Laurent 1.

- A nevem Miranda, de szólítsatok csak nyugodtan Mijunak. Kis koromban nem tudtam kimondani hogy Mira, ebből lett a Mija és ebből pedig a Miju. Mindenki így hív, aki ismer... Szóval csak nyugodtan szólítsatok így.
A szőke lány enyhén idegesen igazította a füle mögé vállig érő haját, majd letette maga mellé a bekeretezett képet, egyelőre a hallgatóságának háttal.
- Akiről én szeretnék mesélni, az egy nagyon különleges személy az életemben. Még a nevét sem tudom, ezért adtam neki egyet. Biztosan ismeritek a régi mondókát Laurent-ról, a zsákos emberről. Én így neveztem el, mert amikor találkoztunk, öt éves lehettem és azt hittem, rosszul viselkedtem és eljött értem. A szobámban voltam, amikor észrevettem, hogy az ágyam szélén ül. Emlékszem, nagyon féltem és csak annyit tudtam kinyögni, hogy “ Te vagy Laurent? ” Nem válaszolt semmit, csak nézett rám. A következő emlékem az, hogy füst borít be mindent és én nem látok semmit, csak a lángokat. Az egész családom odaveszett és én is csak azért éltem túl a tragédiát, mert Laurent kézen fogott és kivezetett a biztos halálból. Nem tudom pontosan hogy ki ő, de az utolsó rajzomon őt ábrázoltam.
Miju megfordította a rajzot. Hallotta ahogy valaki a leghátsó sorból elejtette a ceruzáját.
 
- Nagyon tetszett a kiállításod!- lépett mellé egy vékony, barna hajú lány miután kiürült a terem.- Imádom a rajzaidat!
- Köszönöm. Nagyon örülök.
- Nagyon udvariatlan lenne tőlem, ha meghívnálak egy sütire? A sarkon van egy cukrászda, ha gondolod...
Miranda az órájára nézett, majd mosolyogva bólintott. Végülis miért ne? Nem volt olyan sok rajongója, mindet nagy becsben kellett tartani.
- A nevem Nina. Én is szólíthatlak Mijunak?
- Persze.
Nina kicsit zavartan viselkedett. Miranda kezdetben azt gondolta, hogy miatta, de később kiderült, hogy nem egészen így van.
 
Miután leültek és rendeltek két gyümölcskelyhet, hamar elő is állt a meghívása valódi okával.
- Szeretnék tőled venni egy rajzot.
- Komolyan?! Ez nagyszerű! Melyik érdekelne?
- Az utolsó. Akit Laurent-nak neveztél.- a lány pironkodva hajtotta le a fejét, nem mert Miju szemébe nézni.
- Sajnálom, de az az egy nem eladó. Sokat jelent nekem.
- Nekem is sokat jelent. Én is találkoztam már vele....
- Tényleg?!- Miranda érezte hogy hamarosan ő is zavartan fog viselkedni. Idáig szentül meg volt győződve arról, hogy Laurent nem is létezik. A gyerekkori történetet nem hitték el neki és ahogy egyre többen kételkedtek benne, úgy egyre jobban összezavarták őt is. A sokkal magyarázták, amit a családja elvesztése okozott neki, gyermeki fantáziájának szüleményeként definiálták a megmentőjét. A második találkozásukat pedig az alkohol okozta furcsa agyműködésre vagy inkább nemműködésre fogta, mert az volt benne bőven amikor egy tengerparti nyaralás éjszakáján belebotlott. Erről már nem beszélt senkinek, mert túlságosan valóságos volt és túlságosan intim, meg aztán ahogy teltek a napok, úgy tűnt egyre valószínűtlenebbnek hogy valóban megtörtént az eset, bolondokházába meg nem akart kerülni. Most meg itt ült vele szemben egy korabeli lány és azt állította, hogy ő is találkozott vele...
- Igen.
- És hogyan? Hol? Mi történt?!
- Erről nem szívesen mesélnék...- Nina még vörösebb lett, mint amilyen eddig volt.
- Lefeküdt veled?- szegezte neki a kérdést kíméletlenül a szőke lány. Muszáj volt megtudnia.
- Olyasmi...
- Velem is, úgyhogy nem kell szégyellned magad emiatt. Ez egyszerre fantasztikus és nagyon ijesztő!
- Igen. Azt hittem, hogy elment az eszem a teljesítményfokozóktól, amiket bevettem a fellépés előtt.
- Színész vagy?
- Táncos.
- Én pedig azt hittem hogy olyan részeg voltam, hogy megálmodtam, sőt még éreztem is a szüzességem elvesztését...- hajolt közelebb Miranda hogy ezt az információt Nina fülébe súgja.- Mikor láttad utoljára?
- Két éve. Aznap halt meg az anyám.
- Én négy éve. És másnap holtan találtuk az egyik barátnőmet. Belefulladt a tengerbe.
A két lány döbbenten nézte egymást. Alig ettek az édességből de már nem is volt egyiküknek se étvágya.
- Gondolod hogy van még más is...? - szólalt meg hamarabb a táncoslány. Sötétbarna szemében komoly félelem bujkált.
- Nem tudom. Hogyan deríthetnénk ki?
- Talán a rajzoddal! Tedd ki a galéria egyik kirakatába!
- Ez zseniális ötlet!
Nina elmosolyodott. Látszott rajta, hogy ritkán szokták megdicsérni, pedig nagyon szomjazott az elismerésre.
- Figyelj, nekem most találkozóm van valakivel! Cseréljünk telefonszámot és ha bármi van, keressük a másikat, rendben?
- Rendben. Az jó lesz!
Elővették a telefonjaikat, majd bepötyögték egymás számait. Nina ragaszkodott, hogy ő állja a süteményeket, így Miju megígértette vele, hogy amikor majd legközelebb találkoznak, ő fog fizetni. És arra is megeskette, hogy elmeséli a történetét. Ahogy ő is a sajátját...
Két puszival köszöntek el egymástól. Nem is gondolták volna, hogy hamarabb találkoznak újra, mint ahogy képzelték....