Legvégül nem marad más, csak a káosz…

Már megint azok az átkozott sikolyok álmában… Meggyötörten ébredt, ahogy mostanság mindig. Negyedik napja képtelen volt aludni, rémálmok kísérték minden egyes éjszakáját. Vagy nem is azok voltak? Igazság szerint mikor megpróbált visszaemlékezni ezekre az álmokra, nem tudta eldönteni, hogy a képfoszlányok valójában egy beteges álom részei, vagy a valószínűleg megbomlott elméje így próbálja meg feldolgozni a jelen történéseit. Éjszakánként bejárta a pokol legsötétebb helyeit, és ilyenkor a tudatalattija valami bizarr módon azt kívánta, bárcsak ott tartanák örökké. De az élet nem engedte meg neki, hogy ott maradjon, minden egyes nap újra és újra kiszakította őt ebből a világból.
Mikor felkelt, érezte még a részegséget. De nem azt a fajtát, ami egy jól sikerült este után érez az ember, hanem azt, ami rosszabb mindennél. Az első pillanatban azt sem tudta hol van, próbálta felmérni a szobát, de az értelem még nem érkezett meg, szemei nem tudták befogadni az információt egyhamar. Aztán kezdett felébredni, az elé táruló kép kitisztult, egyre élesebb lett, és rájött, hogy otthon van. Tompán, reszelősen felnevetett, mire köhögés fogta el. - Otthon? Ugyan már, ez a rókalyuk lenne az otthona? - gondolta, miközben a köhögéséből fulladozás lett. Igen, végül is az üres üvegek, a földön heverő tabletták mind-mind egyfajta meghittséget árasztottak, ami megnyugvást hozott számára. Szemeit megerőltetve próbált újra visszaemlékezni az álmára, de nem sok mindent tudott összeszedni belőle, csupán annyit ért el, hogy a feje elkezdett lüktetni. Elfojtott sikolyok visszhangzottak a fejében, furcsa cuppogások, hörgések, amelyek gurgulázásba folytak át a feltoluló vér hatására… Ezek maradtak meg álmaiból, és a szemek… A szemek, amelyek sárgán meredtek rá a tompa sötétben, és amelyek később élettelen üveggé váltak. Furcsán ismerősek voltak, mégsem tudott rájönni, hogy kihez is tartozhattak. Vajon azért üdvözölte már őket ismerősként, mert mostanság minden éjjel velük álmodott??? Nem tudta, nem érdekelte vagy csak félt a választól… Mindegy, a lényegen úgysem változtat.
Megpróbált felkelni az ágyból, de fejjel előre a földre zuhant, mire iszonyatosan elkezdett lüktetni a halántéka. - Ó a picsába - nyögött fel, mikor megpróbálta összeszedni magát, és túlélni azt a hasogató fájdalmat, ami pár másodpercre szinte vakká tette. Először ülésbe tornázta fel magát, majd egy kis szusszanással később a felállással próbálkozott. Most már sikerrel.
Odatámolygott az ablakhoz, elhúzta a függönyöket, mire tompa fény áradt be az ablakon. Már megint esett. Vagy még mindig? Ugyanolyan ocsmány nyúlós köd telepedett a városra, mint tegnap. Vagy tegnapelőtt. Rühellte ezt az időt annak ellenére, hogy már hozzászokhatott volna, hiszen minden reggel ugyanolyan volt. Az ember nem mehetett úgy el valahova, hogy ne ázzon bőrig, míg elér a céljához. Az esernyő nem használt semmit, a nedvesség feltartóztathatatlanul szivárgott be az ember ruhája alá, egészen a sejtekig. Senki nem menekülhetett előle. Figyelte pár percig az embereket, akik rosszkedvűen mentek a dolgukra. Próbálta kitalálni az élettörténetüket, hogy mi elől menekülhetnek, de hamar feladta, hiszen rájött, kurvára nem is érdekli. 
A nappalok mind ugyanúgy teltek, de mostanság mindig történt valami meglepetés, ha egyáltalán annak lehet ezeket nevezni. A falat már elborította a penész; újabb, ismeretlen vágások a csuklóján; betört borotválkozó tükör a fürdőben, egyre szaporodó véres feliratok a falon. Nem emlékezett rá, hogy miért csinálta volna, de mivel ismerősei, barátai már nem nagyon voltak, így egy-néhány józan pillanatában tudta, hogy ő tette. De nem érdekelte, ahogy már semmi más. Amin talán egy kicsit meglepődött, az a véres kés volt, amit egyszer a lakásban talált. Fogalma sem volt róla, hogy a vér kié lehetett, hogyan került a kés a kanapéra. Nem emlékezett rá, hogy felhozta volna, aztán a kérdés az idő múlásával a feledés homályába veszett. A szoba egy újabb borzongató színházi kelléket kapott.
Betámolygott a fürdőben, közben belerúgott egy üres sörösüvegbe, amely némán gurult el az útjából, majd később egy széket felborítva terült el a földön. Káromkodva próbált felkelni, de erőlködése csak másodjára hozta meg a kívánt sikert. 
Az eredeti célja az volt, hogy egy kicsit rendbe szedje magát, de mikor belenézett a tükörbe rájött, hogy ez értelmetlen és felesleges cselekedett lenne tőle. Arcát több napos borosta takarta, míg zsíros haja ápolatlanul tapadt a fejére. Szemei üvegesen meredtek arra az ismeretlen arcra, amely a tükörből nézett vissza rá, járomcsontján feszült a bőr. Egy ideig próbálta felismerni saját magát, de aztán feladta a hiábavaló erőlködést, inkább meghúzta azt az üveget, ami a mosdókagylóra volt kikészítve. Nem tudta, hogy mi volt benne, és csak reménykedett, hogy valamennyi alkoholt azért csak-csak tartalmaz. Megfordult, hogy visszamenjen a szobába, de hirtelen erős szédülés fogta el, megpróbált megkapaszkodni a fürdőszoba szekrényben, de csak annyit ért el, hogy kezével mindent lesöpört, ami ott volt. Elméjére sötétség borult, és eszméletét vesztette. 
- Mikor felébredt, egy furcsán ismerős helyen találta magát, egy furcsán ismerős helyzetben. Meztelenül volt, akárcsak az a lány, akit a konyhában látott, amint épp italt készít a pultnál, lágyan ringatva a csípőjét valami ismeretlen jazz dallamra, ami füstösen, karcosan szólt az ódivatú gramofonból. Hosszú fekete haja a fenekét verdeste, és bár az arcát nem látta, a teste vonalát ezer közül is felismerné, annak ellenére, hogy most az Istennek sem volt rá képes. A lány megfordult és kezében a két itallal mosolyogva feléje sétált. A poharakat letette eléjük az asztalra, és lehajolva hosszan megcsókolta. A férfi becsukta a szemét, miközben keze önkéntelenül a lány hajába túrt, így húzva még közelebb magához. A lány közelsége biztonságot sugárzott, és ez az érzés csak fokozódott, mikor a nő átemelve rajta a lábait magába fogadta, elmélyítve ezzel a csókot is. Mikor az ajkuk elvált egymástól a férfi kinyitotta a szemét és a lány arcát nézte, aki lassan felemelkedett, kiengedte magából a férfi szerszámát csak azért, hogy aztán újra magába illeszthesse. A férfi felnyögött az érzéstől, ahogy egyre mélyebbre fúrta magát a lányban teljesen kitöltve őt. Megfogta a fenekét, és szabadon engedve a vágyait tövig magára húzta…
Irtózatos lüktetésre ébredt, és egy ideig nem tudta, hogy hol van, aztán felfogta, hogy a fürdőszobája hideg kövén fekszik. Annyira gyengének érezte magát, hogy meg sem próbált felkelni. Inkább újra becsukta a szemét és a korábbi képeken gondolkodott. Próbált koncentrálni és visszaemlékezni a lányra, de furcsamód az arca teljesen homályba veszett. Nemsokára feladta a próbálkozást, és már érzett magában annyi erőt, hogy felkeljen. Az állás az elején kemény próba elé állította, meg kellett kapaszkodnia a fürdőkád szélében, nehogy elessen, de végül sikerült összeszednie magát. Visszatért a szobába, és a nagy ijedelemre ivott valamit, ami állagát tekintve akár több napos is lehetett. Idegesen nézett körül, idegennek érezte magát a saját lakásában. A falakat kezdték elborítani a véres feliratok, mindegyik ugyanaz az egy mondat volt. „Memento mori” Emlékezz a halálra! - De miért??? Az Isten bassza meg, miért??? Milyen halálra kell emlékeznem?? - Elkeseredetten próbált gondolkodni, de már nem volt olyan állapotban, hogy bármi is az eszébe jusson. Úgy érezte, idegei kezdik felmondani a szolgálatot és kezd becsavarodni. Már látta maga előtt, hogy kényszerzubbonyban próbálják lefogni egy elmegyógyintézetben. 
Fel kellett hívnia valakit, így megkereste a telefont, és a húga számát tárcsázta. Míg a telefon csöngött, elmélázott a lányon. Ő volt az egyetlen támasza, mióta a felesége az ital miatt elhagyta. Nem próbálta meg visszatartani. Felesleges lett volna, a nő helyében ő is ugyanúgy cselekedett volna. Alkoholista volt, és ezt idővel egyre kevésbé tudta titkolni, majd később a munkahelyét elvesztve betelt gyermekei anyjánál a pohár, és egyszer szó nélkül lelépett. Nem akarta megkeresni, nem is tudott volna mit mondania neki, a bocsánattal már régen elkésett, és ezt mindketten tudták.
Ekkor lépett be újra az életébe a testvére. Mindig közel álltak egymáshoz, az élet egy időre bár elszakította őket, azonban a lány a férfi segélykiáltására addigi életét otthagyva azonnal ment segíteni. Odaköltözött hozzá, vigasztalta, rendben tartotta a lakást, főzött, mosott rá, és a férfi úgy kapaszkodott bele, ahogy egy fuldokló harcol az utolsó korty oxigénért. Úgy érezte, hogy nélküle az utolsó fénysugár is kiveszne az életéből, szinte Istennőként tekintett a fekete hajú lányra, aki addig ott is lakott, míg úgy nem érezte, hogy a férfi össze nem szedte magát. De ekkor sem ment távolra, végleg a városba költözött.
A telefonban felhangzott a testvére előre felvett hangja, mire káromkodva tette le a telefont. Már negyedik napja nem tudja elérni, pedig eddig ilyen még soha nem történt. Valami furcsa, sötét felhő telepedett a szívére, egy bajsejtelem, aminek eredetét nem tudta megmondani. Testvére igazi női démon, igazi femme fatale, akinek egy pillantásáért ölni és halni képesek a férfiak. Azonban ő tudta, hogy ez csak egy váz, egy pajzs, ami elrejti a sokat szenvedett lány meggyötört lelkét. Fiatalkorukban édesapjuk többször meggyötörte őt is, testvérét is, nemegyszer ököllel ütötte a lányt, ameddig csak el nem fáradt a verésben. Ezek az esetek után a húga mindig mellette keresett menedéket, mellé kucorodott az ágyban, egymás karjai közt aludtak el. A fiú ezekben az időkben vett a testvérének egy kicsi, szív alakú medált, hogy mindig tudjon honnét erőt meríteni. - Soha nem fogom levenni - Ígérte a lány könnyes szemmel, miközben ráfűzte a nyakláncára. És be is tartotta, soha nem vette le, még egyetlen egy percre sem.
Tulajdonképpen - gondolkodott el - apjuk kegyetlenségének köszönhetik, hogy ilyen szoros kapocs alakult ki köztük. A sors furcsa fintora, hogy a brutalitás intimitást is szülhet. Egy olyan láthatatlan kapocs jött létre köztük, amelynél erősebbet kívánni sem lehetett volna. Aztán az élet elszakította őket egymástól, de az érzés, „hogy a másik ott van” megmaradt köztük, mint egy biztonsági kötél, ami megtart, ha egy feneketlen szakadékba zuhanna az ember. Ennek a kötélnek a rántását érezhette meg a lány, és jött, hogy megmentse. Nélküle talán már nem is élne - gondolta magában-, miközben már vette is volna a kabátját, hogy induljon hozzá, amikor furcsa érzése támadt. A szoba levegője lehűlt, szabályosan fázott, és érezte, hogy valaki más is van a szobájában… 
Lázasan próbált gondolkodni, hogy bezárta-e az ajtót, de agya egyszerűen lebénult. Lassan, remegve fordult meg, és a látványra hátrahőkölt. Egy kócos feketehajú nő ült ágyán előre-hátra dőlve, fejét lehajtva, kezeit egymásba fonva pihentette a hasán. Halkan dúdolt valami altatódal szerűséget. Haja vértől volt csimbókos, de ez láthatóan nem zavarta, miközben mintha valami mantrát mormolva, ismételte újra és újra azt a rövid dallamot, amelyet ezer közül is felismert volna a férfi. Ezt dúdolgatta az ágyban kishúgának azokon az éjszakákon, mikor apjuk kegyetlenkedése után próbálta testvére sírását csillapítani. A lány ekkor felnézett rá, és a férfin szépen komótosan úrrá lett a pánik. A félelem, mint egy makacs, lassú folyó kúszott fel a lábától egészen a szívéig, ott körbeölelte azt, és egyre szorosabban vonta köré dermesztő hidegét. 
Nem egy arcot látott ugyanis, hanem csak egy véres masszát, amelyet mint egy koporsó, ölelt körül a hosszú fekete haj. Talán nem is ez rémisztette meg a legjobban, hanem a szemek, amelyek úgy meredtek rá, mintha tűzben égtek volna. Ismerte ezeket a szemeket, hiszen látta már őket, álmaiban újra és újra élettelenné váltak előtte. Teljesen ledermedt, nem tudta, hogy kicsoda, micsoda a lány, csak azt, hogy már nem az élők közé tartozik. A jelenésnek helye már nem ebben a világban lett volna, és az a tudat, hogy mégis itt van, iszonyatos félelemmel töltötte el. Olyan erős félelemmel, amivel elméje már nem tudott mit kezdeni, teljesen leblokkolt, csak azt üvöltötte megállás nélkül, hogy meneküljön. Ugyanakkor lábai nem engedelmeskedtek, mintha egy másik, hatalmasabb erő maradásra késztetné. A lány nem csinált semmit, csak nézte-nézte őt, megállás nélkül dúdolva kedves altatódalát. Kezeivel a hasát fogta, és ekkor látszódott, hogy az is teljesen össze volt vagdosva, a sebekből pedig sötét vér szivárgott kacskaringós csíkokban futva le egészen a meztelen ágyékáig.
A férfi eddig bírta, idegei teljesen felmondták a szolgálatot, üvöltve tépte fel az ajtót és száguldott le a büdös, áporodott levegőjű lépcsőházban a kijárat felé. Egy örökkévalóságnak tűnt az út, de végre kiért, kirántotta az ajtót, és azt várta, hogy jéghideg friss szél fog az arcába csapni, kijózanítva őt, mintegy elfújva minden veszett gondolatát. De csalódnia kellett, mert egy kósza szellő sem mozdult, az utcára köd ereszkedett, a levegő szinte csordulásig megtelt párával. Most ez a levegő fojtogatta, de nem fogta fel, űzött vadként menekült a látomás elől. Szemei elhomályosodtak, nem látott semmit, csak a dobogást érezte a fülében, amely egyre hangosabban követelte, hogy teljes erejéből fusson. Hirtelen nekicsapódott valaminek és elesett. Hangos méltatlankodást halott, de mikor a földön fekve megfordult, és látta, hogy egy feketehajú lány volt az „áldozat”, nyüszítve próbált meg négykézláb tovább kúszni. Agya végleg feladta a harcot, hogy megőrizze a józanság utolsó morzsáit, és a valósága átcsúszott egy másikba.
- Ágyban feküdt, a szeretkezés utáni boldog fáradtságban egy kissé elpilledve. Szerelme a konyhában éppen egy pohár vizet töltött magának. Ő boldogan nézte nőies vonalait, nyaka kecsességét, feneke hívogató kerekségét. A lány megfordult, így pillantása a még mindig nedvesen csillogó puncira siklott. Szeméremdombja hívogatta, mellei tökéletes íve újra felkorbácsolta a vágyát. Mindent szeretett a lányban, de ha választania kellet volna, a haját mondta volna a kedvencének. Gyönyörű, ébenfekete haja volt, egyszerre vadító mégis ártatlan, vágykeltő és megnyugtató. Behunyta a szemét, de még így is átjárta az a boldogság és életerő, ami a lányból áradt. Érezte, mikor melléült, és finoman cirógatni kezdte a farkát. Elmosolyodott mikor a forró nyelv a körbeölelte a makkját, és átadta magát a gyönyörű ajkak kényeztetésének. Szorgosan dolgoztak rajta, és a végzet nem is váratott magára sokat, egy hangos nyögéssel elélvezett a lány szájába, aki mosolyogva élvezte a kitörést. Boldog volt, hogy örömet okozott. Mikor végzett, még tisztára nyalogatta párját, és odakucorodott hozzá, mint ahogy már oly sokszor tette azt korábban, és a kicsi, szív alakú medálját kezébe rejtve sugárzó szemekkel a férfira nézett. Különleges nap volt ez a számára, és éppen ezt az örömöt akarta megosztani most vele… -
- Uram?! Uram?! Jól van?? Hall engem?? Jézusom, valaki hívjon egy mentőt!
- Nem kell - nyögött fel a férfi- már jól vagyok. Fáradtan nyitotta ki a szemét, és szomorúan konstatálta, hogy visszatért a valóságba. Ha egyáltalán ez az igazi, és nem csak álmodja ezt a nő karjai közt. Felnyögött, és feltápászkodott.
- Biztos, hogy nem kell segítség? –Nézett rá kutató tekintettel a lány, akinek korábban nekiment.
- Mondtam már, hogy nem!!!
- Jólvanna, csak segíteni akartam. – Vont vállat a nő, és elindult a másik irányban.
Tanácstalanul nézett körül. Valami nem stimmelt. Valami kurvára elbaszódott körülötte, úgy érezte, hogy egyre jobban kezd becsavarodni. Egyre kevésbé tudta megkülönböztetni a valóságot a képzelettől. Olyan igazinak tűnt a lány a szobájában. Most meg a szopás… Hiszen még mindig merevedése van... Mi történik vele? Mi történt vele??? A mostanra már állandósult fejfájása egy kicsit csillapodott, de egy új, nyomasztó érzés kezdte hatalmába keríteni. Tudta, hogy a képzelgései nem véletlenek, hanem emlékek. Úgy érezte, hogy a múlt egy darabját valamiért bezárta valami lyukba, és most próbálja visszaűzni a sötétbe azokat a démonokat, amelyek megveszve rángatják börtönrácsukat. Érezte, ha ők elszabadulnak, akkor vége mindennek, megroggyanna, és talán végleg meg is bomlana az elméje. Ugyanakkor tudta, hogy csak idő kérdése, mikor indul útjára a pusztító erő.
Félt, és mindennél jobban rettegett ettől az eshetőségtől, ugyanakkor azt is érezte, felszabadulna, ha újra visszakapná az elfelejtett részét az életének. Taszította, ugyanakkor valami őrült vonzalmat is érzett iránta. – Bassza meg! - Káromkodta el magát, és érezte, hogy innia kell valamit, hogy helyrebillentse kizökkent világát. Körülnézett, hogy merre is van, majd miután betájolta magát a városban, a legközelebbi kocsma felé indult.
A boldogság kék madara, így szólt a kocsma cégére. - Ha ez a lepusztult hely a boldogság, akkor valami nagyon el van cseszve ezzel a világgal. - gondolta belépve, mikor megcsapta a vizelet jellegzetes ammóniás szaga. A sarokba egy férfi feküdt eszméletlenül, hogy élt-e még, az tulajdonképpen senkit nem érdekelt, legalábbis a felszolgálót biztosan nem. Ha egyáltalán annak lehet nevezni azt a fogatlan nőt, aki inkább nézett ki egy elhasznált ribancnak, mint pincérnőnek. Egy asztalnál ült, és haját csavargatva próbált kacéran pislogni a vele szemben ülő hajléktalanra, bár így inkább nézett ki szánalmasnak, mint egyáltalán nőnek. A leendő kuncsaftját ez nem zavarta, láthatóan be volt már baszva, és így teljesen mindegy volt neki, hogy milyen lyukat fog betömni este. A nő unottan fordította a tekintetét az új vendégre, és csak nagy sokára volt hajlandó felkelni, odacsoszogni a pult mögé, ahova a férfi letelepedett.
- Mindegy mit, csak erős legyen.
A pincérnő előbb végigmérte, majd miután rájött, hogy esetleg egy kicsivel is, de jobb parti lehet ő, mint a korábbi lovagja, látványosan megigazította a dekoltázsát, és folytatta az általa vonzónak tartott viselkedést, immáron az új jövevénynek címezve.
- Egy nehéz nap? Kérdezte mosolyogva.
- Csak egy italt kértem, nem esti programot. - Mordult fel a férfi, mert minden máshoz több kedve volt, mint ennek az undorító nőnek az ocsmány viselkedését nézni.
A nő kitöltötte az italát, majd még egyet töltött, miután az gyorsan kiürült.
- Inkább adja ide az egész üveget. – mondta - Majd miután megkapta, a kiöntésével nem vesztegetve az idejét egyből a masszív alkoholizálásra tért át. A nő kelletlenül visszaült korábbi helyére.
Az ital jólesően csúszott le, majd, hogy időt spóroljon, látványosan meglengetve a pénzt a nő előtt, lerakta azt a pultra, majd kiszolgálta magát még egy üveggel. Majd még eggyel, és a végére már el is felejtette számolni, csak azt vette észre, hogy a szoba elkezd forogni vele… Sikeresen berúgott… Megpróbált felkelni, és bizonytalan léptekkel bár, de megindult az ajtó felé, hogy hazamenjen azzal a tudattal, hogy megint egy értelmes és hasznos napon van túl. Már nem érdekelte semmi, elfelejtette, hogy ki ő, honnan jött, merre tart. Csak az alkohol által gyártott képek peregtek a szemei előtt, és azok szépek, boldogak voltak. Bennük csodálkozott, míg vánszorgott hazafele. Látta a húgát, ahogyan édesen alszik mellette, mellei meg-megemelkednek a légzés ütemére. Érezte, hogy soha nem volt még annyira boldog, mint ezekben a pillanatokban. Képzeletében jólesően simogatta meg testvére arcát, aki biztos szépet álmodhatott, mert mosolygott. Gyönyörű volt, mint mindig.
Azonban a részegség nem alkalmas arra, hogy irányítsuk az álmainkat, ábrándjainkat, és az ő álomképei is lassan megváltoztak, kifakultak. Valami távoli, érhetetlen szót kezdtek el skandálni fejének abban a rejtett zugában, ahova korábban egyszerűen nem tudott betörni. Azonban, mintha az alkohol gyengített volna ezen a záron, egyre hangosabban és erősebben dörömböltek ott. Mintha egyre nagyobb erőre kapnának, hogy a végén már fülsiketítő hangorkán tomboljon elméjében. Szavak, átkozott szavak visszhangzottak őrjítő módon. A férfi hirtelen megtorpant, és agyát elöntötte valami iszonyú bajsejtelem. Futásnak eredt, űzte, hajtotta valamilyen borzalom, melynek lényegét egyszerűen még nem akarta megérteni, de nem tudott már ellene tenni semmit. Egy eszeveszett módjára rohant, és mikor hazaért, majdnem elhányta magát a rosszulléttől. De nem érdekelte. Szemeiben mintha a túlvilág csillant volna meg, feltépte az asztalának fiókját és rögtön megtalálta azt, amit keresett. Egy apró, véres, szív alakú medált.
Mintha a medál felszakította volna az emlékek vékony láncát, hogy aztán azok a rabságtól megvadulva dühöngő fenevadként csapjanak le agya minden egyes darabjára. Az emlékek tépték, szaggatták elméjének utolsó, még épen maradt elemeit. A férfi nem ellenkezett, meg sem próbált harcolni ellenük, csak nevetett valami túlvilági hangon, és elborzadva élte át újra és újra a tettét. - Gyertek csak gyertek - Suttogta – Örüljetek, vigadjatok, járjátok a halál táncát felettem. Nem sokára már én is csak egy leszek közületek  – Kacagott fel kísérteties hangon. Képek peregtek az agyában iszonyatos dolgokról, és már tudta, kinek a szemei kísértették álmaiban. Már mindenre emlékezett... Lassan kivette a fegyverét a fiókból, ellenőrizte, hogy töltve van-e, majd a fotelben elhelyezkedve rágyújtott. Jólesően szívta mélyre a füstöt, majd nézte, hogy oszlik el a levegőben. Óvatosan letette a hamutartóra, nehogy felgyújtson valamit. Könny csorgott végig az arcán mikor felemelte a pisztolyt, és lassan az álla alá emelte, hogy a cső az agya felé nézzen. Mosolyogva becsukta a szemét…
Epilógus:
A rendőrség lakossági bejelentésre vonult ki, miután egy férfi panaszkodott az elviselhetetlen szagról, ami a szomszéd lakásból áradt. Miután kopogásukra senki nem válaszolt, betörték az ajtót, igaz, később inkább azt kívánták, bár küldték volna el a picsába a bejelentőt, hogy ilyen faszságokkal zavarja őket. Ugyanis a látvány, ami bent fogadta őket, felfoghatatlan volt. A hálószobában lévő ágy vértől volt mocskos, a rendőrök soha nem hitték volna, hogy ennyi vér van egy emberben. A szag pedig egy több napos hulla szaga volt, ugyanis egy lány holtteste feküdt az ágyon. Kezei a hasán pihentek összekulcsolva, mintha csak aludna, míg ébenfekete hosszú haja mellét fedte. A rendőrök azt is hihették volna, hogy csak alszik, de ennek ellentmondott az émelyítő, mindent átható szag, és az a tény, hogy a lánynak nem volt arca, csak valami véres pép a helyén. Mikor végül sikerült valahogy leküzdeni az ingert, hogy sikítva meneküljenek ki a lakásból, és megvizsgálták a holttestet, akkor vették észre, hogy a lány hasa teljesen össze van szabdalva. Nem tudták megszámolni, hogy mennyi vágás érte, de abban biztosak voltak, hogy egy elmebeteg gyilkos tette. Ilyen kegyetlen brutalitást ugyanis egy normális emberről egyszerűen nem tudtak (vagy nem akartak) elképzelni. Észrevették, hogy keze görcsösen szorít valamit, és miután az előírásoknak megfelelően kesztyűt vettek fel, kifeszítették a már megmerevedett ujjak közül a pozitív terhességi tesztet.