Minden álmom I.

Három év nagyon hosszú idő. Életem legszebb időszaka volt, amit Vele töltöttem. De ha tudom, hogy ilyen fájdalmas véget ér, bele se kezdek. Nagy terveink voltak, még nagyobb álmokkal, az életünket együtt akartuk folytatni, de mindketten rossz lépéseket tettünk, elkerülve a céltól. Én nem foglalkoztam vele eleget, sokat tanultam, többet foglalkoztam a könyvekkel, mint vele, pedig egy ZH sem érhetett volna fel a szerelmével. Ő pedig magányában elment az egyik bárba, ott felszedett egy lányt, és mire hazaértem megtaláltam őket ’in flagranti’. Nagyszerű! Jobb se kellett, azonnal elváltak útjaink. Mindenki belátta a hibáit, de ezek után már nem törekedtünk a javításukra.

Nehéz volt megszokni az életet nélküle. Menni egy későbbi busszal suliba, nem a korábbival, amivel együtt jártunk. A rutinos mozdulatokat elfelejteni a reggeli terítésnél, nem gondolni arra, hogy nincs mögöttem, mikor álmodom éjszakánként. Csak az álmaimban volt velem. Nem akartam pedig látni, csak újrakezdeni mindent és talpraállni. A sulit befejezve egy számítógépes irodához szerződtem, mint gépkezelő. Sok munkám volt, legalább volt magam mivel elfoglalni. Eltelt egy év, és az életem a rendes kerékvágásban volt. Jól menő munka, remek kollégák, és kiegyensúlyozott életmód. Rámragadt a pontosság, amit még Tőle tanultam, mindig pontban fél 8-kor már a munkahelyemen voltam, túl a reggeli bevásárláson, és a reggelin.

Egy nap délután 5 óra tájban hallottam az elektromos csengő hangját: valaki belépett az ajtón. Fel se néztem a papírokból, csak:
- Jó napot! Mit parancsol? - kérdeztem friss kedvességgel. Nem kaptam választ. Felnéztem az irataimból. Ő volt az. Szörnyű állapotban volt. Sápadt, kissé kócos, szemei üvegesnek hatottak a szomorú tekintettől.
- Te jó ég, hogy kerülsz te ide? - kérdeztem ledöbbenve. Nem volt rosszul öltözött, de borzasztóan betegnek tűnt.
- A bíróságról jövök. - szólt monoton hangon. - Ide küldtek, hátha tudsz segíteni. - felemelt egy táskát, ami dugig volt iratokkal.
- Ühüm. - köhintettem kelletlenül. Még mindig hihetetlen volt, hogy ott áll előttem. - Akkor mutassa… öhm… uram!
Felhúzta az egyik szemöldökét.
- Bíztam benne, hogy otthon hagyod ezt a fennkölt stílust… - húzta el a száját. - Mindig ezt csinálod, hogyha haragszol. - halványan elmosolyodott. Felrémlett előttem a vele töltött három év.
Nem olyan szúrósan néztem rá, mint kellett volna, de elértem a hatást.
- Mutasd! - nyújtottam ki a kezemet. Átnyálaztam az összest. Csupa unalmas perek és jelentések, mindig is szerette a babrálós munkákat, amik sok figyelmet és türelmet igényeltek.

Kitartó és nyugodt típus volt.
- Egy hét múlva jöhetsz értük! - elrendeztem a papírokat, és beraktam az irattartóba. Lekapcsoltam a gépet, felkaptam a táskámat, és indultam az ajtó felé.
- Hova mész? - hallottam a hangját.
- Lejárt a munkaidőm. Hazafelé indulok. - meg se fordultam.
- Elvinnél egy darabon? - megfordultam. Azok a szemek! Mindig is imádtam őket, nem lehetett nemet mondani nekik.
- Gyere… - sóhajtottam.
Amint beszálltunk a kocsiba, reflexszerűen nyúlt volna a rádiógombhoz, de félúton megakadt és rám nézett.
- Boccs, a te kocsid… - visszahúzta a kezét.

Bekapcsoltam a rádiót. Tudtam, hogy szeret zenét hallgatni utazás közben, minek tagadjam meg tőle. A múltunkat eltettem már rég eltettem a polcra.
- Merre laksz mostanában? - dobtam fel a témát. Kezdett kínos lenni a csend.
- A toronyházban egy kis panellakást vettem. Nem túl nagy, nem is túl kicsi, épp megfelel. - válaszolt. - És te? Még mindig ugyanott laksz?
- Igen, még mindig. - bólintottam. Egy pillanatig kínos csend volt.
- Ugye tudod, mennyire nehéz volt elviselni a hiányodat? - szólalt meg halkan. Odaértünk a toronyházhoz és megálltam. Belenéztem a szemeibe.
- Tudom. A tiédet is. - zavarba jöttem. Minden emlék a felszínre tört a zöld szemeit figyelve. Minden öröm, minden bánat, minden együtt töltött pillanat.
- Szeretnék még veled találkozni… - szólalt meg hirtelen. - Mondjuk holnap ebédszünetben! Veled szemben van egy jó kis kávézó, ott találkozunk. Pontos legyél! - és becsukta maga után az ajtót.

Annyira utáltam, mikor egy levegővel hadart el kétszáz mondatot!! Folyton ezt csinálta, ha úgy érezte, nem tud másképp meggyőzni! El kell ismerni, sikere is volt vele, mert másnap délben beléptem a kávézó ajtaján.
Egy kis asztalnál ült a sarokban, öltönye a szék támláján lógott, ő maga pedig frissebbnek tűnt, mint tegnap. Még mindig sápadt volt, de már nem annyira. Megszállta a jókedv. Mikor az asztalhoz léptem, felállt és egy rózsával köszöntött, majd csókot nyomott az arcomra.
- Ezzel mit akarsz elérni? - mosolyodtam el.
- Ülj le és megtudod. - mutatott mosolyogva a székre.
Helyet foglaltam. Ismerős érzésem támadt. Nem ez volt az a kávézó, ahol először találkoztunk? Már nyitottam volna a számat, de ő mosolyogva intett, hogy maradjak csendben.
- Igen. - válaszolt a fel nem tett kérdésre. - És azért hívtalak pont ide, hogy onnan induljunk, ahol elkezdtük valaha. Nem akarok lemondani rólad.
- Pedig egyszer már megtetted. - szólaltam meg.
- Mindketten követtünk el hibát. Tudom, hogy az én bűnöm nagyobb volt, de hibák nélkül nem világ a világ, és az ember sem ember. Még egy esélyt kérek, ha elszalasztom, akkor saját dőreségemen végig is nézném, ahogy más felesége leszel egyszer. - őszintén, és hévvel teli tűzzel nézett rám.

- Nézz a szemembe, Viktor! - szóltam rá élesen. - Kioltottad a fényt a szememből, már nem tudok úgy rád nézni, ahogy eddig! Már nem tudnálak ugyanúgy szeretni!
Szemei kissé elkönnyesedtek. Hirtelen áthajolt az asztalon, és finoman magához húzott a nyakamnál fogva.
- Én sem tudnálak ugyanúgy szeretni! - szólt szenvedélyesen, közel az arcomhoz. - Sokkal jobban tudnálak, mert ez az egy év nélküled rádöbbentett arra, hogy milyen fontos vagy nekem! Kérlek, bocsáss meg!
Addigra már az egész kávézó minket nézett. Nem tudtam mit válaszolni, a rózsaszín ruhácskába bújtatott pincérlány hangosan pukkantgatta a rágóját, várta a fejleményeket. Én csak néztem a szemébe, nem tudtam elszakadni a tekintetétől. Visszafogadjam? Ha igen, hogy kezdjük újra? Nem volt kínos ez a pillanat, sőt, enyhülést adott, de mégis megszólalt:
- Ezekért a szemekért bármire hajlandó vagyok! - szólt kitartó pillantással. - Meg tudnék halni értük!

Végtelen hosszú másodpercekig néztünk egymás szemébe.
- Rendben. - végigsimítottam a kezén. - De csak a két szép szemedért. - elmosolyodtam. Az ő arcára is kiült az öröm. Csak így tovább...