Kalandozások - I. rész: 1. A pusztítás éjszakája

Prológus

Tiumnel erdejét puha lepelként fedte be a csillagokkal megszórt indigókék ég. A most szendergő Tiumnel hatalmas kiterjedésű rengetegét sokféle teremtmény lakta, megannyi tisztás foltozta a fák sűrűjét, és a burjánzó növényzet számtalan élőlénynek szolgált hasznos célt. A tisztásokat különböző fajtájú elfek, némelyiket emberek lakták, de a barlangok mélyében sem csak állatok éltek - hanem egy sokkal szörnyűbb faj is. Ők a sötételfek, más néven drowk, ők, akik rettegésben tartották az elfeket és az embereket egyaránt. Visszatérve a tisztásokhoz és lakóikhoz kiemelendő a Tium-leino nevű tisztás. Ezen a tisztáson az éjelfek telepedtek meg. Az éjelfek legjellemzőbb tulajdonságai közé tartozik, hogy hajuk mindenféleképpen kék, látásuk és hallásuk még elftársaikénál is élesebb, sőt különleges képességük, hogy át tudnak látni szinte bármin - ennek a képességnek az elnevezése symenthácia -, ám ekkor pupillájuk természetellenesen ragyog. Mozgásuk gyors, ruganyos, és szemük kissé mandulavágású - akár a macskáké.

Arcukon különös alakú rajzolat díszeleg, hol a bőrük sötétebb, de ez a minta csak akkor rajzolódik ki, amikor vadásznak. Ez úgy értendő, hogy amikor vért isznak. Sokan abban a tévhitben éltek, hogy az éjelfeknek - akárcsak a vámpíroknak - szükségük van vérre az életbemaradáshoz. De ez nem igaz. Vagyis egészen pontosan nem így igaz. Több éjelf hasonlít a vámpírokra kegyetlenségükben és vérszomjasságukban. De nem az összes. Vannak olyan éjelf települések, melyeknek lakói csupán élvezetből ölnek, a vérért - ugyanis ha nincs is szükségük vérre, de nem vetik meg. A vérszomjas éjelf csapatok miatt sokáig üldözte és gyilkolta őket a többi faj - még az ártatlanokat is -, de nem csak emiatt, hanem különleges képességük, a symenthácia miatt is. Ezek miatt az okok miatt mostanában már roppant kevesen vannak a többi elfhez képest, igen ritkán fut össze bárki is éjelffel. Ugyanakkor sok olyan legenda kering körülöttük, hogy fajtájuk eredete egy vámpír és egy myntel - félig macska és félig ember kinézetű lény - frigyéből fakad, mivel mind a vámpír, mind a macska, és mind az ember jellemzőit magukon viselik. A Tium-leino tisztáson elterülő település, Leino - más néven Éjcsillag - egy azon kevés hely közül, ahol éjelfek élnek. A tium szó jelentése fény, tehát Tiumnel lefordítva az éjelfek ősi nyelvéről Fényerdő.
Tiumnel erdejét puha lepelként fedte be a csillagokkal megszórt indigókék ég. A Fényerdőn fagyos szellő söpört végig - mindenki érezte, hogy valami baljós esemény közeleg.

I. rész: Kárhozat

1. fejezet: A pusztítás éjszakája

Kellemes nyári éj volt, a lágy szellő kedvesen dúdolta halk dalát, s táncot járt a fák apró leveleivel. Tiumnel erdejét nyugalom és csend pora hintette be, az egész erdő és lakói békés álmukat aludták. A fák halkan susogó leveleit a holdfény ezüstruhába öltöztette, s a lombkoronán átszűrődő sápatag sugarak vékony, fehér csíkokat festettek a hajlongó fűszálakra. A szellő halk zúgásán, a fű néma zizegésén és a baglyok komótos huhogásán kívül semmi sem törte meg az éj csendjét. A tapasztalatlan fül számára. De a fák között suhant egy árny, nesztelen, gyors, léptei nyomán egy fűszál se hajlott el. Majd jött még egy árny és még egy. S úgy settenkedtek ezek az alakok az erdő rejtekében, mint megannyi vadász a prédára várva, hogy bekeríthessék, s végezhessenek vele. S valóban prédájukhoz igyekeztek. De nem csak ők voltak, kik nem az álomvilág meseszép mezején jártak. Sok állat is ébren volt - és vadászott. Apró rágcsálók pici lábaikkal fürgén futottak a fűben a menedéket jelentő üreg felé, de a bagoly kiterjesztett szárnyakkal hozta el a halált egyikük számára. Nem hallatszott semmi, csak egy elhaló visítás, de a rágcsáló nem menekülhetett az éles karmok szorításából. A bagoly megszerezte vacsoráját. Békésen visszatelepedett az ágra, és huhogott tovább, mintha misem történt volna. És nem is történt semmi. Ez a természet törvénye. A bagoly sárga szemei világítottak a sötétben, a madár lustán figyelte az ága alatt elhaladó árnyakat - nem érdekelték őt. Neki semmi köze nem volt hozzájuk, de huhogása most már mégis ijesztően hatott az éjben.

Az árnyak tovább haladtak. Egy farkas bújt meg az egyik bokorban, mancsai alatt egy szerencsétlen nyúl feküdt élettelenül. A farkas felemelte fejét, ő meghallotta a neszt, az árnyak hallhatatlan lépteinek neszét. A bokor előtt suhantak el. A farkas nem törődött velük, ők se törődtek vele. Az állat hátán felállt a szőr, ahogy beleszimatolt a levegőbe. Megismerte az árnyakat, fajtájukat. Vonyított egyet. De ez az egyetlen vonyítás hosszúra nyúlt, és élesen szelte át az éj szokásos neszezését, egy pillanatra elhallgattatva a tücsköket, baglyokat, s minden éber erdőlakót. Majd sietve fogai közé kapta a nyulat, és lassú iramú futásban megindult hazafelé. Okos szeme csillogott a sötétben, ő tudta, hogy szörnyű dolog készülődik. Jobb megbújni. Az árnyak pedig tovább haladtak. Pont arra vitt az útjuk amerre a farkas ment előlük. A bundás állat elért egy barlangsorhoz, és ott besurrant egy kerek, félig a földbe és félig a barlang aljába vájt lyukon, mely csak akkora volt, hogy éppen befért rajta. Szeme minden egyes mozzanatát követte az odúja előtt elhaladó árnyaknak, és tekintete minden villanása nekik szólt. Az árnyak észre se vették. Ám hirtelen megannyi szárny hangja hasított a levegőbe, s megannyi vijjogás volt a levegőhasogató hang kísérete. Vadászatból érkező denevérek százai fújtak riadót az idegen betolakodók ellen.
- Ah! Átkozott bőregerek...! - hallatszott egy elfojtott kiáltás a csapat elejéről - valószínűleg az árnyalakok vezetőjétől származhatott. Női hang volt. A settenkedők sietve otthagyták a hangoskodó denevéreket, akik feltűnést kelthettek hangos rikácsolásukkal. A bőrszárnyas állatok - látva, hogy a betolakodók odébbálltak - berepültek egy nagyobb nyíláson a barlangba, és elfoglalták helyüket. Az árnyak pedig továbbhaladtak nesztelen léptekkel suhanva. Továbbhaladtak Éjcsillag felé. Vadásztak...

Csillagos nyári éj volt, a lágy szellő meglebegtette a függönyt az ablakon. A szoba ajtaja halk nyikordulással kinyílt, és egy fiatal éjelf nő lépett be rajta. Ugyanolyan halkan betette maga mögött az ajtót, majd megfordult. Hosszú türkizkék haja derekáig ért, s zászlóként lobogott utána, ahogy odasétált az ágy mellett álló éjjeliszekrényhez. A kis asztalon egy méhviaszból készült gyertya állt, s hogy a viasz le ne csöppenjen az asztalka lapjára, a gyertya egy szépen kidolgozott fa tartóban ácsorgott. A tartóba nagy munkával belevésett apró, ám annál szebb díszítések közé be lett karcolva egy név is: Shayana Khaira. Az éjelf nő büszke pillantást vetett finom ujjainak művészi alkotására, majd odaemelte jobb kezét, s kinyújtott mutatóujjának hegyével épphogy megérintette a gyertya kanócát. Lassan lehunyta szemét, és egy másodperc múlva fellobbant a gyertya narancs lángja, s imbolygó fénye torz árnyékokat rajzolt a falra. Halkan sóhajtott. Azért jött most a szobába, mert egy kis magányra vágyott. Az előszobából behallatszott férje, Zan’elin mély hangja -, de az nem volt érthető, hogy mit mond -, és lánya, Shaylea ëla Nâronę csilingelő kacagása.

A kis Shaylea emberi mértékkel mérve még csupán ötödik telében járt. Shayana és Zan örültek a kislány boldogságának. Shaylea sokat nevetett, és Shayana imádta hallani hangja elbűvölő csengését. Most odament az ablakhoz, kikönyökölt a párkányra, és nézte az éjjeli eget, melyen apró lámpásokként ragyogtak a csillagok. Hagyta, hogy a szellő kellemesen simogassa arcát. Lehunyta a szemét, és hallgatta a tücskök nyugtató ciripelését és a baglyok távoli békés huhogását. Ám egyszerre félelmetessé vált számára a huhogás. Szemhéja felnyílott, tekintete a sűrű erdőt fürkészte. Érezte, hogy valami nincs rendben, és ez az érzés bizonyossággá vált, amint az erdő mindig halkan motozó népe néhány pillanatra teljesen elnémult, és ezt a némaságot áttörte egy farkas üvöltése. Más nem történt. Már minden visszatérni látszott szokásos medrébe, és Shayana gyanakvása is elmúlóban volt, amikor messziről hirtelen éles vijjogás hallatszott, a denevérek kórusa. A további néhány percben Shayana merev tekintetét a tisztás szélén álló fákra szegezte, és legnagyobb ijedelmére amitől tartott, megtörtént, ugyanis mintha árnyékokat pillantott volna meg, amint a Tium-leino tisztás határán kibukkanva elindulnának városa, Éjcsillag felé. Pislogott egyet, de a látomás nem szűnt. Shayanának sikerült kivennie a közeledő árnyalakok hófehér haját és barna színű bőrét. Sötételfek! A sötételfek kegyetlen népe az, ki lecsapni készül Tium-leino tisztásának lakóira.

Shayana agyába hirtelen belevillant a szörnyű felismerés: Thenulii, a drowk városa. Éjcsillagtól nem olyan messze feküdt egy földalatti sötételf város, melynek lakói egyre többször jöttek a felszínre portyázni. És most itt voltak, hogy rajtaüssenek Éjcsillag népén, hogy elküldjék őket az örökké tartó álomvilágba, a halálba. Shayana rémülten meresztgette szemét, de az árnyak egyre csak jöttek, és hangos gúnykacajokat szállított felé a szél. Észrevette, hogy több házban is gyertya gyúlik. Szeme előtt forogni kezdett a világ, rémülten kapkodta a levegőt. De aztán sikerült erőt vennie magán, és úgy ahogy megőriznie lélekjelenlétét. Ha harcra kerül a sor, hát harcolni fog, ha meg kell halnia, hát meg fog. Szemében különös tűz csillant, levetette lenge szoknyáját, magára öltötte ruháját, bűvös, királykék köpenyét, és ujját végighúzta Antelon, éles kardja csillogó felületén. Már indult volna, de az ajtóban beleütközött valakibe. Ugyanis az ajtóban állt Zan’elin. Szintén fel volt fegyverkezve, övében ott függött két szablyája, és csizmáiban egy-egy dobótőr volt elrejtve. Komoly arccal nézett Shayanára.
- Nem harcolhatsz! Menekülnöd kell!
- De...
- Gondolj Shayleára! Menekülj, és őt is vidd magaddal!

Az ajtón dörömbölés támadt. Be akarták törni. Az utcákon már elszabadult a pokol. Véres küzdelem zaja hallatszott: kardok csattogása, sebesültek halálhörgése. A városban szinte hajnali világosság uralkodott, sok ház tűzbe borult. Látszott, hogy Éjcsillag vesztésre áll. A tűz fénye tökéletesen bevilágította a szobát, melyben Shayana és Zan álltak egymással szemben.
- De te is gyere! - kérlelte Shayana férjét, könyörgő szemekkel nézve rá.
- Nekem a harcolók mellett a helyem. Nem hagyhatom a népünket pusztulni!
- De akkor te is ott pusztulsz!
- Akkor ott puszt... - Zan’elin Shayana könnyes szemére pillantva nem volt képes befejezni a mondatot - Menj! - mondta rekedtes, elfúló hangon. Ekkor azonban hatalmas robajjal bedőlt a bejárati faajtó, és vérben forgó szemű drowk özönlöttek a házba.
- Fedezlek! Menj! - kiáltotta Shayanának Zan, majd egy búcsúcsókot lehelt kedvese ajkára, és belevetette magát a küzdelembe. Shayana fürgén kisurrant a szobából, mielőtt még bármelyik sötételf útjába állhatott volna. A drowk nem is vették észre az árnyékként kisuhanó nőt, annyira lekötötte figyelmüket Zan’elin, aki remek harcos lévén ügyesen mozgott fegyverrel a kezében. Shayana köpenye megbűvölt zsebeibe gyömöszölte az összes varázskönyvet, mely az övé volt - meg kell hagyni, jelentős készlettel bírt. Felkapta az ásítozó csöppséget, és kimászott az ablakon. Rohanni kezdett Tiumnel sűrűje felé, csak futott és futott, ahogy a lába bírta. Ám üldözőbe vette pár sötételf harcos. Shayana hátrafordult futás közben és néhány jól irányzott tűzgömbbel elérte a megfelelő hatást.

Elérkezett az erdő határához, és belevetette magát a csendes és nyugodt rengetegbe. De az erdő szélénél maradt, ahonnan tökéletesen látta az utcákon folyó harc minden apró mozzanatát. Látta amint a drowk közül sokan halálos sebet kapnak éjelf pengéktől, de azt is látta, amint a sötételfek legyilkolják társait, és nem tehetett semmit. Torkában gombóc keletkezett. De tehetett volna valamit, sőt! Nagyon is sokat tehetett volna értük, és mi akadályozta meg ebben? Két dolog: az egyik az ölében levő kislány, a másik pedig Zan’elin. Férje azt mondta neki, hogy meneküljön el, és Shayana, bár nem volt gyáva, de még nem szeretett volna meghalni, és lányát mindennél jobban féltette. Zan’elin szavának pedig nem szegült volna ellen a világért sem. Férje nem csak a népéért, hanem bizonyos mértékben értük hal meg. Mi értelme volna áldozatának, ha Shayana egyenesen a halál széttartott karjába rohanna - és magával vinné Shayleát is? Semmi. Talán több drow halna meg, de Éjcsillag mindenképp elpusztulna. A jelenlegi helyzetben még egy olyan hatalmas mágus sem lenne képes megakadályozni Éjcsillag romba döntését, mint Shayana. Így hát az éjelf nő tovább lapult, és erősen magához szorította Shayleát - az egyetlen lényt, aki miatt még érdemes volt élnie. Sokszor annak a határán állt, hogy villámot, vagy átkot, vagy bármi más ártó hatású varázslatot küld a sötételfekre, de tudta, hogy akkor felfedeznék, és akkor harcolnia kéne - halálig. Ez a gondolat sem tudta volna megállítani, de az már igen, hogy Shayleát is magával vitte volna a halálba. És meg is állította. Valahányszor feltámadt benne a vágy, hogy társain segítsen, megszeppent lányára tekintett, és erőt merített, hogy el tudja viselni Éjcsillag és lakói pusztulásának látványát.

Shaylea némán anyjára pillantott, ki úgy állt a fák takarásában, s meredt előre, mint valami szobor. Shaylea odabújt hozzá, és megfogta kezét. Shayana erre megsimogatta, de tekintetét továbbra sem vette le Éjcsillagról. Shaylea is hajdani városukra nézett, mely mostanra valódi lángtengerré változott, és rámeredt házukra. Fejében olyan gondolatok jártak, hogy miért pusztul Éjcsillag, hol van az apja és ő miért nincs velük, kik azok a "gonosz fehérhajú démonok" akik felperzselik Leino-t, és mi okból teszik? De kérdéseit megtartotta magának. Legbelül érezte, hogy most csendben kell maradni, mert minden pisszenés végzetes lehet a számukra. Shayana nem figyelte lánya arcát, s nem vette észre, hogy a kicsi hogy vívódik magában. Ő most csak a pusztítást látta, és kitöltötte a belsejét a fájdalom, amit emiatt érzett. Ha gondolt is volna arra, hogy kislánya hogyan érezhet, akkor se jutott volna eszébe, hogy ugyanolyan mély fájdalmat kénytelen elviselni, mint ő. Pedig Shayleának el kellett viselni azt a szenvedést, amelyet anyjának is. Sőt, talán még nagyobbat is. Bár azt hihetné a felnőtt, hogy ez a csöppség mit sem ért, hogy csak gyönyörködik a tűzben, és a látvány csodálattal és boldogsággal tölti el. De ez nem így van. Shaylea látta hogyan ég Éjcsillag, látta hogy ölik egymást az éjelfek és a "gonosz fehérhajú démonok", látta az utcákat áztató vörös vértócsákat. És hallotta a házban bennégők sikolyait, hallotta az utcán haldoklók hörgéseit, hallotta az elkeseredett gyereksírást.

Valójában tényleg nem értett mindent, de azt igen, hogy az éjelf társaira és településükre a pusztítás elhozza a halált - mindenkinek. És azt is értette, hogy ezt a pusztítást azok a "démonok" hozták Éjcsillagra. És ez pont elég volt. Igaz, még nem volt teljesen tisztában a halál fogalmával, de azt, hogy az öldöklés rossz dolog, nagyon rossz dolog, azt tudta. Nem is tudta, inkább érezte. Az értetlenség és a fájdalom, ezt kellet neki kiállnia ezekben a szörnyű percekben. És belül sírt, siratott. Nem is tudta kit, vagy mit sirat a szíve. Shaylea csak meredt előre, és tekintetét a tűzre szegezte. Éjcsillag égett, s a lángok fokozatosan falták fel az egész települést. Shaylea tekintetében tükröződött ez a tűz, és olyan volt, mintha tengerkék szemében is lángok táncoltak volna. Annál pedig kevés baljóslatúbb dolog van, mint amikor tűz van a tengeren...

Zan’elin hárított, szúrt, hárított, vágott, hárított. Már lábainál hevert öt fájdalmában rángatózó, haláltusáját vívó drow, de még kilenc maradt, és Zan egyre több sebből vérzett. A kardok vadul villogtak, ahogy Zan és a sötételfek véres küzdelme folyt. A szablyák csattogása elnyomta a kinti harc zaját. Ahogy Zan’elin egyre jobban belehevült a küzdelembe, már csak hat drow maradt. Zan szablyáinak élére vére csepegett, de az éjelf mit sem törődve ezzel levágott még egy drowt. Elhajolt egy keresztbe suhintott penge elől, melynek minden bizonnyal a nyaka volt a célja, majd a támadó felé szúrt. Szablyája hegye a másik hasát szántotta fel, és egészen a gerincéig hatolt. De Zan nem késlekedett örülni újabb ellenfele halálának, kirántotta pengéjét a haldokló drowból, és megpördült, hogy farkasszemet nézzen egy újabb sötételffel. Két szablyáját vadul lengette, majd hirtelen a baljában tartott pengével alulra szúrt a vele szemben álló drownak, aki védett is. De nem számolt azzal, hogy felsőtestét védtelenül hagyta. Zan a jobbjában tartott pengét a másik mellkasába süllyesztette, aki először térdre rogyott, majd eldőlt. Még a földön heverve is sokáig zihált, de látása teljesen elhomályosult, és mindkét kezét a mellkasán tátongó vérző sebre szorította. Számára is közel járt már a halál az éjelf harcos szablyájának éles pengéje és forgatójának jóvoltából. Zan újabb ellenfelével végezve hirtelen megpördült, és ezzel a mozdulatával kilökte a mögötte álló drow kezéből kardját, s annak fegyvere ilyesféle elvesztése felett érzett csodálkozását kihasználva támadásba lendült. Minden másodpercnyi előnyt kihasznált. Szablyáját lendítette, és a fegyvertelen drow fejét egy suhintással elválasztotta nyakától.

Ellenfele feje lába elé gurult, és ahogy megállt, az üveges, rémült szemek egyenesen Zan’elire meredtek, mintha a túlvilágból nézett volna vissza a halott sötételf. Zan’elin elfordult. Felkavarodott a gyomra, de az érzelmekre most nem volt idő. A győzelem most már közel járt a harcos számára, de a félig nyitott ajtón további drowk érkeztek megcsappant létszámú társaik kisegítésére. Zan felismerte, most már egy kevés reménye se maradt a túlélésre, így egyetlen céljává az vált, hogy minél több drowval végezzen, mielőtt ők végeznének vele. Gondolkodás nélkül cselekedett. Csak egy pillanat műve volt, míg dobótőrét előhúzta csizmájának szárából, és még egy, amíg elhajította. A tőr célt talált: egyenesen a legelöl jövő sötételf szívébe fúródott, aki összeesett, majd végleg elnémult, arcán a csodálkozás és a meglepettség kifejezésével. A drowk pillanatnyi zavartságát kihasználva Zan’elin tenyerébe hamar belekerült másik dobótőre is, melyet másodpercnyi habozás nélkül hajított az újonnan jött sötételfek közé. Az előbbi drowt, melynek a másik dobótőr a szívébe hatolt, egy másik sötételf követte. Neki azonban nem a szívéből, hanem egyenesen a homlokából állt ki Zan halálpontos tőre.

A drowk a második áldozat láttán felocsúdtak, és Zan ellen indultak, aki keresztbe tette kardjait és szembefordult a felé rohamosan közeledő sötételfekkel. Ám nem számolt a háta mögött maradt két drowval, akik időközben kikerültek a bevilágító tűz fényköréből, és most kihasználva az alkalmat visszaosontak a harcos háta mögé. Még mielőtt odaérhettek volna hozzá a szemből közeledő sötételfek, fájdalmas szúrást érzett a bal oldalában: egy kard szúrását. Zan’elin vadul rántott egyet a fején, oldalra perdült, de a fájdalomtól elsötétült előtte a világ, és már kifáradva az eddigi kemény harctól és az oldalába szántó pengétől félájultan összeesett. A kard, mely végzetes szúrást ejtett Zan’elin oldalán, méregbe volt mártva, s Zan kissé magához térve érezte, ahogy a méreg szétárad a testében, fájdalmas görcsöket okozva. De a harcos nem adta olcsón a bőrét! A drow, amely álnokul ledöfte a gyilkos karddal, most háttal állt neki, mivel azt hitte, hogy már úgyis vége. Zan’elin utolsó erőfeszítéssel elgáncsolta a sötételfet, vértől csöpögő ujjaival a másik fehér hajába belekapaszkodva elvette tőle mérgezett kardját, és belémártotta a meglepődött drowba. Már nem is érezte, ahogy erősen oldalába rúg az egyik álló sötételf, csak arra összpontosított, hogy utolsó leheletével áldozata fülébe súgja:
- ...amiért jöttetek, már messze jár innen! Ennek a harcnak nem lesz győztese. Végem van, de neked is véged...! - elengedte a haldokló drow haját, majd Shayanára és Shayleára gondolva elmosolyodott. Ezzel a belenyugvó, békés mosollyal az arcára fagyva távozott el ebből az árnyékvilágból...

Shayana egészen addig kuporgott a harcot és az utcákat - melyeken egyaránt rengeteg drow és éjelf feküdt holtan a vértócsák tengerében - figyelve a gombóccal a torkában, míg meg nem látta, hogy hajdani házukból nyolc drow jön ki, és ez a nyolc izzadt alak fel nem gyújtja a házat. A lángnyelvek vidáman kaptak erőre, és néhány perc alatt az egész ház lángokban állt. A tűz a magasba nyúlt, mintha nem lett volna az az egész ház elég számára, amitől most olyan nagy fénye van, olyan elevenen ég, mintha be akarta volna kebelezni még az eget is. Vagy csupán a fellegekbe szálló szürke tömeg, az égő Éjcsillag füstje felé nyújtózkodott? Nem tudni. Shayana megbabonázva meredt hajdani lakhelyére, mely most már a tűz martalékává vált. Vele együtt az összes tárgy, ruha, kézimunka elporladt. Minden elégett. Mi kedves volt Shayanának, mi közel állt szívéhez, mind hamuvá lett. Köztük Zan’elin. Shayana jól tudta, hogy mit jelen az, hogy azt a házat lángolni látja. Jól tudta, hogy ez Zan’elin halálhíre. Zan’elin meghalt. Zan’elin, a férje, a lányának az apja, a kedvese meghalt! Shayanának minden éjelf társának halála úgy esett, mintha tűket szúrtak volna a szívébe. Minden egyes éjelf egy tű. De Zan’elin halála úgy érte, mintha saját tőrét döfték volna szívébe, és azután jól megforgatták volna.

Shayana torkából zokogás tört fel, könnyei kibuggyantak. Nem bírta tovább elviselni az égő város, Éjcsillag látványát, magához ölelte, majd felkapta a szótlan Shayleát is, és a lehető leghalkabban futásnak indult - egyenesen az Erdő Szíve felé. Útközben megállt egy picit megpihenni. Felnézett a sápadt Holdra, mely varázslatos fénnyel derengett, és ha nem tudta volna, nem hitte volna el, hogy ezen a békés éjjelen, ez alatt a gyönyörű félhold alatt valahol halált hozó, véres küzdelem dúl...