Love Story

Igen. Mostmár minden okom meg van a boldogságra. Van egy remek barátom. Napról-napra jobban szeretjük egymást. Ahogy az idő telik, gyűlnek az emlékek, a közösen eltöltött idő. Lassan-lassan elérkezünk a szerelemvallásokhoz, és a vele együtt járó rengeteg ígérethez mit az emberi ész csak felér. Hogy “örökké szeretni foglak”, hogy “a szívem csak a tiéd”, de boldogságunk véges. Érzéseinkről csak a mostban vallhatunk. Nem ígérhetünk semmit. A jövő még nem a mienk, de a most, az a 3-5 másodpercnyi idő, amit mostnak nevezhetünk, az csak ami a mienk. Aztán megannyi elsuttogott “szeretlek” és ígéret fűzér után a kapcsolat utat enged a testi vágyainknak, majd ezt a fajta kötést is kialakítjuk.
Később kapcsolatunk nem nyújt már újat. Ellaposodik, majd ahogy szépen felépült, úgy fokozatosan lerombolódik, végül teljesen meghal. Szitkozódunk, utáljuk egymást, a fenébe kívánjuk azt, akit egykoron szerelmünknek mondtunk, holott csak azért a szépért bánkódunk, ami már elmúlt. Elrontjuk a szép emlékeket, azok is csúffá lesznek.
Visszagondolnál, de már nincs mire. Nincs egy apró kis emlék, ami még tisztán maradt. Keresel. Keresel, de nem találsz. Lejátszod magadban a hosszú sétákat, a rengeteg együtt töltött időt. De hoppá! Ekkor rábukkansz az első csókra. Hmm… milyen szép is volt. Kicsit esetlen, kicsit félénk, de teljességgel őszinte. Akkor vagy egyszerre te magad a semmi és a minden.
Szemed könnybe lábad, hasad görcsösen kavarog, szíved hatalmasakat dobbant, émelyegsz, szédülsz és forog a világ. Nem akarod, hogy így érjen véget. Kapaszkodsz még a reménybe, de te is tudod, hogy nincs visszaút. Jön az a bizonyos bús korszak, ami alatt elhatározod, hogy nem hagyod, hogy még egyszer ez történjen. Várod a következő “áldozatot”, akivel eljátszod ugyanezt, ugyanúgy. A vége minduntalan csak bánat. Bent rekedtél. Végtelen ciklus az életed, amiből nincs más kiút csak a változás. Változnod kell. Tanulnod. Tanulni abból, ami eddig volt, hogy szebb legyen az eljövő.