Kontroll nélkül

- Az itala, kisasszony!
- Köszönöm! – válaszolom, felnézve a pultosra, és még egy halvány mosolyt is megeresztek felé. Pedig ez az a nap, hét, hónap, amikor aztán a legkevésbé sincs okom a mosolyra. Kicsit összeszaladtak a dolgaim, és talán emiatt van, hogy ma este itt ülök egy füstös bárban, és immár a hatodik kör töményt öntöm magamba. Az a gáz az olyan emberekkel, akik bírják a piát, hogy rohadt nehezen tudják magukat leinni. Én is ilyen vagyok. Hogy mi az oka, hogy ennek ellenére mégis ehhez az eszközhöz folyamodok? Van pár…

Először is: a főnököm hosszabb szabadságra ment, és mint ilyenkor mindig, legalább háromszor annyi melót lőcsölt rám, mint amit normál esetben el tudnék végezni. Az én cégemnél a teljesítmény orientáltság kimerül a közlésben: ha nem csinálod, el lehet ballagni. Így hát maradnak a túlórák, a kávémaratonok, a vég nélküli, számítógép előtt töltött órák, és a kimerülésig történő önhajszolás. Nem tesz jót nekem ez a stresszes időszak, csak remélem, hogy nem megy a munka rovására.

Másodszor: a barátnőm. Az a barátnő, akire az ember lánya jó esetben életében egyszer talál rá. Az a barátnő, aki azt állította, szeret engem. És akiről azt hittem, sosem tudna nekem hazudni. Bárki másnak teszi, nem érdekel, de nekem nem hazudna. Hát, tévedtem. Pillanatnyilag fogalmam sincs, hogy az együtt eltöltött idő alatt volt e hozzám egyetlen őszinte szava-e. Fogalmam sincs, hogy mi volt az igaz abból a lányból, akit megismertem és megszerettem, akit a bizalmamba fogadtam, akihez elmehettem, ha úgy éreztem, ki kell öntenem a lelkem, aki bármikor felhívhatott, ha gondja volt, aki mellett úgy álltam, mint senki más mellett nem. Úgy vert át engem, mint szart a palánkon, én hülye pedig bedőltem neki, annak rendje, s módja szerint. A vicces az, hogy még csak nem is veszekedtünk, amikor fény derült a hazugságaira, egyszerűen csak elmondta az igazságot (ha ez volt az igazság, fogalmam sincs), én meg leléptem. Annyi kérdés van még bennem, de most képtelen lennék újra látni őt, kell egy kis idő, amíg feldolgozom ezt az egészet, ráadásul ki kell kerülnöm abból a csávából, amibe általa kerültem.

Harmadszor: bizony a magánélet. A pasim kicsit rossz néven vette a történteket, valahogy nem tudja lenyelni, hogy akár eljárás is indulhat ellenem. Értem én a felelősségre vonó hangnemet, és teljes mértékben igazat is adok neki. Az a baj velem, hogy mintha láthatatlan feliratot viselnék a homlokomon, amit csak az arra vevők tudnak elolvasni, miszerint: gyertek, verjetek át! Annyira naiv módon dőltem be a manipulációnak, és most nem tudom, hogy magyarázzam meg a páromnak, hogy valóban nem sejtettem semmit. Hiszen a napnál is világosabb volt minden. És mindezt meg is előzhettem volna, ha elmondok neki olyan dolgokat, amiket megtartottam magamnak, lehetőséget adva arra, hogy átverjenek.

Hát ezért üldögélek most egy füstös bárban, és döntöm magamba egymás után a tömény piát. Hülye ötlet volt, szinte semmi hatással nincs rám az elfogyasztott alkoholmennyiség. Már nem tudok bőgni, de nem tudok aludni sem. Óh jótékony részegség, miért nem csatlakozol végre hozzám, hogy a feledés homálya boruljon rám, még ha csak pár órát is jelentene ez az időszak?
Üvegcsörömpölés hallatszik a hátam mögött, megfordulok ültömben. Gyengén húz a fejem, ahha, ez az, kezdődik végre. Ez a furcsa lassúság, amit a vicces-spicces hangulat követ, ami után mélabú vesz hatalmába, és végül a csend és a kóma teszi fel az i-re a pontot. Gondolataimat újra a történésre terelem. Egy nálam sokkal ittasabb fickó söpri tisztára az asztalt a csapos legnagyobb bosszúságára. Hallom, ahogy szitkot mormol, majd a törölgető rongyot a pultra dobva, lapátot, vödröt szed elő, és nekiáll feltakarítani a romokat. Villanó szemmel jelez a kidobóknak, akik udvariasan kikísérik a rendbontót. Ebből a szögből nem tudom nem észrevenni, mennyire jó hátsója van a pultos csávónak. Eleve jól néz ki, de a pult ezen oldaláról csak a helyes kis pofijában gyönyörködhettem eddig, magamban hálás tovapuszit dobok a pohár törögető kolléga felé. Hmm… veszélyes gondolatok, nemhiába, az ital valóban oldja a gátlásokat. Kénytelen vagyok virtuálisan hideg vízzel nyakon önteni magam, még csak az kellene, hogy egy szerelmi háromszög is bealkosson az életembe. Szóval felszednivaló pasi tűnj a fejemből, a szexis hátsóddal együtt!

Újra a poharamba mélyedek, kicsit beljebb lököm az ürest, mintegy újratöltésre kérve fel a visszatérő fél-szexistent. Látom a helytelenítést a szemében, de valami csodálatot is felfedezek, biztosan nincs hozzászokva az ilyen mértékben vedelő és a tevékenységet ennyire jól bíró nő látványához. Biccentek, amint újra tölti a poharamat, többre nem vagyok képes, teljesen lefoglalja az energiáimat, hogy le tudjam nyelni az előttem lévő adagot. Ez a baj velem, nem csak hogy jól bírom a piát, sajnos van egy határ, amikor több ital nem megy le. Ez egy elég kellemetlen gát, ha az ember lánya kifejezetten célratörően ül be egyedül egy bárba, kifejezetten azzal a céllal, hogy matta részegre igya magát, nem foglalkozva a kellemetlen következményekkel, valamint azzal a ténnyel, hogy egy részeg nőnél undorítóbb látvány nem sok van. El van cseszve ez az este is.

Eddig ketten szólítottak le, az egyik felajánlotta a szolgálatait, a másik az enyémet vette volna igénybe, ha az lennék, akinek nézett. Mindkettőnek megköszöntem a lehetőséget, aztán közöltem velük, hogy szolgálaton kívüli rendőr vagyok, úgyhogy jobb lesz, ha rövid úton búcsút intenek nekem. Persze nincs közöm a kékingesekhez, de ha elég határozottan adod magad elő, akkor bármit eladhatsz a hallgatóságnak. A magam kárán tanultam meg, én is ilyen „beveszem, hogy tiéd a Lánchíd” típus vagyok. Egyszer a nagyon helyes csapos is megkérdezte, hogy segíthet-e nekem valamiben, akkor szerencsére visszafogtam magam, és nem mondtam ki azt, amit gondoltam, egészen pontosan eljátszadoztam volna vele pár órát a raktárban, de hát… megrögzötten monogám típus vagyok, ráadásul még túl jól nevelt is ahhoz, hogy nyilvános helyen szexeljek, ezért csak azt mondtam neki, ha már nem tudom egyenes sorba rakni az üres poharakat, akkor hívjon nekem egy taxit, és vitessen haza. A címemet leírtam egy szalvétára, és jóval több pénzt adtam neki, mint amit az este alatt fogyasztani fogok, de így legalább kifutja a taxit is. Hiába, én már csak ilyen előre eltervezgetős bige vagyok, aki mindent meg tud tervezni, csak azt nem, hogy ne kerüljön bajba. A francba, már megint arra gondolok, amit igazából felejteni szeretnék!

Hogy csinálják ezt az emberek, más emberek? Hogy lehet az, hogy az általam elmondottak alapján másnak egyből feltűnik a diszharmónia a gyönyörűen felépített mesében? Miért van az, hogy én nem láttam a jeleket? Olyan jó lenne azt mondani, hogy igenis láttam, hogy éreztem, hogy valami nem stimmel… Lehet, hogy így is volt. Egyszerűen csak nem akartam látni, nem akartam elhinni, hogy ezt megteszi velem, hogy pont velem és hogy pont ő!
Lemondóan rázom meg a fejem, ez is egy olyan gondolatmenet, amit már legalább ezerszer lepörgettem magamban, teljesen eredménytelenül. A „mi lett volna, ha” játékban mindig is nagyon jó voltam, merthogy ebben a stádiumban már nincs tétje ennek a játéknak, inkább csak bedühítem magam vele.

Megakad a szemem a pult túloldalán üldögélő, helyes kis barna nőn, meg azon a pasin, aki az előbb nálam is bepróbálkozott, és aki most neki nyomja a lúzerdumát. Látszik, hogy a csaj azért jobbra számított, egy pillanatra összeakad a tekintetünk, együtt érző mosolyt eresztek meg felé, és koccintásra emelem a poharam. Ezt bogaram megszívtad, szólal meg bennem a kárörvendés édes hangja. Van annak előnye is, ha állandó partnere van az embernek, legalább megkíméli magát a válogatás eme finomságától. Amúgy nem annyira rossz a pasi, egyszerűen csak gáz az öltözködése, a haja, a beszéde, és úgy összességében véve lúzer. El van ázva, és így próbál meg csajozni. Halott ötlet. Az ilyen pacák csak a szintén elázott nőknek jön be, akik már nem tudják megkülönböztetni a búzát az ocsútól.

A francba! Miért nem tudok végre lerészegedni? Újra erőt veszek magamon, és lehajtom a következő kört, egészen pontosan ez a nyolcadik felesem. Az üres poharat gondosan a megkezdett sor mögé teszem, a sorom akárha vonalzóval lenne meghúzva, olyan egyenes. Felnézek a csaposra, intek neki, hogy jöhet a következő, amit ő rosszalló fejcsóválás kíséretében tölt ki. Ez van haver, ma rossz napom van, bocs. De legalább nem kocsival jöttem, jah, kérlek, felelősségteljes is tudok ám lenni, ha akarok, és ha a magam ura vagyok.
Nagyot sóhajtok, az arcomat a tenyerembe temetem. Asszem verekedést kellene provokálnom. Ki kellene adnom magamból ezt a dühöt valahogy, és most olyan nagyon szívesen szétrúgnám valaki seggét. Nem mintha olyan nagyon Brúsz Lí féle típus lennék, életemben eddig egyszer vágtam csak képen egy lányt, még általános iskolás koromban, a többi sarkos helyzetből mindig szerencsésen kidumáltam magam.

Megtámasztom a könyököm a pulton, belefektetetem az arcom, és körbenézek a csehóban. A füst egy kicsit marja a szemem, képzelem, milyen jól festhetek a megkopott sminkemmel, meg a véreres szemeimmel. Kicsit koordinálatlanok a mozdulataim, és a tekintetem sem tudom tökéletesen fókuszálni, de majd lassan mozdulok, hogy ne tűnjön fel senkinek.
Vegyes a társaság, van itt mindenféle ember: látok öltönyös, zárkózott, „csak egy italra ugrottam be” fickót, és van festékpöttyökkel díszített munkáscuccban tébláboló kétkezi melós is, aki tán ma kaptam meg a heti bérét, és ahelyett, hogy hazaadná a pénzt az asszonynak, inkább itt veri el, saját, egyéni szórakoztatását teremtve meg ezzel. És persze a nyikhajok! Jajistenem, olyan lazák, hogy majd szétesnek. Alig cuccban lézengő kis ringyóknak játsszák a fejüket a billiárd asztalnál, mintha nem tudnák őket enélkül is megdönteni a kocsijuk hátsó ülésén, vagy akár a csehó mögött a sötét sikátorban. Ajjaj! Kezdek kicsit szarkasztikus lenni, lehet, hogy abba kellene hagyni a piálást.

A gondolatot tett követi, és már le is hajtom a következő felest, merthogy abbahagyom, persze, majd csak ez után. Kilenc. Bátor vagyok. Eddig hatnál mindig megálltam. Nem mintha nem bírtam volna, csak utálok hányni. És ami ennyire nem akar lemenni, az egyszer nagyon ki akar majd jönni… De most szükségem van valami fájdalomra, valami olyasmire, amitől úgy érezhetem, megérdemlem a büntetést, mert hülye voltam. És mivel nem vagyok az a fajta, aki nekiáll darabolgatni magát, ezért a sokkal finomabb „hogyan rúgjuk magunkat gyomorból hasba” módszert alkalmazom: árts magadnak, de úgy hogy tényleg fájjon. Nyakatekert következtetés, tudom, de ha lerészegedek, azzal megalázom saját magam, mert mint mondtam már, azt hiszem, nincs undorítóbb látvány egy részeg nőnél. Ha pedig elég sokat iszok, hogy részeg legyek, akkor ahhoz is elég lesz, hogy hányjak tőle. Hányni meg utálok, így megvan a fizikai büntetés része is a mentális mellé. Nagyon okos vagyok … kár hogy senki nem értékeli.

Kilenc kis pohár csücsül a puuulton… dúdolgatom, pedig a ritmus sehogy sem jön ki. Hogy lehet az, hogy nem vettem észre, milyen hálót szőnek körém? Hogy lehetek ennyire naivan hülye? Csak pár telefont kellett volna megeresztenem… Csak pár kérdést kellett volna feltennem a megfelelő személyeknek… Csak el kellett volna mondanom a páromnak, mint ahogy az egy normális kapcsolatban működik. És mivel a pokol tornáca is jó szándékkal van kikövezve, így elég gyenge lábakon áll a kifogásom, hogy nem gondoltam volna, hogy ez velem megtörténhet. Nem az lenne a normális, hogy az kerüljön bajba, aki rosszat csinál? Hányan lehetnek még rajtam kívül olyanok, akik semmit sem gyanítva belefutottak a csapdába? Vagy egyedül engem ért ez a megtiszteltetés, hogy aztán a hátam mögött lehessen röhögni azon, milyen hiszékeny barom voltam? Jaj… miért olyan bonyolult az élet?

- Hé, szépfiú! – duruzsolom a csaposnak. Komótosan elébem sétál, esküszöm sokkal helyesebb, mint két órával ezelőtt! – Váltanék. Unom a vilmoskörte ízét. Nincs valami finomabb?
- Gyümölcslé megfelel? Mára már eleget ivott, ha szabad megjegyeznem.
- Szabad, de nem … érdekel a véleménye. – Érdekes. Mintha a szavak nem akarnának olyan gördülékenyen jönni a számra, pedig eddigi ismereteim szerint eddig még egyszer sem hagyott cserben a beszélőkém. – Jager-e van? Olyan részeg szeretnék lenni, mint egy kis csacsi… - nem bírom visszafojtani a kislányos kuncogást. Hiába, na… a csacsi egy roppant vicces szó.
- Van, de tényleg nem hiszem, hogy többet kellene innia. Szerintem már nagyon közel jár az áhított állapothoz.
- Jó, ha erkölcs-cs-ősz-nek … bakker az ilyen szavakat likvidálni kellene a szótárból! Na szóval, ha arra lesz szükségem, majd időben jelzem, okés? Most pedig haladjon, öntsön nekem egy kupicával abból a jófajta gyógyszerutánzatból. Húzni akarok még egy sort!
A csapos újra a fejét csóválja és én gúvadó szemekkel nézem, ahogy a nyakán megfeszülnek az izmok. Ejha, ha további lazítókat veszek magamhoz, még a végén én is nyikhajjá válok, és tényleg elkapom egy körre azzal a formás hátsójával együtt.

Kiráz a hideg, ahogy lehúzom az italomat. Nem tudom visszafogni az egész testemen végigfutó borzongást, és örömmel (?) üdvözlöm, hogy a gyomrom tiltakozik az újabb, ezúttal még kellemetlenebb ízáradat ellen. Most sokkal jobban kell koncentrálnom arra, hogy ne a pulton kössön ki az eddig oly sikeresen leküldött italmennyiség. Sokkal mélyebb és sűrűbb lélegzetvételre van szükségem, hogy elmúljon az inger, a Jagermaister keserű íze betölti a számat, furcsa fintort képezve az arcomra. Ám, amint elhatározom magam, hogy mennyivel jobb lenne úgy megalázni magam, hogy mondjuk körbehányom a csehót, abban a pillanatban a hányinger megszűnik, mintha soha nem is létezett volna. Óh, a tudat és a tudatalatti harca, milyen édes kis háború ez! Hiszen valójában rettegek minden megaláztatástól, és már azt, hogy belépjek ebbe a nívósnak egyáltalán nem nevezhető csehóba, csak nagy, önmagammal vívott küzdelmek árán sikerült, ahhoz aztán igazán valami vérmes nagy bátorság kellene, hogy nyilvánosan csináljak hülyét magamból. Úgy látszik, még nem ittam eleget hozzá, valahogy ki kell iktatnom a józan eszem.

Lerakom a második sorom első pohárkáját, pontosan az előzőekhez igazítva, és diadalmasan nézek fel a csaposra. Ő újabb fejcsóválás közepette, kiönti a következő körömet. Komolyan abbahagyhatná már ezt a helytelenítő viselkedést. Felnőtt nő vagyok, akinek éppen komoly problémája van. Miért? Csak egy pasi bolondulhat bele ilyen módon a gondjába? Egyenjogúság van vagy mi a szent szar?! Homályosan érzem, hogy a szégyen lassan elönti az elmém, remek, lassan valóban helyben vagyunk. Már csak valami igazán botrányosat kellene csinálnom, hogy holnap, ha magamhoz térek, legyen mit megbánnom. Szegény jó anyám, elsüllyedne, ha most látna, és valószínű, hogy életem párja sem szívesen vállalná fel, hogy ismer. Pislogok párat, hogy a szégyen könnyeit visszatartsam. Nem. Most még nincs ideje a sírásnak. Bőgni ráérek máskor is. Holnap. Vagy ma? Azt sem tudom, mennyi az idő…

Nem mintha számítana… Már nem számít semmi. Egy hét alatt az eddig rendezett kis életem alapjaiban rendült meg. És nem tudom, hogyan legyen tovább… Az egyik énem, mint valami drogos, úgy vágyik a múlt után, és azt mondja, megoldjuk, együtt sikerülhet. A másik nem ilyen megbocsátó, hiszen a számomra legfőbb fő bűnt követte el ellenem: hazudott nekem! A szemembe nézve hazudott, manipulatív módon úgy irányítva az eseményeket, hogy minden nappal csak még nehezebb legyen megválnom tőle. Az eszem tudja, amit a szívem nem tud elfogadni: nincs közös jövőnk. Minden, amit elképzeltünk együtt, az éjszakákat felölelő beszélgetések, tervezgetések, egy pillanat alatt semmivé váltak. Hogy is bízhatnék meg benne újra? Még ha ez most meg is oldódna, honnan tudhatnám, hogy nem teszi meg megint? Ugyanígy? Kétségem nem lenne afelől, hogy képesnek tart arra, hogy másodszor is beszopjam, elvégre aki egyszer hagyta magát, az megteszi máskor is. Nem. Bármennyire is fáj, távol kell maradnom tőle. Nem hagyhatom, hogy újra megtörténjen, ráadásul a barátságunk már sosem lesz a régi. Én nem fogok tudni újra megbízni benne, minden szavát kétséggel fogadom majd, hiszen olyan dolgokban hazudott nekem, amikkel bajba sodort, és amikről tudta, hogy ha kiderülnek, borzasztóan fog fájni nekem. Márpedig, minden hazugság kiderül egyszer, naivitás lenne azt hinni, hogy a félrecsúszott dolgok örökre titokban maradhatnak. Oly kicsi ilyenkor a világ, elég egy véletlen szó, két régi barát találkozása, egy interneten elkapott levél… és bukta. Nem lekváros.

Hümmös a dolog, nagyon hümmös. Úgy látszik, kénytelen leszek valami igazán ütős italhoz nyúlni.
- Jég dupla „viszkivel”! – énekelem a csaposnak, de nem díjazza a humoromat, sem azt, hogy a dalomat tenyerem hangos csattanása kíséri a pult tetején.
- Hölgyem, kérem! Ha nem viselkedik rendesen, ki kell kísértetnem.
Látom, a bocsánatkérő arckifejezést, de rohadtul nem érdekel. Ráadásul nagyon huncut kis gondolatok kezdenek eluralkodni rajtam.
- Khm… az azt jelenti, hogy azok a nagyon kigyúrt, nagyon helyes, nagyon férfias bácsik keményen megragadnak, és … khm izé… nem lehet, hogy te is csatlakozz hozzájuk szépfiú? Elbírok hármótokkal is…
Nos, ha ezt az éjszakát megúszom anélkül, hogy le ne feküdnék valakivel, vagy hogy meg ne erőszakoljanak, akkor erősen felül kell bírálnom a vonzerőmet.
- Hölgyem! Szerintem jobb lesz, ha hívom azt a taxit. Kérem, ne igyon többet, menjen haza, és aludjon egy nagyot.
Jesszus, ez a pasi vagy nagyon hűséges, vagy nagyon homokos. Most ajánlkoztam fel neki, sőt, mivel egész hangosan beszéltem, így szinte az egész csehónak, és ez csak annyit tud mondani, menjek haza aludni? Basszus, itt valami nagyon nagy gáz van.

Elfordulok a pulttól, és leteszem a lábam a földre. Érdekes. Alig érzem, nyilván elzsibbadt, annyit ültem egy helyben. Meghallom a távoli muzsikát, valaki pénzt dobott a zenegépbe, vagy eddig is szólt? Fel se tűnt. Hirtelen emésztő vágy fog el, hogy táncoljak egy jót.
Az elhatározást tett követi, elengedem a pultot, amibe eddig kapaszkodtam, és azzal a lendülettel majdnem sikerül is elvágódnom. Hogy mégsem ez történik, az a csaposnak köszönhető, aki teljes mértékben tisztában van azzal, hogy ha valaki egy ültő helyében úgy vedel, mint ahogy én tettem ezen az estén, az akármennyire is bírja a piát, a szesz kiütéssel győz felette. Ezért kijött a pult mögül, szorosan mellémállva figyeli botladozásomat, és pont, amikor kell, átkarol, és szorosan tart, olyan szorosan, hogy ha akarnék se tudnék a földre kerülni. Na igen, ez már tényleg nagyon közel van ahhoz az állapothoz, amiért ma este bejöttem ide. Hirtelen valami gyengeség fog el, már nincs erőm megtartani magam, szinte csak lógok a szexisten karjaiban, és az eddig kontrolláltan visszatartott könnyek most megállíthatatlanul ömleni kezdenek, szétmosva a már amúgy is több sebből vérző make upomat.
- Sajnálom… - hüppögöm – annyira sajnálom… én nem vagyok ilyen… de tényleg nem, elhiszi?
- Hát persze, hogy elhiszem, kedves, persze, hogy elhiszem. Na jöjjön. Az egyik fiú hazakíséri, csak hogy biztosan ne történjen baja.

Végre megkapom, amit akarok. Eljött értem, hozzám a homály. A kábulat a semmiből zuhan rám, cselekvőképtelen bábuvá változtatva, és amikor kábé tizenkét órával később felébredek, és elvánszorogok a fürdőszobáig, a kósza emlékeim szégyenpírt vonnak amúgy sápadt arcomra. Belenézek a tükörbe, és… szemközt hányom magam.
Lista kipipálva.