Lesz-e még alkalom?

A fekete Audi száguldott a derengő pirkadatban. Négy óra volt.
A lány álmosan bámult kifelé a párás ablakon. Mellette Szabolcs ült, halkan matatott valamit a hátizsákjában. Viki felé pislogott, de a fiú nem nézett fel rá. Csalódottan tért vissza a tájat nézni.
Otthon hagytam a kesztyűmet - jelentette ki pár pillanat múlva Szabolcs. Az anyósülésről Gábor vigyorgott hátra.
- Hát akkor mondj búcsút a drágalátos ujjaidnak. Viki úgyis odáig van értük, legfeljebb neki adhatod, és kiállíthatja dísznek az éjjeliszekrényére, hogy aztán kedvére ujjazhassa magát vele - Szabolcs felnevetett, Viki pedig csak megcsóválta a fejét. Tény, hogy szerette a szép férfikezeket, hosszú, vékony ujjakat, és Szabolcsnak éppen olyan volt, de egyáltalán nem emiatt hozta lázba a látvány.

Szabolccsal egyszer majdnem összejött. Sőt, egy fél napig együtt is voltak, de nem folytatták, mert több időre volt szükségük. Mindkettőnek túl hirtelen, túl ismeretlenül, és túl sok ital hatására történt a pillanat.
Viki azóta epekedett utána, bár ennek már jó fél éve volt.

Gábor kacéran Vikire kacsintott, de a lány nem törődött vele, ismét az ablakra tapasztotta tekintetét. Tisztában volt vele, hogy Gábornak tetszik, és Szabolcs emiatt nem közelít már felé.
András némán vezetett, Gábor és Szabolcs pedig órákig röhögtek egymás marhaságán.
Négy óra autóút után érkeztek meg a néptelen parkolóba.
- Na akkor - kezdte András a napi program részletezését - Átöltözünk itt...
- Itt?- kérdezett vissza Gábor - A helyiek meglátják a popóm - András rosszallóan cöcögött, és folytatta.
- Meleg holmit, és esőkabátot feltétlen hozzatok. És ezeket az edzőcipőket váltsátok át bakancsra. A csomagtartóban vannak. A kesztyű se volna hátrány, de hát akinek nincsen - pillantott a tájat nézelődő Szabolcsra - az így járt. Felmegyünk az első hatánál fogunk reggelizni.
- Mi a búbánatos rossebb az a hata?- morgott Gábor, miközben kikötötte a cipőfűzőjét.
- Menedékház - felelte Viki, aki rendszeresen mászta a hegyeket Andrásékkal.
- És hány ilyen hata van?
- Három. A másodikig tervezem biztosan az utat. Az olyan kétezer méteren van. A harmadiknál még nem voltam, de most jó lenne, ha eljutnánk odáig.
- Ott is ugyanolyan forró teát adnak, mint az első menedékháznál - jelentette ki Gábor - Ahogy elnézem, itt nagy zuhé lesz - mutatott a hegytető felé, melyet elnyelt egy hatalmas ködfelhő.
- Nem riadunk vissza - mondta András, miközben bakancsot húzott - Különben is, hó is bőven lesz. Szóval minimum két pulóvert hozzatok, mert bőrig fogunk ázni.
- Remek!- háborodott fel Gábor - Én nem ezért jöttem!
- Ne aggódj, gyönyörű lesz - nyugtatta Viki.
- Hát az tuti, ha te is ott leszel - bókolt. A lány önkéntelenül Szabolcsra nézett, aki viszont kifejezéstelen arccal babrált a fényképezőgépje zoom beállításával. András észrevette a hirtelen beálló nyugtalan feszültséget, és összecsapta a két tenyerét.
- Na jól van, elég volt a lázadásból. Indulás.

Gábor kelletlenül nekilódult, Viki András mellett, mögöttük Szabolcs haladt.
Az erdőben kellemesen hűvös, és barátságos csend fogadta őket. Enyhén magasodott az út a talpuk alatt, nem volt megerőltető, se meredek, Szabolcs mégis egész úton lemaradozott, meg- megállt, fényképezett.
- Lesz ennél szebb is - szólt neki hátra Viki. A fiú azonban nem válaszolt, mégcsak nem is nézett rá. Viki előrefordult, és ajkába harapva lépegetett tovább.
Ma még nem is szólt hozzá, csak mikor értementek, és köszönt.
Önmarcangoló gondolatai tetőfokára hágtak, mikor megérkeztek az első menedékházhoz. Szitált az eső, benn párás levegő várta őket, dugig tömött asztalokkal.
András ment rendelni négy teát, mert ő beszélt tökéletesen angolul, németül. A többiek összezsúfolódva próbálták szárítani nyirkos kabátjaikat.
- Hát baz’meg - fújtatott Gábor - Ez az idő nagyon nem kéne. Mi lenne, ha máskor visszajönnénk?
- Októberben van itt viszonylag száraz idő - magyarázta Viki - Egyébként majdnem mindig esik. És András nem örülne, ha négy órás autóút után ennyitől visszafordulnánk.
- Hát én sem - szólalt meg Szabolcs is - Én szeretem az esőt. És fenn biztos minden csodálatos, a köd néha borzasztó gyönyörű tud lenni - ezt mind úgy mondta, hogy közben az objektívet csavargatta.
András visszatért, vidáman pakolta eléjük a bögréket, majd lehuppant.
- Rettentő finom gyógytea - jelentette ki, és belekortyolt. - Jól átmelegít majd.
- Fúj - fintorgott Gábor - Olyan íze van, mint a trágyának.
- Miért, zabáltál már trágyát?- vágott vissza András.
- Persze, Gabi minden délután ott legelészik a tehenekkel. Csak ő nem a füvet rágja - vigyorgott Szabolcs. Tekintete találkozott Vikiével, de rögtön vissza is tért a masinájához.
- Nekem ízlik a tea - mosolygott Viki Andrásra.
- Mert már annyit ittad ezt a moslékot, hogy kiütötte az ízlelőbimbóidat - magyarázta Gábor.
- Befejezhetnéd már a nyafogást - mondta Viki - Ha nem ízlik, nem kötelező meginnod. És nem muszáj feljönnöd velünk, itt is megvárhatsz. Ha eldiskurálgatsz velük estig - bökött fejével a morcona kiszolgálóhölgyekre.
Szabolcs felnézett, Gábor meglepődve viszonozta pillantását.
- Én csak vicceltem.. - kezdte, de András a szavába vágott.
- Igaza van. Ha jössz, akkor légyszíves ne sopánkodj.
- Megkaptad Gabi Mami - mosolygott fölényesen Szabolcs.
- Jólvan már. Hegyet mászni jöttem. Csak ez az idő picit elnyomja a hangulatomat.
- Épp ez benne a kihívás - hajolt a teája fölé Viki, és kiitta a
maradékot.

Az első hata után már nem volt olyan sétagalopp az út. A vízesések után elkezdett magasodni a kövekkel végigfuttatott út, mellette szakadék tátongott.
Izzadva, kipirultan, lihegve álltak meg félóránként pihenni. Az eső egyre jobban rákezdett, bosszantó volt, hogy bár melegük volt, nem vetkőzhettek neki.
Csúszós sziklákon, szembe törő vízeséseken verekedték át magukat, úgy érezték, már elérték a csúcsot, de feltekintve még mindig ott magaslott felettük az óriási szikla, melyet átöleltek a zord, fekete felhők.
- Mikor érjük már el a második hatát?- lihegte Gábor - Szükségem van valami meleg italra - tette hozzá, mikor András rávillantotta szemeit.
- Ott is ugyanazt a trágyalevet kapod, mint lent - mondta.
- Nem baj. Annyira nem is volt rossz - közben Vikire nézett.
- Látod Viki, Gabi Mami még a trágyalevet is bevállalná miattad. Hát nem romantikus?- nevetett Szabolcs. Viki hátrafordult, hogy ránézhessen a nevető fiúra. Bár ajkát mosolyra húzta, a szeméből szomorúság áradt.
A töredék másodpercéig. Mire Viki végiggondolhatta volna, amit felcsillanni látott Szabolcs barna szemeiben, a fiú már a fényképezőgépével kattogtatta a ködbe borult hegyoldalat.

El kéne mondanod neki, hogy szereted - mondta egy hang Viki fejében. Tudta jól, hogy igaz a felszólítás. Szabolcs sosem fog felé közeledni többé. Túlságosan is becsületes ahhoz, hogy lecsapja barátja kezéről a lányt, és megbántsa ezzel. Pedig tulajdonképpen Gábor próbálta meg lecsapni Szabolcs kezéről őt. Nagyon jól tudta, hogy alakul köztük valami.
El kell mondanod. Győzködte önmagát. Dehát mikor? Azonnal akarta. Újra akarta érezni a fiú biztonságos ölelését, forró, érzéki csókjait. Az emléke nem fakult meg, úgy emlékezett rá, mintha csak tegnap történt volna. Pedig sokat ivott. Boldog volt, felhőtlenül boldog, és mikor a fiú gondoskodóan ápolgatta őt, úgy érezte révbe ért. Neki nem kell többé más fiú. Szíve kitartóan ostromolta, püfölte bordáit, mintha ki akart volna törni, mintha cigánykerekeket akart volna hányni, önfeledten, örömittasan, világgá kürtölni ezt a csodát, mely végigborzongatta testét.
Nem, nem feküdtek le. Egyiküknek sem az volt a cél.

- Viki merre mész? Nem arra van a jel!- hallotta Szabolcs hangját. A hangot, melyért meghalt volna. Kellemes mély, megnyugtató, lúdböröző.
- Tessék?- fordult vissza.
- Nem arra megy az út - mosolygott Szabolcs. Ő jött vissza, hogy megnézze, hol maradt el a lány. Viki körbenézett. Hatalmas sziklatömbök közt botorkált.
- Ó - mondta meglepetten. Megpróbált visszajutni, de lába alatt megindultak a kisebb kövek.
- Várj, segítek - mászott közelebb Szabolcs, és odanyújtotta a kezét. Viki bátortalanul nyújtotta saját jobbját, majd Szabolcs a tenyerébe zárta a lány ujjait, és határozottan magához húzta, az útra.
- Fúú... köszi.. - motyogta Viki, miközben sandán feltekintett az alig pár centire lévő, csodálatos arcra. Szabolcs kedvesen mosolygott, majd megfordult, és elindult. Viki követte.
Most. Most mond el neki, hogy szereted - mondogatta magában. Hiszen lemaradtak jóval Andrásék mögött.
- Messze még a hata?- kérdezett hátra Szabolcs.
- Hmm... még legalább egy óra.
- Csakmert egyre nagyobb a köd, és a hó - mérte fel a terepet Szabolcs - Szerintem nem jutunk fel a harmadikig.
Mégis hogy közöljem vele? Hát igen, messze vagyunk még. Egyébként szeretlek. Micsoda baromság.
- Jól lemaradtunk - jegyezte meg a fiú, miközben felfelé törte az utat. A szél, az eső állt elébe, nagyon meg kellett kapaszkodniuk, hogy haladni tudjanak.
Ez nem a megfelelő alkalom. Majd ha leértünk a kocsihoz. Hazafelé, a sötét autóban majd kicsit hozzábújok, hogy hideg van... fűzte a gondolatait.
- Mi baj van?- fordult meg hirtelen Szabolcs. Túl hirtelen. Viki ijedt meglepődöttséggel csúszott vissza a vizes sziklákon, de a fiú elkapta a kezét, és megtartotta - Bocsi - vigyorgott.
- Mi baj lenne?
- Dumálok hozzád, és válaszra se méltatsz.
- Ó.. - na most elmondhatod. Kezdj bele. Szólította fel önmagát - Csak a... szóval csak elgondolkoztam a ...
- Hajajj, ha nem sietünk belénkcsap - mutatott a lány háta mögé Szabolcs. Villám szelte ketté a haragos felhőket.
Megfordult, de nem engedte el Viki karját, húzta felfelé maga után.
- Szerintem Gáborék már rég a hatánál vannak. Jó sokat kellett visszajönnöm, mire megtaláltalak. Elgyalogoltál volna egész a jetibarlangig - Viki felnevetett - Nem nagyon figyelsz - tette hozzá Szabolcs.
- Igen tudom... Máson járt az eszem - Szabolcs nem reagált, ő pedig sürgette magát: rajtad. Mondmár: Rajtad járt az eszem. Szabolcs gyalogolt felfelé, de mintha valaki feltekerte volna a csöndet.
A szél nem zúgott, az eső nem kopogott, a vízesés nem csobogott, az ég nem dörgött. Mintha az egész világ arra várt volna, köztük Szabolcs is, aki némán folytatta ádáz küzdelmét a természettel, hogy azt a bűvös szót kimondja végre.
Viki nyelt, már nyitotta a száját, már kezdte volna, mikor Szabolcs megtorpant.
- Ott a hata!- hangja megtörte a szokatlan csendet, kipukkantotta a buborékot, mely elzárta őket a külvilág zajától. Valóban felsejlett a menedékház sziluettje a sűrű ködben - Siessünk.

A házban még a lentinél is párásabb, és füllettebb volt a levegő. Minden csurom vizes volt, hely alig akadt, a forró tea volt az egyetlen ok, ami maradásra bírta őket. András és Gábor már jó fél órája ott ücsörgött, és várt rájuk.
- Kis híján kómába estünk - mondta András - Hol voltatok?
- Picit eltévedtem - felelte Viki.
- Mi van?- csodálkozott András - Ezerszer voltál már itt, hogy a fenébe tévedtél el? Azt hittem Szabolcs fényképez valamit húsz percen keresztül.
- A te seggedet fényképeztem húsz percig, míg az arcomba riszáltad - nevetett Szabolcs - De aztán hátranéztem, és Viki nem volt sehol, úgyhogy visszamentem érte. Ő meg egész más irányba bolyongott.

De vagy kétszer kellett szólnom, míg feltűnt neki, hogy nincs rendben valami.
- Rám gondoltál, igaz?- búgta oda mosolyogva Gábor. Viki elkapta Szabolcs tekintetét, és ettől némi öröm költözött a szívébe, bár azt nyomban a kétely foglalta el, mert a következő percben Szabolcs ismét nevetett. Lehet, hogy beképzeli magának ezeket a dolgokat.
- Hát nem éppen.. - felelte őszintén. Szabolcs és András ezen mégnagyobbat derült, Gábor pedig sértődötten visszavonulót fújt.
- Mégiscsak szar ez a tea - motyogta maga elé.
- Én most forró csokit kérek - állt fel Viki.
- Én is - bólintott Szabolcs, és elment vele a pultig - We would like two mugs of hot chocolate - rendelt.
- I get it - morogta a nő, és matatni kezdett háttal nekik.
- Nem valami kedves - jegyezte meg Szabolcs.
- Mádzsár?
- Óóóóó.... igen - hökkent meg a fiú. Vikinek el kellett fordulnia, hogy ne kacagjon a képébe.
- Ádni mindjárt á bögré csoki. Foglalni hely áddig - vetette oda még barátságtalanabbul a szlovák.
- Kössz.. - az asztalnál kitört belőlük a nevetés.
- Franc gondolta!
- Vannak akik értik amit mondtok - figyelmeztette őket András, bár mostmár későn - Múltkor csak annyit mondtam, hogy.. - lejjebb vette a hangját - ..."belefutottunk pár tótba, akik se németül, se angolul nem értettek." Erre az előttem lévő hapsi megpördült, és azt kiabálta, hogy de ő ért magyarul. Nem szeretik a tót kifejezést. Az az ipse is majdnem agyonvert.
- Emlékszem - nevetgélt Viki - Elég félelmetes alak volt.
Egy órát üldögéltek a menedékházban, bár meg nem száradtak, de egy kicsit felmelegedtek.
- Javaslom, hogy menjünk le - mondta Gábor - Alig látni valamit ebben a tejfölben.
- Ne szórakozz már. Innen már csak három óra a harmadik hata - szállt vitába András.
- Három óraaa?? Kettőnk közül szerintem te viccelsz!
- Mostmár tényleg menjünk tovább - jegyezte meg Szabolcs is - Ahogy haladunk felfelé, egyre szebb lesz.

Hosszas vitatkozás után sikerült meggyőzniük Gábort, hogy menjenek tovább. Illetve inkább csak nem hagytak neki más választási lehetőséget. Kénytelen kelletlen követte őket.
Jó fél óra múlva elértek egy hatalmas tengerszemet. Ennek hatására Szabolcs vérszemet kapott, és lázasan kattogtatott gépével.
- Ez valami leírhatatlan szép - ámult.
Később a hófedte sziklákon haladni tízszer kockázatosabbnak bizonyult, mint lejjebb. A szakadékot elrejtette szemük elől az egyre terjengőbb köd.
Szembe jött velük két férfi, és megállították Andrást.
- Do you speak english?
- Yes.
- They cannot go on. The snow covers the mark, and the road. We turned back because of this.
- Mit mond?- kérdezte Gábor.
- Hogy nem tudunk tovább menni, mert a hó eltakarja a jelzést - majd visszafordult a két férfi felé - We look at it because of that. Thank you.
- Na hála Istennek! Mondtam, hogy menjünk vissza!- ujjongott Gábor.
- Nem megyünk. Megnézzük - azzal András már neki is indult.
- Megőrültél?
- Csak megnézzük azt a kurva jelzést, ne rimánkodjál már annyit!- kiáltott rá András.
Elérték az elágazást. A zöld jelig minden teljesen rendben volt, a sárga viszont tényleg nem látszott. András mérhetetlen csalódottsággal bámulta a havat, melyen egyetlen lábnyomb sem látszott.
- Ilyen nincs.. - morogta.
- Annyira nem tűnik veszélyesnek - méregette Szabolcs az utat.
- Azért nem kéne kockáztatni. Jel nélkül teljesen eltévedünk. Még nem voltunk itt - mondta Viki. András viszont Szabolcs kijelentésére felbátorodott picit.
- Nyugodtan elindulhatunk, a lábnyomunkon vissza tudunk jönni.
- András, nem tartom jó ötletnek...
- Jaj Viki, csomószor meg akartuk csinálni ezt az átkozott hágót! Most végre túllehetünk rajta. Itt állunk a kapujában.
- Ez igaz, de a hágó megvár minket. Könyörgöm, ne kockáztassuk meg.
- Hát jó, akkor forduljatok vissza Gáborral. Mi Szabolccsal nekivágunk.
- Ne már!- a fiúk viszont már el is indultak. Hatalmasat dördült az ég. Viki Gáborhoz fordult - Együtt kell maradnunk!
- Én nem megyek be ebbe az életveszélybe! - háborgott Gábor.
- Muszáj! Nem tudnék lemenni a kocsihoz, hogy nem tudom mi van velük!- azzal Viki már ment is utánnuk a friss lábnyomokat követve.
Gábornak ismét nem maradt más választása, dühösen követte őket.
Az esővel együtt a jég is rákezdte. Percenként villámlott, a dörgés már szinte nem is szünetelt. Viki utolérte a két fiút.
- Azonnal forduljunk vissza!- kétségbeesve állta el az útjukat - Teljesen megőrültetek? Akármikor idevághat a villám! András nem emlékszel a múltkor is pár méterre tőlünk csapott be. Az semmi volt ehhez képest!
- Viki, az ég szerelmére.. - kezdte András, és megpróbált haladni. A lány hátrált, de a nyomasztó ködtől nem látta hová lép. Felhő takarta szemük elől a szakadékot, melybe egyenesen belegyalogoltak volna. A hótól nem látszott a jelzés, mely szerint be kellett fordulni jobbra.

Viki épphogy megkapaszkodott a szikla peremén, nem látta hol lóg, tejfehér köd vette körül. Lábát és arcát csúnyán felhorzsolta a szikla esés közben.
Szabolcs mászott le utánna.
- Itt vagyok Viki, tarts ki!- szólt oda - Kötelet András!
- Bassza meg, nem látok semmit! - őrjöngött az - Hova lógassam?
- Anyám valagába, oda ahol előbb lemásztam!- üvöltötte vissza Szabolcs. Viki közben megpróbálta magát felhúzni, de sehogy sem sikerült. Lábát sem tudta megvetni sehol.
- Viki, látsz engem?
- Nem!
- Próbálj meg arra mászni amerről hallod a hangomat!
- Nem tudok... csak a kezemmel kapaszkodok.. - egyre inkább kezdett kétségbeesni - Nem bírom már...
- Ne félj mindjárt jövök, tarts ki még egy kicsit. Minden rendben lesz, ígérem!- bíztatta Szabolcs - Hol van már az az istenverte kötél???
- Bocs, de sehol semmi, ahová rögzíthetném!- András hangja is rémülten csengett. Viki mégjobban pánikba esett.
- Na jó, odamegyek - Szabolcs vakon indult neki a sziklának. Tapogatózva érte el Vikit, ahol végre meglátta a lány sziluettjét.
- Itt van egy kiugró rész Viki, egész közel. Itt meg tudod vetni a lábadat.
- Nem látom - a lány már zokogott.
- Csak nyújtsd ide!- Viki bátortalanul nyújtózott.
- Nem bírom!
- Araszolj közelebb a kezeddel!- lassan sikerült elég közel mennie Szabolcshoz. Pár végtelennek tűnő perc múlva a lábát is meg tudta vetni a sziklán.
- Rögzítettem a kötelet!- kiáltotta András, és már le is dobta nekik a másik végét.
- Mássz fel Viki!- a lány megmarkolta a kötelet, és elkezdett felmászni rajta. A vizes, sima sziklafalon többször is megcsúszott a lába, félő volt, hogy visszazuhan Szabolcsra, és mindketten szörnyethalnak.

Végre Andrásék meglátták a felfelé kapaszkodó kezeket, megragadták, és felhúzták.
- Jöhetsz Szabolcs, Viki felért!
- Kilengeti a szél a kötelet! Nem érem el!
- Próbáld meg! Nem fog egyhamar elülni a szél.. - ekkor hatalmas robbanással a szakadék oldalába csapott a villám. A fentiek rémülten ugrottak hátra, orkán erejű szél söpört végig, a fekete felhőktől, és a ködtől már egymást is alig látták. A vihar borzasztó zaja miatt ordítaniuk kellett, hogy meghallják egymást.
- Szaboooooooooooolcs! Ragadd meg a kötelet!!!
- A fenébe is, nem fogja tudni megfogni, lemászom!- kiáltotta András - Szaboolcs! Lemászom! Jelezd, hol vagy!
Nem érkezett válasz.
- Ugye csak a széltől nem halljuk amit mond?- Viki vadul reszketett, arcán patakokban folyt végig a könny.
- SZABOOOOLCS!!! VÁLASZOLJ!- üvöltötte kórusban Gábor, és András.

De már hiába mászott le András a kötél mentén. A kiugró perem, melyen Szabolcs állt, üresen, magányosan fogadta a fiút. Egyedül mászott vissza, Viki a hóba fúrta lángoló arcát. Torkán eszelősen tört fel a kín, vad zokogása hisztérikusan csengett vissza a hegyek ormán. András is könnyeivel küzdve ragadta meg a vergődő lányt, és húzta vissza, a biztonságos jelzésre.
- El kell érnünk a hatát!- kiabálta. Már nem próbálta meg visszatartani könnyeit, hagyta, hogy végigfolyjon arcán. Gábor is nehezen őrizte meg lélekjelenlétét, másik oldaláról tartotta Vikit, aki azonban teljesen elvesztette azt.
Fájdalma oly’ keserves volt, hogy a fiúk nagyrészt emiatt nem bírták visszatartani könnyeiket. Alig bírták elcipelni a kínlódó lányt a menedékházig.
- Let him make a phonecall for the mountain ambulances!!! A friend of ours plunged!!!- rohant be üvöltve András a békésen iszogató, melegedő emberek közé. A pultos férfi (aki időközben lecserélte mogorva elődjét), azonnal a telefon után nyúlt.
- Mire ideérnek késő lesz!- sírta őrjöngve Gábor. Karjai közt próbálta tartani Vikit, akit rémülten bámultak a turisták. Úgy nézhetett ki, mintha egy elmezavarodott szökött volna meg az intézetből. András csitítani próbálta, magához vonta, és erősen átölelte.
- Minden rendben lesz, ne félj, minden rendben lesz - duruzsolta - Minden rendben lesz...

Lassan elült a vihar. Ők az első hatában ültek, jórészt lecsillapodva, órákkal a történtek után. Mindnyájan maguk elé bámultak, Viki még mindig sírt.
A mentőhelikopter csak most indult el megkeresni őt, de már késő, szinte biztos, hogy késő. Ha túl is élte a zuhanást, biztos, hogy mostanra már nincs életben.

El kellett volna mondanod, hogy szereted. Nem volt rá megfelelő az alkalom... ha tudtam volna, ha tudtam volna, hogy ez az utolsó alkalom... olyan magától értetődő, olyan egyértelmű volt, hogy lesz még hazafelé vezető út, melyen hozzábújva a fülébe suttoghatom mennyire szeretem.