Megöregedtem. Az idő rajtam is fogott, de történetet mesélni még mindig nagyon szerettem. Mondhatni, már csak az, a családom és az emlékek tartottak életben.
Fülledt nyári nap volt, amikor egyetlen kis unokám csillogó szemekkel és csillapíthatatlanul ujjongva rohant oda hozzám
- Nagypapa! Én olyan szépet álmodtam! Annyira boldog voltam álmomban! Gyönyörű házban éltem, és a legszebb ruhákat viseltem. Az ételek… finomabbak voltak bármi másnál! Meghajolt előttem több száz szolga!
Először csak kuncogtam, de pillanatokon belül hahotázásban törtem ki. Kis unokám arcáról sugárzott a meglepettség, nem értette, mi szórakoztat engem olyan jól.
- Nézd, mindnyájan ábrándozunk arról, hogy valamikor boldogok leszünk. Mit képzelünk el ilyenkor? Például, egy kastélyt a tenger partján, kertet és csöndet körülötte, esetleg pénzt vagy dicsőséget. Ezek csacsiságok. Az ilyen képek kiskorunkban jelennek meg előttünk…
Természetesen, van boldogság. De az merőben más. Magam is emlékszem néhány boldog percemre. Hogy mikor voltam a legboldogabb? Hát, elbeszélhetem, ha akarod.
Kis unokám óriási szemekkel várta a mesét. Figyelt, és én meséltem.
- AmikoR én még gyerek voltam –kezdtem - nálam konokabb, önzőbb, szűklátókörűbb gyereket nem találhattál volna. Szüleim jómódúak voltak, ezért én mindent megkaptam. Persze, akkori természetem nem az ő hibájuk volt, mert ők csak azt akarták, hogy mindent megkapjak. Nem becsültem sem életet, sem embert, sem állatot, sem érzéseket. Megvetettem azokat, akik a szeretetről áradoztak, nem hittem nekik. Hogyan is hihettem volna el olyasvalamit, amit én addig nem éreztem. Legalábbis , én úgy gondoltam…
Alig érkezett meg a tavasz, de a fák máris virágba borultak, a madarak egymással versenyeztek szebbnél szebb dalaikkal, minden életre kelt, minden rikított a napfénynek köszönhetően. Csak az én szívem volt jeges, rideg, mozdulatlan… Ezen a reggelen - a szokottól eltérően- nem a szolgálók, hanem édesanyám próbált ébresztgetni:
- Kellj fel, kisfiam! Meglepetésem van: ma meglátogatjuk a nagypapit…
- Én nem akarok menni! - húztam magamra a paplant.
- Kicsi fiam… - lágyult el édesanyám hangja. - Ha nem jössz, a te dolgod… Pedig, amikor én gyerek voltam, nem unatkoztam sem a boszorkányok elől rohanva, sem az élet vizében lubickolva, sem a Varázs –erdőt naponta körbejárva…
Édesanyám mindig is értett ahhoz, hogy hogyan keltse fel az érdeklődésemet. Mintha valami megszállt volna, úgy ugrottam fel a jó meleg ágyból , öltöztem fel és rohantam a lovas kocsihoz. Percekig vártam, amíg megjelent édesanyám és édesapám, gyönyörű, ünneplő ruhájukban beültek a barna lovas kocsiba és elindultunk.
Türelmetlen gyermek voltam, és azért, hogy csendben üljek, azt kértem, hogy édesanyám beszéljen a gyerekkoráról. Elvarázsolt az a káprázatos világ, amit édesanyám tárt fel számomra emlékei által:a gonosz tündérek dala kíváncsivá tett, látni akartam a mesemondó vén fákat, és az elő szobrok valósággal megleptek.
A hosszú út csupán néhány percnek tűnt, s amikor megérkeztünk nagypapámhoz, alig tudtam összekapni magam egy köszönés erejéig. Egy apró, de aranyos házikót egy óriási fekete erdő vett körül. Az apró tisztás mégis tágasnak tűnt. Az őzikék, amelyeket nem sikerült megzavarni vendégségünkkel, nyugodtan legelésztek a friss, jó illatú fűből.
- Hát megérkeztetek? - karolta át édesanyámat egy ősz hajú, enyhén szeplős öregember. Soha nem láttam addig, de úgy éreztem, évek óta ismerem.
- Hát ez az ifjú ki, itt melletted? - hajolt le hozzám is.
Dacosan kaptam el a tekintetem. Látni akartam azokat a csodás dolgokat, amelyekről meséltek nekem. Megbabonázva néztem a hívogató erdőt.
Szüleim az őzikékhez rohantak, akik bátran néztek szembe az idegenekkel. Nagypapám egy mézdarabkát nyújtott át nekem, amit én rögtön a zsebembe tettem.
- Látom, kíváncsi vagy e vén erdő titkára. - nevetett jó ízűen az öreg. Bólintottam, de ő folytatta- Sajnos, elkéstél, ifjú kalandor. Az erdő titka elveszett, megöregedett, meghalt. Nem maradt a Csodák- erdejében semmi csodálatra méltó.
Iszonyú csalódást éreztem a mellkasomban, elszorult a lélegzetem, s fal fehér színre váltott az arcom. Nagypapám látta, hogy nem tetszett a válasza, s ezért suttogva - mintha azt akarná, hogy senki nem hallja meg, azt mondta:
- Már csak egy angyal él ebben a régi erdőben. Egy angyal, aki bárki életét megmentheti, de ezért ő meghal… Vele együtt az erdő… és vele együtt én…
Otthagyott. S mintha mi sem történt volna, nevetve simogatta szüleim mellett az őzikéket.
Hívogatni kezdett a sötét erdő, s én engedelmeskedtem: vakon rohantam előre, minél messzebb az apró kunyhótól, a szüleimtől, a valóságból…
Nem emlékszem, mi történhetett, de arra ébredtem, hogy egy sötét helyen fekszem és a lába, vérzik. Alig volt erőm megmozdulni, nemhogy segítségért kiáltani. Zajra lettem figyelmes, s pillanatokon belül megpillantottam egy kislányt, aki a közelemben lévő szamócákat szedegette.
- Kislány! – nyöszörögtem. - Hívj nekem segítséget!
- Nem tehetem - mondta, rám sem nézve. - Ma még bogyókat kell gyűjtenem, és már sötét van. Ma még nem ettem és éhes vagyok. Különben is, butaságod és önzőséged juttatott ide. Szabadulj, ahogy tudsz.
A harag, ami hirtelen lobbant fel a szívemben, hirtelen változott szégyenné: ma kislánynak igaza volt. S ha már az én sorsom a halál volt, zsebemből kiszedtem a mézdarabkát, és neki nyújtottam.
- Miért adod nekem? Az a tied… - mondta a lány. - Mellesleg a nevem Angela.
- Örvendek, Angela. Neked adom, nekem már úgysem kell.
Angela elfogadta, s miután megette, egy nyakláncot akasztott le a nyakából és nekem adtam, majd ismét elaludtam.
Nem tudom, mi történt ezután, de megtaláltak a szüleim. Túléltem a kalandot. Ekkor voltam a legboldogabb… Sajnos, néhány nappal ezután, nagypapám meghalt, s a házát és a körülötte lévő erdőt megvette valaki… Ennyi a történet.
Kis unokám először zavartan nézett, majd nevetve mondta:
- Ugyan, nagypapa! Angyalok nincsenek! És ilyen meselények sem! Ez csak egy mese volt, igaz?
- Igen… - mondtam halkan. - Ez csak egy mese volt…
A kislány elrohant, másnak is elmesélni a csodálatos álmát, és én csak ekkor mertem lenézni óriási tenyerembe, amiben mindvégig ott szorongattam az apró nyakláncot.
Azt mondják, akik OKTV-n tízen belüli helyezést értek el, hogy hátránya is van a dicsőségnek: attól kezdve éppen a kedvenc tantárgyukat nem kell tovább tanulniuk, hiszen az eredmény max. felvételi pontot is jelent egyben. Nem tudom, a Mikes tantárgyversenynek milyen "hozama" van, de gratulálok a jól megérdemelt sikeredhez, és semmiképpen ne add fel az írást - soha! Olyan, mintha a génjeidben lenne, természetes egyszerűséggel írsz, ami nagy dolog ezekben az ínséges időkben, amikor celebek 2 mondatát kommunikációs szakemberek hada igyekszik kierőlködni.
A pontlevonással meg egyet kell értenem: hogy-hogy nincs cím? Ezt Neked, művész-lelkeddel hiányolni kell(ett volna). Szerénke baráti megjegyzésére is rá kell bólintanom, hiszen a Word nem veszi észre, de amikor figyelmesen elolvasod, Neked észre kell venned pl: "fal fehér" helyesen falfehér, s más hasonlók.
Ez persze semmit nem ront le az érdemeidből!
Tetszett!