Mennyi érzés kavargott benne...

Már megint feküdt az asztalán és sírt. Közben azon gondolkodott, hogy mit csináljon, miért van ez így, és miért bünteti meg őt a sors. Néha egy kis vidámságot csalt a szemébe, hogy egy-egy könnycsepp lecseppent az asztalra. Csak sírt és nem akarta abbahagyni, mintha egy kést fogattak volna a szívében. Amikor visszagondolt arra az átkozott pillanatra, rázkódni, remegni kezdett, és az el-elhaló sírása is újra kezdődött. Hosszú ideig kínozta magát ezzel, majd hirtelen felült, és letörölte arcáról a könnycseppeket.
Aztán újra gondolkodni kezdett, de már azon, hogy mit csináljon, hogyan bosszulja meg. Az a mondat zakatolt a fejében, hogy így senki, de senki nem bánhat vele, hisz ő nem egy rongy, akit el lehet dobni vagy át lehet gázolni rajta. Érezte, hogy lassan újra könny futja el a szemét. Kirohant a csaphoz és megmosta az arcát, de a tükörbe nem bírt belenézni. Nem akart így emlékezni magára.

Mikor visszament a szobába nem leült a székre, hanem odament az ablakhoz és csak nézett ki a világba. Álmodozását megszakította egy zaj, ami nem illett a felhők közé. Egy telefoncsöngés. Először nem akarta észrevenni, úgyse veszi fel, nem zavarhatja meg semmi, pedig milyen jól érezte magát végre. De már nem volt más választása, felébredt, felébredt abból a gyönyörű álomból, ami egy biztos menedék volt minden gonosz és rossz elől. Ott jól érezte magát. De ez a telefon! Tönkretett mindent.
És mégis olyan meglepetésszerűen indul a táskájához, ami még mindig vizes volt. Az eső, már reggel is esett. Mikor felébredt, már tudta, hogy rossz nap lesz a mai, és mégis felkelt. Miközben ezen gondolkodott megtalálta a mobilját. Ránézett a kijelzőre és leolvasta a nevet, de nem akart vele beszélni. Ebben a pillanatban lemerült a telefonja, úgy érezte ő is lemerült. Ledőlt az ágyára, magához szorította a régi félszemű mackóját.

Feküdt és bámulta a plafont. Csillagok voltak odafestve, egy idézetet vettek körül. Elolvasta vagy négyszer is. „A barátok angyalok, akik segítenek, ha szárnyaink már elfelejtették hogyan kell repülni.” Milyen nagy szüksége lenne neki is ilyen barátokra. És máskor, ha megkérdezik, hány barátja van azt mondja, hogy sok, de most úgy érezte, mintha egyedül lenne. Pedig reggel még nem volt magányos, de most már az. Újra eszébe jutottak azok a szomorú dolgok, ismét sírni kezdett, de tudta, hogy így lesz. Tudta, hogy sírni fog sokáig, majd egyszer talán elalszik. És elaludt, sokáig forgolódott, és nem aludt jól. Többször is felriadt, de mindig visszasírta magát az álmába, amiben minden szép és jó volt.