Kávémesék: Tükörtörő tündér

A tündér egész éjjel bulizott a manókkal, akik bár nem nevezhetők daliás hercegeknek, mégis korlátlan mennyiségben tudtak harmatpálinkát és tündérport szerezni. Szegény tündér az egész napot egy faágon lógva töltötte, s csak este kezdett ébredezni. Az első, amit észrevett, hogy csinos kicsi fejecskéje pokolian hasogat, a második, hogy nem igazából tud arrébb lebbenni, mivel a bal szárnyacskája hiányzik. Valószínűleg a holdfénytáncnál veszíthette el, amikor kicsit vehemensen akarta bemutatni, hogy egy tündér is tud boszorkánytáncot járni… Ahol nagy a vész, közel a segítség. Jelen esetben a segítség az ösvényen egy hústorony (vagy ahogy, magukat nevezik: ember) képében jelent meg, aki a szárnyacskával sétálgatott.
- Adsza! – förmedt rá a tündér, majd kikapta a férfi kezéből és a helyére rakta a repülő alkalmatosságot.
- És a kívánság? – kérdezett vissza a vándor.
- Na jó… kérj valamit. – fájlalta a fejét a tündér.
- Valamit? Csak egyet lehet kérnem?
- Örülj ennek is. Ilyen fejfájással még ez sem lesz könnyű.
- Csak egyet… - gondolkozott el az ember. – Nehéz lesz. De, hogy megértsd, elmesélem az életemet előtte és csak utána jövök elő a kéréssel.
- Muszáj? – kelletlenkedett a tündér.
- Ha már csak egyet kérhetek, akkor igen.
- Na jó.
- Akkor kezdem. Gyermekkoromban kevés barátom volt, mindig csak a könyveket bújtam és arról álmodoztam, hogy okos és sikeres ember lesz belőlem. A korombeli fiúk a randira készülődtek akkora lelkesedéssel, mint én, amikor egy-egy emberi viselkedéssel kapcsolatos könyvet vehettem a kezembe. Ahogy Mózes egykor megtanulta az egyiptomiak minden bűbájosságát, én is megtanultam mindent, amit a lélekbúvárok az emberről leírtak...
- Mózes? – csücsörítette össze a száját a Tündér. – Sohasem kedveltem, üldözte a boszorkányokat, s szerintem a mi fajtánkért sem lelkesedett...
- Folytathatom?
- Nem bánom, de ha hajnalig tart a mesélés, akkor azt beszámítom, mint kívánságot...
- Szinte teljes bizonyossággal meg tudtam állapítani, hogy valaki mikor hazudik, és mikor mond igazat. Felismertem a hangszín megváltozását, a szem mozgását... Azt hittem, ezzel mások fölé kerülhetek, meg tudom majd különböztetni az igazat a hamistól.
- Ez olyan, mint egy varázstükör, amiben megláthatjuk a másik igazi arcát?
- Valami olyasmi. De ezzel szerencsétlenné tettem magam. Mert a barátaimról megtudtam, hogy valójában csak érdekből tartanak ki mellettem. A munkatársaimról, hogy feljelentenek. A főnökömről, hogy amikor kiadja a munkát és dicsér, a kirúgásomra készül...
De ma este besokalltam és elrohantam.



- Mi történt? – Kérdezte őszinte érdeklődéssel a tündérlány.
- A szerelmem örök hűséget ígért. És a szemében láttam, hogy holnap el fog hagyni, csak az utolsó pillanatig a markában akar tartani. És akkor megutálkoztam az egész élettől és elrohantam ide az erdőbe.
- Értem. És mi a kívánságod? Tündér vagyok, nem csodatévő, nem tudom visszaadni az elvesztegetett éveket, nem tudom visszaszerezni a szerelmedet. Ami elment, elveszett.
- Nem, nem ezt akarom. Butaság lenne. Hiába lennék fiatalabb, újra ugyanazokat a hibákat követném el, hisz a bőrömből kibújni nem tudnék. A szerelmemet sem kérem vissza, hiszen újra elhagyna, s újra át kellene élnem a magamra hagyottság gyötrelmét.
- Akkor mit akarsz?
- Vedd el a tudásomat, vedd el az eszemet. Hadd higgyek bután a világban. Felejtsek el mindent, amit tanultam az életben. Törd össze azt a bizonyos tükröt, amiben meglátom az emberek igazi arcát.
A tündér odalépett a férfihoz, megcirógatta az arcát és a szemébe nézett: - Szegénykém…
És a férfit kézenfogva bevezette az erdő mélyére. És a férfi boldog volt és mindent elfelejtett, amit valaha is tudott: szerelmes lett. És mert a tündérek másképpen hazudnak, mint az emberek lányai, boldogságának soha nem lett vége.
Csak az eszét vesztette el.
Örökre.
De egy cseppet sem bánta.