Kékmadár - 1

Gyökerek


Valóban, a gyökerekhez kell visszanyúlni, ahhoz, hogy megértsék a természethez, az emberekhez fűződő bensőséges viszonyomat, egyéniségem legrejtélyesebb, mozgatórugóit, kapcsolatrendszerét, mely grafomán, örökké kíváncsi egyéniségemet kialakította. Fantázia és mesélő képességemet anyai nagyszüleimtől örököltem. Mindketten ragyogó mesefák voltak.

Úgy csüngtünk szavaikon, mint csecsszopó az anyamellen. 1941-ben születtem Pestszentlőrincen, a szűz jegyében és a kígyó évében. Nagy viharral járó őszi zivatar tört ki, amikor apám a bábáért indult. Én azonban nem vártam a bábára, nagy sietve bújtam elő az anyaméhből és visítva, egészséges sírással jeleztem a világnak, hogy figyeljetek rám, íme, én Bogumil itt vagyok! Ez az önállóság végig kísért egész életemben. Mindig, mindenben egyedül kellett döntenem, senki tanácsát, segítségét nem fogadtam el. Senkire nem szorultam, viszont mindenkinek őszintén, legjobb tudásom szerint adtam tanácsot, és segítettem azoknak, akik rászolgáltak.

Születésem helye csak rövidke állomása volt örökké vándorló, mindig a másutt lét, csalfa kék madarát kergető szüleimnek. Apám esztergályosként dolgozott a Weismanfrédnál Csepelen. A reptér közelében laktunk, a Beregszász utcában. A közelgő bombázások elől egy Cegléd környéki tanyára menekültünk Ezen a Csapó tanyán kerültem testközelbe az állatokkal. Többször kiengedtem a delelésre karámba terelt bivalyteheneket, borjaikkal és egy letört faággal hajtottam őket, tudomisén hova… az a csuda, hogy agyon nem tapostak!

Azon a nyáron és őszön, bivalytejen, vajon, és más finom, tápláló étkeken növekedtem. Hamarosan azonban vége szakadt a felhőtlen idillnek, mert szüleim beköltöztek Ceglédre, a fő utcai Podrácki házba. Anyai nagyszüleim, hadiözvegy nagynéném, két unokatestvérem már itt laktak, s így összeköltöztünk velük. Itt húztuk ki a telet, éltük át a felettünk átviharzó ruszki frontot.

Máig kitörölhetetlen emlékként él bennem, amikor lefújták a légiriadót, s előmerészkedtünk a hatalmas borospincékből, az utcákat döglött lótetemek, halott katonák borították. A város egyrésze romokban hevert. Füst, bűz, lángtenger, és porfelhő. Ez úszik be, ha arra a napra gondolok. Apám beállt rendőrnek és így állami alkalmazottként védettséget élveztünk a megszállók zaklatásaitól. Mivel a ház óriási volt, beköltöztettek két lityinántot (tisztet) és két bárisnyát.(katonanőt.) Arra emlékszem, hogy nagyon szerettek minket, gyerekeket, az ölükben ülve cukorkával kínáltak bennünket. A levegőbe dobáltak, puszilgattak.

Azonban ők sem tudták megvédeni világvevő rádiónkat a főtéren tipró lovak patáitól. A ruszkik minden rádiót elkoboztak és megsemmisítettek. Nem beszélve a kar és zsebórákról. Istenem, erre volt gusztusuk! Még egy idilli kép úszik be emlékeim hálóján át. A csikorgó hideg ellenére a bárisnyák minden nap félmeztelenre vetkőzve a gangon mosták gyönyörű, szőke hajzuhatagukat. Állítólag a tetvesedést próbálták kivédeni. Szájtátva bámultuk gyönyörű, formás melleiket.

A tavasz újabb változást hozott életünkben. Apám fordított egyet élete szekerének rúdján és kiköltöztünk a zsidó bankár gyümölcsösébe, a Pál kertbe. Vakon elvállalta a főkertészséget. Vett egy szakkönyvet és abból kitanulta a mesterséget. Ezt tőle örököltem. Én is hatalmas önbizalommal vágok bele mindenbe. És a jóisten segít, minden arannyá válik a kezemben. A tavaszt, nyarat, őszt ott töltöttük. Nagyszüleim, unokatestvéreim benn maradtak a városban, mivel a gyerekek iskolába jártak. Egy négyéves gyereknek ez maga volt az édenkert. A hatalmas gyümölcsös ontotta a finomabbnál finomabb gyümölcsöket. Hátul a gazdasági udvarban a nyulak, csirkék, kacsák, libák elláttak bennünket hússal, tojással.

Voltak macskáink, két korcs patkányfogó kutyánk: a Fickó és a Csöpi. De a kecskegidákkal nem versenyezhettek! Velük ugrabugráltunk a gyepen, árokparton, ahova kicsaptuk őket legelni. Versenyt futottunk a széllel, a hajunk lobogott! Húgommal és a néha a játékba bekapcsolódó apánkkal sokat hancúroztunk, nevettünk. Ősszel aztán, hazajött a hadifogságból a kertész és a bankár útilaput kötött a talpunk alá. Apám borban kapta meg a járandóságát. Ez pedig elég indok volt arra, hogy kocsmárosi engedélyt váltson. Ezt az okmányt lobogtatva kocsmát nyitott Szolnokon, a papírgyárral szemben apai nagyszüleim házában.

A negyvenöt-negyvenhatos borzalmas inflációt és az új Forint születését a kocsmában vegetáltuk át. Volt úgy, hogy a munkások taligán tolták át a fizetésüket a kocsmába, aztán amikor megjelent az új Forint, kordélyokkal, húztuk vissza a papírgyárba a hegyekben felhalmozott billpengőket… így ment ez akkoriban.

Itt született 46-őszén a kisebbik húgom. Két emlékem van erről a kocsmáros időszakról. Az egyik, amikor apám leszámolta borkereskedőknek a piros hasú új százasokat, kerekre nyíló szemekkel figyeltem a sok pénzt tárcájába süllyesztő ember, nagy, szőrös kezeit. Nem bírtam megállni szó nélkül és megszólaltam.
– Bácsi, maga zsidó?
– Igen, az vagyok.– a zsidó az, gazdag?
– Gazdag, bizony!
– Én is az akarok lenni! – Vágtam rá felcsillanó szemekkel. Ettől a zsidóban egy pillanatra megállt az ütő. Rám nézett, a magasba emelt, össze-visszacsókolt. Kacagott, kacagott, hogy kicsordultak a könnyei, majd egy piros hasút kivéve a tárcájából a kezembe nyomta.

– Látod, az eszeddel máris megkerested az első százast! Kívánom, hogy szaporodjon! Tedd el, kisfiam, s gondolj rá, mit mondott a zsidó, ha nagy leszel!– bizony sokszor eszembe jut ez a borkereskedő. A korcsmárosságnak is, hamar vége szakadt. Mivel a saját bor már régen elfogyott így a termelői borkimérési engedély okafogyottá vált. Jóakaróink, a szomszéd kocsmárosok feljelentették apámat és egy szép napon, megleptek bennünket a fináncok. Lefoglalták a számla nélkül vásárolt borokat, elkobozták a korcsmárosi engedélyt és a kocsmaberendezést.

Apám fordított egyet a köpönyegén és beállt a Járműjavítóba, eredeti szakmájában esztergályosként dolgozni. Apám újfent a munkásosztály oszlopos tagjává váltva igyekezett munkástársaival kihúzni az ország szekerét a kátyúból és javítgatta a lerobbant mozdonyokat, vagonokat.

1947-ben kora tavasszal adódott egy újabb lehetőség, hogy összeköltözzön a család. A cukorgyár és a vattagyár közötti senki földjén lévő Fodor tanyából elköltöztek a bérlők. A zsidó fogorvos, Fodor doktor úr hazajőve Auschwitzból visszakapta a tanyát, a körülötte lévő földekkel együtt. Új bérlőt keresett. Mivel anyai nagyapám éppen nyugdíjba vonult, kaptunk az alkalmon és kibéreltük a tanyát.

Egy márciusi napon nagyapámék kétkerekű kordéra pakolták minden cókmókjukat, és Ceglédről átfuvarozták holmiikat Szolnokra, a Fodor tanyára.. A vedlett holmikat, cipelő karavánt a két korcs eb kísérete zárta be. Így érkeztek meg a tanyára. A lerobbant, patkányokkal teli hatalmas vályog épületben annyi helység volt, hogy bőven elfért a család apraja, nagyja. A hosszúház közepén hatalmas, búbos kemencét magába foglaló konyha helyezkedett el. Ez volt a család nappali tartózkodási helye. Kétfelől egy-egy nagyszoba nyílt. Hátul hatalmas magtár, lenn pince, fenn a padlás. Oldalt nyári konyha. A porta végében,a gazdasági udvarban az üresen álló istálló, ólak nagyon jó játszóhelynek bizonyultak számunkra.

Éppen hogy berendezkedtek nagyszüleim, amikor kora nyáron ugyanavval a kétkerekű kordéval mi is áthurcolkodtunk. Mi laktunk az egyik szobában, nagyanyám, a lánya, meg a két unokatestvérem a másikban. Nagyapám a nyári konyhában aludt, már amikor volt rá ideje a mezőgazdasági munkálatok szüneteiben. Itt állt a sarokban egy szalmával kitömött hencser, amit csak Rákosi ágynak neveztünk a nagyvezér börtönbeli tartózkodásának emlékezetére.

Természetesen apám és anyám is beiratkoztak a Kommunista Pártba – akkoriban ezt követelte meg a korszellem. Munka mellett szemináriumokon töltötték magukba az igét. Csiszolgatták az értelmüket, hogy minél jobban be tudjanak illeszkedni az új világrendbe. Mégiscsak be kellett állni a sorba, nemigaz? Hogy nézne az ki, ha egy daruszőrű esztergályos nem lenne a párt oszlopos tagja? Aztán megkapta az első megbízatását: étkezési jegyeket kellett kiosztani a Fodor telep munkás lakosainak minden hónapban. Biciklivel járta a környező házakat, hogy minden családot ellásson az életet adó kenyér, cukor, lisztjegyekkel! Így ment ez akkoriban.

Anyám, mikor a kishúgom hároméves lett, visszament a fatelepre irodistának. Ő állította ki a kapujegyeket. Szedte be és könyvelte le a fűrészáruért, szénért, tüzelőért, építőanyagért befolyt bevételeket a fatelep részére. Aztán jöttek az államosítások. A vattagyáros felgyújtotta a gyár raktárkészletét és felakasztotta magát a padláson. A gyár ebek harmincadjává válva, kitűnő játszóhelyé vált számunkra. Mi velünk, a kutya sem törődött. Évente egyszer kijött hozzánk a doktor úr és beszedte a bérleti díjat. Nyáron betoltuk neki a városba talicskán a felpucolt hízott kappanokat. Ősszel pedig a hízott, felpucolt libákat. Ezek voltak a természetbeni juttatások.

Cséplés után a géptől elvették tőlünk a beadást, ami maradt avval éppen csak kihúztuk az újig. A cukorgyárba szállított kocsiról lepotyogott cukorrépákat összegyűjtögettük az, előzzünk elhaladó kövesút porából. Céklával összefőzve finom étket adott ez is. Így éldegéltünk ebben a vedlett paradicsomi állapotokat idéző édenkertben ezerkilencszáz ötvennégyig, amíg apám újra csavart egyet a repülő szőnyegen és kis Mukként felültünk a Sztálinvárosba szállító teherautóra.

Azt hittem, megszakad a szívem, amikor, búcsút intettem életem nyolc évének. Öt és tizennégy életévem közötti legfogékonyabb, legboldogabb, idilli éveit hagytam magam mögött. Ezt a boldog időt írom most ki magamból. Szegény világ volt, embert próbáló, de a korba beilleszkedő szociológiailag patent. Így éltünk anno 1946-54 között a Fodor tanyán. Íme, közreadom ezeket a történeteket. Kinek-kinek szórakoztatásul, élményként, tanulságul. Fogadják szeretettel!

Mama

Alacsony, kövérkés, tűzrőlpattant, kun menyecske volt nagyanyám. Arca ötvenöt évesen is viselte hajdani szépségének nyomait. Derékig érő, kontyba tekert hollófekete hajzuhatagát ámulattal csodáltuk meg, mikor esténként kibontva, fésülgette. Bogárfekete szemei röntgenként járták át a vele szembenéző tekintetét. Örökmozgó, szervező, a semmiből és étkeket készítő tudománya nélkül aligha éltük volna túl az országépítés, államosítások, jegyrendszer eszement világát. Szenvedélyes, tettrekészsége, pergő nyelve mindig kihúzta a család, süllyedő szekerét a latyakból. Keze alatt égett a munka. Úgy van előttem, amint a seprővel veszekedik. Bizony, ha nem volt kivel pörölni, akkor még a seprővel is összeveszett.

Nagyapán, hallgatag, békés természetű ember lévén, soha nem szólt neki vissza. Még a keresztnevén se szólította mamát. Csak ennyit mondott neki, ha akart tőle valamit: he! Mivel a háború előtt nyáron mindig szakácsnőként dolgozott a Kolopon (Kolopfürdőn), így első osztályú szakácstudománnyal bírt. Ha éppen volt mit és miből főzni. Kappanokká változtatta a kis kakasokat, libákat és kacsákat tömött az elárvult istállóban. Egy zsákot téve ölébe térdei, közé szorította a vergődő szárnyasokat. Megmarkolta a nyakukat, széjjelfeszítette a csőrüket és nyomta beléjük a zsíros kukoricát. Úgy meg tömte őket, mint a libát. Ebből vittünk be minden Erzsébet napon kettőt a zsidónak! Drága jó Fodor doktor úrnak, a háztulajdonosnak.

Hálából ingyen húzta, tömte, pótolta a család fogait, csak úgy grátisz. Csak annyit még erről a fogorvosról, hogy miután túlélve Auswitzot hazajött, elrekvirálták, (államosították) a Magyar utcai villáját a rendelővel együtt. Őt pedig hetvenöt évesen alkalmazták a kisajátított rendelőjében fogorvosként. Így ment ez akkoriban. Jellemző hazaszeretetére, hogy bár egész megmaradt rokonsága, felesége, gyerekei kivándoroltak Izraelbe, ő maradt. Kilencvenévesen megkapta a vasdiplomát, amit Dobi István nyújtott át neki az Országházban.

Szóval mama tömte a libákat, keltette a kiscsibéket, sütött, főzött és etette a megszaporodott családot. Rettenetesen tudott örülni a legcsekélyebb dolognak is. Mindig azon voltam, hogy olyan dolgokat találjak neki mondani, amitől megnevettetem. Olyankor egymásra néztünk és kacagtunk, csak kacagtunk, amíg a nevetéstől kicsordultak a könnyeink. Ilyenkor, kötényének sarkával törölgette könnyektől maszatossá vált arcát.

Volt még neki egy titkos tudománya: vajákoskodott. Még az édesapjától tanulta, aki juhász volt. Ő bírt a gyógyfüvekkel és ráolvasással való gyógyítás tudományával. Mamám csak átörökölte tőle. Együtt jártuk vele a rétet, lápot és kis kosarakba gyűjtögettük a gyógynövények virágait, leveleit, gyökereit, hogy az ól padláson kiszárítva drogot készítsünk belőle. Mama tudott dömöckölni, tenyérből és kávézaccból jósolni, ráolvasással, szuggesztióval gyógyítani. Mama: mindent tudott, ami a túléléshez kellett

Nem félt ő, még az istentől sem! Odamondogatott a pártitkároknak, magának Rákosinak is!
Hanem a befőzési tudománya! Hatalmas mázas szilkékbe tette el, télire az általa kifőzött szilva, baracklekvárt. A töklekvár, csete (bodza) lekvárral összefőzve valami fenséges ízt adott! Máig a számban érzem lekváros lángos, bukta izét. Azok a tökös-mákos rétesek feledhetetlen gasztronómiai élményt nyújtottak abban a görhe-málé világban.

Volt hátul a kukoricagóré mellett egy füstölő. Ezt a disznóhús füstölésére használtuk. Mivel a disznó tabu állat volt abban az időben,s egy család csak egyet vághatott, abból is a zsírt be kellett szolgáltatni így, hogy ne álljon kihasználatlanul a füstölő, átalakította aszalóvá. Az aszalt gyümölcsöket mamám kandírozta.
Amit a család nem fogyasztott el, arra mindig akadt vevő. Mivel nagynéném alkalmi munkásként a cukorgyári kampányokban dolgozott, így némi barna cukorhoz, melaszhoz jutottunk, ami a kandírozáshoz nagyszerűen megfelelt.

A szappant is magunk főztük. Úgy éltünk azon a vedlett tanyán, mint a Robinsonok. De miénk volt a tiszai ártér minden vadjával, gyümölcsével. Lelkünk szabad volt és repülve szállt velünk a kék levegőégbe, amint vadnyúl fiakat kergettünk a szélben. Mi, gyerekek tavasztól őszig legeltettük a kecskéket a vadmuharral benőtt vizenyős réten. Ez annyi játszásra adott alkalmat, hogy a nyargalászásban úgy elfáradtunk estére, hogy csutakolás után bezuhanva az ágyba, boldog, mély álomba merültünk. Lelkünk olyankor a mennyországban járt és az ég angyalaival játszottunk álmunkban bújócskát.

Amikor beköszöntött az ősz, számunkra elkezdődött az iskola. Örömmel, vegyes kíváncsisággal mentem az évnyitókra és boldogan lapozgattam a tankönyveket. Szerettem tanulni. Anyám mindig azt mondogatta: Kisfiam, magadnak tanulsz. Ebben a rendszerben mérnök is lehetsz, orvos, vagy akár miniszter is! Én hittem neki, hittem Rákosinak, a kommunistáknak, mindenkinek hittem, de legjobban, önmagamban bíztam. Az önbizalmam az égig ért!

Papa

Papa, magas, horgas orrú, igazi jász volt. A jászságból származott. Résztvett mindkét világháborúban. Még az ötvenes években is megvolt a katonai pokróca, lábszártekercse. Télen a bakancsra lábszártekercset tekert és a nagy sárban, abban caplatott ki az ólakhoz megetetni a jószágokat. Mindene volt a pipa és a bor. A kukoricaföld közepébe palántázta a dohányt, hogy a fináncok ki ne szúrják. Ősszel a dohányleveleket megszárította, felrakta őket az eresz alá a gerendák közé. Aztán amikor kiszáradtak, akkor a dohányvágó deszkán összevágta pipadohánnyá, amit kostökzacskójába tárolt.

Volt neki két hosszú szárú tajtékpipája, több csibukja, és minden eshetőségre készen egy dóznija, benne cigarettapapír, és finomra vágott cigaretta dohány. Mivel a szőlő azon a vidéken nem termett meg, így papám ráállt a golyhói készítésére. A golyhói bor úgy készült, hogy egy adag melaszt feloldott húsz liter vízben, élesztőt tett hozzá és egy kilónyi kukoricalisztet. Kierjesztve aranyszínű bor lett belőle. Amikor el tudott csenni egy kis bodzavirág drogot mamámtól azt is hozzáadva, a legfinomabb muskotállyal is vetekedett a golyhóija.

Ami a csetéből megmaradt, csuma, és némi bogyó, ahhoz gyümölcshulladékot, kukoricát, melaszt vegyített és cefreként kierjesztve zugfőzőjén pálinkát főzött belőle. A pálinkafőzést olyan magas fokra vitte, hogy a mamám által begyűjtött drogokból mentát, és ánizst adva hozzá asszonyoknak való édes pálinkát is tudott főzni. Ezt Karácsonyra tartogatta. Szóval papám meg ehhez értett. Négy elemije ellenére, komoly, intelligens ember volt. Egy nagy kockás füzetet őrizgetett, amibe fiatalkori verseit írogatta. Innen örököltem írói vénámat. És a mesélés! Papa egy meseláda volt, aminek csak ki kellett nyitni a fedelét és dőltek belőle a csodálatos történetek.

Ahogy beköszöntöttek a téli esték, behavazott a táj. Néma, békés csend, ülte meg a környéket. A szekerekre felkerültek a szántalpak, a lovak nyakába a csilingelő száncsengők. Ezzel is jelezve a karácsony közeledtét. Mivel villany, rádió nem volt, a petróleumlámpa gyér világánál tanultunk. Este lefekvés előtt megfürdettek (lecsutakoltak) bennünket, és a búbos kemence padkájára sorban ülve szárítkoztunk, mint a kis verébfiókák. Papám bejött. Leült a kopott vesszőfotelba, fején megigazította herélt svájcisapkáját. Juliska, kedvenc fekete macskája csak erre várt. Térdeire felugorva, ölében elnyúlva figyelte a nemsokára elkezdődő mesét. Mély, egyenletes dorombolása betöltötte a szobát. Papa, nagyot szívott a pipából, és megszólalt: – köpőt!– mi pedig rohantunk a sarokba félretett köpőcsészékért, mert ugye ebből kettő kellett. Egy arra, ha jobbra, a másik meg arra, ha balra köp.
Mamánk is előkerült. Hálóingben volt már. Ült a hokedlin, leeresztette a kontyból kibontott hajzuhatagát, és gondosan fésülgetni kezdte bontófésűjével, miközben elmerengve hallgatta az ezerszer hallott mesét. Papa még egyszer megszívta a pipát, hogy jól szele-e, aztán sercintett egyet, és hegyeset köpött valamelyik köpőbe, majd elkezdődött a mese.

Amint az első mondatokat kimondta, mintha felemelkedett volna a vesszőfotellal együtt és a pipafüstös mennyországból egy svájcisapkás isten, intézte volna hozzánk szavait. Néhány, bevezető mondat után Tiszasülyön találtuk magunkat. Megelevenedett a hajdani falu. Bedugta fejét az ajtón, az örök tréfacsináló, amolyan falu bolondja Mihályi. Naponta megnevetett bennünket.

Honnan-honnan nem, volt neki egy majma. Ahogy nagyapám nevezte: a Mihályi majma. Ez a majom olyan okos jószág volt, hogy mindent maga csinált. Maga mosdott, maga törölközött és maga nyalta a seggit! Ez természetes az adomát hallgatóra vonatkozott. Aztán ott sündörgött a restségéről híres Lujzi sógor is. Ő, arról volt híres, hogy csak úgy kutyafuttából, két ujját bevizezve mosakodott. Úgy félt az a víztől, mint ördög a tömjénfüsttől. Nem úgy a bortól! Az volt a szavajárása, hogy… utálom a bort a számba tartani! Le kell, asztat nyelni! – mondogatta kissé spiccesen. Ha restek voltunk a mosakodásban mindjárt megkaptuk a magunkét mamától:… úgy mosakodsz, mint a Lojzi sógor,két ujjal! Nem hiányozhatott a sorból, csicsí Tera, a falu másik bolondja sem! Amint a szerelmét bőven osztogató Bunda Tera sem. A bunda ragadvány nevet onnan kapta, hogy a szerelmet lány korában a juhászlegények földre terített bundáján művelte.

Jókat derültünk a málészájú öreglegény, Csurgai kalandjain is. Boldogan lubickoltunk a falusi ünnepek, népszokások felemlegetésében, Néha, amikor papának jó kedve kerekedett, reszelős, fa hangján rázendített az egyetlen, kedvenc nótájára, ami így hangzott:… ne kacsingass,a szemembe Katyi!...zöld a kukorica Katyi ,zöld a kukorica Katyi,sej,esztendőre be kell rukkolni Katyi

Néhanapján lejött velünk a Tisza partra és elnézegettük a vízen ringó személyszállító hajókat. Rábökött némelyikre és megszólalt: Ezzel megyünk, Sülyre!
– Mikor? – kérdeztük tőle kíváncsian.
– Majd, egyszer.– válaszolta, és ilyenkor mély hallgatásba burkolózott. Együtt sohasem értünk oda. 1987-ben jutottam el Sülyre, de a falu már nem volt a régi. A templom, műemlékként őrizte az elsüllyedt világot, de a házak, porták java része már átépítésre került az idők során. Nem találtam sem, a kis sem a nagy Valyonok portáit. Nagyszüleim mesefaluja végkép elsüllyedt az idő sodrában.

A mesélés vége felé mamám elővette a bibliát, olvasott egy passzust belőle, majd lejjebb csavarva a petróleumlámpa kanócát, jelt adott a lefekvésre. A dunyha alatt nagy hancúrozás folyt, mert az öt gyerek, a két macska mind, mind helyet keresett magának a jó meleg takaró alatt. Aztán elnyomott bennünket az álom és az álomréten járva vidáman kergettük a lepkéket a Sülyi réten. Mögöttünk loholt a két korcs eb: Fickó és Csöpi. A távolban egy fa tetejére kuporodva vadul hadonászott felénk a markában szorongatott holddal Mihályi. Mellette csoda majma, nyújtogatta ránk a nyelvét.

A téli esték mellett még feledhetetlenek voltak a disznóölések. Ez is megér egy misét.
A vágási engedély egy disznóra szólt. Na mármost, hogy a szomszédok szagot ne fogjanak, csak egyet pörzsöltünk, a másik kettőt pedig forráztuk. Ennek nem volt lángja, nem keltett gyanút a feljelentésre rögtön készen álló szomszédokban. Istenem, ilyen világot éltünk akkor!
Reggelre, mikor felébredtünk, kisült a finom hagymás vér, és friss pecsenye. Jól belakmároztunk és beálltunk nézni a további műveleteket. Délben elkészült az orja leves, és a toros káposzta. Vacsorára pedig sült hurka és kolbász dukált.

A böllér természetesen Csurgai volt Sülyről. Mert akármilyen mulya öreglegény is volt, de mint a párttitkár sofőrje, igen nagy és mértéktartó tiszteletnek örvendett. Ő aztán tudott hallgatni, mint a sír. Soha sem derült ki, honnan volt nekünk még nyáron is hatalmas, 10 literes üvegben, zsírban eltett sült hús és tepertő. Nem, mondom, mindig megkapta a munkadíjon felül hallgatása árát is egy üveg lófingató pálinkát, ahogy ő nevezte és öt liter golyhói bort.

És, akkor eljött a karácsony! Úgy vártuk a Jézuskát, mint a messiást! Anyám megtanulta, hogyan kell szaloncukrot készíteni. Csodálatos ízeket produkált. Sztaniolpapírba csomagoltuk és így kötöztük fel a kórházkertből lopott fenyőfára. Bevallom, röstelltük a dolgot, de egyrészt nem árusítottak a kommunista rendszer vehemens korai szakaszában fenyőfákat, másrészt egy virtigli kommunistának erkölcsi okokból sem illet fenyőfát rakni a szobájába! Apámék rösetelkedtek is e-miatt, de a Pesti rokonság követelte a faállítást, mondván, nem ünnep az ünnep fenyőfa nélkül. Így az ő kedvükért, na, meg a gyerekek örömére állítottuk a fát.

Karácsonyeste beparancsoltak bennünket a kemencés szobába, míg az angyalkák feldíszítették a fát, s alá rakták a szerény ajándékokat. Aztán egyszercsak kopogtattak ablakon: megérkeztek kereszt szüleim Pestről… Bejöttek, levetkőztek és keresztapámmal az élen, libasorban bevonultunk a menyből az angyalt énekelve a feldíszített fát rejtő nagyszobába. Ők is a fa alá rakták ajándékaikat. Mi pedig izgatottan bontogattuk a kis csomagocskákat.

Az este vacsorázással, szent énekek énekelgetésével, dióra való kártyázással telt el. Aztán amikor a bor megoldotta a férfiak nyelvét, hogy a kommenisták sem érezzék magukat az ünnepségből kirekesztve, elénekeltük, a Sződd a selymet elvtárs, meg a, hej, bunkócska te drága című dalokat is. A sógorok, nagyapámmal összekapaszkodva még eljárták a tápéi darudöbögőst, és hogy a ruszkiknak is a kedvébe járjanak, ráadásnak még eljárták a guggolóst is. Így aztán nem érhette szó a ház eleit. Másnap aztán megkezdődött a búcsújárás. Alig vártuk, hogy megjöjjenek a falubeliek: Mihályi, Bundatera néném az urával, meg a szeplős Zsófi lányával, Lojzi sógor a családjával.

Ilyenkor a hostokot (disznóbontó asztalt) állítottuk be a konyhába, hogy mindannyian elférjünk körülötte. A sok finom karácsonyi bejglinek, diós-mákos patkónak az íze mindig a számban van. Ebéd után felültünk Lojzi szántalpas szekerére és a loval száncsengőjének csilingelése mellett kihajtottunk vacsorára hozzájuk, kéttanyányira tőlünk, a laposra. Így teltek az ünnepek. Ugyanez vonatkozott a húsvétra, pünkösdre is. Nem törődtünk a kommunisták tilalmával, ragaszkodtunk a hagyományokhoz. Szüleim ettől mélyen elhatárolódtak, bár elnézték nekünk ezt a kilengést, ők a pártfegyelem miatt soha nem csatlakoztak hozzánk az egyházi ünnepeken.