Ishida/Walesz

Aznap eléggé esős nap volt. Épp a könyvtárból jöttem vissza, mikor elkapott az eső. Az iskola egyik szárnyának a bejárata elé álltam, ami alá nem jött be az eső.

Nem is igazán figyeltem oda kik vagy mik állnak ott rajtam kívül, csak az esőt bámultam, mikor egy kéz jelent meg a vállamon. Ijedtemben kiejtettem a kezeim közül a könyvet. Egyszerre hajoltunk le, mire összekoccant a fejünk.
- Ezer bocsánat!- szólalt meg egy ismerős hang.
- Ishida?- kérdeztem meglepődve, aztán rápillantottam. Ő volt az.
- Szia Walesz - mosolygott rám. - Azt hiszem, ezt elejtetted.
Ezután odaadta nekem a földről a könyvet. Teljesen elpirultam.
- Köszönöm... Ishida... - rebegtem.
- Halálos keringő? - kérdezte, a könyvre pillantva.
- Igen. Egy fiúról és egy lányról szól - kezdtem el magyarázni -, akik vámpírok. És mind a ketten szerelmesek egymásba, de... nem tudják. És egy nap az iskolában rendeznek egy bált, amire persze ők is elmennek. A bálon a lány megismerkedik valakivel, akivel aztán elkezd táncolni, és az elrabolja őt, a fiú pedig a megmentésére siet...- és itt elhallgattam. Észbe kaptam, hogy már megint túl sokat fecsegtem.
Ishida pedig egész végig csak mosolygott.
- Egész szép kis történet.
- Igen, már másodszorra olvasom ki - mondtam, eközben Ishida szemüvege leesett a földre.
- A szemüvegem!- kiáltotta, mire én gyorsan felvettem a földről, és a ruhámmal megtöröltem annak két lencséjét. Utána odaadom neki.
- Köszönöm, Walesz.! - mosolygott rám ismét, és sötétkék színű szeme a tekintetembe fúródott.
Teljesen elpirultam.
- H- Honnan tudod a nevem? - kérdeztem.
- Tegnap megkaptam a leveled. A rajongóm vagy.
Erre még jobban elpirultam. Láttam, ő is zavarban van, mert lehajtott fejjel a cipője orrát bámulta.

Ekkor előkotortam a táskámból egy tollat és egy papírt.
- Adnál nekem egy autogramot?- kérdeztem, mire rám emelte tekintetét. Mosolygott.
- Persze. Odaadod egy percre a könyved?
- Ühüm - bólintottam, és átnyújtottam a könyvet a papírral és tollal együtt. Rögtön neki látott.
Mikor végzett, visszaadta. A papíron az ’Ishida Uryuu’ név szerepelt, és a mobil száma.
Újból rám mosolygott.
- Majd hívj fel, rendben?
- Ühüm - bólintottam, majd eltettem a tollat a táskámba. Még mindig éreztem a pírt az arcomon.
Ezután ránéztem.
- Lehet egy kérdésem?
- Persze.
- Te tényleg a Halál Istenekkel vagy együtt? Mármint, egy csapatba.
- Hát... Hát igen. De te ezt honnan tudod?
- Hallottam rólatok már - feleltem.
- Ó.- nevetni kezdett. Azután abbahagyta.
Felsóhajtott.
- Mennem kell. Szia! - mondta, és lassan elindult le a lépcsőn. Az eső már elállt.
- Én... Én... - szólaltam meg hirtelen.
- Hm?
- Köszönöm!
- Szívesen! - válaszoltam, majd mosolyogva távozott.

Én még egy darabog ácsorogtam ott, de aztán én is hazamentem. És hazafelé egész végig Ishidán járt az eszem, miközben a papírt szorongattam a kezemben.