Egy babul sült vallomás

Minden reggel magányosan ülök a padban, mióta elrontottam. Pedig én csak jót akartam, mindig te mondtad, hogy legyek őszinte.
Két hete történt. Oda mentem hozzá, ő nagy mosollyal fogadott, és megölelt. "Szia Noémi" mondta. Ettől persze felbátorodtam, és belenéztem nagy kék szemeibe. "Bence" nyöszörögtem halkan, mire ő felhúzta a szemöldökét és kérdőn nézett rám. "Én el akarok neked mondani valamit. Az az igazság, hogy... én szeretlek téged! Szerelemből". Kikerekedtek a szemei és a szája mosolyra görbült. Hangos nevetésben tört ki, majd elsétált. Sírva mentem vissza a terembe. Csak könyököltem a padon és tekergettem a hajamat, közben pedig potyogtak a könnyeim a padon lévő könyveimre. Annyira elmerültem a kavargó gondolataimba és a sírásba, hogy a csengőt se vettem észre. Csak akkor figyeltem fel, mikor a tanárnő becsapta az ajtót. Gyorsan megtöröltem a szememet. Mikor elkezdett magyarázni Bence, akkor jött be. Leült mellém, ahol a helye volt, majd csöndesen nézett le a földre. Szomorúnak tűnt, de nem szólt hozzám. Nem csak az órán, egész nap nem szólt hozzám. Otthon eldöntöttem, hogy nem fog érdekelni. Úgy is itt van a tavaszi szünet két hétig nincs iskola. Ekkor anyukám lépett be a szobába. "Kicsim a szünetben kiutazunk Olaszországba egy turista busszal, pakolj kérlek!" mondta, majd behozta a bőröndömet. 
A buszon anya apa mellett ült, és mivel egyke voltam külön foglaltam helyet. Egy nálam egy évvel idősebb fiú szállt fel a szüleivel a következő megállónál. Körülnézett, majd mellém lépett. "Szabad ez a hely?" kérdezte mosolyogva. Fehér fogai és gyönyörű mosolya megbabonáztak. Szeme kék volt, haja fekete. "Persze ülj csak le" mondtam zavartan, "Egyébként Noémi vagyok" mondtam. "Az én nevem Márkó" válaszolta, és megkínált a csipszéből. Az egész szünetet vele töltöttem, és megfeledkeztem Bencéről. Márkó is éppen olyan helyes volt, sőt helyesebb és izmosabb. Ráadásul okos is volt. Fülig beleszerettem, és ő is belém. Összejöttünk.
Az iskolába visszatérve Bence az ajtóban várt. "Noémi szeretnék bocsánatot kérni. Csak azért nevettelek ki, mert féltem. Én is szeretlek." mondta, de végig a földet nézte, nem is nézett a szemembe. Elmosolyodtam, és halkan kuncogni kezdtem. Nem direkt, talán a tudatalattim így állt bosszút. "Van barátom butus" mondtam nagyképűen, majd félrelöktem, és besétáltam a terembe, és letöröltem a szememről a könnyeimet.