Mindent a tudományért

Csókolóztunk, dugtunk, elélveztünk, pihentünk, majd újrakezdtük. Nem tudom hányszor, de a szám amúgy is lényegtelen. Azt hittem, hogy a helyzetet figyelembe véve többet fogunk beszélgetni, de nem így lett. A testünk, a melegségünk, a közelségünk mindent elmondott, amit mondani kell. 
Végül elaludtunk. Nem tudom, hogy sokat vagy keveset aludtam, mert nem néztem az időt. Még mindig sötét volt, amikor öltözni kezdtem. Az ismerős köntös is idegenül hatott, ahogy eltakartam a testemet. 
Kimentem a konyhába. Rántotta, szalonna, gyümölcslé. Tegnap este kihagytuk a vacsorát, és figyelembe véve az éjszakánkat, Máté ma reggel biztosan éhezni fog.
-Nem kellett volna fáradnod! -mondta, ahogy belépett az ajtón.
-Nem volt fáradság.
Letettem elé az ételt az asztalra, és adtam egy gyors puszit a homlokára
-Egyél! Addig megyek zuhanyozni. -mondtam.
Ömlött a víz meztelen testemre, és hagytam, hogy a tegnap este maradékai a lefolyóba mosódjanak. Még odabent a fürdőszobában is éreztem az étel illatát, amitől éhes lettem, pedig ma semmit sem kellene ennem. Egy különösen makacs, rászáradt foltot súrolgattam le a mellkasomról.
A reggeli rituálé során vagy fél tucatszor úgy éreztem, hogy mondanom kellene valamit, de lefagytam ahogy szóra nyitottam a számat. Máté minden alkalommal megállt, és türelmesen várt, mielőtt becsuktam a számat, és folytattam, amit csináltam. 
Néhányszor ő is ezt tette, és rajtam volt a sor, hogy türelmesen várjak, miközben ernyedt állkapcsával és nyelve hegyén elhaló szóval bámult rám. Mindkettőnknek beszélnünk kellett volna, de nem volt mit mondani. Befejeztük tehát a reggeli rituálénkat, és irány a sufni-labor.
Máté egy zseni. Utálja, ha ezt mondom, de így van. Zseni és álmodozó. Egyrészt emiatt szeretem, másrészt emiatt fél tőle az egyetem. Megtalálta a módját, hogy az eltávolítás után egy ideig életben tartsa az emberek fejét.  Az orvostudományban, a hosszú életben, a transzhumanizmusban rejlő lehetőségek szédítőek, de az egyetem fél. Meg sem próbáltak önkénteseket szervezni. Állatokat javasoltak, de az állatfejek életben tartásának megtanulása nem hasznos, az emberi fej életben tartásának kitapasztalása viszont igen.
Máté szerény. Azt mondja, hogy csak néhány hétig tud életben tartani egy embert, mielőtt elkezdenek előjönni a komplikációk. Azt mondja, nem is tudja, hogy a mai technológiával és korlátozott ismeretekkel lehetne-e  valakit hosszabb ideig életben tartani. A fej visszaillesztése természetesen szóba sem jöhet. De tudom, hogy ha egy kicsivel több adata és közvetlen megfigyelési eredménye lenne, át tudna lépni minden akadályon, és valóban működne az eljárása.
Szóval önkéntesnek jelentkeztem.
Máté bekapcsolta a videokamerákat, amik úgy voltak beállítva, hogy több szögből rögzítsék a rögtönzött laborunk minden centiméterét. Ellenőrizte, hogy tényleg rögzítenek-e, és hogy az adatok biztonsági másolatai, illetve a biztonsági másolatok biztonsági mentései is rendben vannak. Felém bólintott, én pedig vissza.
-Kezdhetjük?
-Mehet!
Leültünk, ő pedig a kamerák felé intett.
-A nevem S.... Erika. Józan ítélőlépességem birtokában és teljesen megértve, hogy mi fog történni velem, szabad akaratomból vagyok itt önkéntesként. Megértem, hogy ez a kísérlet magában foglalja a fejem eltávolítását és azt a próbálkozást, hogy mesterséges körülmények között tíz napig életben tartsák. Megértem, hogy ez alatt érzéstelenítők nem lesznek használva, és a kísérlet nagy fájdalommal járhat. Megértem, hogy …
Megálltam és kerestem a megfelelő szót. Azt kellett volna mondanom, hogy „nagy valószínűséggel”, de nem tehettem. Lehet, hogy ez az utolsó pár órám életben, és csakis  teljes bizalmat fogok mutatni a szerelmemben.
-..esély van rá, hogy nem élem túl a lefejezést. Még ha a kísérlet pontosan úgy is zajlik, ahogy vártam, megértem, hogy nem lesz mód arra, hogy a fejemet újra összekapcsolják a testemmel. Megértem, hogy a kísérlet végén meghalok. Megértem, hogy lehetséges, hogy jelentős fájdalmaim lesznek a kísérlet időtartama alatt. Megértem, hogy a kísérlet során súlyos pszichés szorongást tapasztalhatok. Bár úgy döntöttünk, hogy a kísérletet idő előtt befejezzük, ha úgy döntök, lehet, hogy fizikailag vagy mentálisan képtelen leszek közölni a kísérlet befejezésére vonatkozó kívánságomat, és a teljes tíz napra fájdalom és szorongás csapdájába kerülhetek. Megértem, hogy a kísérlet befejezése a halálomhoz vezet.
Láttam az aggodalmat a szerelmem arcán, ahogy kimondtam ezeket a szavakat a kamerába, egy olyan közönség számára, amely még jóval azután is látni fogja őket, hogy én már nem leszek. 
-Megértem és elfogadom a kísérletben való részvétel kockázatait és elkerülhetetlenségét, és önként vállalom a részvételt.
Máté kérdéseket tett fel nekem a konkrétumokról. Hozzájárulok a videófelvételhez? Jól értem, hogy nincs garancia arra, hogy az agyam káliumionokkal való elárasztása fájdalommentes módja lenne a kísérlet befejezésének? Hozzájárulok, hogy kiadja az igazi nevemet?
Korábban minden szót átgondoltunk, de most az egész végtelennek tűnt. Ezután áttekintettük a kommunikációhoz szükséges arcjelek listáját. Csukjam be a bal szemem, ha igen. A jobb szememet, ha nem. Három pislogás a „nem értem”. Nézzek előre, majd le, majd előre, majd megint le a „nem tudom”-hoz és így tovább.
Az utolsó volt az egyetlen, amelynél megállt. Az utolsó a listán, de a legfontosabb. Behunyom a szemem, összeráncolom a homlokom, és összeszorított állkapcsommal grimaszolva annyi fogamat mutatom, amennyit csak tudok. Ez azt jelenti, hogy „be akarom fejezni a kísérletet”. Más szavakkal azt jelenti, hogy „kérlek ölj meg”.
Végül elértük az utolsó lépést, mielőtt… még mielőtt levágnák a fejem. Az utolsó pont az „alapválaszok” meghatározása volt. Máté felolvasott egy kérdést, majd megmutatta a kártyát, amelyre írták, hogy én is elolvashassam. Kérdések a hangulatom, az állapotom, a kognitív képességeim és az észlelésem kapcsán. Olyan kérdések, amelyek az elmém minden szinapszisát mérik. Mindegyik feleletválasztós volt, és ugyanúgy válaszoltam rájuk, mint a fejem eltávolítása után fogok: a néma kóddal, amelyet az imént átvettünk. Minden hetedik és nyolcadik kérdése ugyanaz a két nagyon fontos és bosszantóan ismétlődő kérdés:
–Kezdesz elfáradni?
Jobb szem pislogás.
–Akarod folytatni?
Bal szem pislog.
Az alapértékek megállapítása után Máté mély levegőt vett, és feltett még egy utolsó kérdést:
– Készen állsz?
Bal szemmel pislogtam.
Már majdnem elfelejtettem a guillotine-t, amely csendesen várt oldalt, miközben Máté feltette a kérdéseit. Most azonban úgy tűnt, hogy olyan sok helyet foglal el, hogy meglepő hogy bármi más elfér mellette a szobában. Hanyatt feküdtem a padjára, arccal a plafon felé. Így a gerincem egyenes, és a penge pontosan ott vág, ahol Máté tervezi. Hihetetlen, hogy egyikünk sem gondolt rá, milyen szörnyű ötlet volt, hogy felfelé nézve bámuljam a pengét, miközben ő igazgatja.
Először arra gondoltam, hogy kérek tőle egy szemkötőt, de gyorsan rájöttem, hogy semmit sem érne. Már láttam. Még csukott szemmel is tudom, hogy ott van, és arra vár, hogy leessen. Megpróbáltam ellazulni, miközben Máté ujjai finoman a nyakamat tapogatták, és a csigolyákat számolták. A szívem felgyorsult és a mellkasom feszülni kezdett, amikor azt mondta, hogy csússzak egy kicsit lejjebb a padon. Helyére illesztette a nyakrögzítőt, ami drámai kattanással rögzült.
-Ez a guillotine kioldója. Pöccintsd fel a biztonsági fedőlapot, és nyomd le a gombot, ha készen állsz! – magyarázta Máté nekem és a kamerának is.
Átadta a kioldót, ami terjedelmes és kényelmetlen volt a kezemben
-Szeretlek! – suttogta.
Nem tudtam megszólalni, ezért csak visszamosolyogtam rá. Vagy legalábbis megpróbáltam. Az éles fémpengén kívül szinte semmit nem láttam. A hüvelykujjamat végighúztam a biztonsági burkolaton. Nem tudtam megtenni. Szükségem volt egy kis időre.
-Várj! -mondtam hirtelen.
A kezem felemelkedett a nyakrögzítőhöz és Máté már oda is ugrott, hogy kioldja és elengedjen. Felültem és éreztem, hogy levegő után kapkodok. Nem tudom miért, de olyan, volt mintha egy kilométert futottam volna le. Máté karjai melegen öleltek.
-Minden rendben! Lefújjuk az egészet! Nem kell megtenned! -mondta.
Hallottam a hangjában a küszködést. Éreztem az érintésében, a szeretetében. A kísérlet végén meghalok, de neki folytatnia kell. Kiadja a munkáját, és akkor mindennel foglalkoznia kell, ami ezután következik. 
Szinte biztosan letartóztatják, annak ellenére, amit a kamera előtt mondtam. De ha nem is, egyik ismerősünk sem akar majd többé szóba állni vele. Az arca a világ minden tévéjében meg fog jelenni, és alatta segítőkészen ki lesz írva hogy „gyilkos”. Elveszíti pozícióját az egyetemen. Valószínűleg soha többé nem fog dolgozni kutatásban. Talán az üzleti kutatási szféra nem lesz finnyás. Az egész élete szét fog esni, és egyedül kell megbirkóznia ezzel.
Mert én elmegyek. Elveszti élete fényét, elveszít engem. Ha hajlandó mindezt átélni ezért, mert ennyire hisz ebben a projektben, akkor nem lehetek én az, aki az útjába áll. Hinnem kell benne.
– Nem.. nem erről van szó. Én csak…
Nehezen találtam kifogást, bármilyen kifogást. 
-Csak nem akarom, hogy ki kelljen mosnod a vért ezekből a ruhákból.
Talán ez a leghülyébb dolog, amit valaha is mondtam életem során, de a szavak kiszaladtak a számon. Elkezdtem levenni a blúzomat.
-Era… nem kell… ez nem fontos..
Úgy tettem, mintha nem hallottam volna, miközben kicsatolom a melltartómat. Úgy tettem, mintha a libabőröm csak a meztelen mellem miatt lenne, nem pedig azért, ami néhány pillanat múlva történni fog velem.
-A ruha nem számít! Nem baj, ha meggondoltad magad!
-Később meg fogod hálálni. Sokkal könnyebb lesz így takarítani! – villantottam rá egy mosolyt.
Tudtam, hogy nem hitt nekem. Ahogy letoltam a nadrágomat a combomon, én sem tudtam, hogy miért ragaszkodok ehhez a szánalmasan átlátszó játékhoz. Miért nem mondtam neki egyszerűen, hogy hagyja abba? Mindketten tudtuk az igazságot, de nem ismerhettem el.
-Kérlek! Tényleg meg akarom tenni… -mondtam és éreztem a mosolyom halványulását.
Máté nem hitt nekem, de a nyelvébe harapott és bólintott. 
A párnázás sokkal hidegebb volt alattam így, hogy csupaszon feküdtem hanyatt újra.
-Visszateheted a rögzítőt. Így sokkal jobb! -hazudtam.
Reméltem, hogy másodszorra könnyebb lesz a rögzítő utolsó kattanása, a penge derengő csillogása, de tévedtem.
-Akkor rajta… -mondtam és elvettem a kioldót a kezéből.
Felnyitottam a biztonsági fedelet, szélesen mosolyogtam a szerelmemre, majd… Semmi. Nem csináltam semmit. Ott feküdtem, mosolyogva, mint egy meztelen idióta, hüvelykujjammal a gombon. Csak annyit kellett volna tennem, hogy megnyomom a hülye gombot..
-Semmi gond Era! Nem kell megtenned! – suttogta Máté.
-Nem, nem, NEM! Meg tudom csinálni. Meg akarom tenni!
Csak nyomjam meg a hülye gombot. Ennyi a dolgom…
Eltelt egy perc, kettő. Máté megmozdult, hogy kioldja a nyakam.
-NE! Sajnálom. Én csak…
Csak meg kell nyomnom a kurva gombot! Miért olyan érzés, mintha egy kibaszott maratont futottam volna le? Csak feküdtem ott és szó a hüvelykujjamat sem mozdítottam.
-Komolyan beszélek szerelmem! Szeretném megtenni, de nem tudom. Segítened kell… kérlek!
Szükségem volt rá, hogy higgyen. Tudnia kellett, hogy hiszek benne, az ügyében, a benne rejlő lehetőségekben. Szükségem volt arra, hogy elhiggye, hogy ugyanúgy hiszek a projektben rejlő lehetőségekben az emberiség számára, mint ő, miközben valójában csak őbenne hittem.
Finoman kivette a kioldót a kezemből. Olyan érzés, mintha egy kéttonnás súlyt emeltek volna le a mellkasomról.
-Szeretlek!
-Én is téged!
Éles, heves fájdalom támadt, mintha az egész testem perzselő villámmá változott volna. Egyetlen pillanatban mindent felemésztett egyetlen villanásnyi kín, de a következő pillanatban vége is volt. Helyébe tompa, bizsergő fájdalom lépett. A világ forgott. Megpróbáltam kinyújtani a kezemet, és stabilizálni magam, de nem volt ott semmi. 
Tapogatóztam, hogy megragadjak valamit, miközben a világom őrülten billegett egyik oldalról a másikra, forgott és lehetetlen irányokba örvénylett, de semmi sem reagált. A testem a szúró fájdalom bizsergető tömege volt, amely az űrben hömpölygött, és nem volt semmi, amibe belekapaszkodhatott volna.Hányni szerettem volan, de a szervezetem ezt sem tette meg.
Lassan -olyan lassan, hogy fel sem fogtam, mi történik, amíg be nem fejeződött- a világ visszarendeződött a helyére. A dolgok újra fókuszba kerültek, kezdve a szeretőm komor arcával.
–Hallasz édes?
"Igen."
Nem volt hangom.
„Mi történik! Miért nem…”
A gondolataim lassan abbahagyták a pörgést, az emlékek visszakerültek a helyükre, ahogy a világ megszilárdult.
Bal szem pislog.
A szerelmem megkönnyebbülten felsóhajtott.
-Minden rendben?
Erre nem volt könnyű válaszolni. Nem kaptam levegőt, de nem éreztem, hogy megfulladnék. Nem fulladtam, ugyanakkor nagyon is tudatában voltam annak, hogy a tüdőm nem mozgott. Emellett még mindig fájt mindenem, bár csak egy kicsit.
Egy másodpercbe telt, míg eszembe jutott a „nem tudom” jele. Nézz előre, majd lefelé, majd előre, majd lefelé.
Máté nem sóhajtott megkönnyebbülten, hanem megfordult, hogy ellenőrizze a monitorokat. Ekkor vettem észre a testet. Az ernyedt, élettelen valami a guillotine padján hevert, és vörös folyadék csöpögött belőle a lefolyóba. Azok a meztelen ívek olyan frusztrálóan ismerősnek tűntek, de mégis idegenek voltak. Kinek a meztelen, fejetlen teste van a házi-laborban?
Csak akkor tudatosult bennem, hogy miért nem kapok levegőt, és kinek a testét láttam, amikor Máté visszajött a látómezőmbe.
-Most felteszek néhány kérdést. Rendben?
Nem volt rendben. A pánik határán álltam, a gondolatok és az emlékek még mindig kavarogtak az agyamban, és még mindig fájt a testem. Tudtam, hogy igazából csak a hűlt helye, de még mindig fájt. Hogy fájhat egy hiány?
Máté aggodalmas tekintettel nézett le rám. Pislogtam a bal szememmel.
Nehéz volt a feltett kérdésekre koncentrálni. Az állandó, zaklató tény, hogy nem veszek levegőt, megnehezítette a dolgot. De ahogy haladtunk a listában, lassan könnyebbé vált. Mire befejeztük a kérdéssort, elmúlt a testem elvesztésének fájdalma. Megszoktam, hogy nem veszek levegőt. Még mindig közel voltam a pánikhoz, csak már nem a szélén. Máté ajkán meleg mosollyal, könnyes szemekkel nézett le rám.
-Köszönöm. ..Nagyon köszönöm! Tökéletesen megy! Jobban, mint álmodtam, és mindent neked köszönhetek!
Kinyújtotta a kezét, hogy megérintse az arcomat és a tenyere melege belém áramlott. Megpróbáltam megszorítani a kezét. Természetesen nem tudtam, de azért próbálkoztam.
-Tudom, hogy nem könnyű, de ez nagyon sok embernek fog segíteni!
Hüvelykujját az arcomhoz dörzsölte és vigasztaló érintésétől semmivé olvadt a félelmem. Felsóhajott:
-Köszönöm! -ismételte, majd folytatta:
-Fel kell takarítanom… még mielőtt beáll a merevség.
Egy nyomógombot helyezett közvetlenül a látómezőm alsó széléhez.
–Próbáld ki, mielőtt elmegyek, rendben?
Kinyújtottam a nyelvemet. Közelebb volt, mint amire számítottam. Máté telefonja hangosan felcsipogott. Elmosolyodott, és visszaállította a riasztót.
-Hívj, ha szükséged van valamire!
Néztem, ahogy odament a testemhez. Felemelte az ernyedt kart, és vágni kezdett. Éreztem, ahogy a fémfűrész éles fogai a bőrömbe mélyedtek. Nem fájt… legalábbis nem fájt úgy, ahogy emlékeztem a fájdalomra. A bizsergő, szúró érzés csak torz visszhangja volt az igazi fájdalomnak.
Máté felvett egy fekete szemeteszsákot a földről, és esetlenül megpróbálta beletenni a kart. A karomat. Néztem, ahogy a saját ujjaim tehetetlenül, ernyedten mozogtak. Mindeközben a melleim a plafonra mutattak. Néztem saját vértelen íveim lágy ingadozását, ahogy Máté elkezdte levágni a másik karomat. Néztem, ahogy a szerelmem a testemet darabonként szemétté változtatta.
Nem számítottam rá, hogy felizgulok. Nem volt már puncim, mellem, és szívem sem, hogy lázas szenvedéllyel dobogjon, de megmozdult valami a maguk mögött hagyott ürességben. Néztem, ahogy Máté megragadta a lábaimat, amik közé korábban százszor benézett és befeküdt, és egy újabb szemétdarabbá változtatta, amit a többi részemmel együtt ki kell dobni. Nem tudtam, miért izgatott ez fel. Azt sem tudtam, hogy egyáltalán HOGYAN izgatott fel, de az üresség, ahol a puncim egykor volt, sajgóan érintésre vágyott, ahogy néztem, hogy szemétté válok. 
Máté otthagyott, hogy megmosakodjon. Nem tudom meddig volt távol. Bámultam a földön hagyott fekete zsákokat, és csak arra tudtam gondolni, hogy mi van bennük. Tudtam, hogy melyikben mi volt. Tudtam, hogy mik dudorodnak ki a zsákok oldalain: a könyököm, a térdem, a fenekem, a mellem. Ha még lett volna kezem, azonnal maszturbálni kezdtem volna.
Amikor a kedvesem visszajött a zuhanyzóból, tiszta levendula illatot árasztott. Észre sem vettem, hogy visszatért, amíg el nem takarta a feldarabolt, bezacskózott testem látványát. 
-Minden rendben? -kérdezte.
Zavaromban kipirosodott az arcom, ahogy jeleztem a válaszomat:
“Igen”
Máté szemöldöke aggodalmasan összevonódott, ahogy lenézett rám. Oldalra pillantott a monitorokra, majd vissza rám. Nagyon kínos, és szürreális volt. Úgy éreztem, mintha rajtakapott volna a nappaliban egy zümmögő vibrátorral a puncimban, és egy másikkal  a fenekemben, majd megkérdezte volna, hogy nézhetné-e a tévét.
Úgy látszott, mintha nem bízott volna a műszereiben, vagy bennem, ahogy közöltem, hogy rendben vagyok. Kérdezni kezdett, és főleg a lehetséges tünetek listájára koncentrált, hogy leszűkítse, mi lehet a baj. Őszintén válaszoltam neki és közben egyre melegebb lett az arcom. Jeleztem neki, hogy hagyja abba a kérdezést. A pánik érezhető volt a hangjában:
-Mi a baj? Elfáradtál?  
“Nem.”
Basszus, ez nagyon kínos volt. Nem fogja abbahagyni a kérdezősködést, még ha a kísérletét is kockáztatja. Túlságosan aggódott a jólétem miatt. Ideje, hogy ne legyek szégyenlős buta kislány, és mondjam el neki, hogy mit érzek. Ráadásul mindezt a tudományért tettük, úgyhogy fontos, hogy mindent tudjon, ami történik.
Kinyitottam a számat, hogy elmondjam neki, aztán idiótának éreztem magam, amikor eszembe jutott, hogy nem tudok beszélni. Várakozóan nézett le rám. Tisztában voltam vele, hogy semmi látható jele nincs annak, amit mondani akarok. Még csak nem is gondoltunk ilyesmi lehetőségére. Miért beszéltünk volna meg erre külön jelet? Az általa készített, minden lehetséges dologra kiterjedő nagy kérdéslista is haszontalan volt. Egyetlen kérdés sem volt az, hogy felizgultam-e.
“Felizgultam!” -próbáltam némán, lassan tátogni, a számat olyan szélesre nyitva, amennyire csak bírtam.
A zseniális, csodálatos, megértő párom csak némán és értetlenül nézett le rám.
“Felizgultam!” -próbáltam újra.
Semmi változás, csak ugyanaz a zavart arckifejezés. Jézusom, ő az okos, miért nem tanult meg szájról olvasni? Arra jutottam, hogy kevésbé finomnak kell lennem. Az ajkaimmal O alakot formáztam és a nyelvemet az arcom belsejéhez nyomtam. A szopás univerzális szimbóluma. Máté először a jelkulcs után nyúlt, mintha nem jegyezte volna meg mindegyik jelzésünket. Tétován megállt, én pedig újra megmozgattam a nyelvemet.
–Felizgultál??
Na végre…
“Igen.”
Megdöbbent. Nem hibáztattam, mert fogalmam sem volt, hogy mit kezdjek ezzel. Csak azt tudtam, hogy a szemeteszsákot kifeszítő cicijeim képe megőrjít.
Nem igazán tudtam, mit akarok tőle. Csak azt tudtam, hogy tennie kell valamit. A helyzetemben legjobban kivitelezhető 'gyere ide' pillantást vetettem rá. Az arca elpirult a zavartól. Tudtam, hogy mennyit jelent neki a kísérlet. Tudtam, hogy mennyire szeretné, hogy minden tökéletesen menjen, de volt egy viszketésem, ami meg akart ölni, és nem volt kezem, amivel csillapíthattam. Könyörgök… kérlek…
Lenyúlt és megsimogatta az arcomat. Frissen megtisztított kezeinek illata áradt át rajtam, miközben finoman megcsavarta a fejemet. A műszerekkel és létfenntartó eszközökkel összekötő gyűrű kattant, ahogy leválasztott. Csak egy kis fémkorong maradt a nyakam tövében, hogy életben tartson. Súlya finoman húzta lefelé a nyakamat, miközben Máté felemelte a fejemet.
Furcsán felszabadító érzés volt végtagok nélkül emelkedni a levegőben. Máté meleg, puha tenyere az arcomat simogatta, miközben az ajkaihoz emelt. Megcsókolt, én pedig visszacsókoltam. Egész lényem a kezében volt. De ez nem az, amit akartam. A többi részem már fel volt darabolva, és készen állt a szemétbe dobásra. Ez az, amit akarok. Nem szeretve, hanem használva lenni. Máté nyilván észrevette a habozásomat, mert elvette a fejemet a szájától. 
-Fájdalmat okozok? -kérdezte.
“Nem”
Amennyire csak tudtam lenéztem, majd még egyszer az arcomhoz nyomtam a nyelvemet.
– Biztos…?
“Igen”
“Igen”
Istenem, ezerszer is …
“Igen”
Nem volt semmi irányítási lehetőségem. Máté lassan, kínzó tétovázással hozott le az ölébe. Arcomtól centiméterekre, a nadrágjába temetve ott volt a vastag farka. Nem létező testem égett a vágytól.
Egyik kezében esetlenül tartva, a combján egyensúlyozta a fejemet, amíg kigombolta a nadrágját. Közben ujjaival kényelmetlenül markolta a fülemet. Akkor sem panaszkodtam volna, ha tudtam volna beszélni. Azt akartam, hogy döfködjön, húzzon, lökjön… Használjon kedvére. Végül sikerült előszednie a farkát. Éreztem a levendula tusfürdővel összefonódó pézsma illatát. Amennyire tudtam, kinyújtottam a nyelvemet. A hegye éppen csak elérte a hímtagját. Ennél tehetetlenebb már nem is lehettem volna.
Máté közelebb húzta az arcomat a várakozó farkához. Nyelvemmel végigsimítottam a hosszát, és ízlelgettem puha húsát. Úgy döntött, hogy végigmozgatja rajta hosszában a fejemet. Nyalogattam a gyönyörű,  lüktető rudat, és amikor az kemény és duzzadt lett, Máté az ajkaimat a sötét makkhoz nyomta és betolta a várakozó számba.
Eleinte gyengéd volt. Lüktető farka hegyét az ajkaim közé dugta, én pedig megpróbáltam szívni és mélyebben a számba húzni, de még erre sem voltam képes. Semmit nem tudtam azon kívül csinálni, hogy körbefontam rajta ajkaimat és vártam, hogy a többit ő tegye meg. Lassan, óvatosan többet tolt magából az éhes számba. Nyelvemmel körbejártam a rúdját és élveztem az ízét, ahogy lassan egyre lejjebb húzta a fejemet a farkán. Hallottam, ahogy lélegzése egyre hangosabbá vált. Érezem, hogy az ujjai megfeszülnek, és szinte fájdalmasan nyomultak az arcom oldalába. Éreztem a forró, sós spermáját, ahogy a nyelőcsövembe lövellt. Nyelvemmel masszíroztam a hímtagját és megpróbáltam minden cseppjét kifejni.
Nem élveztem el. Legalábbis nem úgy, mint régen; de elégedettség áradt át rajtam. Mélyebb és teljesebb, mint amit valaha éreztem. Én voltam a szerelmem szexjátékszere, és orgazmushoz juttattam.
Máté finoman lecsúsztatta a fejemet csöpögő farkáról. Nehezen lélegzett, ahogy lenézett rám.
– Te… élvezted ezt? -kérdezte hitetlenkedve.
Csak egy nagy, ostoba vigyort kapott a válaszként.
A következő néhány nap rutinszerűvé vált. Máté kérdéseket tett fel, én válaszoltam. Ő írt, én néztem. A fejemet a lüktető farkára húzta. Én pedig kielégítettem. Újra jegyzetelt. További kérdéseket tett fel. Néha aludt, néha evett. Azt hittem unatkozni fogok, de nem. A puncim ugyan már nem volt meg, de az üressége állandó kéjtől bizsergett.
Ahogy teltek a napok, Máté egyre kevésbé volt gyengéd. Egyszer olyan erőteljesen húzott le a kőkemény farkára, hogy éreztem, hogy a torkom zúzódik. A reflex még működött. Éreztem, hogy az egykori gyomrom üres helye összeszorul, és megpróbáltam kihányni a nem létező tartalmát. Nem álltam ellen. Nem tudtam ellenállni. Övé volt minden hatalom. Övé volt a teljes irányítás. Néha, amikor szoptam olyan erősen markolta meg a fejemet, hogy úgy éreztem, mintha letépné a fülemet. De nem érdekel. Én csak a játékszere voltam. Összetörhetett, ha akar. Minden hatalma megvolt hozzá.
A kérdések kicsit megváltoztak. A szexről érdeklődve megkérdezte, hogy mit érzek azzal kapcsolatban, hogy kihasznál engem. Őszintén válaszoltam: Imádom. A korábbi, emberi énem a föld alá süllyedt volna a kamerák előtt válaszolva ezekre a kérdésekre, de az az énem már nem létezett. Az új énem egy szexjáték volt, és az új énem nem szégyenkezett. A nyakam már nem vezetett sehová. Máté sós, csípős nedve a torkomban maradt, emlékeztetve arra, hogy már nem vagyok nő. Ez volt az a mennyország, amit soha nem mertem kérni.
Ahogy telt az idő, Máté egyre kevesebbet írt és többet beszélt. Nem kérdezett, csak beszélt. A múltunkról, a barátainkról, az együtt töltött időnkről. Mosolyogva hallgattam. Örültem, hogy szívesen beszélget velem. Mosolyogva néztem amikor jegyzetelt, mert örültem, hogy segíthetek megvalósítani célját. Mosolyogtam, miután végzett kőkemény farkának torkomba nyomásával, mert örültem hogy elélvezett. Én voltam a játéka, és örültem, hogy használ engem.
Könnyek szöktek a szemébe, ahogy feltette a kérdéseit. Hangja megingott, ahogy a végéhez közeledett. Ez az utolsó, a tizedik nap. Meg fogok halni, amikor befejezi a kérdezést. De nem érdekelt. Megízleltem a mennyországot, és ha van igazság, a túlvilágon újra találkozunk. Ráadásul én csak egy játékszer voltam. Végül minden játékot kidobnak.
Befejezve a kérdéseket, a papírköteget egy takaros kupacba ütögette, és oldalra tette. Nehéz neki, de mindketten tudtuk, hogy meg kell tenni.
–Van… van valami utolsó szavad? -kérdezte.
Egy pillanatra elgondolkodtam. Túl sok szavam lett volna. Olyan sok, hogy csak akadályozta volna. Megpróbáltam megkönnyíteni a dolgát.
“Köszönöm!” - tátogtam némán és olyan artikuláltan ahogy csak tudtam. 
Ez elégnek tűnt. Láttam, ahogy Máté remegett és sötét szemei könnybe lábadtak. Felismertem a fájdalmát. Ugyanaz volt, amit nőként éreztem, amikor meztelenül feküdtem egy gombbal a kezemben, hogy levágjam a fejem. Akkor elvette tőlem a gombot, és átvette a terhemet. Egy utolsó dolgot most megtehettem érte. Át tudtam venni a terhét. Behunytam a szemem, és olyan szélesen grimaszoltam, amennyire csak tudom. Megadtam a jelet, hogy kérem hogy vessen ennek véget. Hangos szipogás hallatszott.
– Rendben! – mondta halkan a szerelmem, és megnyomta a gombot.
Minden puha és tiszta lett. A testem nem létezett. Az egész világ volt a testem, én pedig a szerelem voltam. A növekvő fák, a zúgó árapály, a gyönyörűen komor férfi, aki lenézett arra, ami egykor kis börtöne volt határtalan szerelmemnek… ezek mind én voltam, és én voltam a szerelem. Millió csillag voltam, amik orgazmikus dühben pislákolnak, ahogy égnek az éjszakában. Én voltam a minden és a semmi, a megtestesült szerelem. Én voltam a világ titka, amit millió bolond ajka mond ki millió életen át. Kimondtam a választ, miközben feloldódtam az éjszakában: szeretlek!