Kalászkirály, és a martalócok

Aceras király sebesen száguld, repíti őt az elkeseredés, az indulat. A ló kimerültsége téríti magához. Körülnéz. A Nap eltűnőben a fák között. Leszáll a verítéktől csatakos állatról, aztán farára csap. Rendes jószág ez, hazatalál.
Keserűen indul tovább, gyalog vág neki a világnak, akárcsak jó fél éve, tavasszal. Mégis, minden mennyire más. Akkor az életét féltette legjobban, most pedig az élete érdekli legkevésbé. Alonira gondol, akit jobban imád bárki másnál, aki egy szóval se tartóztatta. Etimára, akit úgy szeret, mint a saját anyját szerette, mégis elkergette. Életében először érezte, mit jelent tagja lenni egy családnak, és életében először érzi, mit jelent elveszíteni azok szeretetét, akiket ő is szeretett. Nem tudja, mit követett el. Úgy érzi, eltört benne valami, ami soha nem fog összeforrni. Mennyire más lett az erdő. Milyen szomorúan hullik le egy-egy falevél. Jobbra elöl ág reccsen. A király odapillant, tenyere rásiklik a kard markolatára. Egy őz riadt meg a jöttére. Inaló teste hamarosan eltűnik a lassan feketévé váló fatörzsek között. A király komoran tekint a tenyerére. Lám, nincs egyedül. Vele van a legjobb barátja, aki soha semmiért nem tesz neki szemrehányást, aki soha nem kergeti el, és akit ő se hagy el, amíg csak él. Zangean kardja.

Letér az útról, elindul az állat után. Nem azért, hogy elejtse, hanem mert nem akar emberekkel találkozni. Nem jut messzire, a fák között kevés a telihold fénye. Megbotlik, belegurul egy avarral teli kiszáradt árokba. Ott alszik.
Szuszogó hangra ébred. Felnyitja a pilláit, egy vaddisznó szemez vele. „Röf” lepődik meg az állat. „Röf” köszön vissza a király illedelmesen. A vaddisznó szemmel láthatóan elgondolkodik ezen a válaszon, majd békésen megfordul, tovaballag. Kalászkirály megvárja, amíg az állat kellő távolságra ér, aztán lekapkodja magáról a ruháit. Kirázza belőlük a hangyákat, rovarokat, lesöpöri őket a testéről is, majd visszaöltözik. Az ország területének nagyobb részét erdő borítja, végtelen, akár a tenger. Domb, völgy, domb, völgy váltakozva hullámzanak a király csizmája alatt. A sok gyaloglás miatt szomjúságot érez, de nem talál vizet. Dél körül a gyomra jelez, hasztalanul. Az őszi erdőben nem sok táplálékot talál, csak gombákat, de azokat nem ismeri.
Másnap reggel okosabb. Levetett ingével szüreteli a növényeken gyöngyöző harmatot, aztán a szájába csavarja. A rengetegben szelídek az állatok, sokuk még életében nem látott embert, de tartanak az ismeretlentől. Pár lépésnél közelebb nem engedik magukhoz. A férfi tudja, hogy egyszerű kihegyezett dárdával nem sok keresnivalója van. A dobás ereje kevés ahhoz, hogy fa belehatoljon az eleven húsba, csak elriasztja a vadat. Dobófát vág magának, rövid vastag rudat, aminek súlya van. Megközelíti a madarat, hozzávágja a fát, majd lerohanja. Hetedik próbálkozásra sikerül egyet elejtenie, ami valamivel kisebb, mint a fácán, de nem ismeri. Egész nap a véres húst rágja.
Két hét alatt leadja azt a kis zsírt, amit felszedett magára a tanyán, újabb hét múlva orgonasípként állnak ki a bordái, az arca beesik, de annyi élelmet mindig talál, hogy nem veszíti el az erejét. Délelőtt látja meg a kunyhó romjait.

Kiér a fák közül, egy apró felszántott tisztás pereméhez, aminek közepére a kunyhót ásták. Csupán egy jókora gödör maradt a helyén, belehullva a gerendák üszkös maradéka. Alja méternyi mély lehet, ami azt jelenti, a gazdájának voltak falépítéshez szükséges fémszerszámai. A gödör mellett sertésól, istálló maradéka, a rablók felgyújtották mindkettőt, talán kincset kerestek.
A férfit pillantja meg először az udvaron, a kúttól ötlépésnyire. Hiányzik a feje. Aztán a lányát, mellkasán széttépett inggel, derekára gyűrt szoknyával, elvágott torokkal. Olyan tizenkét éves lehetett. Megleli egy fiatalasszony testét is mintegy húsz méterre a háztól, valószínűleg menekülni próbált. Ruhái letépve mellette hevernek. Meggyalázták, megfojtották. A király körbejárja a házat, az ólat. Mindenhova benéz, de több embert nem talál, pedig az egyik fa törzse nagy darabon véres. Ellenben lapátra bukkan a szántóföld szélénél. A ház mögé ássa a gödröt. Miután végez, kimászik.

Ekkor veszi észre az elsőt. Csapzott bundája harcról árulkodik, óvatosan, szimatolgatva fürkészi a férfi hulláját. Lép párat, a király láttán megtorpan. Farkasszemet néznek. „Hamar ideértetek” gondolja szomorúan Aceras. Nem kell látnia a többit ahhoz, hogy tudja, ott vannak ők is. Ott a fák között. Belehúzza halottakat a verembe, bár tudja, nincs sok értelme, a farkasok pillanatok alatt kikaparják a puha földet. Visszamegy a nő ruháiért. Egy ing, felső-, és alsószoknya, valamint egy zsinórdarab. A zsinórdarab felkelti a figyelmét, elrakja az övébe, a többit bedobja a gödörbe, betemeti az egészet. Iszonyatosan szomjas. A kúthoz megy, felhúzza a vödröt, aztán öklendezve visszaejti. A vödör vizében egy csecsemő teste fekszik, a feje szétloccsantva. Már érti a fatörzsön lévő vérfoltot. Amikor jobban van, kiássa a halottakat, felhúzza a vödröt, a csecsemőt az anyja karjaiba helyezi. Körülnéz, megoldást keresve. Már három farkas várja, mikor hagyja el végre a tanyát. Csipkebokrot fedez fel jó nagy tövisekkel. Kivágja, ráhelyezi a holttestekre, aztán betemeti a vermet. Miután végez, négyzetméterről négyzetméterre vizsgálja meg a talajt, elindul a lábnyomokat követve. Egy bekötőösvényen át az országútra jut. Éjszakára visszahúzódik az erdőbe aludni, reggel siet tovább.

Második nap délben embereket lát az út mentén falatozni, mellettük három ló áll kipányvázva. Azok is észreveszik őt, de miután látják, hogy egyedül van, nem zavartatják magukat. Közelebb érve ismeri fel a hét férfin Godor katonáinak kopott barna egyenruháját. Két martalóc neki háttal ül, kettő balra, kettő jobbra, egy szemközt. Úgy tűnik, ő a legmagasabb rangú. Kardját a háta mögé tolva lép hozzájuk.
- Jó napot kívánok, tiszt urak!
- Mit akarsz? – válaszol az egyik bal oldali. – Tűnj el, ha kedves az életed!
- Szeretnék beállni katonának, de nem tudom, hol kell jelentkeznem.
- Nem való az jobbágynak.
- Nem vagyok én jobbágy, fegyverem is van. – Húzza ki hüvelyéből kardját a király. – A gúnyát egy tanyán rekviráltam, mert az enyém tönkrement.
A katonák összenéznek a díszes kardmarkolat láttán.
- Minek mennél katonának, látod, mi is otthagytuk. – szólal meg nyájasan a szemközti. – Rekvirálni velünk is tudsz, sokkal többet, mint köztük.
- Ó, köszönöm a szívélyes meghívást – áll a háttal ülő emberek közé a király –, de találtam valamit, és mielőtt közétek tartoznék, visszaadom a jogos tulajdonosának.

Baljával nyúl az övébe, és a zsinórdarabot ráhelyezi a tűz körül heverő kövek legnagyobbikára. A katonák odapillantanak, szinte egyszerre pattannak fel, rántanak fegyvert. A bal oldalán lévőt, mielőtt megmozdulna, szúrja át a király, majd a kardjával félkört írva le, elvágja a másik bal oldali torkát. A tűzön átugorva döfi le a szemközt kardot rántani akaró embert. Utána elrohan a jobb oldaliak mellett pár lépéssel, mintha menekülni akarna, így a maradék négy ember a háta mögé kerül. Azonnal utána erednek. A király váratlanul megfordul, leszúrja az első üldözőjét, mire a második megtorpan bevárni a társait. Viszont a király pont azt nem akarja, félreüti a tétovázó katona kardját, és hasba döfi. Már csak a két, korábban lemaradt ellenfél maradt talpon, akik döbbenten néznek össze, majd menekülésre veszik a dolgot. A lovakat próbálják elérni, ami sikerül is, de mire a pányvát elvágják, a király beéri őket. Védi a közelebbi katona fejre irányuló csapását, és a megiramodó ló nyergébe kapaszkodva alulról felfelé mártja kardját az ellenfél testébe. Bordák alatt siklik be és a nyak jobb oldalán lát újra világot a penge hegye. A király lerántja a nyeregből összegörnyedő testet és a helyére pattan. Elmetszi a kengyelt, amibe beleakadt a katona lába, és a tíz lóhossznyi előnyt szerző utolsó nyomába ered. Kevés előny ez egy gyalogosnak, olyan emberrel szemben, aki imádott vadászni, lovagolni, ráadásul súlya is jóval könnyebb, mint az ellenfélé. Akkor éri a koponyáját az acél, amikor visszapillant az üldözőjére.
- Látod, kedves Zangean barátom? – állítja meg a gazdátlanná vált lovat Aceras király az égre pillantva. - Megint jó hasznát vettem a tanításodnak. Kihasználni a meglepetést, egy embert egy technikával.
Leszáll a nyeregből, a két holttestet árokba húzza, a lovakat visszavezeti a tűzhöz, kipányvázza őket. Elindul a többi katona lábait összekötni, lóval vontatni őket az árokhoz, amikor az egyik megmozdul. Az, akit először szúrt le, moccanni se tudott. Vagy nem is akart? Odalép hozzá. Fiatal legényke, nemrég sorozhatták be. Még életben van, de szemmel láthatóan nem sokáig. Mintha mondani akarna valamit. A király fölé hajol.
- Én… nem voltam ott… a… társammal… délről jöttünk… Itt… mesélték… mi történt… - a fiúnak elakad a hangja, lehunyja a szemét, pihen egy kicsit. Aztán újra megszólal, de már nem a királyhoz. – Az… ég… áld…jon… ked…ve…sem.

Többé nem szólal meg. A király segíteni nem tud rajta, de megfogja a kezét, és addig ül mellette, amíg él. Miután elhunyt, átnézi a katonák málháit, összeszedi az élelmiszert, innivalót, takaros málhát készít belőlük. Egy másik batyuba az elrabolt értékeket rakja, csupán a pénzt csúsztatja az övébe. Ez a batyu is terebélyes, amiből a király arra következtet, hogy a katonák nem csak azon a szegényes tanyán jártak, hanem másokat is kifosztottak. A harmadik málhát a rabolt pokrócokból, meleg ruhákból készíti. Aztán a legény kivételével összekötözi a katonák lábait, épp végez, amikor szekérzörgést hall.

Kordé bukkan fel az úton, vén kanca húzza, kínkeservesen. Gyeplője egy férfi kezében, mellette a felesége, mögöttük pedig nyolc gyerek. Az apa meglátja, mi történt, riadtan nógatja vágtára a lovát, de a szerencsétlen állat nem engedelmeskedik. Aceras odaballag hozzájuk. A férfi lenyúl a bak alá a szekercéért.
- Hagyja azt, jóember, nem lesz szükség rá! – szól rá Aceras.
- Nem-e? – kérdez vissza a férfi.
- Nem - válaszol nyugodtan a király. – Amúgy is remeg a kezében. Honnan jöttek?
- Hunnan hunnan, hát otthunrú!
- Miért?
- Mert gyünnek a katonák, osztán mindenkit legyíkónak.
- Hova tartanak? Hiszen mindenhol utolérik magukat.
- Nem tuggyuk… csak találunk valahun egy nyugott helet.
- Lehet, de ezzel a jószággal nem jutnak messzire.
- Jutunk, ameddig jutunk. Sokat kibír ám e.
- No igen, de két pihent ló többet bír ki.
- Kettő pihent lú? – néz a férfi a katonák lovaira. – A katonaluvak billogosak. A királ billoga van rajtuk.
- Ezek nem billogosak, rabolt állatok.
- Hm. Osztán mi kő étük?
- Ott fekszik egy fiatal katona holtteste. Vigyék magukkal, és temettessék el végtisztességgel.
- Mé nem rakja a többihe?
- Nem lehet. Ez ember volt.
- Akko őt mé?
- Nem látszott rajta.
- Hm. Most se láccik, és a társai minket is megőnek, ha megtalálják…
- De ha van egy tisztességes gúnyája, amit ráadunk, látszani fog.
- Hm. – töpreng a jobbágy. - Asszon! Nézz körű a göncök közt!
Az asszony hátralép a szekérre, turkál a lomok között, aztán pár ruhadarabbal indul a holttesthez. Kalászkirály és a férfi két lovat köt a szekér elé, a fáradtat utána fűzik. Az átöltöztetett holttestet lepedőbe csavarják, felkötik a kimerült lóra. Férfi a feleségével visszaül a bakra, Aceras odalép hozzájuk.
- Itt ez a batyu, rabolt holmi van benne. Vigyék magukkal, ezen még palotát is vásárolhatnak, de ha megtudom, hogy nem állták a szavukat, megtalálom kendteket, és úgy végzik, mint azok ott az árokban. Megértették?
- Nem kő nekünk ileneket mondani, mi nem urak vogyung…
- Jó utat!

A jobbágy megböki a kalapját búcsúzóul, aztán a lovakhoz szól: „Gyí!” Kalászkirály megvárja, amíg eltűnik a szekér, árokba vontatja a tetemeket. Fegyvereik közül kiválaszt egy íjat, nyílvesszőket, a maradékot a holttestekhez viszi, ágakkal takarja le az egészet. Kioltja a tüzet, eltünteti a nyomokat és a harmadik ló hátán visszatér az erdőbe. Az egyre jobban burjánzó aljnövényzet miatt hamarosan leszáll a nyeregből, kantáron vezeti tovább az állatot.
Éjjel, nappal, viharban, napsütésben heteken át gyalogol, alszik az erdőben, nap mint nap átgondolva tettét. „Egy banditát is kerestek, állítólag gyilkolt… mondta Hilyám a nyár elején, és milyen igaza volt! Bandita lettem, söpredék.” Dáprá tanyáján a szeretteit védte, de itt már nem. Itt nem volt kit védenie. Ítélkezett, és végrehajtotta. Istennek képzelte magát és ártatlant ölt. Mint az a csőcselék a koldus halálakor. „Ennél mélyebbre már nem süllyedhetek.” Elhatározza, hogy soha többé nem fog embert ölni. Zangean kardját emlékként tartja meg, az íj pedig vadászathoz kell, de ember ellen egyiket se fogja soha használni. Soha. Soha.

Ó, dehogynem, mesém koronás kóborlovagja! Sorsod kusza lapjait nem te írod, csupán éled!