Múló idők

A „Hunyadi” termesgőzös méltóságteljesen haladt fölfelé a Dunán. A Nap verőfényesen sütött, ezért aki csak tehette, főleg a hölgyek, a hajó fedélzetén töltötték az út hátra levő részét, míg a férfiak inkább a szalonban kártyáztak vagy éppenséggel politizáltak. Az idő remeknek ígérkezett, sokak számára igazi felüdülést jelentett, hogy ha csak egy kellemes délután erejére is de kiszabadulhatnak a főváros nyomasztó monotonitásából, az egymást követő hétköznapok eseménytelen szürkeségéből. Lelassíthatják kis időre rohanó életüket, elfelejthetik a rákövetkező nap rájuk váró kötelezettségeket és talán elmerülhetnek saját gondolataikban vagy a tájban, mert hiába élünk mi, emberek városokban mégis akarva-akaratlanul oda vágyunk ahol minden elkezdődött: a természet alkotta világba.

A hajón már az első óra elteltével kezdtek kialakulni a kis csoportosulások melyeknél biztosan lehetett tudni, hogy kikötés után is együtt maradnak a kirándulás folyamán. A fiatal lányok magabiztosan sétálgattak fel s alá, miközben napernyőjüket büszkén tartva igyekeztek nem túl meggyőzően elhessegetni frissiben megismert lovagjaikat, akik természetesen nem maradtak el mögöttük. Tulajdonképpen azonban nevettek magukban, örültek, hogy a mama épp nem rájuk figyel és erre a kis időtartamra független nőkké válhatnak, akik vidáman élvezik a nyomukban járó férfi- népség csalóka bókjait. Eközben a hajó a Szentendrei-sziget északi csücskéhez közeledett, lassan elmaradtak a nagyobb kikötők, városok átadva helyüket a vidék fákkal teli, part menti képeinek.

Kissé távolabb, a korláthoz támaszkodva fiatal nő állt, mondhatni magára hagyatottan fürkészte a vidéket. Úgy tűnt mintha nem ebbe a társaságba tartozna, csak épp a véletlen hozta össze ezekkel az emberekkel. Csendes volt, nem vágyott hajbókoló gavallérokra, sem felszínes trécselésekre, mikor felszállt határozottan érezte, hogy ez az út valami fontos dolgot tartogat a számára. Nem tudta pontosan megfogalmazni, de érezte, és mivel általában jobban hallgatott a belső sugallatokra nem is kérdőjelezte meg az utazás célját. Évának hívták, hosszú, fekete haját kontyba feltűzve viselte, nagy mélytekintetű szemeivel leginkább a sok kis hullámon visszatükröződő napsugarakat figyelte vagy épp a lapátkerekek ütemes vízcsapkodásában merült el. Egyesek furcsállták távolságtartását, viszont Évát, ez cseppet sem zavarta, egyedül akart rálelni útja lényegére.

Elérték a Dunakanyart. A Salamon-torony, a történelmi múlt sejtelmes és sokat látott őrtornyaként magasodott eléjük miközben a „Hunyadi” a part közeli kikötést kezdte meg. Kiszállás után vezetővel vágtak neki az út meredekebbik részének. Némely kislány kényeskedett: Képtelenség egy ilyen hegymászás! A buzgó fiatalemberek persze nem győztek jobbnál jobb indokokkal alátámasztani ezt a megállapítást, csakhogy a kegyeik közé férkőzzenek. Az urak, asszonyok viszont pálcáikra vagy botjaikra támaszkodva, zokszó nélkül kapaszkodtak fölfelé. Éva a hajón mutatott viselkedését megtartotta a szárazföldön is. A csoporttól hátramaradva, szinte egyedül kaptatott felfelé a hegyoldalon.

Végre a várkapuhoz értek, amint beléptek rajta mindenki halkabb lett egyrészt, hogy értsék, mit mond vezetőjük, másrészt áthatotta őket a várból kisugárzó ódon hangulat. Pár lépéssel később már a belső várudvarba léptek ahonnan a Fellegvár magasabb, még megmaradt részéihez lehetett feljutni. Éva a valamikori termekben sétálgatott. Ha behunyta szemét az egykor élt emberek arcát vélte felfedezni a messziségben, fülében még visszhangzott a lant utolsó pendülése… Aztán lejjebb ment és megállapodott egy korlát mellvédjénél, ahol a környező tájra nyílt csodálatos kilátás. Hirtelen kilendült a körülötte levő világból. Tisztán érzékelte a múlt jelenlétét, a jelen ő maga volt, a jövő pedig messzi ködfátyolban derengett feléje. Egyszer minden elmúlhat. Az ember talán akkor foghatja fel igazán saját mulandóságát, amikor látja, hogy az általa emelt építmények sem élik túl őt. A megmunkált kövek, tornyok idővel szétesnek, elporladnak, olyan semmi anyaggá válnak, mint az ember, halála után. Miben lehet mégis felfedezni azt a ciklikus állandóságot, ami fenntartja ezt a világot? Éva pár pillanatig maga sem tudta a választ. Pillantása az alant folyó Dunára majd a közeli erdőkre esett. Elmosolyodott. A természet az, ami folytonosan teremti a különféle élő formákat. Ezek a létformák eltávolodhatnak ugyan az őket életrehívó közegtől, de minden esetben visszatérnek, hogy más alakban, új célokkal szülessenek újjá.

Hazafelé a hajó tatján nézte a mindinkább visszamaradó visegrádi romokat. Mint egy régi ismerősre, úgy tekintett erre helyre mialatt a lenyugvó Nap utoljára szórta fényeit a távolodó hajó alakjára.