Kalózvér 14. Rész

40. Fejezet



A szigetet körülölelő sziklák halmainak körvonalai már tisztán kirajzolódtak a horizonton. Rhys nagy levegőt vett és egy pillanatra hagyta, hogy lelkét átjárja a nyomorúsággal vegyes öröm. Újra itt… de milyen áron?
A vitorlákat lecserélték a vihar után, most hófehér ragyogással feszültek, dagadva a széltől. Az emberei mind a helyükön álltak, várva a parancsára.
A szigetet csak egy úton lehetett megközelíteni. Azt pedig minden kapitánynak a fejébe kellett vésni. Egy rossz mozdulat és a hajó fennakadhat a zátonyokon. Rhys már több százszor megtette ezt az utat, gyomra azonban mindig diónyira szűkült az idegességtől, amikor ideért.
Szerencsére hátszél volt, így nem kellett attól tartani, hogy egy rossz széllökés miatt hajótörést szenvednek.
- Keresztvitorlákat levonni! – kiáltott le. A parancsot többször is visszhangozták, s Rhys figyelte, ahogy a vitorlák egyre lentebb és lentebb ereszkednek. A hajó visszább vett a lendületéből, lassult egy kicsit. Úgy markolta a kormánykereket, hogy ízületei elfehéredtek, teljesen kivehetővé váltak. Aztán egy picit jobbra tekerte. És még egyszer jobbra. Most csak úgy láthatták a szigetet, ha baloldalra fordították fejüket. A fregatt párhuzamosan siklott a vízen a szigettel. Rhys, torkában dobogó szívvel figyelte a már megtanult jeleket. Mikor a legmagasabb sziklacsúcs egy vonalba került vele, ismét felkiáltott.
- Fővitorlát levonni!
Feszült figyelemmel kísérte a hajó orrának mozgását. Egyre csak lassult és lassult, míg már nagyon úgy tűnt, hogy megálltak. Csak a hullámok lökdösték az oldalát. Mikor végre elérték azt a pontot, ahol a hajó orra a sziget legutolsó és egyben legalacsonyabban fekvő sziklájával került egy vonalba, élesen balra tekerte a kormányt. – Vitorlákat fel!
A csörlők hangjai egybeolvadtak a tenger morajlásával. A szél belekapott a vitorlákba, a fregatt pedig egy végtelennek tűnő perc után ismét elindult, hasítva a kékesszürke vizet. Megállíthatatlanul siklottak előre a sziklák felé, a kalózok pedig üdvrivalgásban törtek ki. Rhysnak csupán annyi dolga maradt hátra, hogy a hajó orra mostantól mindig észak-nyugati irányba mutasson.
Egy bő fél óra múlva meg is látták a kis alagútszerű nyílást a sziklafalban, ami távolról csupán egy árnyéknak látszott és csak annyira volt magas és széles, hogy egy hajó átférjen alatta. Mikor a sziklák alatt hajóztak át, a fedélzetre sötétség borult. Maga az átjáró több méter hosszú lehetett… Rhys még soha nem mérte le, saccolni sem nagyon tudott volna.

Mikor aztán elérték a végét, a férfi figyelte, ahogy a nap fénye egyre csak kúszik fel a fedélzeten, míg mindent meg nem világít. Az öböl világoskék, zöldes vize vakítóan csillogott, előttük pedig ott magasodott a Csont-sziget. Fehér homokja és zöld, buja növényzete megnyugtató látvány volt egy olyan, örökké bolyongó lélek számára, mint ő.
- Tim!
A férfi ott hagyta eddigi munkáját, és felsietett a tatfedélzetre. – Vedd át egy pillanatra!
A néger férfi bólintott, Rhys pedig lesietett a lépcsőn. Jobbra fordulva sietősen bekopogott az ajtón, mielőtt benyitott volna.
Nathan az ágyon feküdt, karjait keresztbe fonta maga előtt, onnan nézte mereven az ágy végében ülő nőt. Valerie ijedten kapta fel a fejét.
- Valami gond van?
Rhys megrázta a fejét.
- Nem, dehogy.
- Akkor? – kérdezte Nathan értetlenül. Rhys arcán feltűnt a féloldalas mosoly.
- Megérkeztünk…



Beth kedvtelenül csúsztatta le vállairól a hálóing fodros pántjait, hogy az a lábaihoz essen. Kilépett belőle, majd a szék támlájára fektette.
Valerie azt tanácsolta, hogy női ruhában jelenjen meg Jack előtt, a formalitás kedvéért. Persze ismét leszögezte előtte, hogy aggodalomra semmi ok. Ők kiállnak mellette! Nem túlzottan nőiesen felhorkantott. Valahogy sejtette, hogy az „ők”-be nem került bele a Kapitány.
Unottan vette fel fehérneműje fölé az alsószoknyát, ami selymesen simított végig bőrén. A fűzőt szerencsére elől össze lehetett kapcsolni, és pont az ő méreteire volt beállítva, ezért ez sem okozott túl nagy problémát. Száját elhúzva pillantott le és szemlélte meg az alsószoknyát. Alig takart valamit. Nem a hosszúságával volt gond, inkább csak az átlátszóságával…
- A francba!
Rémülten rezzent össze és nézett az ajtó felé, ahol a férfi pont abban a pillanatban fordított neki hátat. Szégyen öntötte el minden porcikáját, de nem azért, mert itt állt alulöltözötten… az Istenért, hiszen Rhys majdnem mindent látott már… és mégis elfordul… miért döngöli a földbe minden egyes alkalommal?
Reszkető kezekkel nyúlt a köntöséért és magára kanyarította. A gombóctól, ami a torkában nőtt meg, alig bírt nyelni…
- Megfordulhat… - szólalt meg hűvösen, alig hallhatóan.

Rhys fogait összeszorítva fordult meg lassan. Próbált úgy tenni, mintha teljesen hidegen hagyná a látvány, de… ó az Istenért, hiszen itt állt előtte egy szál köntösben! A többi ruhadarab, ami alatta volt, egyáltalán nem számított, hiszen a fűzőn kívül, egyik sem takarta túlságosan… és ilyen „körülmények” között őrizze meg a hidegvérét? Akármennyire is bizonygatta magában, hogy távol kell tartania magát tőle, a testének nem nagyon tudott parancsolni! Ez pedig nagyon de nagyon idegesítette! Milyen már az, hogy az ember nem uralkodhat a saját teste felett? Ez abszurd!
Ahogy a lány arcán lévő sebek halványultak a napok elteltével, egyre nehezebben ment megtartani a több méter távolságot, amit kiszabott magának. Nem azért, mert rosszul volt attól, ha rá kellett néznie! Nem, ilyenről szó sem volt! A lelkiismerete amúgy sem hagyta nyugodni, szóval bűnhődésben nem volt hiány. A hűvössége azért volt, hogy a lányt megmentse. Magától.
Hiszen szépen rádöbbenhetett a balesetkor, hogy ha maga mellett tartja, halálos veszélynek teszi ki. A hajó nem nőnek való, végképp nem egy olyan nőnek, aki már akkor összerezzen, ha megemelik vele szemben a hangot. Persze mindig voltak és vannak is kivételek, például ő. A lány hozzászokott a hangulataihoz, nem fél visszabeszélni neki! És éppen itt volt a gond! Ha engedi, hogy tovább folytatódjon ez a… viszony, elmélyülhet addig, míg a lányt már nem érdekli az eddig olyannyira hajszolt álma, miszerint békében akarja leélni az életét egy csendes helyen, és inkább őt választja.
Pedig ezt nem engedheti… legbelül már kezdte elfogadni a tényt, hogyha bármi is történne vele, abba ő beleőrülne… egy szempillantás alatt. És ez az érzés, nem csak hogy idegesítette, de meg is ijesztette! Ő pedig utálta, ha valamiért félnie kellett!
- Rhys!? – szólalt meg ismét Beth halkan.
Rhys visszazökkent a valóságba, kezeit ökölbe szorította, majd háta mögé rejtette őket.
Furcsa sajgást érzett mellkasában, mikor Beth kék szemeibe nézett. Aggódott érte…
- Elértük a partot… - megköszörülte a torkát. – Az első csónakkal fog kimenni… Valerie és Nathan majd elkíséri, nekem a legénységgel kell maradnom.
- Ez érthető… - válaszolt Beth, fejét lehajtva. Szemeit összekulcsolt kezeire szegezte.
Ha most az a rész jön, hogy el kell búcsúznia, ő inkább meghal! Nem fog menni! Ránézni a férfira nem mert, tudta, hogy akkor minden, eddig oly’ sikeresen fenntartott büszkesége romokban heverne… a végén pedig még könyörögne is… olyasmiért ami soha az életben nem lehet az övé. Tisztán és érthetően a tudomására hozta, hogy nem kér tőle semmit, szóval kár lenne a már amúgy is összetört lelkét önként átnyújtania, hogy véglegesen porrá zúzza…
- Nos… akkor én… azt hiszem, megyek is. Minden jót.
-Várj… várjon…
Rhys keze már a kilincsen volt, úgy fordult vissza a lány felé. Beth ujjait lehunyt szemeire nyomta. – Ha esetleg… ha esetleg nem maradhatok a szigeten, akkor… megkérhetném… megkérhetném, hogy…
- Emiatt nem kell aggódnia! Egyetlen embert sem küldtek még el innen.
- De ha mégis…
- Ne féljen! Jack pillanatok alatt megkedveli magát, higgye el!
Beth rámeredt. Két részre szakadt! Az egyik inkább csendben maradna, és hagyná, hogy a férfi kisétáljon a kabinból… és az életéből… A másik viszont vitatkozna… a második volt az erősebb.
- Akkor miért vagy ilyen hűvös velem? – kérdezte remegő hangon.
Rhys szemei megvillantak, állkapcsa megfeszült, fejét egy picit megemelte, testtartása feszültté vált. – Ebbe most nem fogok belemenni!
- Csak mert tudod, ellentmondásos! – emelte meg a hangját, megakadályozva, hogy a férfi elforduljon tőle. Rhys összevonta szemöldökeit.
- Mégis mi? – morogta oda.
Beth keresztbe fonta karjait mellkasa előtt és nagyon nem érdekelte, hogy a férfi tekintete egy pillanatra lentebb csúszott az arcáról.
- Azt mondod, hogy az a Jack rögtön meg fog kedvelni… - tegezte le már csak azért is. – Te viszont közelebb sem jössz három méternél! Nem értem az összefüggést…
- Itt most nem rólam van szó! – mondta zavartan.
- Valóban? – kérdezett vissza ismét. – Mondd el, hogy mit hibáztam, nehogy Jacknél is elrontsam ugyanazt…
- Nem rontottál el semmit!
- Ó tényleg? – nagyon közel volt már ahhoz, hogy eszeveszettül kiabálni kezdjen. Nem értett semmit! Egyszerűen nem értette, hogy mi baja vele, mit csinált vagy mit nem csinált… És még elmondani sem képes! Kész röhej. – Mert én nagyon úgy veszem észre, hogy hibáztam… valamit nagyon elhibáztam… és most ezért kerülsz engem…
- Egyszerűen nem kellesz nekem! – fakadt ki Rhys. Beth-ben a levegő is benn akadt egy pillanatra, szája tátva maradt egy kicsit. Minden erő elszállt belőle, pislogni is alig volt energiája… úgy érezte menten megfullad, és senki sem fog rajta segíteni…
Rhys, bár egy rohadéknak érezte magát, mégis erőt vett és közelebb ment. A lány érdekében!
- Te most komolyan gondoltad, hogy lehet kettőnk között valami?
Elizabeth annyira ledöbbent, hogy szólni sem tudott. Fájtak a szavai, átkozottul fájtak, de már sírni sem volt kedve… semmihez nem volt kedve… Csak lemerevedve nézte az előtte álló férfit, és egyre inkább az járt a fejében, hogy képes volt odaadni magát egy ilyen alaknak. Persze nem történt meg, de ha rajtuk múlik…
- Több hónapja a tengeren vagyok… - folytatta Rhys kíméletlenül, közben ő is úgy érezte, hogy amint kilép ezen az ajtón darabokra fog törni. – kellett egy kis szórakozás…
- Egy kis szórakozás… - suttogta a férfi szavait és hátrált egy lépést.
- Ha komolyan vetted a szavaimat, sajnállak…
- Azt mondtad… azt mondtad, hogy nem tudnál bántani… - nyögte elvékonyodott hangon.
- Miért, most bántottalak? – kérdezte, miközben gondolatban fejbe lőtte magát, amiért így bánt a lánnyal.
Beth felnézett rá, és abban a pillanatban egy könnycsepp gördült le hófehér bőrén.
- Ha megütöttél volna… kevésbé fájt volna, mint ez, amiket most mondtál… - suttogta, és felkapva a szék támlájáról a ruhát, kimenekült a kabinból.




Az öböl harsány színei, szinte elvakították Beth-t. A Nap ragyogóan sütött, a még felfedezetlen, vad, buja növényzet smaragd színben tündökölt, a part homokja pedig szemkápráztatóan fehérlett. A vízről nem is beszélve. A halványkék szín, egy kis zöld árnyalattal, mesebeli hangulatot ébresztett egy olyan idegen számára, mint Beth. Nem akarta elhinni, hogy ilyen gyönyörű hely is létezik.
Az égen hatalmas, hófehér bárányfelhők úsztak, s néha sirályok rikoltása hallatszott, beleveszve a megnyugtató morajlásba, mely a tenger felől jött.
Már messziről is látszott, hogy az emberek nagy része kiözönlött a partokra, és kiabálva integettek a hazatérőknek. Ahogy egyre közeledtek, a tömeg egyre hangosabb lett. Beth gyomra diónyira szűkült. Szemei furcsán égtek, bár tudta, hogy ennek az előbbi sírás volt az oka. Miután kiszaladt a kabinból, ott hagyva a férfit, egyenesen Valerie-hez szaladt. Ott elsírta magát, de már előre látta, hogy éjszaka kiadós zokogásban lesz része…
A ruha, amit Valerie segített felvennie, halvány rózsaszín volt. A szoknya része nem volt túlzottan terebélyes, ahogy azt elvárná egy elit angliai, de nem is volt baj. Beth örült, hogy nem kell külön odafigyelnie még a ruhára is. Az ovális alakú nyakrészt, apró, fekete csipkével szegélyezték, ahogy a könyökéig érő ujj széleit is. A ruha felsőrésze szépen simult alakjára, semmi díszítés nem tarkította, csupán két, oldalról befutó csínosító varrás, amit ki is emeltek egy-egy fekete szalaggal. Beth-nek tetszett, nem volt annyira kirívó…

A csónak lassan megállt a homokban. Tim, és egy másik férfi kiugrottak a csónakból, majd megragadva az orránál, kihúzták a szárazföldre. Valerie vidáman kacagott közben, majd mikor végleg megálltak, egy mozdulattal kilépett belőle. Beth követte a példáját. Szívét először szúrós félelem, majd megkönnyebbülés öntötte el a mosolygós arcok láttán. Valerie, akit csak ért magához ölelt és cuppanós puszikat nyomott az arcokra. Beth megilletődve fordult el, hogy segítsen Nathannek kiszállni.
- Mindig ezt csinálja! – morogta oda Nathan, összevont szemöldökkel figyelve, ahogy Valerie-t szoros ölelésben részesíti egy igen fiatal férfi.
- Nem kell aggódnod… túl fiatal hozzá! – súgta vissza mosolyogva Beth.
- Gondolod? – húzta el a száját.
- Val! Val!
Beth érdeklődve figyelt fel, egy sötétszőke lányra, aki ugrálva integetett a nőnek. A haja hátközépig ért, finom hullámokban takarva. Arcán boldog mosoly ült. Valerie, amikor észrevette, szintén felkiáltott.
- Jane!
Elizabeth gyomrában rögtön felfordult minden. Tehát ő lenne az. A kis Jane…
A lány és Valerie megölelték egymást. Beth aggódva figyelte, hogy Rhys pont ebben a pillanatban ért partot. Nem fogja tudni elviselni a látványt, ha most odamegy a lányhoz és mindenki szeme láttára megcsókolja! A sírás határán állva meredt a férfira, aki kívánsága ellenére mégis Jane felé indult.
- Gyere, menjünk közelebb! – mondta Nathan.
Beth, botladozva, de engedelmeskedett. Szíve egyre csak összébb facsarodott, ahogy közelebb ért a lányhoz. Rhys ránézett, aztán újra visszafordította tekintetét Jane-re.
- Azért hagyj belőle nekem is, jó? – szólt oda Valerie-nek. Jane szélesen vigyorogva megfordult, majd egy sikítás kíséretében a férfi nyakába vetette magát. Rhys nevetve karolta át a derekát és a lendület miatt megfordult egyszer a tengelye körül.
Beth úgy érezte, hogy kalapáccsal döngölik a mellkasát… alsó ajkát fogai közé harapta, úgy figyelte tovább némán a kibontakozó jelenetet… na már csak a csók hiányzik…
Rhys letette a lányt a földre, majd két keze közé fogta arcát. – Öregedtél, mondták már?
Jane kinyújtotta a nyelvét, és hátat fordított neki, miközben könyökével hasfalon vágta, Rhys pedig köhögő rohamot kapott.
- Szóval újra itt! – fonta keresztbe Valerie a karjait. – Már nem is bánom… Tudod Jane, a bátyád egy idő után elég idegtépő és elviselhetetlen tud lenni… igaz, Rhys? – pislogott fel a férfira egy bűbájos mosoly kíséretében.
A kapitány csak morgott valamit az orra alatt.
Beth kezdte sejteni, milyen lehet, ha egy emberbe belecsap a villám…
A húga? De hát… te jó ég!
Végül is… ha csak egy kicsit is szemügyre veszi, felfedezhetőek a hasonlóságok. Acélszürke szempár… ugyanaz a sötétszőke hajárnyalat… még a vonásaik is rendkívül hasonlóak…
Tehát… Jane és Rhys… csak testvérek!
Ó a francba, kit érdekel ez? Alig tíz perce még amiatt sírt, hogy a férfi a legutolsó önbecsülésének darabkáját is földbe tiporta… mit érdekli őt, hogy a húga vagy sem?
- És benne kit üdvözölhetek?
Beth csak néhány pillanat után döbbent rá, hogy egy népes társaság figyelemének központjában áll. Zavartan elvörösödött, mikor belenézett a nő barátságosan csillogó szürke szemeibe… akárcsak a bátyjáé…
- A nevem…
- Elizabeth Noell. – szakította félbe Rhys. – Megmentette az életünket, ezért cserébe elhoztuk ide.
Elhoztuk! Nem elhozta, gondolta keserűen Beth.
- Ó.
Jane kedves mosolya kíváncsiságot is tükrözött, ahogy szeme ide-oda cikázott bátyja és a lány között. Csak ne vegyen semmit észre, imádkozott magában Beth. Bár ahogy viszonozta Jane pillantását, ugyanúgy érezte magát, mint amikor Rhys vizslatta, olyan szemekkel, mintha bármit ki tudna olvasni a fejéből…
- Nos… - szólalt meg vontatottan, majd végleg elszakította pillantását Beth-ről. – Jack már vár ránk… - karolt bele a bátyjába. Elindultak, Valerie pedig Elizabeth mellé lépett, segíteni Nathannek. Bátorítólag rámosolygott a lányra. Beth a kastély nagyságú erődítményre nézett, s nagy levegőt vett. Ha már idáig eljutott, nem futamodhat meg!



A „kastély”, ahogy az itt lakók nevezték, egyfajta központ volt a szigeten élőknek. Tömör, szürke kőből épült, amit furcsállt is, mivel elég szokatlan jelenség volt, ezen a szigeten. Bár ki tudja, miket rejt ez az esőerdő nagyságú, felfedezetlen rész…
Valerie elmondása szerint a nagy teremben tartották a fontosabb megbeszéléseket, és ünnepeket. Calico Jacken, és még néhány, sokkal öregebb kalózon kívül, csak a személyzetnek beállt emberek éltek az épületben. A többiek fából épült házakban, amit ízlésük szerint alakíthattak, formálhattak. A hallottak alapján megtudta, hogy több évszázaddal ezelőtt kezdtek bele az építésébe, és mindig az adott kalóz folytatta a munkálatokat, aki épp „hatalmon” volt. Mindenki adott bele egy kicsit, fejlesztett rajta. Ez meg is látszott a stílusok keveredésén. A gótikus egyszerűség, középkori, tömör falak, hosszúkás, karcsú ablakok és egy-két torony. A barokkra jellemző vidám, kacskaringós díszítések a falon… Nagyon úgy látszott viszont, hogy Calico uralma alatt élte fénykorát.
Ahogy beléptek a tölgyfa ajtón, rögtön több fokot csökkent a hőmérséklet. Beth döbbenten nézett körül. A nagy terem – amit már Valerie is említett – legalább akkora volt, mint a Cherboury-ban látott bálterem… ha nem nagyobb. Vörös szőnyeget terítettek le, szinte kettészelve a termet, hogy aztán a lépcsőhöz érve, felfusson a lépcsőfokokra, amik a közepén, háromfelé ágaztak el. A falakat körbe, hatalmas, felbecsülhetetlen értékű olajfestmények borították, mind egy-egy személyt ábrázoltak. Nőket, férfiakat vegyesen. Már csak maga az arany keret többet ért, mint az ő, egy évtizednyi fizetése!
A bejárattal szemben, a lépcső mögött, egy hatalmas, több kazettából álló üvegablak állt, mely színes mozaikdarabkákkal volt kirakva. Legendás isteneket, a mondavilágban élő csodalényeket ábrázoltak…
A nagy termemben, három-három vastag kőoszlop állt, mely a felső szint folyosóját tartotta. A korlát aranyozott kovácsoltvasból volt, mely tompán verte vissza a fényt.
Mikor felnézett, a levegő is benne akadt… a festmény, mely az egész plafont beterítette, olyan élethű volt, hogy azt hitte az alakok abban a szempillantásban, lelépnek róla. Tengeri csaták, tengeri szörnyek, kalózok, szirének… meseszép volt… Egy-két ember le is pillantott, mintha egyenesen ő rá néznének, és tudnák ki ő, honnan jött…
Jane egyenesen a lépcső felé indult, maga után húzva Rhyst is.
Beth nem győzött csodálkozni ekkora gazdagság láttán. Nyilván biztosan közre játszott maga a tény, hogy kalózok nyüzsögtek a szigeten, és szinte idehordták az összes elrabolt, lopott kincsüket…

A felső szint is ugyanolyan fényűzően volt berendezve, mint a nagyterem.
Portrék függtek a falakon, a vörös szőnyeg a lábuk alatt futott, és mindenhol aranyba ütközött. A gyertyatartók a falon, a képkeretek, az oszlopokon felfutó borostyánlevél…
A falakat néhol színes faliszőnyeg borította. Csak találgatni tudott, hogy a vastag faajtók, és szűk ugyanakkor meredek lépcsősorok merre, hova vezetnek.
Jane, egy kétszárnyú ajtóhoz ért, aminek az egyik szárnya már nyitva volt. Kopogás nélkül sétált be, a többiek pedig követték. Beth maga elé engedett mindenkit.
Térdei remegtek, tenyere izzadt, hajszál híján elájult…
Az ajtóval szemben, vállmagasságú kandallóban ropogott a tűz. Mint oly sok minden, ez is fekete márványból készült. A padlót, bordó perzsaszőnyeg borította, melyen szögletes rózsa, és levél motívumok voltak. Jobb kézre az egész falat, ablakok borították, előttük fátyolszerű függöny, és mélyzöld, bársonysötétítő, melyeket két oldalra kihúztak, és óarany függönyzsinórral fogtak össze.
A másik oldalon könyvespolcok, fel egészen a több méter magas plafonig… Beth már ott tartott, hogy tátott szájjal nézi a köteteket… vastag gerincüket, az aranyozott betűket… Egy kerekes létra állt a sarokban, a polcok előtt asztal, amit tizenkét faragott támlájú szék vett körbe.

A kandalló előtt egy férfi állt, háta mögött összekulcsolt kezekkel. A tüzet nézte, de amint belépett az ajtón, feléjük fordult. Az ötvenes évei elején járhatott, szemeinél és szája körül elmélyültek a ráncok. Vállig érő, fekete, kicsit hullámos haját összefogta hátul, amibe itt-ott ősz tincsek vegyültek. És ugyanilyen árnyalatú körszakálla.
Első ránézésre egy magas lehetett Rhyssal. Széles vállai voltak, kidolgozott felsőteste, melyet egy tört fehér ing, és sötétszürke zakó alá rejtett. Mégis, leginkább a szemei fogták meg, melyek ravaszul csillogtak. Mindenkire olyan áthatóan figyelt, mintha egyetlen pillantásával el tudná érni, hogy kinyíljon egy kis kapu. Egy kis kapu, mely mögött a tudat lakik, és a gondolatok. Közelebb sétált a kis csoport felé. Tartása és járása egy uralkodót idéztek. Ha nem ilyen kedves kifejezés ülne az arcán, félelmetes lenne.
A férfi szeme megállapodott Rhyson. Napsütötte arcán széles, szívből jövő mosoly terült el.
- Örülök, hogy épségben visszatértél! – mondta, majd kitárva karjait átölelte Rhyst. Hangja mély volt, kellemes tónusú. Andalító hatása volt… Beth-t ez úgy érte, mintha ha a helyére kattant volna valami… mintha…
- Egyedül nem ment volna. – válaszolt Rhys és arrébb húzódott. Arcán neki is az a fajta mosoly ült, amit régen nem látott, fontos személy találkozásánál vesz fel az ember. Persze mindezt öntudatlanul, szinte „reflexszerűen”.
- Igen, hallottam, hogy Cherboury-nál elfogtak… nem mondom, jól ráijesztettél mindenkire!
- De hiszen szeret a figyelem középpontjában állni! – szólt közbe Jane gonoszul vigyorogva.
Rhys átölelte a húga nyakát, és magához húzta. – Persze rengeteget segített nekünk Miss Noell… ha ő nincs, már rég bitófán lógnánk…
- Miss… Noell? – ismételte meg a nevet Jack, furcsán rekedtes hangon.
Rhys bólintott, majd kezét nyújtotta Beth felé.

Beth a férfi kezébe helyezte remegő ujjait és előrébb lépett. Most már tényleg nagyon rosszul volt. Minden egyes porcikája remegett… Nem tudta mire számítson. Rhys átadta kezét Jackébe. Villámcsapás… ahhoz fogható érzés hasított a gyomrába…
Szíve hatalmasat dobbant, már-már a fájdalommal volt határos, mikor belenézett a kalóz szemeibe. Többször is pislognia kellett, hiszen… mintha csak… tükörbe nézett volna. Ugyanaz a vágású szem… ugyanaz az égszínkék…
Jack várakozó, kíváncsi mosolya lassan lehervadt az arcáról. Szorítása, amellyel kezét tartotta megerősödött. Minden szín kifutott arcából, ijesztően sápadt lett. Kétségbeesetten pásztázta a lány arcát, ajkai megremegtek, mintha mondani akarna valamit, de nem tudja megformálni a szavakat.
Kék szemeivel úgy nézett le rá, mintha csak kísértetet látna… Aztán megszólalt. Hangja meggyötört, nagy kínoktól terhes volt… Beth mégis beleremegett a lágyságába, ahogy kiejtette a nevet.
- Katherine?
A teremben nyomasztóvá vált a csend. Mégsem érzékelte, csak előre tudott figyelni, pontosabban arra a férfira, aki most a kezét szorongatta… kétségbeesetten!
Kék szemeiben – amelyek szinte megkülönbözhetetlenül hasonlítottak az övéire – határtalan fájdalom csillogott. Miért? És… honnan tudja, hogy ez is az ő neve?
- Ez… ez a második nevem… az… az édesanyám után… - szólalt meg alig hallhatóan. Gyomra diónyira szűkült, torkában elviselhetetlen gombóc nőtt, alig kapott levegőt.
Jack keze elengedte az övét és leejtette maga mellé.
- Az édesanyád után… - ismételte meg rekedten.
Elizabeth aggódva figyelte, ahogy hátrál néhány lépést. Görcsösen hajába túrt, nem érdekelte, hogy teljesen szétzilálja összefogott tincseit. Folyamatosan rázta a fejét, maga elé meredve. Egy pillanatra még visszanézett rá, arca fájdalmas grimaszba torzult.
- Elnézést… - motyogta, és elindult. Megállíthatatlanul tört utat magának a némán állók között és egyenesen az ajtóhoz menekült. Beth szíve szaporábban kezdett verni, mikor meglátott egy arany medált a férfi nyakában, mielőtt eltűnt volna az ajtó mögött. Pontosan ugyanolyan volt, mint amit ő is hordott…
Gondolkodás nélkül indult el ő is.
- Beth! – fogta meg Rhys a karját, de ő egy mozdulattal kiszabadította magát a fogságból és ment tovább. Kiért a folyosóra. Még láthatta, ahogy Jack befordul egy ajtón.
Ismeri az édesanyját! Ismeri! Ebben olyan biztos volt, mint abban, hogy itt áll a szigeten. És bármibe is kerül, ő kideríti! Ki fogja deríteni!



Jack úgy érezte magát, mintha fuldokolna, több méter mélyen, ráadásul valami húzná is lefelé!
Lábai úgy remegtek, mint amikor először támadta meg egy kereskedő hajóját.
Felpillantott.
A kandalló felett egy olajfestmény függött… A nő éjfekete tincseit kontyba tűzte fel, sötétbarna szemei, szerelmet és odaadást ígértek. Szája titokzatos mosolyra görbült.
Katherine…
Az emlékek fájdalmas hullámokban törtek rá, szinte agyonnyomva őt. Feléledt benne minden érzés, a veszteség súlya és az elfojtott vágyak, melyeket eddig sikeresen legyőzött… Istenem, bármit megtenne azért, hogy visszakaphassa! Hogy újra a karjaiba zárja! Hogy hallhassa a hangját, érezhesse a jázminhoz hasonló illatát, bőrének melegét… Három teljes évig kereste… három átkozott évig! Ez idő alatt egyre inkább tönkre ment lelkileg! A végére már direkt kereste a bajt, nem érdekelte, hogy milyen állapotban van a hajó vagy a legénység, szándékosan támadott, akármilyen hajóról legyen szó. Aztán Anne nem engedte, hogy többet hajóra szálljon… nem mintha olyan állapotban lett volna.

Nem tudja, hogy mennyi idő telhetett el, mire nagyjából felépült abból az állapotból, amibe került… Egész nap egy sötét szobában kuporgott, senkihez nem volt hajlandó hozzá szólni. Később Rhys volt az, aki kiemelte ebből a sötét gödörből, de ez mit sem változtat a tényeken. Magát hibáztatta. Biztos volt benne, hogy mondott valami olyasmit, amivel megbánthatta. És ezért ment el. Inkább elment, minthogy mellette maradjon…
És most, hogy megjelent ez a lány… ugyanazokkal a vonásokkal, hanggal… az apró rezdülései is őt idézik fel benne… csak a szeme… csak a szeme olyan, mint az övé…
Istenem, van egy lánya! Ezzel pedig mindenre választ kapott, ami valaha megválaszolatlan kérdés volt! Katherine az utolsó hetekben állandóan a család felől kérdezgette. Hogy miért nem állapodik meg, miért kel mindig útra, hiszen ezzel az életét kockáztatja. Miért nem vállalnak gyereket?

Ő pedig mindig azzal válaszolt, hogy nem bírná elviselni a bezártságot… gyereket meg aztán végképp nem. Mert tudta, hogy nem lenne jó apa…
Mindent elrontott! Mindent! Ő kergette el maga mellől, mert nem bírt erőt venni magán, hogy ott hagyja a bolyongó életet!
Pillantását elszakította a festményen mosolygó nőétől és az ablakhoz lépett. Rátámaszkodott a párkányra, homlokát a hideg üvegnek nyomta…
Még mindig tisztán emlékezett az első találkozásukra. Tizenhat év után is…
Wareham-ben tartotta Lord Noell a bált. Éjfélkor akarta bejelenteni lánya eljegyzését, amiről Katherine semmit sem tudott akkor.
Ő és a legénységből néhány férfi, szórakozásból besurrantak a rendezvényre. Mivel maga is nemesi felmenőkkel büszkélkedhet, tudta, hogy kell megjelenni egy ilyen eseményen. Az első percben, ahogy belépett észrevette őt. Annyira kitűnt a tömegből! Nem csak a tökéletes testével, vagy a mesterkéz által készített ruhája, frizurája miatt… a szemei voltak azok, amiért más volt, mint a többiek. Leginkább egy vadmacskához hasonlított. Egy vadmacskához, akit bezártak. Egyáltalán nem illett oda. Arckifejezéséből és tartásából ítélve, nagyon unhatta már a női vendégek üres csacsogását, és az állandó, rosszindulatú pletykák áradatát.
Éjsötét szemeivel játszadozva mérte végig, valahányszor közelebb és közelebb ment hozzá.
Amikor először kérte fel táncolni, tiltakozás nélkül kezébe adta az övét. Pedig nagyon jól tudta, hogy nincs rajta a vendéglistán.

Mindig az a furcsa vágy söpört végig rajta, akármikor a szemébe nézett, hogy kell neki! Lelkestül, testestül! Pedig ő nem volt az a könnyen szerelembe eső fajta! Imádta a nőket, de hát ki nem? Ám ez egyáltalán nem jelentette azt, hogy szerette is őket… ezt a nőt viszont…
A zene véget ért, neki pedig muszáj volt elengednie…
Hogy aztán minden második táncot újra vele járja. Sejtette, hogy egyre nagyobb feltűnést keltenek, de valahogy nem érdekelte. Egyiküket sem! Könnyedén megosztották egymással még a legféltettebb titkaikat is, mintha már több éve ismernék egymást… Nevetve szórakoztatták a másikat, és mindkettőjüknek ugyanaz lobogott a szemükben: „Akarlak!”
Az éjfél lassan elérkezett, mint valami tündérmesében. A táncosok mind megálltak, és a kisebb emelvény felé fordultak, ahova Katherine apja lépett. Mellette egy vörös hajú, szeplős férfi állt, bambán előre meredve. Még mindig emlékezett arra, milyen kétségbeesetten ragadta meg a lány a kezét, mikor az apja bejelentette, hogy eljegyezte azzal a vörös férfival. Hogy milyen ijedt volt a tekintete… Abban a pillanatban eldöntötte… rájött, hogy mit kell tennie.
- Gyere velem!
Katherine zihálva meredt az üvegajtóra, ami nyitva állt. Kint álltak a kertben, telihold volt.
- Eljegyeztek! – válaszolt remegő hangon.
- És ez téged boldoggá tesz?
Katherine felnézett rá, majd könnytől csillogó szemekkel megrázta a fejét.
- Nem…
- Akkor tarts velem!
Szinte látta maga előtt a jelenetet, ahogy kinyújtja a lány felé a kezét, Katherine pedig egy nagy sóhaj kíséretében elfogadja…
Szerette őt… tiszta szívéből… több éven át… és az idióta kijelentései miatt mégis ő maga üldözte el… Mi a francot tett?
Bármit megadott volna azért, hogy visszaforgassa az idő kerekét, hogy mindent újra kezdjen. Persze megint magával hozta volna, de mindent másképp csinálna… De nincs meg hozzá a hatalma… ezért kell bűnhődnie…
- Maga ismerte az anyámat? – szólalt meg egy halk hang a háta mögül, visszazökkentve őt a valóságba.
Hogy ismerte-e? Jobban, mint bárki más ezen a földön… jobban, mint a lánya… az ő lánya…
Megfordult, majd Elizabeth szemeibe nézett.
- Igen… - bólintott.

Látta a lányon, ahogy megremeg az ajka, szemei felcsillantak… Ahelyett, hogy kérdés özönnel árasztotta volna el, megemelte mindkét kezét, s a nyaka mögé nyúlt. Egy ideig így maradt, majd mikor ismét felnézett, egy láncot tartott a kezében. Egy vékony aranyláncot, amin egy – szintén aranyból készült – medál lógott.
Jack a sajátjához emelte ujjait, s tenyerébe zárta azt. Tudta, hogy a lány medáljában is ugyanaz a miniatúra van, mint az övében. Hiszen csak két példányt csináltatott…
- Az édesanyám… sohasem beszélt az apámról… - remegett meg a hangja. – Maga esetleg tudja, hogy miért?
Jack csendben maradt. Ez a mondat nagyon fájt neki. Miért nem említette meg a közös gyermeküknek soha, hogy ő kicsoda? Hogy egyáltalán él? Ennyire meggyűlölte volna?
Némán megrázta a fejét.
Beth közelebb lépett egyet.
- Kislánykoromban mindig azt képzeltem, hogy egy nap majd eljön egy férfi… az apám… aki kiemel majd minket a nyomorból… Ön szerint miért nem jött?
Jack ismét megrázta a fejét.
- Talán, mert nem tudta, hol van az édesanyád… bárhol kereste, bármeddig… nem találta. Talán anyád sem szerette volna, hogy rátaláljon.
Beth rámeredt. Még közelebb lépett.
- És ez a férfi… szerette az anyámat? – kérdezte alig hallhatóan.
Jack ökölbe szorította kezeit, állkapcsát megfeszítette. Szemeit a földre szegezte. – Egészen biztosan… halálosan szerette…
Csend.

Egy végtelennek tűnő pillanatig azt hitte, hogy a lány elment. Ugyanúgy, akárcsak az anyja. Csendben, szó nélkül, nem hagyva semmi üzenetet. Aztán mégis hallott valamit. Szipogást?
Lepillantott Beth-re. Fejét lehajtotta, egyik kezét, melyben a láncot szorongatta, szája elé emelte, hogy megpróbálja visszatartani a sírást. Könnyei, apró gyémántokként peregtek le hófehér bőrén.
- Maga az apám? – nyögte ki végül két levegő vétel között. Nem nézett rá, még csak nem is adta jelét annak, hogy a közeljövőben szeretne felnézni rá.
Jack a lány arcához emelte kezét, és két ujja közé fogva egy rakoncátlan tincset, a füle mögé simította.
- Tudom, hogy hibáztam – csuklott el a hangja. – És nem hozok fel mentséget a tettemre, azon kívül, hogy szerettem… de esküszöm, hogy nem tudtam rólad semmit… - suttogta megtörten.
Beth felnézett rá, alsó ajkát fogai közé harapta. Jack pedig nem bírta tovább, magához húzta és szorosan átölelte. A lány karjai szoros indákként tekerték át a derekát, ujjaival a zakójának hátuljába kapaszkodott és most már meg sem próbálta elfojtani zokogását. Állát a lány fejére támasztotta, és nagyot sóhajtott. Gyöngéden simított végig a hátán, vigasztalón.
- Miért… nem találkoztunk, ha… hamarabb? Akkor… akkor talán még… ma is… élne… - hüppögte a férfi mellkasába, miközben úgy szorította a zakóját, mintha bármelyik percben eltűnhetne.
- Ha tudtam volna, hogy merre vagytok, hidd el, egészen biztosan segítettem volna… hidd el…
Elizabeth csak bólogatott.
- Szeretnék… szeretnék mindent megtudni… - szólalt meg, mikor nagyjából már megnyugodott. Légzése még akadozott, szemei úgy égtek, mintha bármelyik pillanatban lángra kaphatnának. Kezei és térdei remegtek, ugyanakkor az volt az érzése, hogy végre tudja magáról, hogy kicsoda. Nem csak egy kósza szál az élet hímzett abroszán.
- Este mindent elmondok… de utána te is elmondasz mindent… őszintén!
Beth egy pillanatra beleremegett a gondolatba. Mindent. Vajon mit fog szólni az apja a „Harper-részhez”? Meg fogja vetni, mindazért, ami történt vele?
Rhys sem nézett rá undorodva, mikor megtudta az élettörténete nagyobb részét…
„persze, azért is mondta, hogy nem kellesz neki!”
Nem, Rhys érthetően a tudomására hozta, hogy nem kíván többet részt venni az életében. És ezt el kell fogadnia. Így vagy úgy. Megtalálta az apját. Van kiért élnie. Kell-e ennél több?
Felsóhajtott.
Nem. Nem kell több.
De helyettesítheti-e az apja egy olyan férfi szerelmét, akit soha az életben nem kaphat meg?