Mea Culpa

Bíbor színű fák, narancs lombok vették körül. Zsigereiben valószínűtlenül bizseregtek a fűben matató szorgos bogarak léptei. Éppen boldognak is kezdte képzelni a pillanatot, mikor múlni kezdett a drog hatása. Feketébe fordult, s fenyegetőn borult fölé az eddig szeretetteljesnek álmodott ég, majd szörnyű mennydörgés csapott le rá. Érzékei kelletlen eszméltek. Gyötrelme üvöltötte az éjszakába a feltörő ösztönlényi, menekülni vágyó vad módjára fájdalmát.
Visszatért. Az ismerős, lepusztult terem közepén, a székhez kötözve ült, ahol kínszenvedése már órák óta tartott. Lekötözött, vérző karjaira pillantott, s látta az elektródákat ujjai végén, a gyötrő impulzusok forrását, és a vénásan adagolt drogot, melyet kínzója gondosan állított össze, hogy bosszúját soká élvezze, nem engedve őt át a pusztulás megszabadító tűfokán.
Az arcába hajolt, leköpte, és ismeretlen neveket mormolt. A gyönyörű arc, a szép vonások, mocsokba torzulva üvöltötték gyűlöletüket az épp hogy eszmélő felé. Lassan múlt a sokk hatása, s már talán ismerni vélte őt, mikor újra rákapcsolta az áramot. Halántékán lépett be a több ezer volt, s az ujjbegyeknél távozott, ismét eltávolítva őt a felismeréstől.
Kínzója módosított az intravénásan adagolt drog összetételén, mert nem volt elégedett az áldozatában tudatosult fájdalom mértékével. A meztelenül, vacogva kikötözött férfi számára, újabb szintet látott elérkezettnek. Ujjairól, heréire helyezte át a fém kapcsokat, és szemhéját felnyitva fürkészte pupilláit. Ivott egy korty vizet, várakozott, s testén végigfutott a gyomrát görcsbe rándító, évek óta vágyott látvány okozta kielégülés. Megszédült saját reakciójától, de nem hagyott időt érzékeinek, hisz látta, újra ébrednek a férfi idegvégződései. A sokkolóhoz lépett, és újra a férfibe vezette a milliónyi mit sem sejtő elektront, milliónyi fájdalmát üzenve a megvetett lény sejtjeinek.



Lassan eszmélt. Noémi kivárta. Égett hús bűze vegyült a vegyszerek, a vér, és az izzadt gyűlölet szagába. A lány őrült tekintetét látta meg először, majd kezében a hatalmas fogót. Nem ismerte fel, pedig biztos volt benne hogy tudnia kéne ki is ő. Ismét csak szófoszlányokat értett abból, amit a szemébe üvöltött fogva tartója. Most mindenért... elérkezett... Tímea... Kata... gyötrelem...
Talán az életemért kéne könyörögnöm, gondolta, miközben az arcába fröcsögtek a szavak. Talán csak átadni magam mindennek. Nem talált elmondható szavakat, pedig a szavak emberének hitte egykor magát. Kábító, ámító, csábító, vagy egyszerűbben csak az elvárt szavakat suttogta áldozatainak. Most neki suttogott üvöltve ez a gyönyörű lány.
Nem volt tökéletes az időzítés. Míg az első ujját roncsolta szét a fogóval, önkívületbe révedt ismét. Így nem élvezhette ki arca minden fájdalomba torzulását. Azonban a többinél már igen! A bal kéz ujjai sorra roppantak össze. Szilánkosra robbantak a csontok, és az üvöltő fájdalomban fürdött a lány.
Most hirtelen nyíltak szemei, a befecskendezett adrenalin hatására. Noémi meztelenül állt előtte. Testén az ő vére mindenütt. Ez azért túl megy minden perverz, általa korábban élvezett játékon, gondolta, s maga is meglepődött, hogy várja a folytatást.
Mikor a pengeéles karddal felhasította hasát, tudatosult benne, innen nincsen visszaút. Kiforduló beleit húzni kezdte, s őrült táncba kezdett velük. Hitetlen tekintett körbe, hisz mindez oly valószínűtlen volt. Fájdalom receptorai már nem jeleztek. Csak szemének hihetett, vagy nem!
A döntés, a gyötrelem, a feltörő emlékek, a felsejlő idegen, az összeálló szó, s a széthulló testfoszlányok, a kiömlött vér, a belek, a kínzója táncába révedt tekintete... lassan minden a helyére került.
Noé teste remegni kezdett. A drogokkal teli tasak kiürült. Elméje tisztult. A tánc álomba veszett. Ketten maradtak gyötrelmével, ébredő tudatával. Felöklendett vérével törtek elő emlékei, váltak számára is láthatóvá vörös ujjnyomai a kard markolatán.
A kemikáliákat gondosan válogatta, a helyszínt körültekintően választotta, s most, végezetül, bűnei papírosra karcolt listáján pihentette meg, élettelenségbe fehéredő arcukat.