Még dereng2

Szóval ott tartottam, hogy még sosem álmodtam olyan szépet, mint azon a reggelen. De ahogy annak lennie kell, egy pofon gyorsan visszaütött az életbe. A lány arcát azóta is hiába próbálom felidézni, egyre kétségbesettebben vettem tudomásul az elmúlt héten, hogy az egész kép elszállt, mintha csak a szél fújta volna el, de úgy vagyok vele, hogy, ha már az éjszaka nem álmodhatom, akkor álmodom nappal. És bevált. Láss csodát, működik! Megtaláltam a mindennapok monotonításában is a szépséget. Ugyanakkor elvesztettem valamit, ami rendkívül fontos volt számomra: a női szépséget. Ez magyarázatra szorul: a lényeg, hogy sajnos azt vettem észre, hogy az álmomban megismert ismeretlen szép százszor szebb, mint bármely lány, nő ebben a világban. Tehát megint érdekesen alakulnak a dolgok. A nem létező szebb, mint a valódi, a világi, a létező? Elkeseredett harcot folytatok az elmezavar ellen, mert ha az iménti állításom igaz, akkor egészen bizonyos, hogy agyilag leépülök. Nem tudom, hogy mennyire fogalmazok világosan, de szerintem kiderült már mindenkinek, hogy nekem a másik nem a legnagyobb csoda az egész mindenségben, és még azon is túl. És most vesztésre állok. Olyan dologban gyönyörködöm, ami nem létezik. Vagy csak még nem találtam meg? Hányinger. Ez a válaszom. Undorodom a maximalizmusomtól... csak egy nagy baj van: ok nélkül. A látszat az, hogy én álmodtam egy csajjal, aki nagyon bejött, és azóta sem vertem ki a fejemből, de közel sem erről van szó, nem. Beleszerettem annak a "csajszinak" a lelkébe, a kisugárzásába, a homlokába, a gondolataiba, az arcába, a fülébe, mindenébe.

Ezzel párhuzamosan csalódtam a világunkban, mert nincs benne ilyen szépség, de mielőtt még lefutnám újra ugyanazt a kört elmondom, hogy lázadásba kezdtem. Művész vagyok. És jó művészhez méltóan szeretnék viselkedni, ezért forradalmat törtem ki magamban. Pontosan nem tudom körülhatárolni, hogy mi a nemtetszésem tárgya, viszont úgy döntöttem, hogy, ha már igazi forradalomra nem futja, legalább a külsőm jelezze, hogy bizony itt egy lázadóval van dolgunk. Nem járok fodrászhoz, nem vágom a szakállam és hanyagolom a külsőm, mindazonáltal kevesebbet eszem, sőt, az elmúlt hétfőn nem is vettem magamhoz semmit. Nem, nem fogyókúrázom, egyszerűen sztrájkolok valami megfoghatatlanért, valami leírhatatlan ellen. Érzésem szerint ez nem olyan tinis, "lázadjunk minden ellen" féle forrongás. Valamivel komolyabb, mert itt a szerelem és a nők a tét, valamint a saját korlátaim, kétségeim katonai erővel való leigázása. Másfelől visszataszítónak tartom a korombeli lányok nagyrészét.

Félreértés ne essék, csak az által, hogy megismertem egy magasabb szintű szépséget, eléggé élesen kirajzolódni látszanak számomra az alsóbb réteg hibái. Egyszerűen harag fog el, ha arra gondolok, hogy egyes nők, hogy viselkednek, hogy elérjék a céljaikat. Persze felmerült ellen oldalként, hogy irigykedem, mivel én nem tudom ilyen eszközökkel elérni az akaratom, a vágyaim. De nem. Nem, nem erről van az esetemben szó. Úgy látszik megszólalt az erkölcsi oldal, ami helyteleníti a világ, és a benne élő nők felszínességét. Látom a hibáikat, és elítélem őket. Nem fura? És akkor rájöttem. Nem a nőkkel van a gond. Nem is velem. Nem a rendszerrel, nem a társadalommal, nem a korral, nem. Felszínre került a női oldalam. Ez nem azt jelenti, hogy vonzódom a férfiakhoz. Isten ments! Az én szakmámnak az a velejárója, legyen az pozitív, vagy negatív, hogy az ember megismeri magát, de olyan mélyen, ami egy civilnek elképzelhetetlen. Megtalálom magamban a gonoszt, a szépet, a jót, a nőt, a férfit, a kisgyereket. Az életem során megismert, eljátszott karakterek végtelen sorai nyílnak meg előttem. És, ha belegondolok, ez nagyon szép dolog. Lenyűgöz és félelemmel tölt el. Megismerni magam? Ki tudja, hogy ki vagyok? A legtöbben úgy élik le az életüket, hogy sosem látják a valódi énünket, én pedig lehetőséget kaptam, hogy belenézzek a tükörbe. Láthatom a forgatókönyvet...

Egy egyszerű emberke egy bonyolult lélekkel.
De női szemmel már korántsem a "lány" a legnagyobb csoda, na nem is a férfi. Valami egészen más. És most jön a sötét rész: elkezdtem magamat csodálni. Nincs rá különösebb okom. Nem tettem még le túl sokat az asztalra, nem váltottam meg a gondjainkat, tehát értetlenül fordulok szembe a saját állításaimmal.

Az imént művésznek neveztem magam, habár korántsem vagyok az. Szakmám szerint, természetesen annak számítok, sőt a tény, hogy percenként pattan ki az agyamból egy vers, egy sor gondolat, egy történet, egy elképzelt valóság, az is azt bizonyítja, hogy az vagyok, de sajnos én tudom a legjobban, hogy nem így van. Rendkívüli emberek neveltek fel. Szüleim gyakorlatiasak és az ő szüleik is azok voltak. A színészet, na jó elárulom, színésznek tanulok, szóval a színészet nekik nem munka, csak magamutogatás. A művészet naplopás a szemükben, és még, ha nem is mondják, akkor is tudom, hogy így van. A szemeik mindent elárulnak. Más világ az övékké. Szóval az ő nevelésük nyomán én is földhöz ragadt vagyok. Hiányzik belőlem a szárnyalás, az elhívatottság. De nem baj. Sosem mondom, hogy sajnálom, hogy így alakultak a dolgok. Nincs rá okom. Időnként gyönyörködéssel tölt el a saját szenvedésem. És mindezek ellenére, most még nagyobb szükségem van a másik felemre, a lányra, akit nekem rendelt az ismeretlen. Tele vagyok energiával, de még ez sem elég. Valami még hiányzik, és az Ő.

Szomorú, hogy konkrét elképzeléseim vannak róla. Sajnos korlátok közé szorítom magam. És, hogy mik ezek az elképzelések? Lehet, hogy ideák? Vagy vágyak? Nem tudom, nem is engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy ezzel foglalkozzam. Csak egyszerűen tudom, hogy egy olyan lánynak kell, hogy a másik felem legyen, aki erősebb, mint én, talpra esett, és ugyanakkor megijesztik a saját érzései. Muszáj, hogy ilyen legyen, mert ezt szeretném látni, és érezni, de sajnos ez nem rendelésre megy. Vagy talán legnagyobb szerencsémre....