Nem ért célba...

Csak néztelek, ahogy elmész... Nem fogtalak vissza. Utólag már bánom, de tudtam, hogy nem hallgatnál rám, és csak nehezíteném az elvállást. Integettem is, lehet, nem láttad már. Este azt mondtad, hogy visszajössz. Nem hittem neked, így próbáltalak magamba szívni, az utolsó éjszakán. Tudom, helytelen volt. Hinni kell az utolsó pillanatig, míg fel nem bontom a gyászlevelet, hogy visszatérhetsz. Hiszek. A mai napig hiszek, és ez nem változhat, körülöttem mégis változik minden. Az erdő, a folyó, a tisztás, még az emberek is. Még mindig látlak magam előtt, a magas termeted, seb nélküli arcod. Vajon mennyi sérülés fog tarkítani, mikor újra látlak? Nem számít. Semmisem számít, csak visszagyere élve! A távolság tesz tönkre. Nem az, ami szülőföldemtől határol, sem ami rokonaimtól, hanem ami tőled kedvesem! Az apám meghalt az ősszel. Szép csendben, ahogy mindig is akart. Nem hibáztatom, de mégis itt hagyott, elment, és rám hagyta a birtokot. Ezt a hatalmas földet, amivel nem tudok mit kezdeni, mert a rabszolgák mind elszöktek. Csak te maradtál nekem! Az emléked! A tudat, hogy van miért élnem, mert te sem élnél nélkülem. Vannak még tartalékaim, de nem tudom, hogy meddig fog kitartani.
Csak itthon lennél!


A levél nem ért célba, a lány, aki fogalmazta már régen nem él. Az ük-nagyanyám volt, aki megírta cikornyás betűivel. A levélből kitűnik, hogy nem ük-nagyapámnak szól, hanem egy másik embernek, akit szeretett. Az élet furcsa, mint mindig is mondtam, de néha kegyetlen is.