Karmazsin Folyó - Harmadik fejezet

Nitty kikötözve feküdt a napon. Az ajkát Jeremy odaszáradt vére mázolta bordóra. A könnyeit már rég felszárította a nap. Nem is tudott volna sírni. Teljesen kiszáradt. A támadás éjjel érte őket. Dzsipekkel és buggy-kkal jöttek. Az első dolguk az volt, hogy végigsorozták a vezetőfülkét és Jeremyt. Mire Nitty kiért, már teljesen körbevették a járgányt.
A lány alig egy sorozatot ereszthetett meg a gépkarabéllyal, mielőtt hátulról valaki rávetette magát. Innentől nem sokra emlékezett, de arra még igen, hogy Jeremy kétségbeesetten néz a szemébe, majd szétdurran a feje, teste pedig elhasal mellette. Valószínűleg megint megerőszakolták, bár a sok ütéstől minden porcikájában sajgott. Legalábbis úgy gondolta, mert nem érzett semmit. Se gyűlöletet, se haragot – sem a homokot vagy a perzselő napot.
Iszonyatosan szomjas volt, és inni akart. Ez volt az egyetlen, amit az elméje engedett neki. De már mozogni se volt ereje. Kezdett kísértetiesen „Déja vu” érzése lenni.
És akkor valaki fölé hajolt.

–Micsoda!? – sikoltott fel Ryana – mi az, hogy isteni? Mit tettél te velem tegnap éjjel?
–Én ugyan semmit! Te tettél velem pár nagyon csúnya dolgot… – mosolyodott el kajánul Markinson.
–Há… hát én ezt nem hiszem el! Te utolsó szemét! Leitattál, és rávettél, hogy olyat csináljak, amit józanul sohase tennék!
–Hát, kicsim, nem én mondtam, hogy igyál. Úgy döntötted magadba a piát, mintha anyatej helyett is azt szoptad volna.
Ryana dühösen felsikoltott, majd kicsapta a sátor ajtaját, és kitrappolt a vöröslő hajnalba. Nem is tudta, igazából kire haragszik jobban: magára, amiért olyan hülye volt, hogy seggrészegre itta magát, vagy a Keselyűre, hogy így lecsapott rá. Bár… valószínű, hogy nem a szeme színéről kapta a nevét. Büdös geci – fintorodott el Ryana – „És még csak nem is emlékszem semmire. És – aúúú – a kurva életbe, de fáj a fejem…”
–Hé, ne szívd mellre – tette a vállára a kezét Markinson. Ryana lerázta magáról.
–Ez egyáltalán nem volt… úriemberhez méltó.
–Ez egyáltalán nem… – fojtott el egy nevetést a férfi – nem Kansas, kicsi Dorothy. De ne aggódj, fogsz te itt még pár emberrel „ismerkedni.”
Ryana levegőt vett, hogy leüvöltse a férfi fejét, azonban az a nő ajkára emelte a mutatóujját:
–Tapasztalatból mondom. És hidd el, itt senki nem fog ezért megvetni. Őszintén szólva nem is miattad aggódom. Arina – ő nagyon diplomatikus, protokolláris.
–Nos… – merengett el a nap narancsszín korongjába révedve Ryana, majd beismerte, hogy a férfi nagyonis jól látja a helyzetet. Arina túl pedáns egy ilyen társasághoz. Viszont Nitty talán…
–Vajon most hol lehet? – tette fel a kérdést, majd gyorsan észbekapott, és kiegészítette – Mármint Nitty… a neogén, akit nem hozhattunk el.
–Biztos jól van. Ez a Jeremy nem tűnik valami elveszett fazonnak, biztos meg tudja védeni a kis ékszerét.
–Tényleg, miért olyan értékesek itt a neogének? Mindenki isteníteni látszik őket.
–Mert azok is. Majd meglátod. Ha mondanám, úgyse hinnéd el.

Nitty óvatosan kinyitotta a szemét. Sötét volt és hideg. Egy pillanatra megijedt. Várta, hogy hozzászokjon a szeme, de aztán rájött, hogy eddig be volt csukva, szóval teljesen tisztán kellett volna lásson. Ha lett volna fény. De nem volt. Lassan feltápászkodott.
Hideg és nyirkos helyen volt. Mint egy cseppkőbarlang. A keze is valamiféle kőfelülethez ért. Megpróbált visszaemlékezni a történtekre: a férfi. Ryana. Üzlet. Igen, elváltak útjaik. Ottmaradt Jeremyvel, aztán… Jeremy feje szétrobbant! – Nitty testén végigfutott a hideg. Jeremy meghalt. Kidülledt szemekkel karolta át magát, és bámulta a sötétséget. Látni akart, akármit, csak ne azt a pillanatot! De nem volt mit látni, és a kép egyre tisztábban égett bele a tudatába. Elkeseredetten hörögve felsikoltott kínjában. Most vette észre, hogy valamiféle ruha van rajta.
Tényleg – gondolta – „Otthagytak a sivatagban, Jeremy… Jeremy…” – majd ismét sírva fakadt. Percek teltek el, mire szipogássá nem csendesült a valóság felismerése okozta kín. Azonban, ahogy kijózanodott, erőt vett rajta az a szorongás, amit a hely keltett benne. Sehol, semmi fény.
Lassan felállt, és elindult. Maga se tudta, merre, csupán azt, hogy találnia kell a szemével valami biztos támpontot. Tapogatózva csoszogott a nyirkos kövön. A falak messzire visszhangozták lépteit.

–Köszönöm a tanácsokat, Janet – mosolyodott el Arina – megfogadom őket.
–Ne feledd: mint a szúnyogot! – kacsintott a Valkűr.
Arina kilépett a napra, majd ahogy körülnézett, felfigyelt egy feszültebb jelenetre: Jetta épp egy motort szerelt, a genoharcos pedig valami olyasmit mondott neki, amitől a nő egyre idegesebb lett. Végül kifakadt:
–A pokolba! Emberéletekről beszélsz! Fel tudod egyáltalán fogni, mit teszel másokkal?
A férfi kajánul elvigyorodott, majd eltaposott egy bogarat, ami egy közeli repedésből futott elő.
–Tudod, te is eltaposod a férgeket, amik zavarnak téged…
–Az… az egészen más! – felelte Jetta, bár kissé megkavarta ez a fura hasonlat – Azok nem emberek.
–Én sem vagyok az – sziszegte a Vipera a fogai közt.
–De egy bogár jóval alacsonyabb rendű… sóhajtott feldúltan a nő.
–Te is jóval alacsonyabb rendű vagy… – vigyorodott el a férfi, majd az orra alatt kuncogva odébbállt.
Jetta fogai megcsikordultak a dühtől. Agresszívan húzott még kettőt az egyik anyán. Szerencsére nem szakadt meg a menet. „Hogy ilyen beteg szörnyeket gyártanak… Komolyan, nem értem!”
–Mi a baj, Jetta? – sétált oda hozzá Arina.
–Semmi – vetette oda mogorván a nő.
–Ugyan már! Látom, hogy baj van. A genoharcos idegesített fel?
–Nem, csak… úgy viselkedik, mintha az élet valami haszontalan dolog lenne, amit csak úgy szórakozásból el lehet venni valakitől! Mintha vissza tudná adni… – fakadt ki Jetta.
–Végülis… számára az élet értéktelen. Gyilkolásra tervezték és nevelték. Ne várj tőle jobbat. Szerintem már az is hízelgő, hogy imponálni próbált neked.
–Impo… Micsoda? Arina, te meghibbantál! Azzal jött, hogy amikor először ölt embert, megkóstolta a vérét, és… és szerinte egész finom volt!! Viccesnek találta, hogy megölt valakit!!
–Én akkor is azt mondom, hogy nem olyan gonosz, mint amilyennek mutatja magát. Csak össze van zavarodva egy kicsit. A világ nemcsak az a csatatér, amilyennek a katonai kiképzés beállítja.
–Mindegy – szemelt ki egy újabb meglazult anyát Jetta, majd indulatosan nekilátott meghúzni – nekem akkor se tetszik a stílusa.

Nitty talált egy alagutat. Még mindig vaksötétben tapogatózott, de ez legalább azt az érzetet keltette benne, hogy tart valamerre. Csak azt tudta, hogy van valahol, és ki kell jusson. Már legalább két órája kóválygott ebben a csöndes, hideg, nyirkos üregben. Kissé éhes is volt, de jóval kevésbé, mint odakint, a homokban, ahol… Jeremy… Nem! – makacsolta meg magát – „Ki kell jutnom innen, ha másért nem, hát azért, hogy bosszút álljak azokon az állatokon!”
Teljes erőbedobással préselte magát előre minden végtagjával… és akkor meglátta: közvetlenül maga előtt, ahova éppen lépni akart, egy hatalmas, odvas lyuk tátongott. Át tudott rajta mászni, de ha nem veszi észre, biztos belezuhan. De alig látszott. Sőt, inkább csak érezte. Valamiért tudta, hogy ott van. Lehet, hogy mégiscsak beszivárog valami fény, akkor viszont közel kell legyen a kijárat is. A vér ütemes zúgása a fülében, a lélegzete és lépteinek zaja volt az egyetlen, ami megtörte a csendet.
Kisvártatva egy elágazáshoz ért. Most merre? – tette fel magának a kérdést. Válaszul, ahogy körültapogatózott, észrevett egy halovány kört a balra vezető járat alján. Még mindig nem látott semmit, de ahogy lehajolt, és végighúzta rajta az ujját, érezte, hogy festék. Talán fluoreszkál? Mi ez az egész? Mint valami hülye számítógépes játék… – ráncolta össze a szemöldökét Nitty, majd elindult a jel irányába.
Az út enyhén lejteni kezdett, de nem annyira, hogy lecsússzon. Kezdett komolyan fázni. Pedig még nem olyan rég – vagy azóta napok, esetleg hetek is elteltek? – még a sivatagban várta a szomjhalált. Biztos, hogy akik megmentették, nem azért dugták be ide, hogy a halálában gyönyörködjenek. Egyszerre észrevette, hogy egy nagyobb üreg szájához közelít. Egészen biztos volt benne. De látni sem látta. Mi a fene ez!?

–Nnngh!! – nyögött fel Skorpió.
Arina nem engedett a kicsavart kar szorításán:
–Kérlek… nem akarok erőszakhoz folyamodni.
–Már megtetted – sziszegte a férfi.
–Ejnye, kicsim… – kuncogott fel Arina háta mögött egy markáns női hang. Ahogy hátrapillantott, meglátta, hogy Diana az. És ez csöppet sem jelentett jót.
–Nem sokan élték még túl, akik ilyet tettek vele – mosolyodott el kajánul.
–Bocsáss meg, de én erkölcsös ember vagyok. Nem nézhetem tétlenül, hogy a fenekemhez nyúlkáljanak.
Skorpió hirtelen pördült egyet, hogy a kezét kiszabadítsa, majd a meglepetés előnyét kihasználva viszonozta a gesztust.
–Látod? Én szóltam – felelte Diana gunyorosan.
Arina keze hirtelen szabaddá vált, ahogy Skorpió hátraszökkent, és a feje helyén megjelent Diana tőrt markoló balkeze.
–Ugyan, kicsim – sziszegte kihívóan a férfi – tudod, hogy téged mindenkinél jobban imádlak…
–Azt, hogy Patakkal elhenteregsz néha, még elnézem – villantak meg Diana hófehér szemei – De, hogy mindenféle újonc földlakóra rávesd magad… Hova tetted a büszkeséged?
–Te pedig, kisanyám – vetette oda csendben Arinának, továbbra is Skorpiót figyelve – nyugodj bele, hogy szét fogják hágni azt a selymes kis popódat. Még én is megkaptam a magam adagját, pedig én aztán nem vagyok egy elveszett szűzlány.
A nő még másodpercekig nem tért magához. Mire észbekapott, már nem voltak a szeme előtt. „…Szét fogják hágni…?” vonta össze aggályosan a szemöldökét. Milyen nyers megfogalmazás… De… ugyanakkor…

Nitty nem tudta elhinni, ami elétárult. A hatalmas barlangüregben egyetlen cseppkőoszlop – valószínűleg több ezer éves – magasodott. Egy rozoga függőhíd vezetett oda, és ölelte körül gyilokjáróként. Pontosan még nem tudta kivenni a formákat, de egyre élesebben látta a környezetét. Már látta, mi van tőle tíz méterre. Hihetetlen. De hogyan? Hiszen a valóságban tudta, hogy még mindig vaksötétben van! Óvatosan rálépett az első deszkára, ami a köré feszülő kötéltől megnyikordult. Lassan haladt, lécről lécre. Nem akarta, hogy leszakadjon. Ahogy lenézett, maga alatt csak ürességet érzékelt.
Átért a híd túloldalára, és lassan elkezdte megkerülni az oszlopot. Az oszlop túloldalán egy ugyanolyan híd várta, de a végén valami kétméteres nagy, fekete kő állt. Ahogy elindult a hídon a túloldal irányába, a kő hirtelen megmozdult, és egy keresztté alakult… pontosabban kitárta a karjait… Egy ember? – pislogott Nitty értetlenül. Valami fekete csuklya volt rajta, és az arcát se lehetett látni. A lány egyre szaporábban lépdelt, érezte, hogy végre megmenekült, hogy ez a fura próbatétel végre véget ért, és kimehet…
Nitty is kitárta a karjait, és átölelte a csuhás alakot… majd kis híján elesett. Nem volt ott senki. Illetve… ez valami hologram lehetett? Miféle játékot játszanak vele? Értetlenül fordult meg, de az alak még mindig ott állt, és hátravetette a csuklyáját. Az ötvenes éveiben járó férfi feje kerekded és kopasz volt, és a bőre holtsápadt, a szeme pedig narancssárgán izzott. Furcsán mosolygott. Inkább ijesztő volt, mint megértő. Lassan felemelte jobb kezét, és a lány arcához emelte, mintha megérintené. Nitty kezdett kétségbeesni.
„Lehet, hogy megőrültem? Te jó ég! Mi a fene ez? Ki akarok jutni innen!” – szorította össze a szemeit Nitty, de a rémítő alak még így is előtte volt, és hirtelen elindult felé. Mielőtt Nitty reagálhatott volna, és kinyitotta a szemét, már keresztülsuhant a testén. A lány ijedten pördült, meg, a rejtélyes alak pedig intett, hogy kövesse. És Nitty követte.

–Oké – dörzsölte össze a kezét Ron – látjátok azt a hosszú csíkot ott, a horizonton, lányok?
A három újonc hunyorgott egy pillanatig, majd sorban biccentettek.
–Na már most, az ott egy konvoj. Gondolom, nem kell elmagyaráznom nektek, mit fogunk csinálni. Legfeljebb nyolc kilométerre van innen. Hamar megjárjuk. A ti dolgotok az lesz, hogy fegyvert és járgányt szerezzetek. Egyelőre elég lesz kettő, vezetni meg majd megtanuljátok menekülés közben. Javaslom, hogy motorra hajtsatok, mert a nagyobbakat megszerezni se könnyű, és nem is olyan jól kormányozhatók, mint egy kevésbé nehézkes kerékpár, amivel be is lehet dőlni.
–Nem arról volt szó, hogy először csak követeltek? – vonta össze a szemöldökét Arina.
–Egy rakat katona szerintem nem fog ingyen odaadni bármit is… – súgta oda neki Ryana.
–Óh… Ez igaz. De…
–Igen, valószínűleg meg is kell ölnünk párat szükség esetén. De ti katonák vagytok, gondolom ez nem okozhat gondot nektek.
Ryana felkuncogott, és kacéran villantak a férfira a szemei. Jetta továbbra is a horizontot nézte, és arra gondolt, hogy vajon lesz-e valami robosztusabb gépezet a számára is. Egyedül Arina látszott nyugtalannak az akció miatt, de Ron inkább nem tette szóvá.

A férfi minden elágazásnál megvárta Nittyt, majd ismét tovasuhant, amikor a lány elkapta tekintetével. Egyik kanyart követte a másik, és úgy tűnt, hogy ennek a tortúrának sohase lesz vége.
Azonban a férfi egyszer csak bevárta. Nitty látta, ahogy kezd halványulni. Előrelendült, hogy elkapja, hogy megkérdezze, mi ez az egész, hogy megkapja a választ… de ismét elbukott.
Ezúttal viszont csúszni kezdett, zuhanni, tekeregve össze-vissza a meredek járatban, ami lassan felragyogott, majd vakítóan fehér, meleg és száraz lett hirtelen minden. És egy meleg, barátságos férfihang szólt hozzá:
–Látom, felébredtél…
–Én… leestem – hunyorgott Nitty, és még mindig csak a vakító, fehér foltokat látott.
–Nyugodj meg. Most már minden rendben van – válaszolta a hang, és egy elmosódott, árnyas sziluett rajzolódott ki a lány előtt.
–Ki maga? Hol vagyok? Mi történt velem? – kérdezte sorban, kábán Nitty.
–A nevem Alexej. Ez itt az Éden. A sivatagban találtunk rád, kiszáradva és félholtan.
A férfi hangja kimondottan lágy és megnyugtató volt. Még Jeremy…
–Jeremy…!? – ült fel hirtelen Nitty, és ismét elöntötték agyát az emlékképek. Ahogyan ott állt, az arcán ragyogott a holdvilág, és minden vörösbe fordult. És ott feküdt mellette, és nem volt meg a feje.
Most már kezdett hozzászokni a fényhez, de a könnyektől ismét csak foltokat látott. Jeremy nem volt többé. És már a társai sem. Teljesen magára maradt.
–Figyelj rám – szólalt meg Alexej – Tudom, hogy szörnyű dolgokon mentél keresztül. Azt is tudom, hogy nem fogod elfelejteni. De arra kérlek, hogy attól, aki most nem lehet veled, ne szenvedj! Ő sem szeretné, ha bánatos lennél miatta.
Nitty szipogva bólintott, és kezdte kivenni a kopasz férfi napbarnított arcát könnyeinek múló fátylán át.

Ryana füle hatalmasat koppanva sajdult fel, ahogyan a géppuska egyik lövedéke súrolta. Már kezdte azt hinni, hogy eléggé odasimult a felszerelést szállító tank oldalához, de rá kellett jöjjön, hogy ilyen egyenetlen terepen, ilyen magas sebesség mellett a biztonság fogalma járművön belül kezdődik. A rohadt lánctalpas, ment vagy kétszázzal, ő pedig ott csüngött, a kapaszkodón, és alig tudta megvetni újból a lábát a pár centis peremen. Bár, még mindig jobban járt, mint a srác, akinek elvágta a szíjait. Még mindig sikoltva kalimpált csontig ledörzsölt lábaival, vörös csíkot húzva a földön. Tudta, ha mégis elengedné, a mögötte levő motorosok elgázolnák. Ryana egyáltalán nem irigyelte.
Egy újabb zökkenő észre térítette, és elkezdett az oldalajtó felé araszolni. Ugyanakkor tudta, hogy egyre közelebb fog kerülni a gyilkos géppuskához is, ami már az előbb is belecsípett a fülébe.
–A kurva életbe! – üvöltötte a nő, majd előkapta a pisztolyát, és beleeresztett négyet a fegyver kezelőjét védő páncélüvegbe. A torkolattűz egy kissé kiugrott, ahogy a katona összerezzent.
Ryana gyorsan áthidalta a kapaszkodók nélküli távot, ami az ajtótól elválasztotta. „A kurva anyádat!” – gondolta, majd fél kézzel fogódzkodva beletömte a zárszerkezet homorú félgömbjébe a plasztikot.
Azonban a két drótot már nem maradt ideje bedugni, mert egy újabb rázkódással a gépfegyver meglőtte a vállát. Hangosan felnyögött, de könyöktől megpróbálta behajlítani az elnyomorodott végtagot. „Bassza meg, nem fogok itt megdögleni a kurva géppuskád miatt!” – határozta el magát Ryana, majd a fájdalom gyűlő zuhatagán áttörve beillesztette a vezetékeket, és előrángatta a detonátor gombot. Azonban ekkor hátulról kapott egy találatot, a fogódzkodó alkarjába, majd hirtelen berobbant a töltet, és megfordult vele a világ.

Arina csak a villanást látta, és azt, ahogy Ryana – lehetetlenül kicsavarodott karral – nekicsattan a lökéshullámtól megdőlt jármű égnek meredő falának, a gépfegyver veszettül cikázva felzakatol, majd a sofőr az ijedtségtől félrekapja a kormányt, és a monstrum eldől, lángoló füstfelhőt köpve az égbe. Úgy látszik, sok volt az anyag.
–Ryana! – kiáltotta kétségbeesetten. Ottó kikerült egy becsapódó ágyúgolyót, majd a válla fölött odavetette neki:
–Most ne vele törődj! Ráfordulok a célpontra, megkerülöm, és felszedem, ha tudom. Akkor át tudsz szállni a tankra, és elkötsz egy motort.
–Hogy micsoda?! Kérdezte Arina a lángoló roncsot bámulva.
–A zár belülről nyílik. Annyi a dolgod, hogy felállítod az egyik motort, és kistartolsz, mielőtt rárobbanna a hátsódra.
–É-értettem – zökkentek helyre a nő gondolatai, majd ráfogott Otto mellkasára, ahogy az befordult, és tövig húzta a gázt.

A Keselyű az utolsó pillanatban kerülte ki a véres testet. A srác kitartóan kapaszkodott, de ez a perdülés még neki is sok volt. Lecsúszott, ahogy a tank kifordult alóla. Jetta összerezzent.
–Mi a baj, doki? – kiáltott hátra – Félted a zsákmányt?
–A társam…
–Ryana kemény bige. De most nem tudok visszafordulni érte. A nyakunkon vannak.
Ahogy Jetta hátrapillantott, egy buggy került a látómezejébe. A tetejére szerelt gépfegyver felzakatolt, és golyók kezdtek záporozni feléjük. A motor éles kanyart vett, ahogy kitért, Jetta pedig előkapta a pisztolyát, és egyetlen lövessel leszedte a sofőrt.
–Ez szép volt! – vigyorgott Markinson.
–A kerékre céloztam! – felelte Jetta, majd leadott még két lövést, hogy a géppuskást is elnémítsa.
–Jahh… – kacagott fel a férfi, és és örült, hogy Jettát nem zavarta meg Ryana balesete.

Bassza meg – futott át Ron agyán, ahogy a robbanás feldöntötte a teherszállítót – Szerencsétlen jól kifogta. Oda kell mennem, megnézni, hogy egyben van-e még egyáltalán.
Hirtelen Skorpió vágott be elé, és kis híján összeütköztek.
–Bassza meg! – ismételte meg Dingó, majd félrekapta a kormányt – Mi az apád faszát csinálsz, hülye állat!?
Azonban Skorpió oda se figyelt, tövig húzott gázkarral süvített Diana felé, akinek a járgányát megsorozta egy harckocsira erősített minigun. Eleve nem volt szerencsés, hogy egy kisebb csapatot ott kellett hagyni Valkűrre vigyázni, most még erre is rájött a hősködés.
–Skorpió! Azonnal told vissza a pofád a posztodra!! – üvöltötte Ron, de látta, hogy reménytelen.
A férfi villámként cikázott el a buggy-k és motorosok közt, boruló, robbanó vagy vérmocskos roncsokat hagyva hátra. Már felére csökkentette a távot Dianához, aki elvesztette uralmát a gép fölött, amikor egy villanással eltűnt alóla a motor. A szerkezet elülső csonkjáról, reflexből szökkent a legközelebbi motor irányába, aminek a vezetője azonnal le is repült, hangos reccsenés kíséretében érve földet.
Lézer? – futott át a gondolat Skorpió agyán, majd rákapcsolt. Diana már alig tudta egyensúlyban tartani a lángoló masinát, amikor a férfi hirtelen lekapta róla, és átemelte a háta mögé.
–Miért késtél annyit? – kérdezte a nő.
–A lézert is bevetik. Valami kurva fontos dolog van náluk.
–Nocsak, végre a Mars Ellenállás is előrukkolt valamivel?
–Lehet. Nem tudom.
Skorpió kitért egy füstgomolyag elől, majd a mögötte levő motorosba lőtt. Diana hirtelen mozdulattal elrugaszkodott, és rápattant a füst közepén átguruló motorra:
–Kösz a fuvart!
–Ugorj be helyettem Ronhoz! Rámegyek a nagyhalra!
–Mi van?! Megőrültél?!? Csak nem képzeled, hogy egy ilyen fogást kihagyok! – felelte a nő, majd felzárkózott a férfihoz.
–Ron meg fog ölni minket… – vigyorodott el Skorpió.
–Tudom – mosolygott vissza kajánul Diana, és begyorsított.

A lézer útját fehéren villanó porszemek jelezték. Az óriási fegyvermodul a még ép szállítójármű tetejéből jött elő. Arina pulzusa felpörgött, ahogyan az egyik motoros a gépek zúgását túlsikoltva lobbant el. Gyorsan bemászott a berobbantott ajtón, azonban szinte azonnal tüzet nyitott rá az egyik sofőr, aki valahogy túlélte a borulást, és előmászott a vezetőfülkéből.
–Ah… add meg magad… hh… h… Nincs semmi esélyetek! – kiáltotta a fiú növekvő elszántsággal.
–A kocsi mindjárt felrobban! Nekem csak egy motor kell!
–Sohasem… gh… szerzitek vissza! Nem engedjük! – felelte a sofőr, majd leadott még két lövést – Érted, kibaszott földlakó!?
–Vissza…? – ismételte a kérdést Arina, majd kiugrott. A kölyök alig lehetett tizennyolc. Épp abban a pillanatban koppant a földön a pisztolya, amikor a nő meg akarta húzni a ravaszt. Felállított egy motort, és meghúzta a hátsó rámpa kioldókarját, ami hangos szisszenéssel nyitott utat félig-meddig az alig biztonságosabb harctérre. Csak remélni tudta, hogy elég a jármű kezeléséhez kopottas kerékpártudása, meg amit a filmekből összeszedett. Már éppen indította a motort, amikor leérkezett mögötte valaki:
–Arina!
–Jetta? A szívbajt…
–Figyelj, már majdnem a reaktornál vannak a lángok… ha pedig túlhevül, akkor itt kő kövön nem marad… Ja, és finoman add rá a gázt, vagy kiugrik alólad!
–Kösz, észben tartom – felelte Arina, azzal felszökkent a motorra, és lassan elkezdte maga felé tekerni a gázkart. A motor lassan megindult, és átdöccent a jármű kijáratának oldalsó peremén. Jetta követte a példáját, és remélte, hogy Ryanával is minden rendben – már amennyire a körülményekhez képest rendben lehetnek a dolgok.

Nem sokkal a két nő távozása után a hatalmas robbanás több száz méterre köpte szanaszét a jármű kifacsarodott, forró szilánkjait. Ottó, ölében Ryanával Ron csapata felé vette az irányt. Két motoros úgy döntött, hogy a saját szakállára megostromolja a lézeres tankot. Remélte, hogy nemcsak elmebetegek, és túlélik.
Ryana teste – ahhoz képest, hogy az ujjai, amikkel kapaszkodott, kis híján leszakadtak, és mindkét karjából golyó ejtette sebeken át folyt a vér – egészen jó állapotban megúszta az esést. Nem voltak komolyabb törései sem, pedig vagy húsz méterre találta meg a járgánytól.
Mégsem olyan elveszett csaj ez – töprengett el Pöröly – és a másik kettő sem – majd a távoli sziklákra szegezte a tekintetét, ahol Valkűrék táboroztak.