Negyvenkét perc

Kiültem az erkélyre. Gondoltam, nagyobb baj már úgysem lehet. Keresztbe tett lábbal terpeszkedtem, felvéve a tökéletesre csiszolt ’nekem teljesen mindegy’ pózt és a hozzá társuló ’csinálj, amit akarsz’ arckifejezést. Slukkoltam egyet az előbb még előttem heverő olcsó cigarettából, és bámultam felfelé a csillagokra. Magamban megmosolyogtam a jelenetet. Impresszionista, az kéne még! Kész őrület. Most komolyan, szerinted engem érdekel? Engem? Ugyan már. Hiszen felnőttek vagyunk. Legalábbis úgy teszünk, még ha néha-napján meg is bicsaklunk. Mégis csak emberből vagyunk, vagy mi. De azért időnként jó lenne újra gondtalannak és bájosnak lenni.
Nem. Te, barátocskám, nekem ne mondd, hogy nyögve bújnál a fiúcska bőrébe, aki a macskakövön lélekszakadva rohan haza a testvéréhez, hogy megmutassa, hány üveggolyót nyert az előbbi sorsdöntő percekben! Vagy, tegyük fel, a loknijaival ádáz csatát vívó kislány helyébe, aki ’csakazértis’ masnikba gyömöszöli a haját! Igazam volt. Mindig igazam van.

Rejtett jelentések, és persze legyél kihívó, de visszafogottan. Kell ez nekünk? Persze, hogy kell, különben nem juthatunk el sehová. Mégis, mit gondolsz, te most miért ülsz itt? Felkeltettem az érdeklődésed. Na de hogyan… bonyolult… bonyolult ez, drága lelkem. Téged mégis érdekel. A kíváncsiság, természetesen mindig tovább hajtja az embert. De nem kaphat meg mindent azonnal. Vagyis, rosszul fogalmazok. Igenis megkaphat. De hogyan, ez a kérdés. Mindig a hogyanja érdekli az embert. A trükk is addig ejt ámulatba, amíg fel nem tárják az apró részleteket, amik elkerülik a figyelmünket. Mások segítségével rögtön rájövünk a titok nyitjára, hisz mi csak arra koncentrálunk, ami éppen zajlik előttünk… Trükk. Hát pont ezért hívják annak. Te mégis bedőltél. No de megint elkanyarodtam.

Tehát. Törekvés nélkül üres a siker. Jó persze. Ne higgy nekem. Hiszen te még a müzlidet is aranykanállal etted a Ritzben. Ugyan már, ne nevettess, tudom, hogy így volt. Most aztán húzod a szád, ugye? Megmondtam. Én előre megmondtam. Mert én mindent megmondok… Azt is, hogy most 3:20 perc van. Itt. Nálad mennyi az idő? Istenem, mennyi kérdés…
Lehetetlen kielégíteni a tudásszomjat. Ihatsz akármennyit, de mindig kell több. Mindig új italokat fedezel fel. Felhajtod, boldog vagy. Meddig? Mégis, áruld már el nekem, meddig? Igen, igen, ez erősen függ az ital mibenlététől, alkoholszázalékától ízétől szagától színétől állagától mennyiségétől állapotától korától… azt hiszem, felsoroltam az összeset. Vagyis, majdnem. És most persze büszke vagy, hogy rájöttél, ez egy metafora. Aztán most felháborodsz, ez magától értetődő, hogy rájössz, nem kell rá büszkének lenned, csak kirázod a kisujjadból, így. Jaj, ne legyél már ilyen gyámoltalan, demonstráció nélkül is megértik, mi az, hogy kirázni a kisujjból. Jó, hisztizz. Én csak azt nem értem, hogy mi ez a felfordulás itt körülöttem.
Nemtörődömség, haggyálmár. Igen, pont én, aki allergiás a helyesírási hibákra… változik a világ.
És ettől a sok pontpontponttól frászt kapok.
Külső szemlélőként elég zavaros lehet a dolog. De hát én csak az érzéseimet írom le, nekem aztán édes mindegy, hogy megfelel-e így, vagy sem. Na, jó. Tulajdonképpen nagyon nem mindegy. Azért írtam ezt le, hogy valaki majd elolvassa. Egyszer. Talán…
Láttad ezt? Egy denevér cikázott át előttünk az előbb, milyen kecsesen röppen egyik ponttól a másikig… Persze, hogy nem. Te soha semmit nem figyelsz meg. Tán negatívnak minősülök? Kérlek. Te is tudod, hogy ez nem így van. Semmi rafinéria, csak az szvít szimpliszi. Mert ahhoz nem kell a nemzetközi kapcsolatokra menni, hogy megfejj egy tehenet. Ezt így írják? Még sosem írtam le alanyi ragozásban, felszólító módban azt, hogy fejni. Nem, nem vagyok semmilyen illegális szer behatása alatt, egyszerűen csak nem tudok aludni.
Mégis mi bánt? Hát elárulom neked. Elsősorban az, hogy háttal nem kezdünk mondatot.