Jégherceg 1. rész

Valami kellemes meleg simogatta az arcomat. Olyan jó érzés volt, nem akartam azzal elrontani, hogy kinyitom a szemem. Aztán belehasított a fejembe, hogy talán már nem kellene ágyban lennem. A szemeim kipattantak, a pupilláimat szinte éreztem összehúzódni a nagy fény hatására. Az ágyam mellett van rögtön az éjjeliszekrény, azon pedig a digitális óra. Villogott… 4:37-et mutatott. Tehát az áram az éjszaka folyamán megint elment. Ma péntek van és ezen a héten ez már a negyedik alkalom, hogy ez történik. 2 héttel ezelőtt volt egy nagyobb vihar, ami leszakította a bérházzal szemközti villanypóznán lévő vezetéket. Másnap kijöttek a magukat szakembernek nevező emberek, és állítólag megcsinálták. 3 napig semmi baj nem volt, de azóta egy nap többször is van áramkimaradás, akár órákra is. Telefonálgattam, hogy elérjek valakit, aki tud segíteni ebben, de folyton csak az ügyfélszolgálat jelentkezett. Megelégeltem, azt gondoltam úgyis kijönnek előbb-utóbb a sok panaszra.

Mivel az óra nem ébresztett időben, tudtam, hogy késésben vagyok. Az utóbbi hetekben folyton állásinterjúkra mentem, így nem nagyon volt időm arra, hogy rendet tegyek a lakásban. A ruhák, a cipők, az újságok az álláshirdetéseknél voltak kinyitva és szétdobálva a lakásban. A hatalmas kupi között kell megkeresnem a karórámat. A könyvespolctól balra eső fotelban volt, a táskám alatt. Odatámolyogtam még mindig álmosan, és az ágyam melletti hatalmas tükörben vetettem egy pillantást a reggeli ébredésem eredményére, vagyis a hajamra. Szörnyű volt a látvány, és tényleg nem túlzok: a frissen mosott hajam barna tincsei összekócolódva, néhol az égnek állva, valahol begöndörödve álltak. Félhosszú, sűrű hajam tudtam hogy nem engedelmeskedik majd sem a hajegyenesítőnek, sem a hajszárítónak. Úgyhogy azt a fotelhoz menet eldöntöttem, hogy muszáj leszek lófarokba kötni a loboncomat. Előtúrtam az órámat a kopott fotelból, és rosszabb volt, mint amire számítottam: 9:25 volt. A mai állásinterjút 10:30-ra beszéltem meg azzal a kedves, szelíd hangú ismeretlen nővel, aki felvette a telefont tegnap délután, miután egy újabb sikertelen állásinterjúról hazaértem. Megadta a címet is és azt, hogy kit keressek. Hozzátette mielőtt elköszönt volna, hogy időben érkezzek, mert a munkaadója (és remélhetőleg az én munkaadóm is lesz) nagyon szereti a pontosságot. 1 óra múlva kell odaérnem. Ijedten és hatalmas lendülettel fordultam meg, össze kell szednem magam.

Olyan gyorsan készültem el, ahogyan csak tudtam. Gyorsan magamra kaptam az általam legjobbnak ítélt, és persze tiszta ruhát, ami egy farmerből, sportcipőből és egy kardigánból állt. Fogat mostam, beledobáltam a táskámba néhány holmit, nem reggeliztem, csak fölkaptam a kabátomat és elindultam. Nem mertem a kezemen lévő órára nézni. Kiléptem a lakásból, bezártam az ajtót és elindultam lefelé a 4.ről.A ház amiben lakom 10 emeletes és lift is van csak már közel 1 éve tönkrement és a háziúr szerint nagyon költséges a javíttatása. Így hát gyalog kellett lemennem. A 2. emeleten találkoztam Mrs. Marpel-lal. Kedves, idős hölgy, aki egyedül él, csak egy macskája van Lucius. Mikor meglátott a lépcsőfordulóban, kedvesen mosolygott és az öntözőkannáját letette a muskátlik elé, és ezt mondta:
- Katherine! Kedveském! Olyan régen láttalak már! Ennyire elfoglalt vagy?
Igazából nem akartam megállni beszélgetni, de mivel vagyok annyira jól nevelt , mégis megálltam egy percre:
- Jó reggelt! Vagyis jó napot Mrs.Marple!
- Megtudnád nekem mondani mennyi az idő? A szemüvegemet bent felejtettem a lakásban és hiába van nálam a mobiltelefonom nem látom. Tudod 10 órakor kezdődik egy új sorozat, nem akarok az első részről lemaradni.

Kénytelen voltam megnézni és megmondani az időt az asszonynak. Az barna szíjú órámon a kismutató a 3-ason, a nagy pedig a 10-esen állt. Tehát már negyed 11 volt. Mindössze 15 percem maradt odaérni. Gyorsan elmondtam az időt a hölgynek és még hozzáfűztem és erre a kérdésére is válaszolva egyúttal, hogy:
- Állást keresek, ezért az utóbbi időben sosem voltam itthon, most is egy lehetséges állás miatt kell sietnem, úgyhogy ha nem haragszik… Mosolyogtam, és meg sem vártam mit mondd, elindultam lefelé, kettesével véve a lépcsőfokokat. A folyosón megint éreztem azt a dohos szagot, ami egyre zavaróbb kezdett lenni. Ez az épület már nagyon régi, így mondanom sem kell, hogy nem a város szívében volt. Ez a környék teljes valójában a külvárosban volt. A súlyos főbejárati ajtót, ami fából volt alig bírtam kilökni. Most még nehezebbnek tűnt mint máskor. Kitoppantam az utcára. Mindenhol autók állnak, próbálnak kijutni valahogy a dugóból. A kerékpárosok közöttük cikáznak, a gyalogosok pedig, mintha hajtanák őket össze-vissza vágnak át az autók között, jobb esetben a zebrán. 15 perc. Nem sok idő. Eddig nem tudtam átgondolni, hogy mégis hogyan kellene eljutnom a megadott címre. Számba vettem mindent: gyalog nem mehetek, túl messze van, de taxira viszont nincs pénzem, ahogy tulajdonképpen semmi másra sincs Így a metró és egyéb közlekedési eszközök is kilőve. Aztán arra eszméltem, hogy megállt egy mindenféle matricákkal és hirdetésekkel teleragasztgatott taxi előttem. Fura volt, mert nem intettem le, de úgy gondoltam ez biztos egy jel és követnem kell.

Odaléptem az anyósülés felőli ablakhoz és megkérdeztem az enyhén kopaszodó, 40es éveiben járó férfitól, hogy szabad-e a taxi vagy vár valakit. Azt mondta nem, ennek hallatán megörültem, és gyorsan beültem hátra. Átnyújtottam neki egy papíron azt a címet ahová menni szeretnék és közöltem vele, hogy kevesebb mint 15 perc múlva kellene odaérnünk. Furán nézett rám, de azt mondta megoldható. Már mentünk is, de féltem a dugótól, hogy mi lesz ha beragadunk valahol. Szerencsére egy élelmes sofőrt fogtam ki, ugyanis a kisutcákon keresztül szinte 10 perc alatt beértünk a belvárosba. Mindenhol hatalmas villák, házak, fény és csillogás. Limuzinok és egyéb más luxusautók parkoltak az utcán. Olyan érzésem lett, hogy mit keresek itt, nem vagyok idevaló. De teljesen magával ragadott az, amit a taxi piszkos ablaküvegén keresztül láttam. Olyan gyönyörű volt ez a hely, maga volt a tökély, minden olyan tökéletesnek látszott. Régen jártam itt, a magamfajta nem igen jön erre. Még sok-sok évvel ezelőtt édesapámmal jártam itt, amikor ideköltöztünk Seattle-ből, és felfedeztük a várost.

Azóta nem volt okom, hogy erre járkáljak. Aztán a taxis beletaposott a fékbe, az autó pedig nyikorgást hallatva megállt, a sofőr pedig a visszapillantó tükörből nézve engem rekedtes hangját megszólalt:
- Majdnem túlmentünk a címen-és ezzel az anyósülésen lévő cigarettásdobozhoz nyúlt, az öngyújtót pedig kivette a kabátja zsebéből. Elővett egy szálat és füstölni kezdett. Megkérdeztem, mennyivel tartozom, a válasz pedig 34.95 volt. Természetesen sokallottam, majd közöltem vele, hogy várjon, mindjárt hozom a pénzt. Még magam sem tudtam mit csinálok, de arra gondoltam, ezt az állást biztosan megkapom és akkor előleget kérek és kifizetem a taxist. Lépkedem föl a lépcsőn közben pedig azt remélem, hogy így lesz, mert ha nem… hát abba már nem volt időm belegondolni, ugyanis még mielőtt felértem volna a lépcsőn kinyílt a hatalmas, felül üvegezett két szárnyas sötétbarna ajtó. Egy nő állt előttem, kötény volt rajta és hajháló. Haja rövidre volt vágva és szőkésbarna színű. Kedves arca volt és mikor megszólalt, megismertem a hangját a telefonból. Vele beszéltem meg az időpontot. Kedvesen köszönt:
- Martha vagyok, azt hiszem beszéltünk telefonon.
Hangja ugyanolyan kedves volt élőben is.
- Igen, valóban velem beszélt. A nevem Kate Harrison. Remélem, nem késtem el.
- Nem. Nagyon is pontos. Ezt vehetjük jó kezdésnek. A taxi meg is várja Önt?
Egy jó pontom már van, ha időben ideértem. A taxisról pedig elmondtam az igazat, végül is nem jó hazugságokkal kezdeni az ismerkedést, meg amúgy sem tudtam mit tenni:
- Nem, nem, csak hát.. elég kínos, de nem tudom kifizetni. Azt gondoltam előlegezhetne nekem a főnöke.
- Ennyi a jó kezdésnek. A főnököm nem szereti az ilyesmit. És miből gondolja, hogy megkapja az állást? Talán ennyire jól tud szobákat takarítani, felmosni és bevásárolni?
Teljesen leesett az állam, és biztos nyitva is volt a szám, de ezt nem vettem észre, mert teljesen ledöbbentem. Hogy miért is nem kérdeztem meg, hogy milyen munkakörről is van szó .Annyira megörültem az újsághirdetésnek, amelyben az állt, hogy azonnali kezdéssel felvesznek kisegítőt, ráadásul semmilyen dokumentumokat nem említettek amiket elkell hozni az elbeszélgetésre. Gondolok itt például diplomára vagy valami egyéb tanúsítványra vagy bizonyítványra. Hangomból kicsengett a meglepődöttség és egy kicsi félelem. Zöld szemeim tágra nyíltak:
- Bevásárlás? Felmosás?
- Természetesen. Maga szerint mi a dolga egy házvezetőnőnek?
Jesszusom! Házvezetőnő? Ez biztos csak valami félreértés. Ezt próbáltam magammal elhitetni és véletlenül hangosan is kimondtam. Martha megkérdezte, hogy akkor bemegyek az állásinterjúra vagy sem, ugyanis nem tud tovább ácsorogni az ajtóba, mert a báránysült odafog égni a sütőben. Már a ruházatából és a haját felfogó hálóból is gondoltam, hogy biztosan ő a szakácsnő. Mellesleg átfutott az agyamon, hogy ezeknek a gazdagoknak mire nincsen pénzük. Martha megfordult és bement a házba. Az ajtót nyitva hagyta és így láthattam, amikor jobbra fordult. Követtem őt. Nem néztem szét, csak arra koncentráltam nehogy eltévedjek. Beléptem a konyhába a szakácsnő pedig éppen a sütőt nyitotta le, majd kivette a tepsit rajta a forró , de annál finomabb báránysülttel. Rátette a konyhapultra. A háta mögött álltam az ajtóban, mert nem mertem beljebb menni, de onnan is éreztem az étel finom illatát és hirtelen annyira éhes lettem, a legszívesebben rávetettem volna magam. Álmodozásomat az zavarta meg, hogy a nő megfordult és kérdőn nézett rám, majd ennyit mondott:
- Akkor mégis érdekli? Én csak ráztam a fejemet, hogy igen, érdekel. Egy pillanatra oldalra néztem, szemügyre akartam venni végre a konyhát, erre azonban nem igen jutott időm. Mikor visszakaptam a fejemet Martha ott állt előttem és pénzt tartott a kezében én elfogadtam és hozzáfűzte, hogy fizessem ki a taxit. Csak ennyit tudtam kinyögni:
- Rendben, köszönöm.

Azzal megfordultam és kimentem a konyhából, át egy pici folyosón és onnan tovább a bejárati ajtóhoz. A taxis még mindig ott parkolt, várta a pénzét. Letekerte az ablakot, én pedig benyújtottam neki 35 dollárt. Elvette és egy Viszlát-tal köszönt el, majd elhajtott. Megfordultam, örültem, hogy sikerült ezt is megoldani, de valahogyan meg kell ezt hálálnom Martha-nak. Felmentem a lépcsőn, majd beléptem az ajtón, megfordultam és bezártam. A hatalmas ajtó pedig nesz nélkül csukódott be. Amikor megfordultam ott állt tőlem legalább 20 méterre a vörös szőnyeggel borított lépcső legalsó fokán egy szobor. Persze nem szobor volt, mert a lépcső közepére senki sem tenne szobrot. Mégis olyan fagyosnak és élettelennek tűnt. Engem nézett. A szemei színét nem láttam pontosan olyan távolságból, de azt éreztem, ahogyan belefúrta őket az arcomba, a szemeimbe, az ajkaimba. Olyan hűvösen állt, hogy kicsit beleborzongtam. Egy férfi volt, szigorú tekintettel. Tudtam, hogy ő a precíz főnök, ahogyan Martha nevezte őt. Mihelyst ezt megállapítottam magamban, valami nagyon kellemetlen dolog történt.