Lucy

Lucy belépett a szobába, amikor látta, elmúlt a veszély. Az apja még mindig nyugodtan ült fotelében a tv-t bámulva, fából faragott pipájával a kezében. Buck, pedig szokásosan a kosarában feküdt a kandalló előtt, ahogy minden este vacsora után. Lucy odaszaladt az asztalhoz, amin apja pihentette lábait, és ahogy csak tudott elordította magát. Jack csak nézett ki a fejéből, mintha nem is látná a lányt és fújta a füstöt Lucy arcába.

- Buck, hát te sem örülsz, hogy jól vagyok? – de a kutya csak feküdt tovább a mancsait előre nyújtóztatva – Segítsetek már végre! – kiáltotta Lucy, már arcáról könnyeit törölgetve.
Sajnos senki sem hallotta meg a szobában. Ők már nem segíthettek neki többé. Lucy ideges lett. A konyha felé vette az irányt, hátha ott talál még valakit. A kandalló mellől felemelte a piszkavasat, maga mellé emelte ütésre készen és belépett a konyhába. A helység teljesen üres volt. Senkit sem talál bent.

- A francba – gondolta –mindent elvittek. Leült a konyha közepére és újból sírva fakadt, de mégis most könnyek nélkül nyögött csak, és összeroskadt. Ekkor hallotta, hogy nyílik a bejárati ajtó zárja, erre azonnal felpattant és berohant a lépcső mellé a sarokba, ami épp a bejárati ajtóra nézett, ott leguggolt és figyelte mi történik. Két embert látott belépni, fehér ruhában, akik egyenesen az emeletre tartottak. Ahogy eltűntek a lépcsőfordulóban, Lucy utánuk ment, lassan fel a lépcsőn, közben egyre erősebben markolva a hideg fémet a kezében.

- Megtaláltuk – hallotta fentről a mély férfihangot – itt fekszik a földön!... igen, azonnal kivisszük őt is. – majd elhallgatott a hang. Lucy felért az emeletre és látta a szobájából kiszűrődő fényt. Biztos ott vannak bent, de ki lehet ott a földön, és kit keresnek? Egyáltalán kik ezek? És apa miért nem beszél velem? Biztos még mindig mérges rám a tegnapiak miatt. De most nem ez a legfontosabb, hanem az hogy kiderítsem, mi folyik bent a szobában. Amint közeledett az ajtóhoz egyre jobban remegett a félelemtől, nem tudta hogy ők is bent vannak-e még. Amikor óvatosan bepillantott a résnyire tárt ajtón, látta hogy a két ember a földön guggol és kutat a földön fekvő ember zsebeiben, majd felemelték. Egyikük megfogta a lábát, másik a két kezét. Ekkor Lucy gyorsan visszasietett a lépcső alá, nehogy észrevegye a két idegen. Ekkor jutott eszébe, hogy újra megpróbál beszélni apjával, hogy kik járkálnak csak úgy ki- be a házukban. Visszament a nappaliba, ahol Buckot már elnyomta az álom. Visszatette a piszkavasat a helyére, majd odasietett a fotel elé, de az apjának csak hűlt helyét találta. Jó ég, gondolta, hová tűnhetett. Olyan fura ma este minden, először az a kiabálás, aztán az a folyamatos dübörgés a pincéből, és most ez, mióta kijöttem a szobámból minden megváltozott körülöttem. Ebbe beleőrülök, ki kell mennem levegőzni, hátha ott majd tudok beszélni valakivel. Lendületesen ment az ajtó fele, de épp ekkor jött le a két ember a harmadikat cipelve a lépcsőn. Még idejében sikerült visszalépnie a szobába, nehogy észre vegyék.

Amint már nem hallotta a hangjukat kilépett ő is az utcára. Még látta elmenni a kocsit, egy mentőautó volt. Ki fekszik az én szobámban, akit el kell vinnie egy mentőnek? Ezen gondolkodott amint végig sétált a sötét utcán. A sárga lámpafényben egyedül ment csak az utcán. Hirtelen egy autó tűnt fel a sarkon, amint befordul. Értem jönnek talán, gondolta. Az ijedtsége teljesen a földhöz láncolta, csak tátott szájjal nézte, ahogy az autó elszáguld mellette, hosszú árnyékot húzva maga után a fényben. Amint elment, Lucynak feltűnt egy nagyon furcsa dolog, ami teljesen elborzasztotta. A látvány nem volt mindennapi. Épp egy hosszú fénysugárban állt, amit a szemben lévő lámpa ontott magából és látta, hogy nincs árnyéka a testének. Hosszú hátranyúló árnyékra számított e helyett, nem volt ott semmi. Kicsit arrébb ment hátha máshonnan megtalálja árnyékát, de semmi, még egy kis foszlány sem. Ordítani kezdett, de már nem jött ki hang a torkán, felemelte kezeit és látta hogy omlós porrá válik, majd szépen lassan elfújja a kavargó szél. Elájult.

Amikor Lucy magához tért, az éles fehér fény szinte égette szemét. Szinte ki sem bírta nyitni, csak halványan látott egy magas alakot maga előtt.
- Hol vagyok? – kérdezte tőle, amint a szemét törölgette.
- Otthon vagy Lucy. – válaszolt a hang.
- Mi ez a fény?
- Azzal te ne törődj.
- Mi történt velem? És te ki vagy?
- Én? Szerintem ismersz Lucy, én vagyok az, aki mindent irányít. A világmindenség közepe, az alkotója mindennek.

Lucy, próbálta minél jobban megnézni a vele beszélőt, de a fény még mindig élesen vakította. Talán tényleg Vele beszélek? Akkor Ő talán választ ad kérdéseimre? Nem várhatott tovább, belekezdett.
- Hogyan kerültem ide? Mi történt velem ma?
- Ma? – kérdezte mosolyogva – ahogy te nézed az időt, már nem ma történt.
- Mégis mennyit feküdtem eszméletlenül?
- Eszméletlenül? Nem voltál eszméletlen, mert még meg sem születtél, most nyílt csak ki a szemed.
Lucy nem értette, miről beszélnek valójában, túl bonyolult volt neki ez az egész.
- De mi történt velem, akkor a szobában és apukámmal? Miért nem beszélt hozzám? – ekkor a magas alak csendre intette a törékeny lányt és mesélni kezdett.

- Akkor este, otthon voltál édesapáddal, amikor négy betörő fegyverrel lépett be a házatokba. Édesapádat hátulról tarkón lőtték, a kutyádat pedig halálra rugdosták, majd kutattak értékek után a házban. Ketten mentek fel az emeletre, ahol téged találtak, épp a hangzavarra ébredtél fel, épp kikeltél az ágyból, amikor a szemből belépő egyik maszkos alak többször is beléd lőtt. Lucy, te azóta eltávoztál az élők sorából- A lány nem hitte el amit hallott, nem tudta még hogy mi miért történt, de akkor sem értette hogyan láthatta az apját lent, a kutyáját, a két mentőst, és az utcát . Akkor az utcán, ezért nem volt árnyék körülötte, ő valójában ott sem volt, csak a képzelete játszott vele. Akkor ő már halott volt.
- De ha ez mind igaz, mégis, hogyan láthattam a további történéseket, én emlékszem a zajra, meg ahogy belépett az az ember, de utána én felkeltem, csak összeestem, de nem haltam meg, erre tisztán emlékszem. És apám sem volt halott, láttam, ahogy ül és nézi a tv-t még dohányt is szívott közben, és Buck sem volt halott, ez nem igaz!– Azt vette észre magán Lucy hogy, kiabál, ezért hirtelen megakadt a beszédben.
- Az az ember, akit kegyetlenül gyilkolnak meg, halál után tovább élheti még az életének utolsó, és meghatározó pillanatait, de már szervesen nem tartozik bele abba a világba. A te utolsó időd az utcán való sétálásig tartott, neked ennyit adtam még.

- És ki volt az a két ember a mentővel? Értem jöttek? Vagyis hogy ami ott maradt. Szóval az én testem hevet a földön. De ha apám is halott volt miért nem beszélhettem vele?
- Ő már csak az agyad kivetített képe volt. Mégis ha holtan találtad volna, jobb lenne?
Nem, egy cseppet sem, gondolta Lucy.
- De a konyha, az üresség, nem vihettek el onnan mindent? Arra mi a magyarázat?
- Hibák. Hibák az elméletben. Amit akkor átéltél az már nem a valóság volt, egyszerűen nem lett berendezve a konyha az elmédben. Üres volt, mert üresnek akartad látni. A mentősök valódiak voltak, ők tényleg ott voltak, a szomszéd riasztására jöttek ki hozzátok.
Lucy most már tisztábban látott mindent, de még mindig volt kérdése.
- Akkor minden ember így végzi?
- Nem. – hangzott a rövid válasz.
- Szóval az én életem véget ért? Most akkor mégis mi lesz velem? Nincs megoldás? – érdeklődött Lucy, de erre Ő csak ennyit válaszolt:
- Megoldás? Sajnos az sosem volt.


Fájó fejjel ébredt fel Lucy mély álmából. Kinyitotta a szemét és látta, hogy az utcán sötét van még. Az órára pillantott, az hajnali félkettőt mutatott, - akkor még aludhatok – gondolta Lucy és magára húzta egészen nyakig a takarót. Ma úgysem kell korán kelnem, de délelőtt még bemegyek a városba apuval – tervezgetett magában, majd lassan álomba szenderült. Ám hirtelen valami zajt halott lentről, erre fölriadt. Mintha valami üveg tört volna el. Felkelt hogy megnézze nem Buck lökte-e le valamelyik poharat a konyha polcáról. Ez az ostoba kutya állandóan a konyhában szaladgál, miért nem tud nyugton maradni soha – gyötrődött magában, míg felvette hálóköpenyét. Ahogy az ajtóhoz lépett, valami neszt hallott lentről. Beszéd, ez nem lehet más – gondolta – De ki a fene beszélget ilyenkor lent, csak nem apu valamelyik idióta haverja jött el, amint épp hazafelé tartott a helyi ivóból egy kis hajnali beszélgetésre.

Ekkor hirtelen pisztolylövés dördült el. Lucy összerándult, mintha ő kapta volna a rideg ólmot a testébe. Meghűlt benne a vért. Az ajtó résnyire ki volt nyitva, mint minden este. Kinyitotta és végig tekintett a folyosón a lépcső irányába. A lentről beszűrődő fényben látta hogy egy hosszan elnyúló árnyék közeledik fel a lépcsőn. Hová bújjak – ugrott a gondolat agyába? .. Igen az ajtó. Ezzel gyorsan visszalépett a szobába és bebújt az ajtó mögé. A léptek egyre jobban közeledtek és Lucy egyre jobban szorította össze a száját, nehogy egy hang is kiszűrődjön rajta. Majd két fekete ruhás maszkos alak lépett be a szobájába, akik elkezdtek hevesen kutatni valami után. Az egyik jóval magasabb volt, a másiknál. A magasabbik a fiókokat rántotta ki, úgy hogy lány ruhái szanaszét repültek a szobában, míg a másik az íróasztalhoz sétált és ott észrevette Lucy nyakláncát az asztalra téve. Épp azt, amit az anyukájától kapott, amikor még velük élt. Megmarkolta és beledobta a kezében tartott zsákba. Nem engem keresnek - gondolta Lucy, de nem moccanhatott meg, mert ha észreveszik, meg is ölhetik őt. Miután a két alak nem talált több értéket kimentek a szobából, le vissza a földszintre.

Lucy csak ült lábait a mellkasához szorítva és bámult maga elé, nem mert kijönni az ajtó mögül. Nem értette, hogy mi történik itt, egyfolytában csak az járt a fejében, mi történt az apjával, de nem tehetett semmit. Félt előbújni. Teljesen elvesztette időérzékét, nem tudta már mióta ül az ajtó mögött, de az elméjében ez egy örökkévalóságnak tűnt. Egyedül volt a félelemmel, és az volt a legszörnyűbb pontosan nem tudta mi vár rá odalent. Enyhén sokkos állapotban, könnyektől kisírt szemekkel mégis talpra állt, majd megpróbált erőt venni magán és elindult kifelé. Odaért a lépcsőhöz, a szíve majd kiugrott a helyéről és a kezei reszkettek. Belemarkolt a lépcső korlátfájába és megpróbált halkan lesétálni az emeletről, majd megállt a lépcső alján. Nem mert tovább menni. Ott állt mintha várna valamire, vagy talán valakire, aki kimenti ebből az „álomból”, és kitörli a fejéből örökre ezt, ami itt most vele zajlik. Persze nem történt semmi.

- Apa – szólalt meg félénken Lucy – Apa, itt vagy? – kérdezgetett a félhomályba.
Egy hang sem szólt. Buck sem motoszkált sehol. Biztosan nem ébredtek fel. – nyugtatgatta magát – De mélyen legbelül már érezte, hogy igen… és bárcsak újra felébrednének.
Belépett a nappaliba. Az apja karja lelógott a székből, és a feje előre volt dőlve. Buck a kosara
mellett hevert összekuszált szőrrel, lógó nyelvvel. Ekkor már egyikük sem volt életben.
A lány ezt már nem bírta, ismét csak magába roskadt, könnyek nélkül és hang nélkül ordított magában. Nem tehetett már semmit. Elájult. Sokkos állapotba került.
Egy fehér szobában tért magához. Egy magas férfi állt előtte.
- Hall engem? – kérdezte az alak, és egy kis lámpával világított Lucy szemébe.
- Isten? – kérdezte átszellemülten a lány.
- Nem egészen. Dr. Mauset vagyok, én leszek az ápolója és egyben a pszichológusa is az elkövetkező – a papírjaiba pillantott – másfél vagy két hónapban.
- Halott vagyok, ugye? – kérdezte Lucy.
- Nem, még csak az kéne. – az orvos megfogta a lány kezét - Hallottam mi történt magával, fogadja őszinte részvétemet.
Lucy erre már nem válaszolt, eszébe jutott apja halála, ez teljesen felkavarta. Könnyek gyűltek össze a szemében, majd végigfolytak fiatal arcán. Bárcsak minden a régi lenne. Erre felemelte a fejét és úgy nézett orvosára, mint, akitől segítséget vár.
- Aludjon Lucy! Még sokat kell pihennie, a szervezetét legyengítette a sokkhatás. – mondta Dr. Mauset és kiment a kórteremből. - Szegény kislány, bárcsak ne látta volna…

Sokszor elgondolkodtam azóta Lucy-n. Egy kislány, aki még, alig élt. Mégis túl sokat szenvedett. Elveszti a szeretteit, elveszti a kapcsolatát parányi életével. Beleőrül a romlott világ mindennapjaiba. Fájdalmas volt látni, ahogy ott ült a földön, és azért zokogott hogy változzon meg ez a világ.
Én változtathattam volna rajta. Segíteni ennek a lánynak újra tökéletes életet élni, reményt adni. Sajnos nem ezt tettem. Nem esély kapott az élettől hanem, hatalmat. Mégpedig oly hatalmat, aminek a birtoklásáról ő maga sem tudott. Nem látta az összefüggéseket. Én ebben segítettem neki. Tiszta gondolatokat kapott, mely megérintette őt legbelül, és ez által másképpen láthatta a világot, amiben él, melyben megteremtették. Ezzel a tudással uralkodhat másokon, segíthet és irányíthatja magát. És ez az uralom csakis a lélek pozitív uralma. Meglátta azt, amit eltakartak előle. Találkozhatott saját alkotójával, és Ő a lány tudtán kívül már megváltotta Lucyt ennek a világnak a fogságából, és vissza adta neki azt, ami a legfontosabb. A reményt.


Hónapok teltek el azóta. Lucy már nem gyötrődött egésznap, bár az utóbbi idő nagyon megviselte, mind szellemileg mind fizikailag. A szemei beestek, sápadt volt, néha alig evett. Sosem maradt meg semmi a gyomrában. Egészen csontsoványra fogyott. Bár a terápiák jó hatással voltak rá. Sokszor csak azzal tudta elterelni a saját problémáin való gyötrődést, hogy más betegekkel beszélgetett, akár naphosszat. Dr. Mauset-re pedig úgy tekintett, mint ha a megváltója lenne.

De ami a legfurcsább, hogy minden este furcsa álmokat látott. Egy olyan valóságról, amit mindig is szeretett volna. Sokszor jártak a gondolatai egy találkozáson, ami tökéletesen valóságosnak tűnt, amikor felébredt. Furcsa volt. Telis tele fényekkel. Vakító fénnyel. És a hanggal, amit mindig is szeretett volna hallani. Lucy álmában Istennel beszélt. Ő beszélt hozzá. A lány sosem emlékezett rá pontosan miről és néha abban sem volt biztos, hogy ténylegesen beszélgettek-e. De minden ébredéskor pár másodpercig gondolatok ezrei ütötték fel agyát. Mintha egy vonat ütközne közvetlenül a fejének és átszáguldana rajta. Először megijedt ettől a jelenségtől, de később elkezdte érteni őket. A betűből szó lesz, a szavakból pedig mondatok, így kezdett el összeállni Lucy fejében a kép.

Volt még egy furcsa tapasztalata. Amikor a pszichiátriai betegekkel beszélgetett és rendszerint ők olyan kérdéseket kérdeztek tőle, amire az emberiség mindig is szeretett volna választ kapni, mindig megtalálta a helyes választ. Habár ő maga sem volt azzal tisztában, hogy azok igazak-e. Csak mélyen a lelkében valami azt sugallta, hogy ez a valóság.

Lucy lett a hang, melyen keresztül az Alkotó beszélhetett a teremtményeivel. Az emberek segítséget kaptak, míg Lucy egy Isteni megváltást. A remény, melyre a lány eddig vágyott, most megadatott neki, csak meg kellett érnie rá, hogy elfogadja és feldolgozza.
Hogy miért Lucyt választották? Ez nem lehet a véletlen műve. Egy lány, aki nem érdemelte meg a halálát. Ő volt a terv. A várva várt segítség, és kapcsolatteremtés Nap és Föld között.
Lucy lett a kiválasztott, pontosabban egész életében az volt, csak el kellett indítani.

Az idő már nem számított neki. Lucy mindörökre köztünk maradt. És köztünk is volt már mióta világ a világ…


Élt egyszer egy kislány, akinek Lucy volt a neve…

...Mint egy mese. De mégis ez volt a legtisztább valóság.