Mikor lesz vége a háborúnak?

Repülőgépen ülök és próbálok minden másra gondolni, csak nem az utazásra. Már a bécsi repülőtéren éreztem ezt a szorongást, de most már teljesen eluralkodott rajtam, pedig nem is tudom mitől félek.
Fiatal fiú ül mellettem, az öcsém unokája. Tizennyolc éves. Meg akarja nézni ősei földjét és a családi hagyomány szerint mindenki eljön egyszer megnézni a Szentföldet. A nagyapja is volt itt alig pár évvel idősebben, mint ő. Akkor is itt voltam vele. Ötven évvel ezelőtt volt. Olyanok voltunk, mint két csontváz. , közvetlenül a háború után. Egy olyan helyről jöttünk akkor, ahonnan ritka a visszatérés. Még a bőrünkbe tetoválva ott volt a szám ami nemrégen minket jelentett. Auschwitzból ide akartunk hazatérni az ősi földre. Azt gondoltuk, hogy itt nyugtunk lesz, hogy itt majd nyugodtan tudunk aludni és nem riadunk föl éjszaka a szörnyű álmainkra. Azt hittük, hogy ha megmenekültünk a gázkamrától, most már csak boldogság jöhet. De nem jött. Visszavágytunk abba az országba, ahol megszülettünk, ahol iskolába jártunk, ahol az első szerelmet átéltük, ahonnan elhurcoltak, ahol marhavagonokba préseltek. Visszavágytunk abba az országba, amelyik egyszer már lemondtak rólunk.

Nem tudtunk szabadulni attól, hogy magyarok vagyunk. Egy éven belül mind a ketten visszamentünk Budapestre. Még mindig nem volt igazi emberi formánk, de végre megint mindenki magyarul beszélt körülöttünk. A tetoválástól már mind a ketten megszabadultunk és azt hittük, már megint, hogy ezzel elmúlt, vége számunkra is a háborúnak. Tévedtünk, mint annyiszor. Azóta is sokat vagyok a lágerben, álmomban sokszor riadok fel a kápó hangjára éjszaka. Aztán mikor látom, hogy a lakásomban vagyok Budapesten és az utcáról beszűrődő neonfényben azonosítom ismerős bútoraimat és nincs mitől féljek, megnyugszom, de elaludni már nem tudok. Ilyen hajnalokon sokat gondolkodom azon, hogy mit kellene tennem azért, hogy soha senkinek ne legyenek ilyen rémálmai. Az öcsémet is kísérti a múltja. A felesége panaszkodik időnként, hogy éjszaka álmában németül kiabál. Hát igen, ezt a nyelvet megtanulni akkor az életet jelentette.
Kinyitom a szemem. Dundi, csinos arcú légikisasszony mosolyog rám és egy tálcát tesz elém. Hálás vagyok neki, hogy kizökkentett a gondolataimból. Talán ha leszállunk a szorongásom is el fog múlni.
Pali fészkelődik mellettem, már alig várja, hogy megérkezzünk. Kíváncsi, izgatott, kalandra vágyik. Azért talán érzi, hogy egy ilyen öregemberrel nem sok kalandra számíthat.
Evés után újra becsukom a szemem és visszatérek a múltba.

Fölidézem a feleségem arcát, amit akkor láttam utoljára mikor a vagonokból kitereltek és elkezdtek szortírozni, mint az állatokat. Mosolyogni próbált, de a szeméből hullottak a könnyek. A szememmel még sokáig követtem, bár már akkor éreztem, hogy nem fogom őt többé látni. Akkor azt hittem, hogy én fogok meghalni, mert én zsidó vagyok. Ez akkor azt jelentette, hogy nincs jogom élni. Én megmaradtam és ő aki a gyermekünket hordozta édes teherként nem bírta a kínzásokat. Mint később megtudtam elvetélt és utána pár nappal meghalt. Füstként szabadult onnan, pedig az ő bűne csak annyi volt, hogy engem választott párjának és nem hagyott el, nem tagadott meg. Soha többé nem tudtam megnősülni, ez a súly annyira nyomott, hogy nem tudtam volna megosztani senkivel.
Naponta elballagtam a zsinagógához és aztán vissza is fordultam, mert még ahhoz sem volt erőm, hogy imádkozzak. Féltem, hogy akkor megkönnyebbülnék és azt sem akartam. Őt mindig magamban akartam hordozni.
Egy hangra riadtam. A stewardess arra szólított fel, hogy kapcsoljuk be az öveket. Eleget tettem a felszólításnak és Palira mosolyogtam. Láttam rajta, hogy majd kibújik a bőréből, már alig várja, hogy odaérjünk Tel Avivba.

A gép simán leszállt és a vámon is hamar átértünk. Az érkezési csarnokban sok katonát láttunk fegyverrel, akik az érkezőket pásztázták. Ez nagyon furcsa volt. Nem gondoltam, hogy itt ilyen katonai készültség van. A reptértől taxival mentünk a szállodáig. Pali csak úgy itta a látványt. Alig ismertem a városra. Gondoltam, hogy negyven év meg fog látszani, de azt hittem, hogy a látvány kicsit közelebb lesz hozzám. Idegen volt minden.
-Miért is jöttem ide-A nyugalmamat itt sem fogom megtalálni.
A szobánk kellemes volt, de hétköznapi, mint minden szállodai szoba a világban.
Pali rögtön indulni akart városnézésre. Nyugalomra intettem. Fölhívtam néhány régi ismerőst telefonon és érdeklődtem, hogy elvállalnák-e a kalauzolásunkat. Ma már senki sem vállalta, amit nem is bántam, mert fáradtnak éreztem magam. Mindenki másnapra ígérte a találkozót.
Pali el volt keseredve és egyedül akart neki indulni a városnak, de nem engedtem. Megígértem neki, hogy vacsora után sétálunk egyet a környéken.
Amíg ő zuhanyozott bekapcsoltam a tévét. Zavargásokról beszéltek. Nem igazán értettem, hogy ki a hibás, így inkább a gondolataimba merültem újra.
Éreztem, hogy éhes vagyok és belegondoltam, hogy mi ez ahhoz képest amit akkor éreztem, mikor a lágerben voltam. Mikor minden morzsáért verekedtünk. Milyen élvezettel tömtük magunkba azt a moslékot amit leves néven adtak. Na és kiszabadulásunk után az első szelet kenyér, amit a számba vettem és pár perc múlva kihánytam, mert a kiéhezett gyomromnak nehéz volt a táplálék.

Valaki megérintette a vállamat. Fölnéztem. Pali állt mögöttem. A tükör előtt álltam és bámultam magam elé. Gondolom most egy kicsit szenilisnek tart, de nem is próbálom neki megmagyarázni, hogy most ebben a városban, ebben az országban rohantak meg ezek az emlékek, ezek a gondolatok attól a borzalmas helytől több ezer kilométerre. Zuhanyoztam, majd gyorsan öltözködtem és indultunk vacsorázni. A pincér szólt, hogy olyan sokan vannak az étteremben, hogy nem kapunk külön asztalt. Amennyiben nekünk megfelel két magyar Tv-ssel ültetnek egy asztalhoz. Megfelelt, bár nem vágytam arra, hogy most társalogni kelljen. A pincér a terem végébe vezetett egy négyszemélyes asztalhoz ahol már ketten ültek. Mind a két férfi negyven körülinek látszott. Nem mutatták, hogy nagyon örülnének a kényszerű társaságnak. Bemutatkoztunk egymásnak. Az egyik a magasabb kicsit ismerősnek tűnt, talán a tévéből, ahol a pincér szerint dolgoznak. Pali rögtön elkezdett velük lelkesen beszélgetni. Nem igazán figyeltem oda, mert az étlapot tanulmányoztam és leadtam a rendelést. Mire kihozták az ételt Pali már azt újságolta, hogy másnap mehetünk velük olyan helyekre ahová másképp nem jutnánk el. Nem akartam udvariatlan lenni , de megpróbáltam visszamondani a meghívást, de ők erősködtek, hogy menjünk velük. Beleegyeztem. Vacsora után rögtön vissza akartam menni a szobámba, de Pali indult is utánuk a szobájukba ahová meghívtak egy italra és meg akarták mutatni az anyagot, amit aznap készítettek.

A szobájuk ugyanolyan volt, mint a miénk, csak a szétpakolt holmiktól tűnt otthonosabbnak. Én csak ültem és úgy csináltam, mintha figyelném a beszélgetést, de nem igazán érdekelt a palesztinok helyzete, ami őket foglalkoztatta. Aztán föltettek egy filmet, azt mondták aznap forgatták egy menekülttáborban. Először csak sivár kihalt utcákat, szétlőtt házakat és kocsikat lehetett látni, aztán néhány riadt szemű kisfiút és csadorba öltözött nőt. A következő képeken az operatőr egy kapun haladt át és ezután már nem tudtam levenni a szememet a képernyőről. Láttam a múltat és a szörnyű az volt benne, hogy itt ez volt a jelen. A két filmes elmondta, hogy ez a tábor három hétig el volt zárva a külvilágtól, sem élelem, sem gyógyszer nem juthatott be a falak mögé. Még a vöröskereszt és vörös félhold küldeményeit sem engedték be. az izraeli katonák. A táborban öregek, betegek, gyerekek, asszonyok éheztek és haltak meg értelmetlenül. Ez mind itt történt és történik meg. Itt üldöznek valakit azért, mert más a vallása, származása. Az első gondolatom az volt, hogy utazunk azonnal haza. A második az, hogy látnom kell mi is történik itt igazán. A harmadik az, hogy ennek nem szabad megismétlődnie. Negyven év elég volt, hogy az itt élő emberek, akik Európából menekültek, hogy elfelejtsék a borzalmakat és ne lépjenek közbe, ha ilyet látnak?
Éjszaka nem tudtam aludni. Mindig arra a bánatos szemű öregre gondoltam, aki egy gyékényen feküdt és már arra sem volt ereje, hogy a vizespoharat a szájához emelje. Ez az öreg nem Auschwitzban volt a nácik foglya, hanem Izraelben egy palesztin menekülttábor lakója.

Reggel korán indultunk. Lajos és Rezső a két filmes kísérőnk kocsit bérelt és azzal indultunk neki. Pali szundikált a hátsó ülésen, én kifelé néztem és minden érdekelt. Reménykedtem, hátha nem is igaz, amit előző este láttam.
A város még csendes volt, az országúton is alig volt forgalom, csak néhány katonai jármű hagyott el minket. Az első ellenőrzési ponton még simán átjutottunk a TV-s igazolvánnyal, de a második megállásnál már szigorúbbak voltak. Itt Lajos egy papírt mutogatott nekik, ami úgy tűnt, hogy meggyőzte őket, de azért a kocsit alaposan átnézték. Mikor indultunk volna tovább még jó alaposan kioktattak, hogy két kilométerre innen van egy bekötőút, ott nem térhetünk le, mert az katonai terület. Továbbmentünk. Pali kezdte élvezni az utazást. Nemsokára odaértünk ahhoz íz úthoz, amiről az őr beszélt. Lajos gondolkodás nélkül rákanyarodott. Pár percnyi út után házakat láttunk a távolban. Lajos és Dezső szerint jobb, ha innen gyalog megyünk tovább és főleg nem az úton. A kocsit lezártuk és a filmes fölszerelést elosztottuk egymás között.

Lassan haladtunk, de nem bántam. Éreztem, hogy amit most látni fogok az talán megváltoztatja az életemet. A falu előtt egy kis domb magasodott, amire kúszva jutottunk föl. Lajos intett, hogy csak vigyázva haladjunk, nehogy észrevegyenek. Félve néztem ki a tetőn. Amit láttam az meggyőzött arról, hogy van okom félelemre. Hirtelen levegő után kapkodtam. Dezső bekapcsolta a kameráját és vette a látványt. A szememből könnyek folytak végig az arcomon, de ordítani szerettem volna. Pali csak nézett megrendülten. Talán most értette meg, hogy mi is volt az a fasizmus. A téren emberek voltak oszlopokhoz kötözve. Válogatás nélkül volt ott férfi, gyermek, öreg, fiatal és nők is. Katonák jártak közöttük géppisztolyokkal és némelyik rá-rácsapott a géppisztollyal a kikötözöttekre. Az a hang, a csapások zaja szörnyű volt. A törő csontok recsegése mindig kísérteni fog. A katonák egyre jobban belelendültek az ütlegelésbe, volt, aki kövekkel, dorongokkal törte a csontokat. Láttam egy tíz év körüli kislányt is a szenvedők között. Mozdulni akartam, hogy odarohanjak, de egy erős kéz visszatartott. Lajos volt az, fogta a karomat. Elkezdtem visszafelé rohanni, mert tudtam, hogy tehetetlen vagyok, mint ahogyan az voltam ötven évvel ezelőtt is. Nemsokára jöttek a többiek is. Egyikük sem szólt egy szót sem visszafelé. A városba érve plakátokra lettem figyelmes, de az autóból nem tudtam elolvasni. A szállodába érve aztán megtudtam, hogy mit hirdetnek. Minden palesztin köteles a ruhájának bal oldalán sárga színű félholdat viselni és hat után tilos az utcán tartózkodni. Elszörnyedtem. Pont mi nem tudjuk, hogy egy népet nem lehet így kezelni? Ezután mi következhet? Gázkamrák? Mikor lesz már vége a háborúnak, amit a nácik kezdtek?

Érzem, hogy így már nem tudok élni tovább, mert elvesztettem a hitem az emberekben. Talán Pali, az ő korosztálya még tehet azért valamit, hogy a borzalmak ne ismétlődjenek meg.
Számomra ezzel véget értek a szenvedések.
Lefekszem az ágyamra és behunyom a szemem. Fáradtnak érzem magam. A ruhám bal oldalán szinte világít az a sárga csillag, amit ötven éve őriztem.