Lovekiller 14

Finom illat, és halk mormogás csapta meg Roan fülét. Ott aludt el a padlón kezében a fényképpel és a dobozzal amit annyira féltett mindenkitől. Álmosan nyújtózkodott majd kinyitotta gesztenye szemeit. Megtorpanva tekintett egyenesen maga elé. A mennyben lenne, vagy csak a káprázat játszik fejével csúfos játékot?
A lángban táncoló kék haj, a fényben úszó félprofil látványa odaszögezte őt a földhöz, azt képzelte egy angyalt látott. Megdörzsölte a szemeit és újra tágra nyitotta, de a látvány az nem változott. Sőt a puha fénynyalábokkal körülölelt arcocska egy pirosas orrocskában végződött.
-Vic… - Ejtette ki hangtalanul a nevet, száját nem csukta be résnyi helyet hagyott nyitva, ami elég volt hogy visszacsillanjanak fogai. Aztán egy óvatlan pillanatban elmosolyodott és átölelte a tőle jóval apróbb alakot, aki két perccel ezelőtt még furán méregette őt. –Élsz? –Tapogatta körbe kedvese végtagjait, aki erre elmosolyodott.
- Naná, csak most nem csókolhatlak meg, mert megfáztam… - Válaszolt kissé orrhangon Victum, Roan erre megrázta a fejét, és belepuszilt Vic ajkai közé. A fiú megrökönyödve húzódott el, majd bogarászni kezdte magát. –Mondtam hogy ne… - Bökte ki rekedten, miközben begombolta hálóingjén a gombokat, majd hirtelen eltüsszentette magát.
Roan felült vidulva figyelte ahogyan eltűnik kidörzsölt orrocska a zsebkendőben, majd a kezében lévő képre nézett. Vajon Victum észrevette? Gyorsan visszacsúsztatta a ládikába majd pedig felült.
- Szeretlek Victum… - Fogta meg a fiatal fiú vállait aki erre megrázkódott.
- Kérdezhetek valamit… - Ejtette ki erőlködve a szavakat, mire Roan készségesen rábólintott. –Merre van Livra? Mindenhol kerestem már… - Gyöngyöző tekintettel nézett rá a férfira, akinek elkomorult gyönyörködő arca.
- Azt hittem veled van… - Fogalmazta meg egy sóhajtással a választ. Figyelte ahogyan Victum lehajtja a fejét, érezte hogy a fiú próbál nem aggódni, majd oldalra sandít hogy Roan látja e a könnyeit.
- Jó rendben… - Gyűrte le egy sóhajjal a fiú az aggodalmas mérgét. –Nem vagyok az anyja nem vagyok senkije se… - Kezdett el köhögni, mire Roan átkarolta.
- Így megfáztál?
- Aha…- Victum fel akart állni, de Roan visszahúzta hátradöntötte vissza az ölébe.
- Azt hiszed ennyivel megúszod a tegnap esti alakításodat? –Simogatta meg a fiú homlokát majd ijedten rántotta el. –Sütsz a forróságtól…
- Túlélem… - Csukta le a szemét Victum. Rémképek villantak fel a fejében, de már nem tudott visszamenekülni. Az éjszakai vándorlás rendesen betett neki, úgy érezte széthasad a feje, és alig kap levegőt.
- Vic…Nekem be kell mennem dolgozni…- Nézett körül Roan, majd lehúzott az ágyról egy plédet. –De téged nem hagyhatlak itt ebben az állapotban…
- Dehogynem… El leszek egyedül… - Susogta Vic, de a férfi megfogta a kezét, és megcsókolta mintha most találkoznának először, és pusztán csak úriasságból csinálná.
- De én azt akarom, hogy ne légy egyedül… Mert te velem vagy… Mert szeretlek…- Bontotta ki a fiút a ruhából. –Most pedig hozok neked valami rendes ruhát, és eljössz velem… Délután pedig bemegyünk egy valami ruhaüzletbe és választunk valami igazán dögöset neked! –

Egyáltalán nem számított rá hogy Victum örülni fog a gondolatmenetnek, de egy kis támogatást azért várt volna.
A válasz viszont elmaradt, ő pedig sóhajtott egyet, és lehúzta a nadrágot Victumról, majd visszadöntötte az ölébe.
A sérülékeny test forrósága pillanatok alatt átütött a ruháján, és tisztán érezte Victum gerincét. Egy pillanatra felcsillantak szemében a vágy körvonalai, de mire igazi testet kaphattak volna, elillantak, akárcsak a kíváncsiskodó napsugarak az ablakról. Megfogalmazhatatlan akaratot érzett, aminek az volt a célja, hogy ne keressék még a lányt. Élvezte a helyzetet, a reggelt hogy egy angyal köszöntötte az ő angyala, és nem kellett veszekedést hallania. Viszont kedvese betegsége komoly pánikot keltett szívében. Victum még soha nem volt beteg, vékony testalkata ellenére erős volt az immunrendszere. Most viszont teljesen legyengült, ott aludt vissza Roan ölében, pedig néhány pillanattal ezelőtt nem ilyennek látszott. Karjaiba vetette a fiút akár csak egy kisbabát, és felállt vele.

Ő itt hagyná, sőt itt maradna, hogy ápolhassa Vicet, de már így is sokat hiányzott, de Victum túlságosan is sokat jelentett neki ahhoz, hogy veszni hagyja. Amíg a fiú távol volt kissé összeomlott a hiányától, nem akarta elrontani a munkáját a fájdalommal, ami mindenére kihatott. Úgy gondolta egyikük sincs olyan állapotban hogy Livra után eredjenek. Hagyta ezt inkább estére, amíg Victum alszik, ő úgy gondolta előkeríti a lányt, hogy reggel Vicet köszönthesse vele. Már elképzelte a fiú sovány arcán azt a sápadt mosolyt, ami a lány és ő idéz elő.. Azt a mosolyt, amit a legjobban imádott benne, és amit oly keveset látott. Néha már azt hitte Victum nem tud mosolyogni, és akkor jött az az apró kis mimika, ami reményre intette a szívét.

A tükör előtt voltak komolyan nézett saját arcára, barna haja tépetten tört bele a fehér falakba. Victum mint egy baba volt a kezében, mozdulatlanul eszméletlenül aludt, Roannak megfordult a fejében hogy kórházba viszi, de már előre tudta mit kapna érte ha csak megemlítené Victum előtt a kórház szót. Ehelyett óvatosan felöltöztette a fiút, azokba a régi ruhákba amiket ő hordott annak idején, amiket tudott úgy viselni a fiú hogy ne csússzon le róla.
Fejébe villant egy emlék, amire elmosolyodott. Akkor is ruhákat válogattak Victummal.
A fiú elgondolkozva nézett egy sötétzöld pólót, mire ő lassan mögélépett.
- Szeretnéd? –Fogta meg párja kezét, és széthúzta a pólót, hogy látszódjon a mintája. – Mert én szeretném rajtad látni…
- Nem kell köszönöm… - Victum pont olyan könnyelműen érzéketlenül vágta oda, mint ahogyan az a szokása volt. Ekkor a férfi viszont elállta az útját és komolyan, mérget tettetve ránézett.
- Tehát kell? – Nyújtotta ki kezét a pólóval, mire Victum dacosan megrázta a fejét. Ekkor Roan felkapta őt is és a ruhát is, és mind a kettő az ágyon kötött ki. Vic értetlenül makacs arccal nézett Roanra, aki csak simán végigdöntötte az ágyon.
- Mit akarsz!? –Kezdett el tekergőzni a fiú.
- Hát ha nem akarod akkor majd én feladom rád… - Nevette el magát a férfi.
Göndör kacagására még Victum is felfigyelt, egy pillanatra ellágyult tekintettel követte kedvese hahotázását, majd visszakomolyodott.
- Engedj el… - Kezdte el halkan, Roan ehelyett leszorította a lábait, és felhúzta Victum kezeit.
- Nem illik ennyire ellenkezni… - Mondta komolytalanul Vicnek, közben ügyesen belecselezte a fiú kezét a nyílásba.
- Héééé! –Nagyon jól tudta hogy Victum mennyire allergiás arra ha valaki helyette dönt, ezért is szerette ugratni a fiút. Csiklandozva felhúzta rá a felső majd vágyakozva ránézett. Victum felpattant, és körülnézett.
- Gyönyörű vagy benne…- Mosolyodott el Roan, gyönyörködve a fiúra nézett. A póló a fiú testéhez tapadva hangsúlyozta ki a vékony átölelni való derekát. Roan megmarkolta a fiú karját és odahúzta magához, Victum leomlott az ágyra. – Szeretném ha hordanád… - Mosolyodott Vicre. –Nagyon jól mutatsz benne…-Hízelgett, mire egy pillanatra Victum tekintete ellágyult.
- Ha akarod… - Engedett somolyogva és felállt. Az az utolsó pillantás amit a Roanra vetett örökre eltemetődött a férfi emlékeiben. Az a szeretetre éhes és hálás szempár, ami rávillant felejthetetlen volt.

Most is arra gondolt miközben öltöztette Victumot. Akárcsak egy makrancos óvodáskölyök, aki nem akar öltözni. Felhúzta a nadrágot, a puha zoknikat, majd a kabátot,a sálat és a kesztyűt, közben megsimogatta kedvese arcát.
- Minden rendben lesz… Vigyázok rád… - Dörmögte Victumnak, aki szinte eltűnt a ruhákban, Roan pedig felöltözött. A férfi előre tudta hogy fogja vinni a fiút. A karjaiban nem tarthatja túlságosan is árulkodó lett volna a külvilág számára a tartásmód, ezért hát gondolkozás nélkül a hátára vette Vicet. Olyan volt mint egy útitáska, a vékony kis kezek tudatlanul átölelték Roan erős vállát, majd a férfi karjai közé csúsztatta Victum lábait, és megfogta a fiú a fenekét.
Erre egy kis mocorgást érzett, Victum még álmában is vigyázott szemérmességére, ezt a férfi megmosolyogta majd pedig beindult a szobába összepakolni a cuccokat és az iratokat. Vic olyan pille könnyű volt hogy nem jelentett a férfinak semmiféle nehézséget pakolászni, egy két pillanat alatt kész volt. Visszament a tükör elé a dossziékkal a kezében felvenni a sapkát, közben leellenőrizte hogy Victum jól meg van e.
Tudta nem helyes amit tesz, mivel a fiú most nagyon beteg lehet. De semmiképpen sem akarta egyedül hagyni, főleg nem így. Megcirógatta Victum arcát aki erre kinyitotta a szemét.
- Indulunk… - Szorította magához egy csöppet a törékeny alakot, aki a tükörben farkasszemet nézett önmagával. Meglepve tapasztalta hogy Roan hátán van, akárcsak egy majom, úgy karol bele.
- Hova…? – A kísérletnek fel sem tűnt hogy Roan a hátsójánál tartja, annyit érzékelt hogy kellemes meleg borzongatja a testét. Sárga szemei betegesen megcsillantak a tükörben, a fekete szembogár pedig akkora volt akárcsak egy parányi bolha. Olyan jó volt így neki… Mintha kellemesen ringatózott volna egy forró tengerben. Nagyon kellemes érzések járták végig a testét, úgy érezte hogy színtiszta drog csúszik végig lassacskán az ereibe, majd eljut az sivár szürke szívéhez és megbontja azt.
- Megígértem hogy vigyázok rád szerelmem… - Döngött bele fülébe Roan meleg mondata, közben úgy érezte, lecsurran a férfi hátáról, és elveszik az örök forróságban. Roan magabiztosan lépett ki az ajtón, majd ügyeskedve azon, hogy beledugja a kulcsot a zárba tette le a dossziékat a földre. Victum egy kicsit megingott a lejtéstől, de nem moccant. Túl kellemesen feküdt Roan hátán ahhoz hogy bármiféle ellenszegülést is alkalmazzon. Magatehetetlenül tűrte hogy Roan szorosan magán hordozza, valahol mindig is ilyen kellemes pillanatra vágyott.

Kit érdekel a halál, ha ő ezt most átélheti?
Ha meghal akkor erre a pillanatra fog emlékezni, és mosolyogva köszönti majd a halált. Merengő mosolyt fojtott bele a férfi kabátjába.
Roan nem cicózott sokáig hamarosan már Viccel a hátán gyalogolt az utcán, nem figyelve a rosszalló pillantásokra. Emberek tömege haladt el mellettük, mindegyikük sietett valahova, látszólagosan figyelmen kívül hagyva a furcsa párt. Pedig a lassúságuk a forgalmas utcán kitűnt a tömegből a gyanakodó gonosz pillantások még a fiú lebénult érzékeit is felturbózták. Az autók szabályokat nem ismerve türelmetlen dudálások közepette gázoltak az utakon, mintha teljesen száraz lenne az idő.
Pedig a koszos összejárt hó már nem egy embert ejtett áldozatul, a tél folyamán. Az ég szürke boltozata pedig semmi fényt nem eresztett át, furcsamód az utcai lámpák fénye tisztán látszott a tömeg pedig hálát adott ennek az aprányi fényforrásnak is.
Victum igyekezte kiélvezni a helyzetet, a sötét miatt nem idegesítette annyira az emberek hada, megpróbálta mellőzni őket elméjéből, helyette mélyeket szippantott a férfi illatából, majd pedig illatfelhőkkel a fejében révedezett el, jól esett neki, a meleg, a szeretet, a törődés, minden amit most Roantól kapott. Amit csak tőle, és soha más senkitől a földön.
Úgy érezte kénytelen itt hagyni a férfit, tesz az egész lélekrablásra, Roannal akar lenni éjszakákat átszeretkezni nem foglalkozni senkivel, csak élni Roannal a szerelmével, és senki mással, hagyni, hogy a férfi ízekig széttépje, és megfullassza a szerelemben.
A gondolatok, mint valami édesvizű patak itatták be lelkét, és megjelent az arcán egy könnycsepp.
- Veled akarok maradni… - Nyöszörögte kétségbeesetten, és megmarkolta Roan karját, aki erre felé fordította a fejét. –Kérlek ne engedj el soha… akkor sem ha azt mondom mennem kell… Ne engedj el soha…
- Vic… -Roan egyre jobban furcsállotta a fiú mondatait.
Ilyeneket soha nem mondott, ilyen mélyen még soha nem vallott Roannak. Soha nem kért tőle ilyeneket. Hogy ne engedje el, még akkor sem ha mennie kell… - Tényleg nagyon rosszul vagy… Be kéne vinni téged a kórházba… - Engedte le a hátáról a kis csomagot, aki kissé szipákolva vörös tekintettel nézett rá.
- Te ezt nem érted… - Suttogta gyenge rekedtes hangon Vic, hangszálait megerőltetve. – Nem én vagyok rosszul, hanem Livra szenved… És ez most rajtam is ki jön… - Faragta le az utolsó mondatokat, és megszédülve markolta meg Roan kabátját. Elkeseredetten vetette kékes hajzuhatagát Roan vállainak, aki körülzárta az erős kezekkel.
- Aggódom érted… -Roan kapkodva sodorta a szavakat, miközben szemeiből záporozni kezdtek a könnyek. Tehetetlen volt, tudta hogy Victum nagyon rossz állapotban van, szenved, és bár nem mutatja Roannak, ő ezt érzi. És Livra is szenved… - Mit tehetnék hogy jobb legyen?
A fiú ekkor ránézett, fura pillantással, majd behunyta a szemét.
- Egyetlen egyvalamit tehetsz… - Suttogta halkan méltóságot erőltetve a hangjába.
Roan értetlenül nézett rá, barna tincseit felborzolta a fagyos szél mire Vic egy beteges mégis őszinte mosoly kíséretében megfogta a kezeit, lejjebb húzta közben felágaskodott lábujjhegyre. Egy pillanatra keresztezte egymást a két pillantás, a föld és a tűz, majd Victum olyan sebességgel tolta oda száját a borostás állhoz, hogy a férfinak még ellenkezni sem volt ideje.

A meglepetés viharával érte a gesztus, még felfogni sem tudta, hogy Vic az utcán akar csókolózni… Az utcán… Emberek milliói előtt… Sacramento szeme előtt…
Nem volt igazi csók… Csak hosszú percek halmaza, miközben a két ajak összeért.
Semmiféle kontaktus, csak a két száj lágy tapadása, mintha valami üvegfal szabná határát eszeveszett csókjaiknak. A tömeg mintha megfagyott volna. Mindenki őket nézte. Ezt a két nem mindennapi ifjút, akik ezekben a percekben követik el életük legmegbotránkoztatóbb tettét. Kimutatják a vonzalmukat…
Roan átkarolta Vicet, és a remegő testet magához édesgette. Ő ezt a fiút nem engedi el soha. Olyan számára akárcsak egy ikon, egy szent írás, mellette marad, örökké rabságába fogadta mint egy vallás. Általa cselekszi meg a jót és a rosszat, a gonoszat és a szépet. Nem érdekelte őt sem a halk szitkozódás, a leminősítések hada amit az eddig siető most pedig őket bambuló néptől kapott. Vic sem zavartatta magát megmarkolta szerelme gallérját és még lejjebb húzta. Áttörés volt számára a nyugtalanító mégis kellemes érzés hogy ő és Roan mindenki szeme láttára duruzsolnak. Soha nem értette, miért fogják vissza magukat az emberek. Miért tagadják meg az érzéseiket a másik iránt, akit igazán szeretnek? Most végre tanúi lehetnek az igazi vágyaknak, az igazi szerelemnek, a tudatnak, ami csak a másik szellemében képes égni, az odaadásnak…

Elveszett az összes fájdalom, az összes kétely, mintha elnyelte volna a lágydallamú északi szél ami végigsöpört a város utcáin és átrázta a két fiatalt, akik eközben meg se moccantak. Lehunyt szemük mögött varázsolták maguk elé a másik sziluettjét, eltörölték a szörnyülködő pillantásokat, legyűrték a szemrehányásokat. Egyszerűen szerették egymást, semmi több.
Az emberek eltorzult arccal nézték a szenvedélyes csókhullámot, ahogyan a két férfi gyengéden egymás karjaiba olvadva csókolta a másik ízletes ajkait.
A tömeg sűrűjéből viszont egy gyanús női pillantás vezette végig magát a páron, majd kissé sértődötten lebiggyesztett szájjal, elkapta a fejét. Szőke loknijait csuklya alá rejtette ezzel felismerhetetlenné téve magát. A mellényszerű pamutruha csábosan feszült gömbölyű mellein, de akárhányszor udvaroltak neki, nem foglalkozott a férfiakkal, most is csak Victumot nézte vágyakozó pillantással miközben lelkében tisztán előtört a forró méreg szennye.
„Tehát a hír igaz…”- Markolta meg szabadidőruhájának nadrágját. „Victum szerelmes Roanba…”
A mondat olyan fájdalmasan csúszott végig torkán, hogy a lány szeméből előgördült egy könnycsepp.
„Elvett tőlem egy egyszerű ember… Odaadtad magad egy halandónak” –Harapta meg saját száját, majd hevesen elfordult, és lépkedni kezdett.
„De az enyém leszel.. A nyomorúságos emberi szerelmed pusztulni fog, és az enyém leszel... Csakis az enyém…” Befordult egy utcasarkon és a következő pillanatban köddé vált az emberi szemek számára.

Majd csak másfél óra után vált újra láthatóvá a város szélén egy elhagyatott tanyán. Mikor lehuppant a fagyos levegőből a földre, a fehér hó ártatlanul körbezárta kecses vékony lábait mire a nő türelmetlen mérgében egy legyintéssel apróbb árvizet csinált a lélektelen pusztán. A fagyos hablángok úgy öntötték fel az amúgy is hideg havas tájat mintha egy erőteljes árvíz tarolt volna a vidéken. A kibújni készült növények megfagyott tetemei húzódtak el 40 kilométeres körzetben a lánytól, a talaj pedig fényesre fagyott másodpercek alatt.
Nem messze tőle egy városból kivezető autóút húzódott, ahol szintén láthatóvá vált a fagyosság nyoma. A beton megtöredezve ropogott az egyik autó alatt, aminek teljesen zúzmarássá váltak az ablakai. A szél is átvette az ölni tudó hideget és lefújta a lányról a csuklyát szabadon eresztve fehérszőke haját, és gonosz mosolyra húzódott kecses ajkait. Szívtelenül nézett a jégben úszó tájra majd sietősen haladt tovább, közben egocentrikus tekintettel mérte végig a jégbe fogott tájat.
- Jobb helyet is találhattál volna… - Jegyezte meg fennhangon, majd dobbantott hármat a lábával a jéperemen.

Ami ez után következett egy emberi lényt bizonyára meglepett volna. A lány hátrébb lépett, mire megnyílt a föld azon a helyen ahol addig állt, és egy lift emelkedett belőle ki. A nő utoljára körülnézett hogy nem látja e senki és mikor megpillantott egy éppen az úton haladó kocsist, egy legyintéssel a levegőbe repítette, majd halk kuncogással belépett a liftbe, ami eltűntette. Nem érezte a nyomást, türelmetlenül toporgott a öt személyre szabott térben, közben figyelte ahogyan egyre jobban falja a méreteket a kis szerkentyű. Már jócskán a föld alatt járt mikor végre megállt a szerkezet ő pedig kilépett belőle.
Hosszas lámpásokkal kitűzgélt folyosó tárult a szeme elé, tele fehérköpenyes tudósokkal. Néhányuk felcímkézett kísérletekkel tárgyalt, a többi pedig felméréseket végzett, ide-oda rohangált az ajtókon keresztül. Tökéletesen kiépített rejtekhely volt egy tudós számára, ezt maga a lány is megállapította, és bár a Föld magja miatt melegebb volt, mint fent, gondoskodtak az elfogatható klímáról is.
Méltóságteljesen lépkedni kezdett, lenéző pillantást vetve testvéreire, majd felcsapta a fejét, és egyenest bement a 13-as számú ajtón, ami a maratoni folyosó legvégén volt.
Ott egy kedves kis iroda fogadta, egy kanapéval, asztallal, meg egy csinos portásnővel egy számítógép mögött, aki meglátva őt, kedvesen elmosolyodott.
- A Doktor már várta Önt… Elkérhetném a … - Kezdett bele szokásosnak tűnő monológjába, de a nő rögtön elkezdte.
- 06-26-32-41 –Válaszolta a hasára csapva a lány, és megrázta szőke fejét.
A portás begépelte a számkódot a gépbe, majd bólintott a vendég felé hogy tovább haladhat, az pedig kopogás nélkül rontott be a következő szobába.
- Késtél…Leonóra…- Hangzott egy határozott férfihang az ablaktól. A férfi háttal volt és éppen egy kísérleti labor videofelvételeit nézte a szélesvásznú képernyőn ami elfoglalta az egész falat.
- Sajnálom Nagyságos Uram… - Válaszolta halk gúnnyal Leonóra, miközben meghajolt eszébe jutottak az utcán látott képek…
- Nem lényeges… - Vetette el a férfi. – Láttál valami érdemlegeset? Szereztél információt? Mi folyik odafent? – Fordult hirtelen meg, és érdeklődő szürkés pillantást vetett a fiatal lányra. Ő maga sem volt annyira öreg harmincas évinek közepén járhatott, legalábbis úgy tűnt.
- Victum még nem tudja hogy kegyelmed elrabolta Livrát… Ott enyeleg azzal az emberfajzattal az utcán…
- Oh… -A férfi meglepve sétált közelebb a lányhoz, miközben megdörzsölte a saját borostás állát. –Tetszik neked Victum igaz…?

A lány ártatlanul ránézett majd gyorsan megrázta a fejét.
- Nem Ternoss, nem tetszik… - Sóhajtotta. –Szerelmes vagyok belé…
- Szánalmas vagy 06-26-32-41-es! - Jegyezte meg gúnyosan Ternoss, ekkor a lány szemrehányóan ránézett.
- Ne szólíts így… - Válaszolta indulatosan fájdalommal megtöltött hangon. –Ezt a számkódot csak te adtad nekem… Nem viselem sehol…
- Csak a felsőbbrendűségemet hangoztatom… - Válaszolta fennhangon Ternoss. – Térjünk a tárgyra… Mit akarsz? Érzem hogy valamit akarsz… Csupán információátadásért nem járulsz ilyen gyakran a színem elé.. Nem mintha nem kedvelném a társaságodat, csak furcsa hogy két nappal ezelőtt is itt jártál, máskor pedig hetente ha egyszer jelentkezel. Történt netán valami?
A lány megkövült a kutakodó pillantástól, és hadoválni kezdett.
- Hát… Kezdett bele vontatottan majd határozottságot merített, és folytatta. – Engedélyt kérek a férfi elpusztítására, aki Victum mellett van…
- Tessék?! – Tágult ki a szeme a férfinak, közben megmarkolta lomos íróasztala sarkát. –Tudod hogy miket beszélsz te!?
- Igen… - Alázkodott meg Leonóra a férfi előtt, aki majdnem megfulladt felháborodásától.
- Egyszerűen nem vagy képes azzal a kis kísérleti agyaddal felfogni hogy Roan fontos része a tervemnek?!
- De csak csábítja Victumot!
- Ne a féltékenység beszéljen belőled kísérlet! – Vágott Leonórához egy óriási könyvet Ternoss. A lány megrogyott a fájdalomtól, de nem szólt. – Mégis mivel tudom Victumot féken tartani, ha nem a nyomorult érzéseivel!?
- De Livrát is szereti! –Nyögött fel a lány mire, újabb könyvet kapott a feje.
- Livra… - Dörzsölte össze a tenyerét Ternoss. – Livrát is szereti, de ez nem elég… Roan pótolhatatlan szerves részévé nőtte ki magát Victum mesterséges lelkében, és ez visszafogja a démont, de ugyanakkor elő is hívhatja, ehhez pedig szükséges Livra lélekturkálása amit előszeretettel tudott azon a selejten alkalmazni!
- Ezzel kapcsolatban is szeretnék kérni valamit.. –Szilárdult meg hirtelen a nő tekintete.
- Mit akarsz még? –Förmedt rá férfi, mire Leonóra a tekintetével a falhoz nyomta.
- Ne nyúlj Victumhoz egy újjal se… - Támadta meg a férfit fogcsikorgatva.
- Ez fenyegetés lenne? –Nézett vissza rá kihívóan Ternoss.
- Csak figyelmeztetés… - Engedte le a lány, mire férfi megsimogatta sajgó torkát. –Livrával azt csinálsz amit akarsz… - Kezdte könnyelműen miközben helyet foglalt egy székben. – Használhatod a mocskos kis játékaidra, a beteges élvezetiedet is kielégítheted rajta… De ha Victumnak csak egy haja szála is meggörbül… Én téplek szét, és nem ő…
- Az nehéz lesz… - Kezdte tárgyilagosan Ternoss, miközben mérgesen a nőre nézett. –Victum nem fogja hagyni hogy megszeretgessem Livrát… - Kezdte zsörtölődve, miközben Leonóra undorodva elhúzta a száját. – Ezért már előre elterveztem hogy előtte őt kínzom meg, kedvesen… - Gonosz mosoly ült ki az arcára. –És erről nem teszek le… De azt megígérhetem hogy nem ölöm meg…ha ennyire fontos neked… Persze én is kérek cserébe valamit…

- Mit akarsz!? –Csattant fel a lány hangosan.
- Engedd meg Melindának hogy átalakítsa Vicet, majd pedig hozd a testét ide… Van egy kis dolgom vele… Amíg át nem szólok neked addig tartsátok távol Roant, esetleg mondjátok el az igazat… Ha még akkor is kell neki Victum akkor hozzátok ide… Onnantól tied a kis selejt… Nekem csak Livra és Roan kell…
- Mit akarsz te Roannal? –Háborodott fel Leonóra, mire Ternoss megrázta a fejét.
- Megteremtem belőle a világ legkegyetlenebb gyilkoló-gépét… Ami még az annak idején kegyetlenkedő Victumtól is veszélyesebb… Egy embert könnyebben lehet irányítani mint egy általam és a Sors által létrehozott lényt. Livra legyengülve kapta meg a tehetségeit, vannak apróbb hiányosságai…Amit még ha pótolok is, akkor sem fogja tudni tökéletesen elsajátítani… Roan viszont ereje teljében van, és ez pont kapóra jön nekem…
- Mocskos vagy… - Nézett rá gyűlölködve a lány.
- Még sem vagyok annyira mocskos mint hiszed, különben nem árultad volna el őket! Áruló vagy Leonóra… Egy áruló… De velem dolgozol, és ez sokat enyhít a bűnödön… –Mosolyodott el gonoszul a férfi. –Ugye Melinda nem tudja merre vagyok?
- Nem… - Válaszolta szégyenteljes hangon a lány.
- Akkor tökéletes… - Paskolta meg Leonóra fenekét a férfi. –Kérdés?
- Merre van Livra? –Bökte ki hangtalanul a lány.
- Mi dolgod vele? – Nézett rá gyanúsan Ternoss.
- Semmi, csak kíváncsi vagyok, milyen körülmények között tartod szegény szerencsétlent. Ha már ennyire szerves része a gonosz tervednek, ahhoz méltó tartást is érdemel…
- A védelmére keltél volna? Hát jó… - Engedett a férfi- Lásd hogy kesztyűs kézzel bánok vele, jó dolga van, megmutatom, hogy hol van. –Az asztalán lévő telefonhoz nyúlt és beleszólt komoly hangon. –A 32 –es szoba felvételeit kérem… - hangzott a parancs mire a képernyő egy laborszerű képet mutatott. Fura helység volt, az egyik része olyan volt mint egy gyerekszoba, ággyal, fésülködő asztallal, és számítógéppel, mellette csomó játékkal. Rögtön mellette viszont egy kapszula volt, benne a meztelen Livrával.
Leonóra elgondolkozva nézte a képet, nem szólt semmit.
- Most éppen táplálkozik… - Kommentálta a férfi. – De amint látod mindene megvan ami egy kölyöknek kell…
- Csak a szeretet hiányzik… - Jegyezte meg csöndesen szomorú hangon Leonóra.
- Nem is kell neki szeretet… - Nevetett fel gúnyosan Ternoss. –Elég volt?
- Elég… - Válaszolta a lány meghunyászkodva.
- Akkor mehetsz…- Hangzott a parancs, mire a lány köszönés nélkül kifutott a szobából.
-32-es szoba…- Temette el mélyen a gondolataiban, majd elindult a felszínre.
Livra lassan felemelte egyik karját, s az üveghez tapasztotta. Hideget érzett maga körül, s szemeit alig bírta kinyitni, de sokat így se ért. Mozgatni kezdte picike fejét, haja szerteállt a vízben mellyel kapszulája volt feltöltve. Egyre idegesebbé vált, s mostmár két kezét az üveghez tapasztva próbált összpontosítani, de úgy tűnt a folyadék elnyomta természetfeletti erejét. Váratlanul egy ember alakja bontakozott ki szemei előtt. Nem ismerte fel őt, a víz eltorzította.
- Lassan teljesen regenerálódsz. -Ternoss nekitámaszkodott a burához, s a lányra vigyorodott. - Leengedhetik - mondta. Livra érezte, hogy elernyedt teste lassan a földet éri. Nem mozdult, csak várt. Szemeit lehunyva. Mikor teljesen leengedett a tartály burája lassan felemelkedett, s Ternoss karjánál rántotta ki a mozdulatlan gyöngyszemet alóla. Ez után az egész tartály egy titkos nyílásba húzódott, hogy avatatlan szem még véletlenül se fedezze fel. Livra a férfira emelte tekintetét, majd egyik kezét lassan felemelte. A férfi érezte, hogy egy láthatatlan erő belepréseli a falba, s beesik a plüssök közé. Livra, eme cselekedetével egy időben vette észre, hogy valamifélemaszk van arcán. Valószínű volt, hogy eme tárgytól nem fulladt meg a vízben, ám most nagyon zavaró hatása volt. Nyúlt is felé, hogy leoldja arcáról, ám figyelmetlenségének ára volt.

Erős csattanás hasított bele a csendbe, Livra nekicsapódott a mögötte levő falnak. - Nagyon aktív vagy kicsikém - súgta a férfi mámoros hangon, s nekiszorítva Livrát a falnak, felhúzta őt. Belenézett annak remegő tekinteteibe, s megragadta két vállánál fogva, még mielőtt az aktivizálhatta volna erejét. Kétségbeesett.
- Engedj el... - suttogta - Nem én kellek neked, ez csak egy ostoba fellángolás... -Livra megfeszítette testét a férfi karjai között. Remegett, s támadni kart. De mintha blokkolódott volna minden ereje.
Mielőtt Ternoss hozzáérhetett volna, megszólalt a csipegője, mire a férfi idegesen kapkodni kezdett. Livra megkönnyebbülten rohant az ágyhoz, és felkapkodta magára a ruhákat.
- Takarodjon innen! –Mutatott az ajtó felé. –Takarodjon vagy visítok! –Fenyegetőzött fennhangon, mire a férfi eltette a készüléket és elmosolyodott.
- Most az egyszer megúsztad… Van pár dolog ami fontosabb nálad… Pontosabban valaki.. Elég bonyolult feladatnak ígérkezik Victum becserkészése… - Vetette fel elgondolkozva Ternoss, mire a lány rémülte Lépett hátrébb.
- Mit akarsz már megint vele?
- Én nem akarom… Leonóra akarja.. Én csak hatástalanítom őkelmét, a te segítségeddel… - Válaszolta a férfi sejtelmesen, majd köszönés nélkül kiment.
- Ezt meg mire véljem? - kiabált után zavarodottan a lány. Nem igazán értette, mégis mit akarnak tőle, de most egy másik dolog is foglalkoztatni kezdte: Hogyan szökik meg. Gondolatai örvényéből a vasajtó nyílása zavarta fel. Livra bánatosan nézett fel a belépőre. Végigingázott tekintete a hosszú fehér köpenyen, és a vállat elfedő hosszú sötétbarna hajon, majd a gyöngéd női arcon, ahogyan szigorúan bámul rá, majd az idegen egy hivatásos nyugtatómosolyt küldve felé ment be hozzá, mint ahogyan a szél suhanna be az ablakon egy tavaszi éjszakán .

- Jó reggelt! –Köszöntötte látszólag jókedvvel, mire a lány még mindig meredten nézte. Soha nem látta ezt a nőt.
- Jó reggelt… - Válaszolt feszültséggel a tekintetében. –Ki maga?
- A nevem Lídia – A nő és elővette iratgyűjtőjét, majd abból pedig a papírokat. Rendezgetni kezdte mint aki fontos ember, majd a lányra nézett. Rideg kék szemei voltak, és ahogyan összeütközött Livra tekintettével kisebb vihar tört ki mindkettejük tekintetében. - Hogy vagy Livra mostanság? – Kérdezte erőltetett érdeklődéssel, mire Livra megrántotta a vállát.
- Maga szerint hogy érezné magát egy rab? –Vágott vissza feleselve, mire nő egy pillanatra ránézett, majd átugrott a hangnemen, és elkezdett írni.
- Azt kérdezted, ki vagyok igaz? A személyi pszichológusod vagyok Livra… - Adta meg a választ, mire a lány szórakozottan nevetni kezdett.
- Minek nekem olyan?
- Én ügyelek ezentúl a fizikai és a szellemi állapotodra… -Válaszolta Lídia komolyan.
- Ez azt jelenti, hogy Ternosst többé nem látom? – Élénkült fel a kicsi arca, mire a nő megrázta a fejét.
- Nem, ez röviden azt jelenti, hogy folyamatos felügyelet alatt leszel tartva részemről… - Mosolyodott el felnőttesen a nő pedig volt vagy 20 éves.
- Oh, az se rossz… - Mosolyodott el Livra, örült hogy Ternoss nem nyúlhat egyhamar hozzá, mert itt van ez a nő, aki aránylag normálisnak tűnik, de ki tudja, ha Ternossnak dolgozik semmi sem lehet biztos.
- Akkor kezdhetünk? –Érdeklődte meg Lídia, mire a lány bólintott…
- Bírod még? – Karolta át Roan Victum derekát. A pár már régen a férfi munkahelye felé igyekezett, mert késésben voltak. A nemrég eltöltött pillanatok viszont rendesen megváltoztatták a kettejük közötti kapcsolatot, szorosabbra, strapabíróbbá vált. Vic bágyadt tekintete elveszett a lábaik hangtalan lépdelései alatt és haloványan bólintott egyet. –Szívesen felveszlek a karjaimba… - Ajánlotta fel a férfi, de ő megrázta a fejét, helyette inkább megfogta társa kezét.

Roan már nem lepődött meg, Victumban valami tetemesen megváltozott reggelre, mintha meghalt volna valamiféle ellenvetés benne, és ezt ő is érezte. Vic egy rossz szót nem szólt rá, nem is beszélt vele a csók után, csak csöndes komorsággal követte.
- Merre jártál te az éjszaka?- Tette fel a kérdést, mire érezte a fiú gyenge ujjai megszorítják az ő markáns kezét.
- Magam sem tudom igazán… - Dörmögte beteges hangon, valamivel jobban volt, de még mindig fájdalmai voltak. Nagyon jól tudta hogy nem egyszerű fájdalmak ezek, Livra is szenved valahol, csak azt nem tudta, miért érzi át ő is ezeket a fájdalmakat. Azt is érezte, hogy amikor az utcán csókolózott Roannal egy ismerős alak figyelte, de nem volt ereje sem kedve tovább gondolkozni. – De hazajöttem… - Válaszolta hosszú csönd után mire Roan furcsán ránézett, majd mosolyogva megcirógatta vékony arcát.
- Még szerencse.. és Livra is meg fog kerülni nyugodj meg… megkeressük…
- Remélem… - Mosolyodott erőtlenül Victum, őszintén reménykedett benne hogy olyan egyszerű lesz megtalálni a lányt, mint ahogyan azt Roan elgondolta.