Minden változik

Élni szörnyű. Valahogy ez az első gondolat, ami megfogalmazódott bennem. Egy kórházban fekszem, gépek pityegnek körülöttem. Két cső áll ki belőlem és szörnyen érzem magam. A szemem csukva van. Utálom a kórház szagát, de még a látványát is. Hangfoszlányokat hallok a szobám ajtaja elől. Anya és a doktor úr beszélgetnek. Nem értem miről, de lépteket hallok, majd ajtónyitódást. Lassan kinyitom a szemem. Látom, ahogy anya közeledik felém. Próbál mosolyt erőltetni az arcára, de nagyon nem megy neki.

— Meg fogok halni? – suttogom erőtlenül. Anya szeme kikerekedik, majd leül mellém és megfogja a kezem. Ad rá egy puszit.

— Jaj dehogyis fogsz meghalni, Kicsim! Minden rendben lesz! – próbál vigasztalni, de látom a szemében, hogy ő sem hisz benne. Befordulok a fal felé és lecsukom a szeme. Pilláimról egy könnycsepp hull a párnára. Anya szeméből is egy könnycsepp gördül alá, de ő gyorsan letörli. Azt mondták neki az orvosok, hogy neki erősnek kell lennie.

— De doktor úr! Hogy legyek erős, amikor az imént mondta, hogy Lillának gyógyíthatatlan betegsége van? – fakadt ki pár órával ezelőtt anya. A doktor egy fejcsóválás kíséretében, odalépett hozzá és a vállára tette a kezét.

— Nyugodjon meg, kérem! Az, hogy gyógyíthatatlan, nem jelent semmi rosszat. Maximum annyit, hogy a kislánynak élete végéig gyógyszereket kell szednie… - jegyzi meg csendesen az orvos. Anya lerogyott az egyik székre és csendesen sírni kezdett. Az orvos csendben várta, hogy megnyugodjon és az asztalra tett, anya elé egy pohár vizet.

— Kérem! A lánya előtt ne sírjon! Akkor ő is elkeseredik és a legfontosabb, hogy ne adja fel. A szervezete erős, meg tud küzdeni a baktériumokkal. Csak hitre van szüksége! – magyarázza az orvos megszokottan. Minden szülőnek ezt mondja. Talán már maga sem hisz ezekben a mondatokban, de úgy tűnik, hogy anyára jótékony hatással volt. Egy zsebkendőt vett elő, kifújta az orrát, megtörölgette a szemét, majd megitta a pohár vizet.

— Jöjjön, menjen be hozzá! – intett anyának az orvos és elkísérte a szobámig. Itt még váltottak egy pár szót, majd anya bejött hozzám. És most itt ülünk ketten, csendben. Csak a szívmonitor halk pityegése hallatszik a kínos csöndben. Lassan ismét anya felé fordulok.

— Mi bajom van? – kérdeztem meg. Hiszen én még nem tudtam semmit. Akkor még nem. Csak annyit, hogy rettenetesen fájt a hasam és lázas voltam. Szinte éjjel-nappal. Erőm már nem sok volt, de ez attól is lehetett, hogy két napja szinte minden kijött belőlem, amit letömtek a torkomon. Anya vett egy mély levegőt, majd lassan beszélni kezdett. Elmesélte, hogy egy igen veszélyes baktérium került a beleimbe, amitől esetleg ki is lyukadhatnak, ezért nagyon vigyázni kell rá. A beleim súlyosan roncsolódtak, így nem ehetek és ihatok két hétig. Csak infúzión kapok táplálékot. Én ettől rettenetesen megijedtem, de elfogadtam. Tehettem mást? Csendben tűrtem, amikor a nővérek cserélték az infúziós tasakokat és éreztem, hogy lehet, hogy nem is vagyok olyan reménytelen, hiszen egyre jobban kezdtem magam érezni. A gyomron még mindig görcsölt és fájt, de hányni már nem hánytam. Talán már nem volt mit. Két hete voltam kórházba, amikor végre a lázam is javulni látszott. A két hét alatt rengetegszer voltam hasi ultrahangon és folyamatosan nézték a beleimet, hogy mi van velük. Ez alatt a két hét alatt megismertem az összes nővért a kórházba és némelyikükkel egész jó kapcsolatba kerültem. Gyakran bejöttek beszélgetni és néha még egy kis nevetést vagy mosolyt is kicsaltak belőlem. Öt hét után végre hazamehettem. A beleim még nem javultak meg teljesen, kaptam egy csomó gyógyszert és különleges étrendet készítettek nekem. Ahogy hazaértünk, ráborultam az ágyamra és hangosan zokogni kezdtem. Annyira szörnyű volt ismét hazajönni, ahol kezdődött ez az egész. De valahol mélyen természetesen rettenetesen örültem neki, hogy végre újra itthon vagyok.

— Ezentúl minden másképp lesz… - súgta anya a fülembe és megsimogatta a fejem. Én felnéztem és mosolyogva bólintottam. Este ismét sírni kezdtem.

— Miért pont én? – ez a kérdés keringett a fejemben. A kórházban nem jutottak eszembe ezek a kérdések, hiszen ott mindig megpróbáltak lefoglalni. Bár gyakran volt, hogy csak feküdtem az ágyon és néztem ki a fejemből. Gondolkoztam, hogy így miért éljek? Bár az öngyilkosság megfordult a fejemben, tudtam, hogy úgysem tudnám megtenni. Rengeteg dolgot nem próbáltam még ki az életben. Ezek között pirossal, hatalmas neonfénnyel ott villogott a szerelem. Még soha nem volt fiúm és nem is voltam szerelmes. Ezt az érzést nagyon meg akarom ismerni, míg élek. De mégis… Ennyi gyógyszer és ilyen kilátások között vajon lesz-e valaki, aki felfigyel rám? És ha esetleg lesz, el tudja fogadni, hogy ilyen beteg vagyok? Ezek a kérdések kezdtek el cikázni a fejemben és már nem tartottam jó ötletnek, hogy éljek. Ismét rám tört a depresszió és a párnámat szorongatva sírtam egész este. Másnap reggel anya ébresztett. Szerencsére nem vette észre, hogy este sírtam és boldogan állított elém egy papír cetlivel.

— Mi ez? – dünnyögtem álmosan, és felültem az ágyon.

— Egy fitness terembe havi bérlet! – mondta sugárzó arccal anya. Én értetlen képet vághattam, mert a mosoly eltűnt az arcáról.

— Nem örülsz neki? Régen annyira szerettél volna ilyen helyre menni. Gondoltam most hogy felépültél, elkezdhetsz gyúrni! – mondta anya és kacsintott is hozzá egyet. Én elgondolkoztam és megvontam a vállam. Végül is miért ne. Így legalább én is teszek azért valamit, hogy egészséges maradjak- legalább kívülről. Az edzőterembe járás igen fárasztó volt és néha kellemetlen, hiszen még nem ismertem a gépeket, sem azokat, akik oda jártak. Egyik nap a futópadot próbáltam beüzemelni, de nem igazán sikerült. Elkezdtem ütni, mire beindult – de rettentő gyorsasággal. Leugrottam róla és tanácstalanul néztem a gépet. Egyszer csak egy fiú lépett mellém és megnyomott egy piros gombot, mire a gép leállt.

- Itt kell leállítani! – mondta kedvesen és mosolyogva. Ránéztem és azt hittem, elolvadok. Hatalmas barna szempár nézett rám egy kósza tincsekkel szegélyezett hosszúkás arcról. Pirulva elmosolyodtam.

— Öhm. Köszi… - motyogtam és nem mertem a fiú szemébe nézni.

— Peti vagyok – nyújtott kezet a srác. Én ránéztem a kezére, majd megfogtam, és kezet ráztam vele.

— Lilla… - suttogtam a nevemet még mindig kábán. Ezt valószínű a srác is észrevette, mert elvigyorodott.

— Nem iszunk meg egy teát? – bökött fejével a szalon büféje felé.

— De, persze menjünk… - motyogtam és elindultam. Menet közben beszélgetni kezdtünk: megkérdezte, hogy mióta járok ide, hol tanulok, mennyi idős vagyok. Közben én is megtudtam róla sok mindent. Nagyon jól összemelegedtünk, 3 órát beszélgettünk a büfében, és csak úgy sorakoztak a teás bögrék az asztalunkon. 9 órakor megcsörrent a mobilom. Ránéztem az órára, és felsikkantottam.

— Jézusom! Már ennyi az idő? Nekem… nekem most mennem kell, ne haragudj… - álltam fel szomorúan, hiszen tényleg rettentően jól szórakoztam és nem akartam itt hagyni Petit. Felvettem a telefonomat és beszéltem anyával, aki aggódott értem, hogy merre vagyok. Biztosítottam, hogy fél óra múlva otthon vagyok, és indulni kezdtem.

— Köszi a teákat, remélem, még összefutunk. Nekem most rohannom kell – hadartam el úgy, hogy nem néztem Petire. Már épp indulni akartam volna, amikor elkapta a karom és magához húzott. Az orrunk majdnem összeért és a testem bizseregni, majd remegni kezdett. A szemembe nézett, majd lágyan megcsókolt. Életem első csókja. Nem ilyennek képzeltem el, de csodálatos volt. Amikor szétváltunk Peti elmosolyodott.

— Biztosan találkozunk még! – kacsintott rám, amitől én teljesen elolvadtam. Egy cetlit csúsztatott a kezembe, majd visszaült. Elindultam haza és a talaj felett 20 centivel lebegtem. A cetlin Peti száma és MSN címe állt. Ahogy hazaértem, fel is vettem a srácot MSN-re, és még éjfélig beszélgettünk. Megbeszéltünk egy randit holnapra. Szinte kivirultam, és ezt másnap anya meg is jegyezte. Kérdezte, hogy mi történt, és elmeséltem neki, hogy csókolóztam egy fiúval, és hogy randizunk. Anya nem tartotta valami jó ötletnek, hogy idegen fiúkkal találkozzak, de látva, hogy mennyire boldog vagyok, nem tiltotta meg.
Másnap este elmentem a randira, és minden csodálatosan alakult. Az este végére barátnő lettem, nekem pedig lett egy csodálatos barátom. Azóta is együtt vagyunk, és szeretjük egymást. Elmeséltem neki a betegségemet is, bár ettől féltem egy kicsit. Peti megértette, és elfogadta. Azóta már nem gondolok az öngyilkosságra, és meg sem fordul a fejemben, hogy élni rossz. Sőt! Élni csodálatos!