Kékmadár - 2

Jakab

Pár évvel a háború után meghalt a falu és város széle közötti senki földjén lakó állami dögteres. Mivel fehér ember nem vállalta ezt az igen nehéz és felelősségteljes munkát, az egyetlen jelentkezőt: Bogdán Jakabot választották meg állami dögteresnek. Jakab hat elemit végzett, alapműveltségre szert tett cigányember volt. Családjával azonnal beköltözött a dögteres portára. Mivel mestersége nem volt, de a bőrgyárban dolgozott, így értett az állati bőrök kikészítéséhez, elvállalta a felelősségteljes feladatot.

Szépen rendbe tették a portát. Rendben tartották a dögkutakat. Az állatok nyúzásból és a bőrök nyersbőrré való kikésztéséből plusz jövedelemre tett szert. A Nyersbőr begyűjtő mindig első osztályú áruként minősítette az általa havonta leadott sózott nyersbőrt. Felesége örök vidám, tiszta cigány asszony volt. A cigányokkal ellentétben, nem volt népes családjuk, csak egy lányuk, de az, százzal felért! Ilyen szép cigány lányt nem láttunk sem azelőtt, sem az óta a környéken. Vigyázott is a tisztességére Jakab, mint a saját szeme fényére. Inkább hagyta volna egyenként kiszurkálni a két szemét, minthogy valaki csak egy újjal is megérintse az ő üdvöskéjét.

Jakab bölcs és szeretetre méltó ember hírében állt. Mindenki tisztelte az eszéért, problémamegoldó képességéért és a tisztességéért. Neki még a Pápai,a szatócs is annyi kölcsönt adott, amennyire szüksége volt, ha éppen megszorult. Tudta, hogy visszakapja. Abban az időben mindenki felírásra, azaz bóti’ könyvre vásárolt. Úgy ment a dolog, hogy a szatócsnak volt egy nagy bolti könyve. Ez amolyan főkönyvként szolgált. Mindenkinek, aki hitelre vásárolt, volt egy saját bolti könyve, amire amikor vásárolt, akkor bevezették az adóságát, így tudta, hogy hányadán áll. Akkor volt csak probléma, amikor nem volt nálunk saját könyv, s illegálisan cukorkát vásároltunk. Akkor aztán hó végén, elszámoláskor nem stimmeltek az adatok, de szüleink nagy bölcsen szemet hunytak eme kis csínyeink fölött.

Jakab, teknővájó cigány családból származott és kitűnően értett a teknők, dézsák, fakanalak és más fa evőeszközök készítéséhez. Minden nyáron fogta a sátrát, felverte a Tisza parton és az államtól megvásárolt nyárfát kivágta, majd minden részét megmunkálta. Innen volt a barátságunk vele. Kecske legeltetés közben szájtátva figyeltük hogyan alakul ügyes keze alatt a nyárfa minden porcikája tekenyökké, szapulókká, kenyérdagasztó és mosó teknőkké… Előre megvolt minden teknőnek a gazdája. Jakab, márkanév volt a környéken.

Amíg a keze járt, s mi figyeltük minden mozdulatát, nógatásunkra egyik meséből a másikba csapott át. Így szórakoztatott bennünket és saját magát is. Úgy elrepült ilyenkor az idő, hogy egyszerre csak azt vettük észre, máris sötétedik. Jakab újabb kérdést intézet hozzánk.– tudjátok-e mire jó a nyárfa?
– Hát tekenőnek!– vágtuk rá kórusban. Ő azonban tovább kérdezett bennünket.
– Azt is tudjátok, mire jó a nyárfa rügye?
– Mire, hát semmire– motyogtuk zavarodottan. Ugyan mire is lenne jó az a ragacs? Néztünk rá hitetlenkedve.
– Hát a pipom-pápom kenőcsről hallottatok-e?
– Mi aztán nem!

– Na, majd a Trézsi megmutatja nektek, hogyan készül a kenőcs. Tél végén, tavasz elején, még rügybontás előtt kell a rügyeket lekapkodni, kiszárítani és egész évben lehet a gyógykenőcsöt, készíteni belőle. Ez balzsam. Mindenféle gyulladásra, podagrára, reumára, isiászra gyógyír! Ez meg az asszonyom tudománya!

Hitetlenkedve kérdezgettük Jakabot – Jakab bácsi, honnan szorult magukba ennyi tudomány? Nem sok ez egy családban? Maguk mindenhez értenek! Nem a dögtéren lenne a helyük, hanem , A Minisztériumban!– adtuk alá a lovat. Jakab bölcsen mosolygott szavainkon és tudományának tárházát, még azzal is megtetézte, hogy elárulta a vesszőkosár és gyékényszatyrok készítésének a titkát is. Egyik nap így fordult hozzánk.
– Gyerekek, ha elég sást vágtok nekem, akkor kiteregetjük a padláson, és ősszel megmutatom nektek a szakajtó, gyékénykosár készítés csinyját-binját. De még megfejelhetjük azzal is, hogy megmutatom a leghajlékonyabb fűzfavesszőket, és ha azokat segítetek begyűjteni, akkor még a kosárfonásra is megtanítalak benneteket!– tette meg ajánlatát felénk és mi felajzva csaptunk a tenyerébe. Másnap aztán, mint ígérte átmehettünk hozzájuk és Trézsi megmutatta nekünk a pipom-pápom készítés technológiai folyamatát.

Trézsi

Pajkosan incselkedett a tavaszi napsugár a deszkára kifeszített nyers kecskebőrön lakmározó zöld köpőlegyekkel. Még kevesen voltak. Bágyadtan ébredeztek a téli, kómaszerű álomból. Mohó csáprágóikkal azonban már mohón szívták magukba a véres, nyers kecskebőrből az életet adó, tápdús nedveket.

A száradni kiaggatott nyersbőrök rothadó, émelyítő szaga belevegyült a föld gőzölgő párájába. A hatalmas kecskelábú asztal árnyékában hűsölő korcs uszkár nedves orrával, nagy igyekezettel turkálja a felfordított tégla alól előmászó szartúró bogarakat. Játszott velük. Vibrálva özönlik be a napsugár a kukoricaszárral fedett pajta résein, s rávetődött az asztal fölött görnyedő cigány asszony hátára. Onnan továbbkúszva glóriába fonva hollófekete hajára, szép, formás arcára. Mindebbe a fényességbe bele-bele csillannak hatalmas fülkarikái.

Telt ajkai között vadul füstölő szivar ontotta füstgomolyát az ég felé, hogy összekeveredjen a vibráló fényben szállongó porszemekkel. Az asszony dohányleveleket válogatott. Cigaretta dohánynak összevágja, majd cigarettákat tölt vele eladásra. A korcs uszkár távoli lépteink zajára felemeli fejét és hegyezni kezdte füleit. Trézsi maga elé mondva, megszólalt. – gyerek gyün.– Jöttünkre fel sem nézve a cigarettatöltésből megszólal.– hát titeket mi szél fútt erre gyermekeim?
– Hoztuk a rügyeket, a Jakab küldi.
– Jól van, tegyétek ki a napra, a ponyvára száradni, aztán majd mutatok nektek valamit.
– Jakab üzeni, hogy mutassa meg a pipom-pápom kenőcs készítését!
– Nem eszik olyan forrón a kását!– állította le kíváncsiságunkat.– éhesek vagytok-e?

– Háát’– válaszoltuk bizalmatlanul, hogy vajon mivel kínál meg minket ez a cigány asszony. Ő pedig három csupor aludttejet adott elénk, egy-egy karéj fehér kenyér szelettel.– egyetek, hagy teljen a begyetek! – mondta és várakozóan nézett ránk, vajon ízlik-e a kecsketejből készült aludttej. Bizony ízlett. Miután éhünket elvertük tüzet rakott a nyílttéri, lószarral kitapasztott katlan platnija alá tehénszarból. Amikor felizzott a platni felrakta egy nagy vaslábasban nyúlhájat, közé keverte a rügyeket és lassan kevergetni kezdte. Amikor a rügyekből olvadni kezdett a nektár, akkor szétnyíltak a rügylevelek, és sárga csillagvirágként csodálatos illatot árasztottak. Amint kisült a nyúlháj, a rügyek a felszínére jöttek és befejeződött a kenőcskészítés. Az egész kotyvalékot egy hideg mázas cseréptálba szűrte és hagyta megdermedni.

Míg a kenőcs dermedt, addig valódi cigány kártyából jósolt nekünk,a tizenéves kiskamaszoknak. Feledhetetlen élmény volt. Hanem ezt még überelte, amikor, megjelent Ramóna, gyönyörűséges nagylánya. Megállt bennünk az ütő. Ilyen szép nőt még álmunkban sem láttunk. A tizenöt éves lány a városi piacról jött meg, ott árulta Jakab fakanalait, és egyéb fatárgyait. Üresen tért vissza, mindent eladott. Leszámolta anyjának a pénzt, az meg bekötötte a köténye sarkába.– jó lesz kelengyére– jegyezte meg és a lábashoz lépett. Addigra kihűlt, megdermedt a balzsamillatot árasztó csodakenőcs. Szemünk-szánk elállt ekkora csoda láttán. Úgy maradt meg emlékezetünkben a dögtér, a gyönyörűséges cigánylány és a vajákos asszony képe, mint egy csodálatos vízió.

Jakabnak ettől a naptól kezdve hűséges segítői lettünk. Részt vettünk a sás begyűjtésében, ami elég veszélyes dolog volt. Ugyanis a sás a mocsár ingoványos részén nőt. Be kellett menni érte. Jakab a pihekönnyű nyárfából hatalmas lápjáró talpakat eszkábált számunkra, felül bőrszíjjal, hogy a lábunkra tudjuk erősíteni. Úgy jártunk a talpakkal a lápon, mint az úri ficsúrok a Pesti aszfalton.

Aztán kivonultunk az ártéri bodzaerdőbe és Jakab szamaras kordéjába gyűjtöttük az érett bodzabogyókat. Egy ládával kaptunk belőle. Ez volt a rész. Így mondta Jakab. Hazavittük nagyapámnak, és ebből főzte a finom bodzapálinkát télire. Jakab hálája jeléül, kölcsönadta, azaz fuvarral fizette ki a fűzvesszőgyűjtésünket is, és egy teli kocsiderék bodzabogyóval, szederrel megrakodva állítottunk ősszel haza, amiknek mamám örült csak igazán. Isteni bodzalekvárt főzött belőle.

Itt kell még megemlítenem, hogy nagyanyám minden nyáron csinált harminc, negyven kappant. Én fogtam a kis kakas lábait, szárnyait, ő pedig ollóval felvágta a hasukat, s kitépte a babjaikat.(kakashere) . Tévedésbe ne essen senki, nem dobtuk oda a macskáknak, nem zabáltattuk fel velük, fogjanak egeret, volt belőlük elég! A kakashere orvosság volt. 6o %-os bodzapálinkába áztatva fickósító ital készült belőle. Annyit elárulhatok, hogy nagyanyám nem vitte a sírba a titkot, átadta nekem családi örökségül.

Ez az ősz is átadta a helyét a közelgő télnek. Ilyenkor az emberek beszorulnak a házaikba, és elfoglaltságot keresnek maguknak. Mi, fiuk, hárman szorgalmasan jártunk Jakabhoz ellesni a kosárfonás, gyékényszatyrok, kaskák, szakajtók készítésének titkát. Nagy igyekezettel főztük, hántottuk le a bőrét a fűzvesszőknek, hogy minél szebb, hajlékonyabb vesszőkből fonhassuk a kaskákat. A gyékényt kettéhasítottuk, langyos vízben megáztattuk és így fontuk össze méteres lapokká, amiből hatalmas húsos, henteshez járó szatyrokat varrt Jakab. Trézsi pedig a szakajtókat készítette. Nagyon szerettünk náluk lenni.

Vacsorára, ha éppen ott ért bennünket az idő Trézsi lebcsánkát, krumplis lángost sütött nekünk. Néha cukorral ízesített görhét és málét is kaptunk, mely kecsketejjel készült kukoricalisztből. Nálunk kukoricafosztásra jöttünk össze a szomszédokkal. Míg a zsidó Árpiéknál tollfosztásra, mivel a zsidó Árpi apja tollkereskedő zsidó volt. Itt gyúltak olthatatlan szerelemre egymás iránt Árpi és Ramóna, de ez egy másik történet lesz.


A férfierő titka.

Apai nagyapám középtermetű, széles vállú, bikaerős, mokány kis kun ember volt. Deres, sündisznó bundájára emlékeztető haját havonta három centisre vágatta Leidekerrel a környék hírhedt borbélymesterével. Deres, kefefrizurája még kilencvenévesen is dúsan borította nagy, busa fejét. Nagyapa imádta, és sűrűn fogyasztotta is az özvegyasszonyokat, vehemensebb menyecskéket. Nem szégyen, jóval a hetvenes évei felett is szeretőket tartott. Ellenszolgáltatásként ingyen legeltette a szeretői teheneit, tűzifát aprított nekik. Ezt, azt segített a házkörül.

Adós vagyok még nagyapám férfiasságának, azaz férfierejének a titkával. Reggel, éhgyomorra minden reggel megivott egy liter kecsketejet. Jakabéktól havonta kapta ellátmányul a kecskesajtot. Naponta megivott még , négy-öt nyers tojást, csak úgy a la natúr, kissé megsózva.

A tizenöt napos tojás titka.

Nagyapám vitalitásának másik titka a tizenöt napos tojásban rejlett. Ezt a szokást kun őseitől örökölte, s apáról fiúra szállt a titka. A kotlós alá rakott tojásokat tizenöt napos korában kellett a kotlós alól kiszedni. Forró vízbe dobva megfőzte őket. A tojásban lévő csirkeembrió ekkor a leggazdagabb vitaminokban és a nemi vágyat gerjesztő tokoferonokban. Ez csak a kezdet, még nincs vége. Ezután jön csak a bukéja. A tojásokat gyékényszakajtóban el kell ásni a trágyadombba és száz napig, érlelni. Mikor kiássuk a trágyadombból, a tojások teljesen megfeketednek, és kénes bűzt árasztanak magukból. A legpenetránsabb Pálpusztai, vagy rokfort sajtok is vigyázzmenetet verhetnek mellette. De aki rákapott az ízére, annak manna ez az étek. Nagyapám 95 éves korában, bikaerősen halt meg agylágyulásban. Vitálkapacitása töretlen volt és mind a harminckét fogát magával vitte a sírba.

A hangyatojás

Nagyapám másik kedvenc étke a vöröshangyatojás volt. Közismert dolog az, hogy a hangyatojás olyan proteineket, esszenciális zsírsavakat, enzimeket tartalmaz, ami a prosztatát erősíti. A hatalmas réten, a gulyát legeltetve mindig felfedezett egy-egy hatalmas hangyabolyt. Kiásatta velünk és a fehér hangyatojásokat, sőt a lárvákat is összegyűjtöttük neki. Úgy ette őket, mint a királyok a kaviárt.

Egyik délelőtt amint kiértünk nagyapámhoz az ebéddel és a hatalmas nyárfa alá heveredve önfeledten bámultuk a bárányfelhőket, két kanál étel közt nagyapám megszólalt.
– Gyuszikám, két-három napra kinn kéne aludnod Lojzinál a lápon, a pákászkunyhóban!
– Aztán minek Papa?– kérdeztem, kiváncsiságtól felajzottan.
– Be kéne gyűjteni valamit, majd Lujzi elmondja, ha kinn leszel, na!
– Este már kinn alhatok?-kérdeztem izgatottan.
– Kinn hát, majd elkérlek apádtól-monda és ezzel be is, fejezte a társalkodást.
Jóskával, unokaöcsémmel hazaküldtem az ételhordót, én meg elindultam Lujzi sógorhoz, a lápra. Amint beléptem a nádasba jöttömre, bíbicek röppentek fel,s felettem repkedve ijedt sírással követtek…bíbic,bíbic!-hangzott mindenfelől körülöttem. Féltették tőlem a tojásaikat, hogy szokás szerint megrabolom fészkeiket. Hamar megtaláltam a büdös tavat, s a rajta lévő úszólápot. Lojzi sógor kinn ült a pákász kunyhó előtt és hálót kötött. Mellette hasalt hű ebe,a félszemű korcs:Pemete.

Szájtátva figyeltem fürgén mozgó ujjait amint a kötőfával egyik szemet a másikba fűzve boszorkányos gyorsasággal készítette a hálót. Hamar elment a délután, és amikor leszállt az este s megjelentek a szúnyogok tüzet raktunk, hogy a füsttel elűzzük a kellemetlenkedő szárnyasokat. Na, meg, azért is, hogy az előre bepácolt kecskebéka combokat nyársra tűzve a tűzön megsüssük vacsoránkat. Evés után megkérdeztem tőle.
– Mi lesz a munka sógor?
– Be fogunk egy-két hangyakirálynét.– válaszolta a világ legtermészetesebb hangján, mintha mindennapos dolog lenne, hangyakirálynékat befogdosni. Nagy szemeket meresztve, kérdőn néztem rá? – hogy miket, hagyakirálynékat, hát az meg mire jó?
– Hangyákat tenyésztünk, hogy a tojásaikat megrabolva nagyapád szerelmi bájitalt készíthessen belőle Gyuszikám… azt hittem elmondta neked mire, kell a hangyatojás?
– Mondta, azt mondogatta, de hogy tenyészteni fogjuk azt nem…– motyogtam.- a napokban lesz a rajzás.

Ilyenkor lepkehálóval befogjuk a királynékat, és az előre megásott verembe helyezzük őket. Ő szépen lerakja a tojásait. Mi pedig kiraboljuk a fészket. A hangyák észlelik a hiányt, újra megtermékenyítik a királynét, és az újra lerakja a tojásait. Így megy ez Gyuszikám.– fejezte be felvilágosításomat és elővéve pipáját, meg kostökzacskóját megtömte a csibukot, és rágyújtott. Bodor füstfelhőket eregetve, elmerengve nézte a feljövő holdat és az égen kigyúló csillagokat. Pemete térdére hajtotta fejét és okos, épen maradt félszemével kérdőn nézett gazdájára. Várta a mesélést.

Lojzi megvakarta a kutya fültövét és megkérdezte tőlem.
– Aztán tudod-e melyik a Csaba királyfi csillaga?
– Hogyne tudnám. Vágtam rá. Hát az esthajnalcsillag!
– Mutasd is meg, melyik az!
– Mutatom, ehun’-e ez az, amelyik a legjobban fénylik! –mutattam rá, és így szépen sorra vettük az ég csillagait. Egymásután soroltuk a kis és nagy Göncöl, a Fiastyúk, a Tejút csillagképeit. Az ég feltérképezésben kis hatásszünetet tartva ekképpen kérleltem Lojzit.

– Sógor, a Fehérló fiáról meséljen nekem! De ő, hajthatatlan maradt és újfent a hangyákra terelte a szót.
– Elébb mesélek neked a hangyakirálynőről, azután majd meglássuk!– mondta ellentmondást nem tűrő hangon és mélyet szívott csibukjából. Még egy elhaló kísérletet tettem és félénken kérlelni kezdtem.
– Sógor, nem lehetne az Aranymenyét kisasszonyról is mesélni egyet? Tudja, amelyiknek aranysár haja volt és beleszeretett a Csaba királyfiba!
– Mondtam már, elébb a hangyakirálynőről mesélek neked!
– De, miért, pont ezekről, az ocsmány hangyákról, mikor van szebb is?– kunyeráltam, de ő elvágta kérdéseim útját.– a hangyákról mesélek és punk-tum!– jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon és elkezdte a mesélést.– láttál-e már nagy, vörös lóhangyát?

– Nem, én soha!
– Ezek, a vörös lóhangyák ragadozók, kirabolják a többi hangya fészkét, és elrabolva a bábokat saját fészkükbe cipelik őket, hogy rabszolgaként dolgoztassák őket.
– De, hogy teszik sógor?- kérdeztem tőle hitetlenkedve.
– Az úgy van, hogy miután lerakta a nőstényhangya a tojásait és kikelnek belőle a lárvák, majd bebábozódnak a vöröshangya katonaság, behatol a hangyabolyba, lemészárolja a hangya védősereget, s megöli a királynőt. Ezután elrabolja a bábokat. A bábok kikelnek a vöröshangyavárban, és leveleket hordanak be nekik, amiket megesznek. Ebből hangyatej keletkezik a gyomrukban, és ezzel a hangyatejjel táplálják a kikelő vöröshangya lárvákat.
– Hogy ezeknek mekkora eszük van?– álmélkodtam szájtátva, de Lojzi überelte kíváncsiságomat. Így folytatta.
– Rafináltabbak ezek, mint gondolnád! Megfejik a bíbortetűt, levéltetveket is.
– Hát azt meg hogy teszik.

– Ugyanúgy, mint nagyanyád a kecskét! Odaállnak a tetű mögé, és csáprágóikkal ingerlik, szopogatják a levéltetvek fenekét, mire azok kiadják a belükben tárolt mézharmatot. Tulajdonképpen ettől nőnek olyan hatalmasokra ezek a lóhangyák…
– Ó, hogy a moly szaggassa meg a harisnyájukat, sógor, huncutak ezek, mint a kanyipatkány!– álmélkodtam. Lujzi azonban elhessegette közbevetésemet és így folytatta.
– Szóval mikor rajzás van, kirepül a hangyakirályné a levegőbe és a hímek meg utána, hogy megcicerézzék. Amint mind a több ezren megtermékenyítették elindul a királyné új fészket keresni, a hímek meg utána. Ekkor jövünk mi a lepkehálóval. Elkapjuk a királynét, aztán, zsupsz, betelepítjük a mi előre kiásott fészkünkbe. Had rakja le nekünk a tojásait, nemigaz?
– Sógora, én nem is tudom? Ha ez igaz, nem csap be?
– Már, mér, csapnálak be. Ez tudomány fiam, amit csak itt a lápon tanulhat ki az ember.

– Csak azt tudnám, honnan szorult magába ennyi tudomány: ért a halakhoz, a madarakhoz, az ürgékhez-békákhoz, és még a hangyákhoz is? Eszméletlen, komolyan mondom sógor, rögtön lerakom a hajamat maga előtt!
– Nem olyan nagydolog ez kisfiam. Az ember természet közelben,a magányban rengeteg megfigyelésre tesz szert. Az állatok, rovarok, növények tanítgatják az embert. Úgy szíja itt magába a tudományt, mint a csecsszopó az anyatejet! Szóval ott folytatom, ahol abbahagytam! Még nincs vége! Szóval a vörös lóhangya sok mindenre jó. Lehet még vele sebet varrni, és merevséget okozni a férfi hímtagjában!– mondta a világ legtermészetesebb hangján és ettől megállt bennem az ütő. Kiguvadt szemekkel meredtem rá.– hogy mit lehet ezekkel tenni, nem értettem jól…,méghogy megcsípetni velük az ember lukurúját! Ó, hogy a hóhér kösse meg a nyakkendőjüket ezeknek a rusnya férgeknek! Sógor, mondja, hogy nem igaz, csak kitalálta!

– Mondom hogy igaz, mért hazudnék neked? Ősi, kun, szokás, hogy minden férfi a nyakában hordott amulettet tartó zacskóban öt-hat vöröshangyát tárol minden eshetőségre készen. Aztán, ha nem várt alkalom adódik a cicerézésre, akkor stikában megcsípeti velük a makkját. A csáprágóikból a makkba fecskendezett hangyasav hatalmas, kőkemény merevséget okoz az ember hímtagjában! Egy egész éjszakát át lehet szerelmeskedni általa. Aztán itt a másik dolog. Ha megsérül az ember, ami könnyen előadódik, akkor a vörös lóhangyát a sebszélekre illesszük, és a csáprágóival összevarrja a sebet. Csak pakk, és máris egy öltést rak a sebszélekre. Ha egyszer összezárta a csáprágóját többé nem tudja kinyitni. A seb összeforr, a hangya pedig megdöglik és leszáradva, lepottyan a sebről… ilyen egyszerű az egész.– jelentette ki Lojzi és így fordult hozzám

.– Tegyük el magunkat holnapra, mert holnap is nap lesz! – ezzel eltaposta a tüzet, és elvackolva magunkat a pákászkunyhóban álomba szenderültünk. Álmomban, a kék levegőégben lebegve egy hangyakirálynővel közösültem. A kéjmámortól reggelre ejakulátum csordult biborfurujából… így jöttem rá, hogy már maholnap ifjúvá serdülök én is.
Másnap, harmadnap befogdostuk a hangyakirálynőket és szépen elvermeltük őket. A többit pedig rábíztuk az időre. Nagyon bíztunk benne, hogy ebben az évben is meglesz nagyapám hangyatojás ellátmánya.