Magyar óra

Beléptem, de nem vettek észre. Egész életemben soha nem vettek észre. Az asztalra helyeztem a jegyzeteimet, kihúztam a széket, leültem. A baloldali padsor második padjában helyet foglaló leány rám nézett, felkiáltott.
- Kussoljatok már, itt a tanár!
Lassan abbamaradt a zsibongás, felém fordultak, apránként mindenki rálelt a székére.
- Remek – dicsértem meg őket. – Gyere ki – mutattam az imént hangoskodó lányra – írd fel a táblára: „Kussoljatok már, itt a tanár!”
Hallani lehetett a fehér kréta sercegését.
- Jól van, ügyes vagy. Íme, egy rím – fordultam a többiek felé. – Negyven percetek van az elemzésre, legalább fél oldalt várok mindenkitől.
Döbbenten néztek rám, majd az egyik bátortalanul felnyújtatta a kezét. Intettem, felállt.
- A tanárnő lebetegedett?
- Erre az órára nem tudott bejönni.
- Mit lehet erről fél oldalt írni – kiáltott fel egy fiú.
- Te, nem fogod tudni megoldani a feladatot – intettem le. – A többiek leírhatják például, a rímképletet, megnézitek van-e benne időmérték. A stílusból behatároljátok a kort, amelyben írták, a szavakból az író életkorát, valószínűsíthető személyiségét. Ő fogja osztályozni a munkátokat! – mutattam a táblánál álló lányra. Hangsúlyozom, nem a táblánál álló lány személyiségére vagyok kíváncsi, hanem a rímjátékot alkotó ember személyiségére. Nem biztos, hogy azonos a kettő. Mond! – mutattam az egyedül ülő lányra.
- Ez nem inkább pszichológusnak való feladat? – emelkedett fel a pad mögül fel.
- Ülj le, te meg fogod tudni oldani! Kezdjétek el!

Összenéztek, majd a táblára. A többség leírta magának a mondatot, de páran csak bámulták. A mondat után mindenki megtorpant. Töprengtek. Öt perc telt el, talán tíz, amikor az egyik írni kezdett. Majd a másik. Egyre többen ragadtak tollat. Némelyikük puskázott a mellette lévőről, de nem szóltam. Öt perccel kicsengetés előtt felálltam.
- Tegyétek le a tollakat! Ha jól végeztétek a feladatot, most jobban ismeritek az osztálytársatokat, mint negyven perccel korábban. Bármilyen könyvet olvastok, bármilyen író, vagy költő alkotását, ott találjátok a soraiban az életét, és a kort, amelyben élt. Csak észre kell venni. Köszönöm az órát.
Elhagytam a termet, futó lépteket hallottam mögöttem, a tanári ajtaja előtt ért utol.
- Tanár úr!
Meg fordultam a padban egyedül ülő lány állt előttem.
- Nem vagyok tanár – szólítottam meg.
- Nem tanár? – állt döbbenten, elfeledve, amiért utánam szaladt.
- Nem. Edző vagyok, a tornatermet szeretném kibérelni heti három alkalomra.
- Akkor?...
- Akkor, nem fogom leosztályozni az írásod, de hátha nem is az osztályzat a fontos – mosolyogtam. – Ha meg tanulsz olvasni a sorok között, meg tanulod értelmezni a testbeszédet, talán nem pazarolod az energiád a Bence félékre. Igen, két hete is jártam itt, akkor néztem meg a termet, de volt más ajánlat. Ez mellett döntöttem.
- Hogy került az osztályunkba? Van itt valaki ismerőse?
- Igen van. Bár két hete még nem volt.
- Honnan tudta, hogy nem jön a tanárnő?
- Kibicsaklott a bokája, amikor felkelt az ágyamból.