhány betört ablakon a friss vér. A csatazaj is csak a távolból hallatszott. Az ágyúk hangjai és fegyverropogás fokozatosan távolodott. Lassan haladtak lánctalpaikon a félelmet keltő gépek. A túlélő emberek mégis megkönnyebbülten bukkantak elő az óvóhelyekről és menedékeikről. Tudták, ezek a gépek a megszállást tiporták el az éj leple alatt. Néhányan magukban mosolyogva üdvözölték az ütött-kopott menetet, mások jókedvűen integettek az idegen-ismerős arctalan szabadságharcosoknak.

A menetoszlop parancsnoka felnyitotta a páncélautó fedelét, tisztelgett az utcán bámészkodó, üdvözlő embereknek. Majd Megállj!-t vezényelt, mikor a főtérre ért. Szeme körbejárt. Szülőfalujáért harcolt ezen az éjszakán és keresett valakit. De hiába. Egy sebesült ellenséges katona messziről, a félig lerombolt víztorony tetejéről utolsó cselekedetére készült. Több repesz tarkította testét, de lassan vérzett csak, bal lábát eltörte, és halk nyögések közepette tudta magát ülő helyzetbe késztetni. Néha fegyverére támaszkodva erőlködött, hogy jobban lássa a főteret. Mikor úgy érezte, hogy megfelelő pozícióba került, felvette mellette heverő puskáját, belenézett távcsövébe és célpontot keresett. Ördögi mosoly ült az arcán mikor megállapodott az ezredes mellkasán aki, a páncélautóból jó célpontot nyújtott. Akkor történt. Egy alig tíz éves fiúcska rohant a tankok felé a falu túlsó végéből. Kezében a szabadság zászlaja lobogott, a szél játszott vele. Könnyedén belekapott a hatalmas vászonanyagba, majdnem kicsavarva a aprócska gyermek kezéből a jókora zászlót, de a kölyök nem engedte. Összezárt fogakkal, rongyokká szakadt ruhácskában, hiányos cipőben szaladt a főtér felé, ahogy erejéből tellett. Néha a szél átbújt a megtépázott lobogó köntösén melynek foszlánydarabkái hullottak a poros úton. Amikor az ezredes észrevette a magányos fiúcskát, feléje fordult.
Egy kiáltás hangzott el: Apa, apa!

Hangos tapsvihar tört ki, nevetés csendült fel a megható látvány láttán. A férfi teljes testével kimászott a kocsiból, és ölelésre tárta karját, hogy magához szorítsa fiát. A mesterlövész tüzelésre készen állt. Várta a megfelelő pillanatot. A fiú a zászlót a tankok elé szúrta a földbe, oly erősen, hogy a szél ki ne szakíthassa. Majd ő is széttárta karját, és futott apja felé. Két lépésre voltak egymástól, amikor egy golyó megelőzte az összeölelkezést. A hangzavarban fel sem tűnt, az éljenzés elnyomta azt a parányi halált, amely sebesen közeledve vetette magát az ezredesre, óramű pontossággal. Délceg teste a járművön egy pillanatra megingott, ahogy testét átjárta az orvul hátába csapódó gyilok. S mosollyal arcán borult gyermeke karjaiba, aki nem bírta megtartani az élettelen testet, és apja alakja alá rogyott. Lassan hitetlenkedve csúszott ki alóla, véres kezeivel szorongatta apja kezét, és hátára fordította. Akkor csúszott elő egy megsárgult fénykép, melyen ő, a fia homályos meggyűrt arca nézett farkasszemet saját magával. A fiú zokogott a tömeg, meg csak pár perccel később fogta fel a tragédiát. Ez a nap is halált szült. A fiú összeszedte maradék erejét, majd az ég felé emelte arcát, és egy hatalmas sikolyt hallatva, fojtotta el dühét: Miééééééért????
A felerősödő szél hajába kapott, arcára fagytak könnycseppjei, és állt ott némán, leszegett fejjel a holttest mellett.

Szörnyű robajjal szakadt le a víztorony megmaradt teteje, gerendák hullottak a környező épületekre, falakat bontott meg, s maga alá temette a névtelen ellenséget, anélkül, hogy a falu lakói tudtak volna jelenlétéről. Az összedőlt romok darabokra szaggatták testét. Majd egy újabb szélroham felkapta a zászlót, kicsavarta a földből, és a magasba emelve vitte magával.