Jószomszédi (v)iszony

                                                                                             I. fejezet
                                                                                             I. rész
                                                                                      Váratlan vendég
 
A Main Street volt az egyik legszebb része a városnak. Sok ember választotta otthonának ezt az utcát, ahol a tengerpart moraját a kertjükből lehetett hallani. Ez volt az egyik oka annak, hogy Ronnie-val ideköltöztünk, a másik pedig az, hogy ez volt a település művész negyede. Sokáig töprengtünk azon, hogy érdemes-e magunkat bezsúfolni egy olyan helyre, ahol furcsa kattant emberek élnek. De végül amellett döntöttünk, hogy igen számunkra ez nagyon is inspiráló lehetőség, mivelhogy mi magunk is az emberiség kattant fajtájából valók vagyunk.
 
A költözés napjáig egyáltalán meg sem fordult a fejemben, hogy aggódjak a szomszédaink miatt. De ahogy kiszálltam a kocsiból, azon nyomban szöget ütött a fejemben, hogy vajon miféle népség tanyázhat a szomszédságunkban. Külső szemlélődésem során nem túl sok mindent tudtam megállapítani. Egyrészt azt, hogy jelenlegi újdonsült barátaink még nem tartózkodtak itthon, másrészről pedig azt, hogy nem igazán szeretnek főzni, mert a rengeteg gyors kajás doboz éppen kiömleni készült a kukájukból. Ronnie is hasonló dolgokon rágódhatott:
- Nagyon remélem, hogy kedves új ismerőseink nem rendelkeznek bogaras lakótársakkal, mert ha igen, akkor ha átjönnek köszönteni minket, egy sterilizáló szobába fogom őket bezárni - jegyezte meg barátnőm, majd fejcsóválások közepette elindult a bejárati ajtónk felé. Sietős léptekkel indultam utána, nehogy az én szobám legyen a bogármentesítő helység. 
Tudjátok, Ronnie-nak és nekem ez volt az álmunk… Mármint nem az, hogy bogarasok legyünk, hanem az, hogy együtt élhessünk. Hiszen legjobb barátok voltunk, mióta az eszünket tudjuk és mindig úgy képzeltük el a jövőnket, hogy lakótársak is vagyunk. Lényegében tinédzser éveink alatt mindig egymásnál tanyáztunk, de az nem volt ugyanolyan, mert a szüleink fél szemüket mindig rajtunk tartották. Ami elég bosszantó volt, hiszen így sok kreativitást igényelt tőlünk az őrült ötleteink kivitelezése. Azonban most, hogy végre egyetemre járunk és nagykorúak vagyunk már nincsenek akadályozó tényezőink. (Igen, tudom, hogy nagyon csúnya dolog a nemzőinkre ilyen módon utalni, de higgyétek el, hogy az édes szabadságot semmi sem tudja pótolni.) 
- Brooks! Gyere már ide! – kiáltott a konyhából Ronnie, s minthogyha némi rémületet véltem volna felfedezni a hangjában. Ahogyan odaértem hozzá, kérdőn tekintettem rá, azonban barátnőm révedt tekintettel mutatott ki az ablakon. Felkeltve kíváncsiságomat a mutatott irányba néztem, s egy elborzadó hangot hallattam. Ugyanis rá kellett döbbenem, hogy miért volt olyan kedvező áron hirdetve az ingatlan. Közös udvarunk volt a bogaras bagázzsal, amelyen mondjuk most éppen nem a bogarak hemzsegtek, hanem a sörös dobozok.
- Valakik este igen csak szétcsaphatták magukat… Szerinted Ronnie ezek a hangos fajta művészek?
- Nem, Brooks, ezek a hangos és iszákos fajtából valók, ami sokkal rosszabb. Mert hogy a csendháborításuk egyenesen arányosan nő az elfogyasztott sörök számával – csóválta fejét Ronnie, majd bosszankodva elkezdett kipakolni. Mivel rengeteg holmink volt, ezért én sem maradhattam ott az udvar pusztulásában gyönyörködni. Pár órányi kemény munka volt előttünk, amit nem sózhattunk rá senki másra, legfőképpen mert az új otthonunk berendezéséről volt szó. Estére a pakolás felével lettünk készen, de úgy döntöttünk, hogy aznapra visszavonulót fújunk. Lazításra volt szükségünk, ezért egy-egy energiaitallal a kezünkben kiültünk a verandánkra, ahol rágyújtottunk első szál cigarettánkra. 
Hirtelen jól eső érzés fogott el, otthon éreztem magam. Nem kellett megtörnöm a csöndet, nem volt szükség arra, hogy elmagyarázzam ezt az érzést. Hiszen elég volt Ronnie-ra pillantanom, s egyből tudtam, hogy ő is hasonlóképpen gondolkodik. Gyönyörködtünk a tájban, hallgattuk a közeledő este hangjait. Nyugalmas volt, olyan békés, amely meg tudja ihletni az ötletre áhítozó elmét. Éppen azon voltam, hogy előkapok egy jegyzetfüzetet és a felmerülő gondolataim vezérfonalait papírra vetem, mikor csaholásra lettem figyelmes.
Egy angol bulldog száguldott oda hozzánk és hatalmas farokcsóválás közepette kezdett el ránk ugrálni. Mivel mind a ketten nagyon szerettük az állatokat, ezért első reakciónk az volt, hogy megsimogattuk a kósza ebet. Másrészről pedig meglepődtünk, hiszen nem számítottunk vendégre. 
- Nézd, van rajta nyakörv! Biztosan valahonnan megszökött – mondtam Ronnie-nak, miközben a nyakörv bilétáját vettem a kezembe. Csupán egy név volt ráírva, sajnos semmiféle cím, vagy elérhetőség nem volt látható rajta. 
- Pumba? Ez lenne a neved? – kérdeztem a kutyától mire az még nagyobb lelkesedéssel kezdte csóválni a farkát és egy nyálas puszival jelezte, hogy mennyire örül, hogy máris tudjuk a nevét. 
- Mit gondolsz, mit kéne vele csinálni? – fordultam lakótársamhoz, akit éppen most nyalt képen Pumba. 
- Hát, nagyon tudja ez a fiú, hogy hogyan kell beférkőznie a lányok kegyeibe. Szerintem vigyük be és majd holnap körbe kérdezünk, nem-e valamelyik szomszédé. 
- Hát jó. Egyben azért biztos vagyok… - mosolyodtam el gonoszan.
- Mégpedig?
- Hogy tuti, hogy nem a bogaras bagázsé - Ronnie nevetve értett velem egyet. Azonban egyikünk sem sejtette, hogy a másnap miféle meglepetéseket fog számunkra tartogatni.