Katinka doktor úr I.

Fiatal asszonyka voltam (huszonnyolc éves), amikor megtörtén velem a következő eset:
Badacsonyból utaztam Budapestre, - sajnos nem mindennapi ügyből kifolyólag.
Hogy ne rontsam el a vicc lényegét, elég, ha csak annyit írok: nagy műtétre készültem.

Begördült elém a reggeli vonat: Szomorúan léptem fel a lépcsőre, de ekkor felém nyúlt egy kéz, - táskáimmal együtt felsegített a szerelvényre. Semmi feltűnő nem volt a segíteni akarásba, ezért örömmel köszöntem meg. Hamarosan megtapasztaltam, hogy útitársam nem véletlenül szorgoskodott körülöttem:

-           Jó reggelt kedves Katinka! Jaj de örülök, hogy látom! Nem is akarom                         elhinni! Pont
-      ma gondoltam önre! Gyönyörűbb, mint valaha! Tessék csak, tessék, - mellettem van
-      szabad ülőhely! – üdvözölt a „szómenésben” szenvedő, - csöppet sem ismerősöm.
-      Kérem uram! – ön összetéveszt….
-      Máris itt vagyunk, - tessék kedves -, foglaljon helyet! – hagyta figyelmen kívül,
-      megnyilvánulási szándékomat…” hogy is hívják úr.”
-      Bocsánat uram, - szeretnék mondani valamit. – szóltam félénk, elnyomottként.
-      Jaj, ne kérjen bocsánatot! Tudja, hogy én mindent elnézek önnek! Ugye megint
-      Budapestig utazik? Ó, bőven van időnk elbeszélgetni, - sose aggódjon! Nem fázik? Jól
-      ül? Kér egy bonbonkát? – ömlengett, az egyre idegesítőbb alak, - miközben én már a
-      pofán verés gondolatát fontolgattam.
-      Jaj, látja?- a virágot majdnem elfelejtettem! – nyúlt fel a csomagtartóra, - ahol
-      megpillantottam egy halom rózsát. (Tíz Katinkának is bőven elég lett volna!)
-      No, de kérem… hallgasson már meg! – lettem egyre idegesebb.
-      Tessék parancsolni, - virágot a virágnak! – hagyott ismét figyelmen kívül, -
legbüdösebb rózsáját orrom alá tuszkolva.            
-    Jól van, - már kissé haragszik. – nyugtáztam, - csak úgy magamban.
-    Hogy tetszik a rózsa? Ízlik a bonbon? Na és… el is felejtettem kérdezni: még mindig egyedül tetszik élni? Hogy vannak a gyerek?
-    A fenébe! – ez tényleg ismer engem: még azt is tudja, hogy elváltam. – meredtem gondolataimba.
-    Nos, hogy van a család? – méregetett a férfi, - mint ha csak átlátott volna rajtam.
-    Köszönöm szépen! – mind a hat gyerek jól van -, válásom óta pedig még mindig keressük az apukát. – füllentettem kegyesen-, megsejtve valami kis „bűzt.”
-    Ja… szóval, azóta… lett még gyerek? – dadogott az amúgy nagyon is szemrevaló,  sár mos férfi.
-    Ja, szóval, azóta! – válaszoltam keményen, és határozottan. (Négy gyerekkel többet hazudtam)
-    Kedves Katinka, ha megbocsájt, - nekem lenne egy kis dolgom… és el is köszönnék. – nyúlt idétlenül rózsáiért, a dadogó ember.
-    Segíthetek? – álltam fel helyemről, de ugyanolyan gyorsan vissza is ültem, mert a rózsák fele fejemre hullott, és szó szerint úgy néztem ki, mint akit felravataloztak.
-    Ne… ne fáradjon kedves! – menekülve tiltakozott a „vőlegénynek való,”- majd köszönés nélkül távozott.
-    Azért is utána megyek! – döntöttem el mérgesen.
-    Hihi!- ha két gyertya rápottyant volna a csomagok közül, rá is írhatták volna, hogy
-    „béke poraira!” – kacagott a tényeket szemlélő utazóközönség.
-    Hogy a büdös francba! Ez a nap is jól kezdődik! – méltatlankodtam magamban, - fogcsikorgatva.
-    Katinka kedves, ne jöjjön utánam, - még el talál esni! - pislogott rémülten hátra a rózsalovag.
-    Sose féltsen engem, - jól állok lábaimon! – merészkedtem egyre pimaszabb lenni, - tettem ezt vesztemre -, ugyanis a vonat jó nagyot fékezett a nyílt pályán.
-    Hát, nem megmondtam? Tessék, most megnézheti magát! Rám esett, - mindenki minket röhög!

Bizony, hogy ráestem „Katinka úrra,”- mindkét térdemről lement a bőr. Arcom egyik felét beütöttem az ülés sarkába.  Miközben sebeimet „nyalogattam,” üldözöttem” sikeresen megszökött. Hogy ne nevessenek rajtam tovább (szemtanúim), három kupéval odébb ültem.
Ekkor a vonat befutott Székesfehérvárra, és szép lassan megállt:

Kíváncsian néztem ki az ablakon, és rögtön felfedeztem az ismerős kezeket: Két szerelvénnyel arrébb, vonatra invitált valakit, a pofátlan alak: Jó reggelt kedves Katinka! Hogy, s mint tetszik lenni? Oly régen láttam! Hogy van a család? – hangzottak el a jól begyakorolt mondatok: a másik hölgy felé.

Titokban, magam is jót derültem a történteken, - csak azt nem tudtam felfogni, hogy miért így ismerkedik egy kimondottan jó alakú, sötét hajú, kék szemű, macsó kinézetű férfi…
„Valami oka csak van!” – zártam le – hosszas gondolkozás után –, a történetet. 

Kék foltjaimat sehogy sem tudtam rendbe hozni: a kórházba véletlen balesettel magyaráztam ki magam.
Kedves fogadtatásban volt részem: a vártnál előbb lejódoztak, - műtét sem kellett hozzá.
Betegtársaim rögtön sajnálkozással kezdték ismeretségünket: szégyenemben úgy hazudtam, mint a vízfolyás. Estére egész vidám kis csapattá kovácsolódtunk: mindenki előrukkolt valami pikáns (saját), történettel. Megoldódott az én nyelvem is: elmondtam vonatos kalandomat, - úgy, ahogy valójában történt. Senki nem hitt nekem! – hülyének néztek a szó szoros értelmében. Megalázó helyzetembe beletörődve, azt gondoltam: holnap úgyis elaltatnak, - kételkedő asszonytársaimat nem látom pár napig.
Aznap este, kétszeresen megszégyenülve aludtam el,- reggelig ki sem nyitottam szemeimet.

Az ébredést mindjárt kávéval kezdtem: otthonról vitt Nescafémat ágyam szélén kevergettem, amikor (egy zárójelentések halmaza mögé bújt), fiatalember állt meg az ajtóba. Poharammal gyorsan hátat fordítottam neki: igyekeztem láthatatlanná válni.



-    Hogy én milyen szórakozott vagyok, - nem is ebbe a szobába akartam jönni. – hallatszott hátam mögül az ismerős hang.
-    Jó reggelt! – hangzottak sorozatos köszönések, - betegtársaim ágyai közül.
-    Katinka drága, maga miért áll háttal nekem? – szólt rám papírhalmaza közül, az eltévedt orvos.
-    Én csak… csak a kávémat…
-    Ó, ne zavartassa magát, - igya meg nyugodtan! Bocsásson meg kedves, most rohanok, de holnap okvetlenül meglátogatom! Gyönyörű hosszú haja nőt mióta nem láttam! Kezeit csókolom! – mennem kell-, hív a munka.
-    Te, ez ki volt? – kérdezték szobatársaim meglepetten?
-    Juj, ne… ez nem lehet igaz! – álltam még mindig háttal az ajtónak.
-    Mond már, hogy ki volt? - érdeklődtek tovább.
-    Hát… tegnap este… mondtam. Így hálóingben, leeresztett hajjal nem ismert meg… Most mit csináljak? – dadogtam össze-vissza.
-    Hihi! – ez nem hazudott! – váltam újra nevetség tárgyává.
-    Mit mondjak neki, ha visszajön? – néztem kérdően.
-    Ennek a pasinak nem mondani kell valamit, hanem… hihi! – vigyorgott valaki.
-    Nagyon jól néz ki! Hihi! – kontrázott másik asszonytársam.
-    Kedveském, jöjjön vérvételre! – toppantott be egy nővér.
-    Aztán oda ne maradj! – szólt utánam vihogva valaki.


Véreredményem nem lett jó, - műtétemet eltolták pár nappal. Szobatársaim alaposan kifaggattak: „Katinka doktor úr” nem volt tovább titok, - bármennyire is untam a témát.
Szorgalmasan jártam egyik vizsgálatról a másikra, csak a szobába ne kelljen bent lenni!
Mentem indokkal, indok nélkül, - mint akit visszarendeltek valamiért.
Egyik nap, éppen a büféből tértem vissza, amikor megpillantottam szekrényemen egy csokor büdös rózsát:



-    Ági, Piri, Angi, ugye ezt ő hozta? – szólítottam - most már-, nevükön új       ismerőseimet.
-    Hát… ő. – fogták rövidre megszeppent válaszukat.
-    Mi a fenéért szereti ez a büdös rózsákat?! Az agyamra megy velük! Egyáltalán, mit képzel ez? Megkeresem, és jól beolvasok neki! – vágtam földhöz téglaszínű csokromat.
-    Te, az… ott valami!  A doboz sem semmi!- kacagott Piri.
-    Ebben egy nyaklánc van… ráadásul nem is akármilyen. – vette fel a földről –ajándékomat Angéla.
-    Tessék.. a tied. – nyújtotta félénken.
-    Na, most van elegem! Megyek, tényleg megkeresem! – lettem egyre idegesebb.
-    Ne menj sehová, - nem ismerik az osztályon. Kérdeztük a nővérkét, hogy ki volt ő, de nem tudta megmondani.
-    Hogy mi?! Ilyen nincs, - ezt nem hiszem el! Bejár szélhámoskodni ide? Esetleg követett, - vagy tényleg ismer? Nem… az nem lehet… ennek mindenki Katinka!
-    Hihi! – röhögtek össze szobatársaim. – ágyukon fetrengve, hasukat fogták, röhögve.
-    Miért van ilyen jó hangulatuk asszonyok? – toppantott be Gergő, - a betegápoló fiú.
-    Azonnal beszélni akarok magával! Kérem, segítsen! –mutattam rá a csinos ékszerre.
-    Bízhatunk Önben? – akarta tudni Piri, - aki nagyon megfontolt asszony volt.
-    Természetesen, - bennem mindenki bízik. – mosolygott a szimpatikus, szőke betegápoló.
-    Majd én elmondom! – jelentkezett Ági.
-    Mond, - én addig kimegyek, mert hallani sem akarom! Szóljatok, ha bejöhetek. – hagytam el a szobát.
-   
-                                                              *
-   
-    Ne toporogj már kint, - bejöhetsz. – jött utánam Angi,- úgy húsz perc elteltével.
-    Akkor most mit csináljunk? – pattantam be sietve a kórterembe.
-    Hihi! – adja nekem a láncot, oszt jól van! – viccelődött Gergő.
-    Maga se szórakozzon velem! – toppantottam idegesen.
-    Hát… szóval… hogy is kezdjem kedves Katinka? – vigyorgott Gergő.
-    Nem vagyok Katinka!  Olgának hívnak! – lettem egyre mérgesebb.
-    Jó, jó! Ne tessen, mán bekapni! - röhögött szemtelenül a fiú.
-    Akkor most mit csináljon szegény Olga? – kuncogott Angi.
-    Na szóval: először is megtudjuk, hogy ki ez a muki. Mivel betegápoló vagyok, legjobb információgyűjtő is. – okoskodott Gergő, - majd folytatta:
-    Holnap este ügyeletes leszek, és érkezem a hírrel.
-    Na, és mondja, - valóban bízhatunk magában? – vetett kételkedő pillantásokat Piri.
-    Óóóó, az csak természetes hölgyeim! – nyújtotta hangját Gergő.
-    De… de mivel tartozom ezért? – sütöttem le szemeimet szégyenlősen.
-    Hihi! Nem tartozik nekem semmivel. Aki itt tartozik, az nem magácska, hanem a fickó.
-    De uram!- csak nem meg akarja zsarolni? – rémültem meg.
-    Nem tenném én azt, - más terveim vannak! Na, hölgyeim, holnap találkozunk, - addig is kézcsókjaim!– köszönt el a fiú.
-    Most elmegy beköpni bennünket. – gyanakodva néztünk utána.
-    Te, ez röhög! – hívta fel figyelmünket Piri.
-    Látjuk, látjuk. – szögeztük le egyszerre, - a folyosón távolodó alakot vizslatva.
-    Asszonykák, gyorsan be a szobába, - jön a vizit!  - bukkant elő a semmiből egy nővérke, - aki nyomban szétnézett, hogy rendben van e minden a kórteremben.

-                                                         
-   
-    Jó reggelt hölgyeim! Hogy, s mint vannak? – érdeklődtek egészségünk felől az orvosok.
-    Köszönöm, - én egyre jobban vagyok. – felelt Piroska, - akinek ágya legelöl állt, - mindjárt az ajtó mellett.
-    Igen, azt látjuk, - a hangulata is megjött tegnap óta. – bámult Piroska képébe az egyik orvos.
-    Nem volt az én hangulatommal semmi baj! – akarta kuncogását visszafojtani az asszony.
-    Mondják, mitől ilyen vidámak ma? – haladt a vizit Angéla ágya felé.
-    Ja, csak viccet mesélgettünk egymásnak. – füllentett betegtársunk.
-    No, lássuk csak: kórlapján mindent rendbe találtunk, - hétvégén hazaengednénk. – közölte elégedetten egy szemüveges orvos, - Ági ágya felé indulva.
-    Önnek ma vér, röntgen, ultrahang vizsgálata lesz, - többit pedig utána meglátjuk. – mondták ki a vizittelők, - irányomba haladva.
-    Van itt egy takarítónő? Kinyitná valaki az ablakot? – álltak meg ágyamtól kellő távolságba.
-    Doktor úr kérem, miért kell takarítónő? – félénken kérdezett a nővér.
-    Valami nagyon büdös, - talán itt felejtettek egy felmosórongyot... Mondja kedves, hogy tud ebbe a bűzben megmaradni? – tért ki a nővér kérdése alól az orvos, - válaszokat tőlem remélve.
-    Doktor úr, én nem érzek semmit! – sandítottam büdös rózsáim irányába.
-    Írjunk a beteg lapjára, fül- orr- gégészeti kivizsgálást. – fancsalodott el az osztályos orvos ábrázata is, - aztán mindenki pánikszerű menekülésbe kezdett.
-    Te büdös vagy, - ez a diagnózisod! – nevetett ki Klári.
-    Tüntessük el valahogy ezt a szart! – zokogtam fel sértődötten.
-    Hm, na nézzük csak! Sajnos nem fér bele a kukába, - túl nagy csokor. Amúgy… elég szép virág! Na, ne bőgj már! – akart vigasztalni Piri, de az utolsó szónál hangja elcsuklott, és ismét felröhögött az asszonycsapat.
-    Mindenkiből elegem van! – rohantam ki - nőhöz méltó hisztivel-, a szobából.
-     
-   
Lefutottam az udvarra, hogy egy kicsit kiszabaduljak az „ördögi körből.” Utálattal néztem vissza negyedik emeleten lévő kórterünk ablakába, amit rögtön meg is bántam: Mindhárom szobatársam engem nézett, - egymás kezéből kikapkodva a rózsacsokrot. Mondanom sem kel, hogy nem voltak csendben: Harsány nevetésükre minden parkban sétáló beteg felfigyelt. Megpróbáltam figyelmen kívül hagyni a látottakat, de egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy a virágcsokrot kidobták az emeletről. Arcom azonnal felderült: végre megszabadultam tőle, - gondoltam -, és már hallottam is a tompa puffanást. Mintha csak bánatomat dobták volna el, úgy rohantam vissza a negyedik emeletre:


-    De aranyosak vagytok! Ez miért nem jutott eddig eszünkbe? Nagyon köszönöm Nektek! – áradoztam nagy örömmel.
-    Nincs mit köszönnöd, majd meglátod! – vágott bamba képet Piri, - mint aki sírni akar.
-    Mi van? – hordoztam körbe tekintetemet mindenkin.
-    Hát… szóval... nem is tudom, hol kezdjem. – szólalt meg vontatottan Angi.
-    Hogy mi? Egy mukkot sem értek! – gyanúsan méricskéltem őket.
-    Azt… ott… szóval, megint ő hozta. – bökött újaival éjjeliszekrényem irányába Angéla.
-    Ez a férfi, arra tette fel az életét, hogy engem kicsináljon! Nem bírom tovább, - elegem van! Megyek az igazgatóhoz! Ez már megint rózsákat hozott, és megint büdösek!– álltam döbbentem ágyam előtt, - indulási szándékommal.
-    Ne menj sehova,- valamit el kell mondanunk. - suttogott halkan Piri.
-    Csak nem féltek? – nyeltem nagyokat.
-    Hozott mást is, de azt megettük mire felértél. Kaptál ajándékkosarat: tele volt bonbonnal, meg van benne megint ékszerdoboz, - azt nem ettük meg. – röhögött Angi.
-    Mit csináltatok? Képesek voltatok felzabálni az én bonbonomat? Most mi a fenét mondjak ennek a mocsoknak? Kezdjem azzal, hogy: ó, kérem, az ajándékot nem fogadhatom el, de a tartalmát felkajáltuk? Hogy álljak így a képe elé? – öntött el egyre jobban dühöm.
-    Na, figyelj kis anyám! Megszenvedted te ezt a pár bonbont, - ennyi járt neked! A dobozokat kitömtük virág földel, - és visszaragasztottuk. Észre sem fogja venni, hogy hiányzik valami. – vigasztalt volna Angi, - szavait maga sem véve komolyan.
-    De… de… ha kibontja azt az átkozott dobozt, és földet talál benne, mit mondok neki?
-    Hogyan tehettetek ilyet? Nincs nekem elég szégyenem? – toporzékoltam, - mint egy kis óvodás.
-    Hát, majd azt hazudod neki, hogy föld volt a dobozban. Tudod mit? Valld be az igazat: mond meg, hogy mi ettük meg. – motyogott Ági.
-    Á, elegem van! – legyintettem mérgesen, - aztán megint lerohantam a parkba.


Csodálatos, napfényes délután volt: Minden járóképes beteg az udvaron sétálgatott. Hogy felejtsem a történteket, társaságot kerestem magamnak: Leültem két beszélgető nő közzé.
(Kényelmes padok sorakoztak a kórházi kis ligetben, - mindenfelé zöld tuják kerítettek körbe bennünket.) Annyira belemerültünk a csevegésbe, hogy észre sem vettük, amikor nyugovóra készült a nap. Nem volt nagy kedvem szobámba menni, - vacsorázni sem mentem fel.
Beszélgetőtársaim magamra hagytak egy idő után: mégsem tágítottam a padtól. Az is megfordult fejemben, hogy lent alszom, de tudtam, hogy hiányoznék a létszámból.

Szobatársaim szokását jól ismertem: korán fekvő asszonyok voltak. Mindent előre megfontolva, csak akkor merészkedtem fel közéjük, amikor már elaludtak. Lábujjhegyen lopódzkodtam ágyamhoz, - köntösben feküdtem le. Gyomrom alaposan korgott: de végül sikerült elaludnom.

Reggeli ébredésemnél már nem is csodálkoztam, amikor megláttam újabb (friss), rózsacsokor halmazomat. Nem csodálkoztam másnap sem, meg következő nap sem. Gergővel közben beszéltünk, de nem tudott semmit kideríteni francba kívánt „lovagomról.”
Maradt hát a várakozás. Pár nap alatt egészen hozzászoktam a bonbonokhoz, - teljes természetességgel fogyasztottam belőlük. Asszonypajtásaimat is megkínáltam.
Még Gergőnek is jutott az édességből, - akivel jól összebarátkoztunk. Abban a fiúban nagyon nem tudtam megérteni valamit:
Ott dolgozott a kórházban, és semmi információt nem szerzett be „Katinka úrról.” (Magunk között így neveztük a rózsalovagot.)
Nem tetszésemnek hangot adva: egy este lehívtam Gergőt a parkba, és vallatóra fogtam:


-    Mondja már meg nekem, miért hazudik? Hihetetlen, hogy nem tudott meg semmit!
-    Mit képzel maga, ki vagyok én, - talán Sherlock Holmes? Végignyomoztam a harmadik emeletig mindent, de semmi! – vigyorgott Gergő, - sajátos pimaszságával.
-    Magában sem bízhatok. – legyintettem unottan.
-    Még hogy bennem? – háborodott fel Gergő.
-    Miért? Kit lát még itt rajtunk kívül?
-    Olga, ne vicceljen velem, - én mindent megtettem!
-    Látom az eredményét. – csaptam el fejem.
-    Higgye el, érdeklődtem eleget, már csak azért is… - harapta el mondatát      a fiú
-    Miért is? – lestem érdeklődve.
-    Megígéri, hogy nem fut el? Tartozom egy vallomással, de félek!
-    Mondja bátran, - nekem már úgyis mindegy. – mosolyogtam biztatóan.
-    Olga… én magába szerettem, de piszkosul!
-    Hihi! Holnaptól dupla csokor büdös rózsám lesz, és a bonbonokat se felejtse el! – kacarásztam.
-    Nem viccelek, na! – csitított a fiú.
-    Mondja Gergő, több hülye is dolgozik kórházukban? Reggeli vizit után várom őket, - csak szóró lapozza szét mindnek. – nevetgéltem hitetlenkedve.
-    Olga, maga megbolondult! Azt hiszi habokra fárasztom számat? Mióta tudok a fazonról, ki tudnám tekerni a nyakát! Keresem, kutatom, de sehol nem találom! Elnyelte a föld! Érti? – vált komolyra a betegápoló nézése.
-    És a kórházi etikett… azzal mi lesz? – kérdeztem sietve.
-    Hihi! A szerelem nem ismer ilyet! – vette vissza pimasz vigyorát Gergő.
-    Hogy milyen jó nekem! Nagyon szerencsés nő vagyok, hallja - e! Holnapután megműtenek, és maga fog betolni a műtőbe. Meztelenül leszek… és…
-    És egy dologgal kevesebbért kell harcolnom… hihi! – röhögött új udvarlóm.
-    Juj, de intelligens férfi, - olyan szépen tud udvarolni!
-    Miért, mit kellene mondanom? Nem biztos, hogy visszafele is én tolom, hihi!
-    Hát ki a jó büdös fene tolna?! – háborodtam fel.
-    Tudja… hihi… a mennyországba szárnyakon mennek… hihi! – röhögött pofátlan lovagom.
-    Maga egyre szimpatikusabb nekem! Van még valami hülye vicc tarsolyába? – vágtam cinikus pofát.
-    Ez tényleg hülye vicc volt, de vidám fickó vagyok.
-    Jobb mentség… esetleg? – bőgtem el magam.
-    Igen van… az mindig van: befele is szárnyakon megy… hihi! Én meg ellopom vetélytársamtól kapott ékszereit… két-háromhavi megélhetés letudva,hihi!
-    Gergő, nem huzatba szülte az anyukája? – jött meg a hangulatom kissé.
-   
-   
-   
-   
-    Megjegyzés: folytatása következik.