Mentőakció

1. fejezet: Mentőakció

Adoro városában mindjárt fel kel a Nap. Ennek ma különösen nagy jelentősége van. Ugyanis egy vámpírt akarnak megégetni a Nap fényével. Egy alig tíz éves kislányt, akinek csak annyi a bűne, hogy vámpírnak született. De elkószált otthonról, és az emberek elfogták. Pedig sokszor elmondták neki, hogy emberek közelébe ne menjen. Most ott zokogott kikötözve egy oszlophoz és rémülten nézte az egyre világosodó égboltot. Derékig érő fekete hajának pár tincse eltakarta piszkos arcocskáját. A sártól és a könnyektől odaragadt a haja. Barna szeme rémülten csillogott. Pásztázta az odagyűlt tömeget, hogy lenne-e valaki, aki segítene rajta. De amilyen arcokat látott, erre nem volt esély. Mindenki örömmel nézte a kislány szenvedését, ujjal mutogattak rá és mindenféle csúfságokkal illették. Itt a vég.

Egy fiú egyre közeledett az oszlophoz, ahol a kislány volt kikötözve. Olyan húszéves lehetett, magas volt, barna szemekkel és rövid barna hajjal. Azt a feladatot kapta, hogy meg kell mentenie a lányt. A szerzetesmester ezt parancsolta. Az ő városában nem fognak gyilkolni. Főleg nem vámpírokat. Csupán ezért kell megmentenie a gyermeket. A fiú maga is szerzetes volt, aki lelkesen gyakorolta a kardforgatást is, bár ezt mestere nem nézte jó szemmel. De háborús időket élünk egy szerzetesnek is meg kell védenie magát. Fejére húzta a fekete talárját, amit egy hajléktalantól kért kölcsön. Nem lett volna jó dolog, ha felismerik. Annál is inkább, mert ő volt a király kisebbik fia.

Milyen fényt vetne a családra, ha kiderülne, hogy az egyik fiú vámpírokat ment meg a kivégzéstől? Victor Perelli nem bukhatott le. Már egész jól tudott varázsolni, és volt is egy terve. Gyorsan kellett cselekednie, ugyanis a nap első sugarai felbukkantak. Csak egy csíkot lehetett látni belőle, olyan gyorsan futott oda az oszlophoz és egy tűzgolyóval elvágta a köteleket, de csak annyira, hogy a kislány keze ne sérüljön meg. Felkapta és amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is száguldott egy félreeső sikátorba. Még hallotta az emberek felháborodott hangját, de aztán minden figyelmét az előbb megmentett vámpírra fordította. Látta, hogy az még mindig sír, így próbálta megnyugtatni.
- Jól van, ne sírj. Vége van. Biztonságban vagy - mondta csitítóan és megsimogatta a kislány fejecskéjét.
- De te is csak egy ember vagy. Apáék mindig azt mondják, hogy gonoszak vagytok, és nem szabadna erre kószálnom. - szipogott a megmentett.

Victornak sikerült visszanyelnie egy elég otromba választ. Pont a vámpírok és az egyéb sötét lények szokták bántani az embereket. Bár, ha belegondolt a kivégzésekkel ők sem jobbak egy szemmel sem. Talán ezért mondta a mester, hogy meg kell mentenie a lányt. Meg amúgy is: ő még kicsi, nem is tudja mi folyik a világban. Ráér megtudnia később az élet szörnyűségeit.
- Hogy hívnak? - kérdezte inkább.
- Ritának - felelte halkan a kislány.
- Nos Rita, biztonságban vagy. Engem azért küldtek, hogy megmentselek és vigyázzak rád, amíg a szüleid érted nem jönnek. Kik is a szüleid? - faggatózott tovább a fiú. A mester semmit nem mondott a kislányról, csak azt, hogy meg kell menteni, a többit majd ő elintézi.
- Az apukám a vámpír fejedelem - válaszolta Rita.

Victornak tátva maradt a szája. Remek. Ennél jobbat nem is kaphatott volna. Na majd megmondja a mesternek a magáét. Akárkit megmentett volna, de pont a vámpír fejedelem lányát? Az öreg biztos tudta, hogy kit kell megmentenie azért terelte mindig a szót, ha kérdezősködött.
- Értem. Nos, akkor menjünk be a kolostorba és várjuk meg a papádat jó? - mondta kedvesen Viktor, majd felkapta a lányt és elteleportált vele a szobájába. A templomba nem merte vinni, a rengeteg szent tárgy nem lenne jó hatással Ritára. Még ha ilyen kicsi is. Leültette az ágyára és mondta neki, hogy várja meg itt, mindjárt visszajön. Szeretett volna beszélni a mesterrel. Igor igazán szólhatott volna, hogy kit is kell megmentenem. - zsörtölődött magában Victor.
Egy kis séta után meg is érkezett a templomba, ahol Igor éppen a mise kellékeit rendezgette. Mikor meglátta Victort elmosolyodott. Fehér szakállát kicsit kisimította, csak azután szólt hozzá a fiúhoz.
- Elhoztad a leányt, fiam? - kérdezte rekedtes hangján a szerzetes. Kék szemeivel várakozóan tekintett az ifjúra.
- Igen uram, elhoztam. Miért nem mondta el, hogy a vámpír fejedelem lányát kell megmentenem? - vonta kérdőre őt Victor.
Igor arca elkomorodott. Idegesen igazgatni kezdte fekete, már igen rongyos talárját és inkább a padlónak mondta, nem a fiúnak.
- Sosem az a lényeg, hogy kit mentünk meg fiam. A szándék a fontos. Ha elmondom neked, akkor megmentetted volna?
- Nem hinném - válaszolt őszintén a tanonc és ő is a padlót kezdte bámulni.
- Na látod. Mindenesetre köszönöm, hogy megtetted.
- De gondolom Theodor nem lesz hálás érte - gúnyolódott Victor.
A vámpír fejedelem nem a jó modoráról híres.
- Ne mondj ilyet! Még ha nem is fogja kimutatni, a szíve mélyén hálás lesz nekünk. Ez legyen elég. - próbált bölcselkedni Igor, de a fiút nem nagyon győzte meg.
- Hát persze. Szerintem meg azt fogja gondolni, hogy milyen mélyre süllyedt azzal, hogy emberek mentették meg a lányát, mert ő nem volt képes rá. - mondta el véleményét, de erre Igor csak egy szigorú pillantással válaszolt, így inkább befogta a száját. Tudta, hogy igaza van. Ennek a vénembernek mindig az volt a hibája, hogy vég nélkül hitt abban, hogy mindenkiben van jóság, csak felszínre kell hozni. Egy vámpírban ugyan mennyi jó szándék lakozik?

Egy őr rontott be a templomba. Arcára kiült a rémület.
- Uram! A vámpírok fejedelme megérkezett. - szólt magas hangon.
- Rendben. Küld be a szobámba. A másik oldalról. Nem várhatjuk el tőle, hogy keresztül menjen a templomon. - mosolyodott el az öreg, majd intett Victornak, hogy menjen el Ritáért, majd menjen ő is a szobájába.
Mikor beléptek a szobába, Theodor már várta őket. A megjelenése is rémisztő volt. Hosszú fekete haját lófarokba kötötte, fején ott díszelgett ezüst diadémja. A vámpírok nem hordanak csicsás koronákat. Minden fekete volt rajta. A csizma, a nadrág és az ing is. A szeme most teljesen emberi volt, csak a bőre színe árulta el vámpíri mivoltát. Szigorú tekintettel nézte a belépő szerzeteseket. Aztán észrevette leányát is. Rita boldogan futott oda édesapjához, aki megsimogatta fejecskéjét, de aztán a két férfihoz fordult.

- Köszönöm, hogy nem hagyták elporladni lányomat. Igazán nagy tett volt ez maguktól, hiszen ellenségek vagyunk. - szólalt meg mély hangján a fejedelem.
- Én és a szerzeteseim igyekszünk kivonni magunkat ebből a hadakozásból. Aki nem szolgált rá a halálra, azt igyekszünk megmenteni. - mondta mély meghajlás kíséretében Igor, és Victort is megbökte, hogy ereszkedjen térdre. A fiú kelletlenül bár, de megtette.
- Nem számít. Mi nem teszünk kivételt senkivel sem. Most távozunk. - jelentette ki Theodor, és már el is tűnt a két szerzetes szeme elől.