Múltidő

(B-nek)

Fájdalom nélkül érkezett, könnyedén, az álmok megmagyarázhatatlan légbuborékában, ahol a világ kuszaságokkal teli. Csupasz volt és védtelen, mint mindannyian, mégis tudtam, hogy nem jött el az ideje. Nem így, nem most, olyan apró volt, én pedig tehetetlen. Lerángattam a kispárnahuzatot, hogy abba tekerjem, miközben kiabáltam a lakás csendjébe:
- Anya! Anya ébredj! Itt van egy csecsemő!
Nem jött el az ideje. Nem így.
- Anya!

Apró lábak apró rúgásaival harcolt a fogásom ellen, koponyája sima melegséggel feküdt a tenyerembe. Olyan kicsi volt, majd még kisebb, halkan felsikoltottam, mikor centiket zsugorodott a kezeim között.
A lakásban csönd volt, és mint az álmokban általában, felbolydult terekbe nyíltak az ajtók. Ismerős bútorok körvonalai mellett siettem el, valami nagyon régi bizonyosság vezetett előre (az emeletre! Fel az emeletre!), mégsem találtam a lépcsőt.
- Anya! Hallasz?

Magamhoz szorítottam, álmomban a házunk útvesztővé vált, kezemben a titok pedig egyre kisebb és kisebb lett. Rettegtem tőle, hogy elveszítem, lépéseim a félelem riadóját dobolták, mikor benyitottam a legutolsó szobába.
- Anya! Ébredj! – riadtan felült az ágyban, a kislámpa felé tapogatózott, de nem találta.
- Mi történt?
- Szültem… én…én szültem egy gyereket!
- Mit csináltál? – bámult a kezemben szorongatott csomagra, majd újra rám – És hol van?
- Itt! – emeltem fel a párnahuzatot, de a sötétben nem látszódott belőle több egy tenyérnyi foltnál.
- Istenem!
- Látod, ugye? Mennyire kicsi! Most mit kezdünk vele? Most mit csinálunk? Mi lesz most? Mi lesz, ha… ?
- Nyugodj meg! Jól van, csak ülj le ide, és vegyél egy mély levegőt, rendben? – maga mellé húzott, az arca sápadt derengés volt csupán. Végigsimított a karomon, hátrafésülte a homlokomból a hajamat, mint gyerekkoromban.
- Semmi baj. Itt hagyod, és bármikor eljöhetsz meglátogatni.
- De ki fogja etetni? Olyan kicsi, ki fogja etetni?
- Ne törődj semmivel, majd én megoldom. – mosolygott biztatóan, előrenyúlt, kihúzott egy fiókot. Hosszan kellett erőltetnem a szemeimet, hogy felismerjem, mi az, amit felém tart. Fényes fedelű kis doboz volt, egy abból a tucatnyiból, amiben apám a csavarokat tárolta a műhelyben. Miközben beszélt, kinyitotta, fél karral magához ölelt.
- Tessék, ebben pont el fog férni. Mintha csak neki találták volna ki, így mindig észre fogjuk venni, bármikor megtalálhatod.
- Nem!
- Semmi gond, kicsim, a babák néha eltűnnek. Ilyen az élet. Ez teljesen természetes…
- Nem!


Valami furcsa hangot hallottam, közeli csattanást, ami egyetlen, forró rándulással szakított ki az álomból. Nem otthon voltam, ezt még abban a szívveréstől fájó pillanatban is azonnal felismertem. A plafon túlontúl széles volt a szemeimnek, egy ablak rajzolata borított rám takarót.
- Mi az? – mordult fölöttem egy idegen, női hang.
- Én… én…
- Mi az?
- Pi…silnem kell. Azt hiszem… pisilnem kell – ellenséges csönd fogadta a suttogásomat.
- Akkor menjen ki pisilni – morogta, de távolodott is egyben, újabb csattanás következett – egészen hasonló az előzőhöz, de már közel sem annyira félelmetes -, aztán újra az a zúgó némaság…

Nekem pedig minden rossz a torkomba növekedett, feszített, mint valami szörnyű öklendezés. Megpróbáltam oldalra fordulni, összekuporodni, de képtelen voltam rábírni a testemet arra, hogy megmozduljon. Csak annyit éreztem, hogy könnyek folynak végig az arcomon.
Akkor hallottam meg a hangját.
- Hé! Psszt! Ki akarsz menni?
- N...nem tudom… igen… asszem.
- Jó! – az ágyneműje suhogott, mikor fölkelt. – Mert én meg szomjas vagyok.
- Nem szabad! Azt mondták…
- Tojok én arra, amit mondanak! Hé! Gyere, fogd meg a kezem! – nyúlt át a szomszédos ágy felől, a keze fehér volt, csontos, akkora, mint az enyém. Bizonytalanul nyúltam utána.
- De…
- Most ki akarsz menni a vécére, vagy sem? Mert én megyek! – túl határozott volt ahhoz, hogy ne engedelmeskedjek neki, megragadtam a kezét és erőlködve, csiga lassúsággal feltornáztam magam az ágyon. Közelebb lépett, átfogta a derekamat, hogy rátámaszkodhassak. Csettintett a nyelvével.
- Te aztán jól beizzadtál ide!
- Csak egy… rémálom volt…
- Ja, az gáz. Mehetünk?
- Igen. Kösz.
-Á, ezektől aztán ne remélj semmit! – kinyitotta az ajtót, a pepitára kövezett folyosón csend volt. –Jobbra.
- Oké.
- Csak azért mondom, hogy indexelj – horkantott magában, de az ujjai megfeszültek rajtam. Csoszogva haladtunk előre, mint két nyugdíjas, minden lépés kínszenvedés volt.
- Holnapra jobb lesz.
- Remélem is – nyögtem kimerülten, a hasamban egyszerre égetett és szúrt a fájdalom.
- Jönnek érted?
- Aha.
- A pasid?
- Nem… tudod, ő… ő nem tud jönni.
- Pech. Na, sebaj, ha befut az enyém, majd kettőnk nevében uszítom erre a szottyadt picsára.
- Kire?
- Hé, hát a Jucus nővérre! Csak azért, mert ez nem a szülészet, még nem kell leköpni az embert, vagy tévedek?
- Tudod a nevét?
- Ja, ebben a kórházban rohad már vagy ötven éve. Szánalmas. Tavaly is az volt, az is fog maradni.
- Akkor te nem most… ?
- Itt is vagyunk!

A félig nyitott ajtóban rápillantottam, most már láttam is azt, amit eddig csak hallottam, a dacos keménységet a fiatal arcon.
- Sajnálom – súgtam az első dolgot, ami az eszembe jutott, úgy éreztem, ki kell mondanom. De csak bámult.
- Mit sajnálsz? – förmedt rám értetlenül, mire sietve lehorgasztottam a fejemet.
- Semmit… sajnálom, én… nem akartam…
- Hé! Akkor itt fogunk ácsorogni, vagy mi? – tolt beljebb a leglepusztultabb illemhelyiségbe, amit csak életemben láttam. Az ajtókon nem volt zár, a műanyag ülőkék használhatatlanul félrecsúszva árválkodtak a fülkék mélyén, a mosdók fölött csempébe fúrt lyukak ásítoztak az egyszer volt tükrök helyén.

A legközelebbi vécéhez kísért.
- Egészen undorító, nem igaz? – horkantott újra azon a mély hangján, végigszemlélte az ülőkét, majd engem. –Ráülsz? He, dehogy ülsz te, elit kislány. Na, húzd föl a cuccot, aztán kapaszkodj belém! – elvörösödtem.
- Nem megy.
- Dehogy nem megy, csak pucsítasz, azt jó napot! Majd fütyülök hozzá! – ezen már muszáj volt elmosolyodni. Elhátráltam a kagylóig, fél kézzel ügyetlenkedtem a hálóingemmel, amit reggel választottam ki a szekrényemből. Nem volt rajtam bugyi, ami egész álló nap viszketően zavart, de most hálás sóhajjal gondoltam rá, hogy legalább ezzel nem kell bajlódnom.
Próbáltam minél gyorsabban túlesni az egészen, és minél kisebb súllyal rátámaszkodni, de túl gyenge voltam ahhoz, hogy megbirkózzak ezzel az egyszerű feladattal.

Ő valóban fütyörészni kezdett, dallamtalan, szórakozott kis foszlányokban, a szemeit az ég felé forgatva állt előttem, olyan közel, hogy láttam a nyakán lüktető ütőeret.
Egy örökkévalóságnak tűnt, mire történt valami, de akkor sem az, amire vártam. Az első a meglepetés hulláma volt, a második a zavaré, a harmadik… nos, a harmadik akármi is volt, egyszerűen kiszakadt belőlem.

Görcsösen rángatózni kezdett a mellkasom, elengedtem a hálóingemet, hogy a másik kezemmel is belé kapaszkodhassak. Szigorúan méregetett, kissé eltartott magától.
- Röhögsz, vagy sírsz? Mert egyik se jó ötlet most! – csak abban voltam biztos, hogy nem kapok levegőt. Talán a fáradtság volt az oka, talán egyszerű feszültség robbanás…
mégis van valami morbidul elrejtett helyzetkomikum abban, ha fél óra vánszorgás után, a higiénia szentélyében az ember a saját bokájára pisil.
- Mellé… mellé ment – nyöszörögtem fulladozva. Lenézett, a szemeiben egy pillanatra a döbbenet szikrái villantak, aztán hihetetlen gyorsasággal visszanyerte a flegmaságát. Rándított egyet a vállán.
- Kinek nem? – pattintotta el a nyelvével a poént, ami hosszan tűnődő csendben ágyazódott belénk és bontotta ki szirmait. Komoly akart maradni, de a szája elvékonyodott a kitörő nevetés előtt.

Emlékszem, milyen mélyről kacagott, se előtte, se utána nem hallottam ilyen gurgulázó, rekedt hangot. Magával ragadott, a könnyeimet törölgetve vihogtam, kontrolltalanul, mint egy gyerek. Ahogy összekapaszkodva görnyedtünk ott, két reszkető, elveszett madártest, olyan volt, mintha egy talpalatnyi, biztos szigeten állnánk a világban, ami idegen, sötét, és mindent magába szív.

Igen, rémálom volt, a legsötétebb, a legrémisztőbb, semmi másra nem vágytam még úgy, mint arra az ébredésre, ami soha nem jött el. Rátámaszkodtam a lányra, akinek a nevét se tudtam (se akkor, se később), az egyetlen emberre, aki képes volt, aki képes lehetett velem nevetni és sírni azon az éjszakán. Aki lemosdatott, és elindult velem vissza a közöny végtelenre csempézett folyosóján.
Hogy mikor vált bennem homályossá az arca? Nem tudom megmondani. Túl régen volt, túl ijesztő helyen, mint az álmokban, ahol nem lehet elbújni önmagunk elől. Az igazság elől, ami mindig végtelenül egyszerű. Tizenhat éves voltam akkor.