Inkubátorház

Az Egyujjasban zajlik az élet. Kinn fogcsikorgató hideg, dermesztő szél veri a csupasz ágakat, míg benn a zajos, füstös ivóban a médiákból csöpögtetett vészjósló, híreket emésztik a kuncsaftok. Az egyik sarokasztalnál a kormánypártiak fojtják sörbe a várakozás feszültségében felböffenő indulataikat, míg az átellenes sarokban a helyi szocik és szimpatizánsaik emésztik a hallottakat. Nem kisebb tétről van szó, mint a város létét biztosító gyáróriás jövőjéről.

Kottafejű, inas nyakán napraforgóként ringó zanzafejét forgatva, kiguvadt szemekkel szuggerálja társait.
– Tudjátok, mit jelent ez nekünk? Nyissz! – mutatja két gacsos ujjának nyisszantó mozdulatával.
– Lefejezik a kohászatot!
– Kinyírják az acélipart! – toldotta meg Csócsa, a kövér, mindig tárgyilagos mintakészítő asztalos.
– Porba fog hullani dicső Sztálinváros! – motyogta a hetvenkét éves Guszti bácsi, valaha volt főolvasztár. Kezével elsöprő mozdulatot téve, a földre söpri a csikkekkel teli hamutálat, és két-három féldecis poharat. A volt párttitkár, Zagyva Pali még jobban kipoentírozza.
– Kiherélik az acélbikákat!

Szavaikat döbbent csend fogadja. Szemek guvadnak ki, ajkak görbülnek le. Szó bennszakad, szem fennakad, lehelet megszegik, a sarokban részeg kómájából Lófej emelkedik.
– Mi, hogy kit herélnek ezek ki? Na, én is ott leszek gyerekek! Megvédjük az Acél 21-et! Egy kört Irmuska! Mossuk le a kohászaton esett gyalázatot! – rendelkezik kijózanodva Lófej, ellentmondást nem tűrve, mint amikor, még műszakvezetőként élet-halál ura volt az izzó kemencepódium fölött. Irma hozza a söröket, a gyorsítókat, s máris nyakig ülünk a politika szennygödrének bűzös iszapjában. Kénköves mennykőként tör elő az acélipar elnyűtt és aktív igahúzó páriáiból az elemi indulat.

– Hallottátok, mit akar a kormány? Felmondani a menedzsment szerződését, aztán szélnek ereszteni a vezetőséget, eladni a gyárat, és mehet, ki merre lát!
– Ez rémálom haverjaim, rémálom!– ingatta zanzafejét Kottafejű, kidülledt szemeit végighordozva az elképedt arcokon, és suttogóra fogva hangját, így folytatta.
– Tudjátok, mire megy ki a játék? Seggberúgják az Acélbikákat, mert irigylik, hogy megszedték magukat. Nem a Fidesz kasszáját tömték meg, hanem a Bahamákon, meg Californiában építkeznek! Ez fáj nekik! Bezzeg a Torgyánnak lehet! Állandóan kiküldetésben van a mi pénzünkön, kacsalábon forgó palotát épít a mi bőrünkön. Annak elsumákolják a botrányait. De a Vasműt, azt ki kell nyírni, mert a szoci Dunaújváros eltartója! Értitek, mire megy ki a játék? Megszüntetni a gyárat, visszafejleszteni, ezáltal kihúzzák a melósok alól a talajt. Nincs munka, nincs pénz, egyből leváltják a szoci polgármestert, a szoci közgyűlést, ezek meg itt – a Fideszesek felé int – szépen beülnek a készbe!

– Na, azért ne túlozd el! Ezek se hülyék! – igazította ki Csócsa – ha lepusztítják, majd visszafejlesztik a gyárat, akkor nekik se lesz helyi adóbevételük. Majd még meggondolják, hogy levágják a város fejőstehenét, akkor kit fejnek majd az ellenzéki urak, ha hatalomra jutnak? – dünnyögte, és sörbe fullasztotta a folytatást. Zagyva Pali egy felessel megerősítve öntudatát, így replikázott.
– Mondasz valamit pajtás, de nem teljesen helyes, mert a marxista etika szerint hagyni kell a jóllakott böglyöket, mert ha elhessegetjük őket, éhesebbek jönnek helyettük, azt, amíg azok is meg nem szedik magukat, nekünk semmi se jut, csak a morzsák...
– Ebben igazad van pajtás – tódították – maradjon minden a régiben! Az államnak az a dolga, hogy eltartsa a népet! Gyár, egyenlő munka. Munka, egyenlő fizetés. A fizetésből lehet javakat venni, enni, inni, öltözködni. Na, értitek már, miről is van szó?
– Nem. – ingatták búsan fejeiket és újabb korsó söröket rendelve, próbálták megerősíteni öntudatukat.

– Szóval! Arról van itten szó, hogy letelepítettek ide bennünket ötven éve. Toboroztak, toloncoltak, zsuppoltak, ki- és betelepítettek az ország minden szegletéből Építettük az ország büszkeségét Sztálinvárost. A puszta földből nőtt ki ez a város elvtikéim! – zokogta nosztalgiába süllyedve Zagyva Pali.
– És a sok Tervkölcsön meg Békekölcsön! A nép izzadta ki a gyár és a város bekerülési összegét – tódította Guszti bácsi, néhai főolvasztár, országgyűlési képviselő, sztahanovista és brigádvezető.
– Na, éppen ez az te bibas! – lihegte volt főnöke lila orcájába Kottafejű – hát ti ott fenn, tudtátok, mikor a Kádár felvette a kölcsönöket, amit most nyögünk, hogy egyszer majd vissza kell fizetni! Hát, a gyárral törlesztünk!
– Mi csak a nép életszínvonala miatt vettük fel a dollármilliókat. – védekezett savanyú arccal motyogva Guszti, de Csócsa leintette.
– Látod, milyen ostobák voltatok? Jó tett helyébe, jót ne várj! Most a kapitalisták benyújtják a számlát: adós fizess! Eladják a gyárat szaré, húgyé, seggberúgják a melósokat, szélnek eresztenek bennünket, azt menjünk legelni, mint a birkák. Mert azok vagyunk: marha birkák, vagy kergemarhák: csúfot űznek belőlünk!

– Ne sirassuk még el gyárat! Igyunk a feltámadásra! Ha meg kell hozni a vezéráldozatot, akkor inkább cseréljék le e vezérkart, csak maradjon meg a gyárunk! Na, proszit! — Miután kiitták söreiket, mélabúsan meredtek az üres kriglikre. Lófej törte meg a gyászos csendet.
– Inkább a vezéreket cseréljék ki, mint minket! Nem féltem én őket, hogy kiesik a cici a szájukból! Lesz azoknak Kft-jeikben mit aprítani a tejbe! Szervezzünk demonstrációt! Vonuljunk az országház elé tüntetni.
– Miért?
– Tudom én, csak úgy. Hogy lássák elszántak, vagyunk: munkásököl, vasököl odasújt ahova köll! Proszit!

Az ivó másik sarkában három összetolt asztal körül, söreiket kortyolgatva gyülekeztek szokásos közgyűlésen kívüli stratégiai megbeszélésükre az ellenzéki képviselők és holdudvaruk a zöldek, s egyéb marginális szervezkedések prominens képviselői. Az asztalfőn Szakáll Lajos városházi és országgyűlési képviselő, a tömörülés esze és vezére. Aztán Aszalt Lajos a mekegő, hebegő zöldpárti képviselő, a kékharisnya Bunda Tera a helyi karitászok képviseletében. A kesehajú görvénykóros sztárügyvéd a szabadmadarak egyesületéből, a pókos lábú, hordóhasú ingatlanszakértő nagyvállalkozó és a slepp. Ott ültek mind, ugrásra készen rávetődni a központból közéjük dobott koncra. Nagy volt a tét: mindenáron kivenni a szocik kezéből a város vezetését. Kétéves obstrukciós, provokatív, összekuszáló, szétcincáló mesterkedéseikkel sem sikerült a városvezetés zárt tömbjén rést ütni.

A szocialista polgármester és vezérkara állta a sarat. Hiába a központi büdzsé állandó lefaragása, a 6-os út, az új Dunahíd lassú szisztematikus elszabotálása. Nem tudtak igazán áttörni az Emeszpés szoci falanszteren. Végső kétségbeesésükben, a két év múlva következő választásokra aspirálva, segítséget kértek felülről. Szakáll Lajos most éppen ügyködésének eredményeiről ad számot társainak.
– Emberek, úgy néz ki, hogy kiderült felettünk az ég! Felénk nyújtotta segítő kezét a kormány és a barátaim. Akik addig duruzsoltak az ÁPV Rt vezetőjének, míg beadta a derekát. Rásegítettünk egy ügyvédi és titkos irattári információ kiszivárogtatással, satöbbi. Ez már rutin téma. Na, meg persze ne feledkezzünk meg lokálpatrióta aktivistáinkról sem. Erre igyunk! Proszit! – emelte szájára a korsót, s egyhajtókára kiitta a nedűt.

Aszalt Lajos kiguvadt szemekkel meredt a kiürült korsót asztallaphoz koccintó honatyára, és nyeldeklőjén igyekezett lecsurgatni mihamarabb a sajátját is. Miután mind kiitták, Irmát szólították.
– Irmuska drága! Készítene nekünk egy észkerék serkentőt, amolyan Red Bull, meg Whyski, Extasi féle koktélt, hogy jobban forogjon az eszünk kereke? – duruzsolta, mint egy gerlicemadár a kesehajú gyorsbeszédű sztárügyvéd dr. Pemete – úgy szeretnék repülni tőle, mint egy szabad Eszdéeszes madár!
– Kérése parancs madár úr! Hét matrózfröccs rendel – vágta oda Irma és máris indult volna, mikor Aszalt Lajos megakasztotta elhaló kiáltásával – és egy kör Zippfer sert is hozzá kísérőnek báróné.

Miután Irma elébük rakta az extazyval tunkolt matrózfröccsöt, mohón emelték ajkaikhoz az isteni nedűt. Ettől aztán szférákba emelkedett lélekkel folytatták stratégiai megbeszélésüket.
– Mint, tudjátok, én a háromheti ülés szünetében félrehúztam a minisztert egy ablakmélyedésbe és elsírtam neki bánatunkat, hogy nem tudunk áttörni. Na, ő referált a miniszterelnöknek, az meg hívatta a Ganspergert. Hogy mit beszéltek, nem tudom, de láthatjátok, beindultak az események.
– De Lajos, hogy csináltad, hogy csak úgy félrehúztad a minisztert, meg még a miniszterelnököt is befűzted? – kérdezte vigyorogva Aszalt Lajos. – Ez valóságos csoda, hogy így dróton rángatod az egész kormányt. Két év óta sikerült úgy befészkelned magadat a felsőbb régiókba, mint a szúnak az ajtófélfába.
– Lassan rágj, tovább érsz! Mondta az öreg szú a fának – heherészett Pemete a sztárügyvéd.

—Na, szóval, hogy folytassam! Előadtam, hogy mi itt mindent megtettünk a vezetés lejáratására, a közgyűlés szétcincálására. Megemlítettem, hogy még a Tescoba is belekapaszkodtunk. A zöldek hősiességét is ecseteltem, akik a város lakóit egyenként a kiserdő fáira való kötözéssel hangolták a Tesco ellen, hiába. Ha a Tescot megépítik, akkor ez a szocik erkölcsi győzelmét jelenti. Úgy bebetonozzák magukat a hatalomba, hogy a következő választásokon se tudjuk kipiszkálni onnan őket.
– Márpedig a Tescot megépítik ezek! Se fát, se istent, se zöldet nem ismernek – sápítozott tágra nyílt pupillákkal Bunda Tera és a mellette ülő karitászos Suba Verára tekintgetett. Az sűrű pislogásokkal támogatta barátnőjét.
– Szóval, lépnünk kell, mert ezek lesöpörnek bennünket!
– Lajos, mi befektetők megtettük a magunkét! Felvásároltuk fillérekért az Építők sporttelepét a hozzátartozó hatalmas területtel együtt. Behoztuk a Spar áruházat a Tesco nyakára, felépítettük a Plusz áruházat óvárosban.

– Kevés, meg se kottyan a Tescónak. Így is akarja a kiserdőt – vágta el a nagyvállalkozó ingatlanüzér szavait Pemete.
– a Tesco ellen nem segít sem a fához kötözés se a tüntetés, de még a kérdőívek sem. Olyan rafkósan lettek a kérdések feltéve, hogy akármit ikszel is ki a polgár, a Tescot erősíti.
– És, ha a Szakáll, mint a HÍD egyesület fő forszírozója, annak demonstrálására, hogy ha a híd nem épül meg előbb, mint a Tesco, tenne egy demonstratív lépést. Ezzel lehetne a szocikat zsarolni. Tényleg, ekrazitként lehetne robbantani vele – ecsetelte Aszalt Lajos mekegve.
– Jó gondolat – vakargatta busa szakállát Lajos és Irmának intve újabb adag extasival tunkolt gyorsítót rendelt a stábnak, megerősítendő öntudatukat. Miután lehúzták az észpörgetőt, így szólalt meg Pemete.

– Egy utolsó esélyünk lehetne a Tesco megtorpedózására, uraim. Mégpedig a Szakáll Lajgi önfeláldozásáról lenne itten szó.
– Mi lenne az Pemete? – kérdezi gyanakodva Szakáll.
– Hát, az, hogy te ott a parlamentben kötnéd az ebet a karóhoz, hogy már jövőre kezdjék el alapozni a hidat. Magyarázd meg nekik, hogy ez országos érdek, stb., stb... hátha beveszik. Aztán, ha elkezdik cölöpözni a hidat, akkor olyan nagy erkölcsi győzelmet aratunk, hogy lesöpörjük a Tescót a porondról. Ezzel űbereljük a szocikat, és a HÍD elsöprő győzelmet hoz nekünk. Megnyerjük a következő választásokat.
– És, ha nem hajlik rá a kormány?
– Akkor pedig nincs más mese, mint hősi halottat csinálunk belőled. Odakötözünk a majdani híd jelképes pilléréhez és bebetonozunk. Ezzel kizsarolhatjuk a híd azonnali megépítését. Ennyi áldozatot csak hozhatsz a városért, pajtás.

– Na, ne, ne tegyétek ezt velem! – bődült el a honatya, és lefordult a székről. A társaság egy korsó hideg serrel fellocsolta őt, és a sarokpadra fektette. A tanácskozás pedig tovább folyt. Végül abban egyeztek meg, hogy az egyetlen járható út az, ha a szocik lába alól kihúzzák a talajt.
– El kell érnünk, hogy valamilyen ürüggyel: szerződésszegés, összeférhetetlenség, stb. lefejezzék a Vasmű menedzsmentjét, seggbe rúgják, szélnek eresszék a szakembereket, aztán, miután elértéktelenedik, eladják a részvényeket egy Joszip Tot féle papírördögnek. Na, értitek már? Ha megrágalmazzuk, leváltatjuk, szétziláljuk a menedzsmentet, akkor csődbe megy a cég. Utcára kerülnek a melósok, azt máris a szocik ellen fordulnak.

– Meg a Fidesz ellen. Arra nem gondoltok, hogy a melós sem hülye. A melós, az gondolkodik. Rájön, hogy honnan fúj a szél, azt azért se szavaz ránk. – mondta érvelését Aszalt Lajos a székre állva, hadonászva, szónokolva.
– Éppen ez az elvtikéim! – szólalt meg Pemete – hát, ha a szocikat elűzik, már nyertünk. Az se baj, ha minket nem szavaznak be, majd beszavazzák a Miépeseket meg a zöldeket, mert azok még tiszták. Nem sározódtak be. Ne féljetek, mi meg majd listán bejutunk, mint a zöldek által támogatott szimpatizánsok. Aztán újra együtt lesz a csapat.
– És a Miéppel nem számoltatok? Ha azok lesznek többségben, semmit sem értünk el. Szocik helyett fanatikusok veszik át a várost.
– Nem addig van az gyerekek – intette őket csendre a szunyókálásból felriadó Szakáll Lajos – A híd megépítésével olyan elévülhetetlen érdemeket szerez a Fidesz általam, hogy 30%-ot is elérhetünk.

– Jó, ez eddig rendben van, de mi lesz az utcára kerülő négy-ötezer melóssal? Szorozd be 3-mal, az tizenötezer ember. Nincs a világon akkora ingyen konyha, amivel ezeket elláthatjuk.
– Mindent lehet, csak akarni kell. Majd amikor a gyárat leromboltattuk egy strómannal, és a tömeg jajkiáltása az égig ér, akkor jövünk mi.
– Ugyan Lajos, te sem gondolod komolyan, hogy arra a Fideszre fognak hallgatni, szavazni, aki kiherélte a vezérkarukat, elvette a munkájukat.– okoskodtak a jócskán kapatos urak, de Lajos rendületlenül folytatta tovább.
– Egyszerű a dolog, keresünk egy papír törököt, akivel 1 forintér megvásároltatjuk a gyárat. Bejegyeztetjük a cégbíróságon, aztán miénk a pálya.
– Azannyát, eeerreee nneem is gondolna aaaz emmbber, hogy nneked mekkora eszed van Lajgi – mekegte Aszalt Lajos a zöldek vezére.
– És ez a török pali kihúz bennünket a szarból?

– Bízzátok rám! Persze igénybe kell vennünk Suba Vera és Bunda Tera bájait is a hadművelethez. De menni fog.
– Van ilyen ember a világon uraim?
– Aki keres, az talál – mondta rejtélyesen aranyfogú békaszáját szóra nyitva Sumák Ottó ingatlanüzér – Én tudok egyet.
– Ki az? Tudhatnánk a nevét? – kérdezgették az észpörgetőtől felajzott politikusok. De Sumák rejtélyes mosollyal elhárította választ.
– Mindent a maga helyén, a maga idejében. Rendeljétek ide a miniszterelnököt zártkörű Fideszes tanácskozásra. Hozza magával az Ápv Rt igazgatóját, a belügyért és megbeszéljük a dolgokat. Jártomban, keltemben a Bahamákon, Sechel szigeteken pihenve összejöttem a pénzvilág vezető elitjével. Kis Bandikát is kiküldtük már Amerikába. Ő lesz az összekötő tiszt tranzakciónkban. Annyit elárulhatok, hogy stratégiai tervemben ezermilliárdokat fejünk le az Unescotól, az Eu és Fáre programoktól felzárkóztatás, környezeti beruházási támogatások és más jogcímeke. Bízzátok rám!

– Annyival szeretném kiegészíteni Sumák barátom szavait, – szólalt meg Fatális Jenő nagyvállalkozó – hogy idegenforgalmi turistaparadicsommá változtatjuk Dunaújvárost!
– Mi kell ehhez Jenő?
– Bizalom, bizalom és hatalom!
– Akkor ezzel be is zárom a tanácskozást uraim! Most már jöhet a kötetlen párbeszéd a szocikkal! Toljuk össze az asztalokat! Adta ki a parancsot Szakáll és újabb adag sörökkel megolajozva torkaikat, békés danászásba kezdtek a szintén bekáfolt szocikkal. Elvonult a vihar, helyreállt az egyensúly. Nem lesz ma verekedés, poharak, székek, egymás orrának betörése. Hajnal felé összekapaszkodva járták el az asztal tetején a kalinkát, a guggolóst és befejezésül a közelgő Karácsony tiszteletére elénekelték a Mennyből az angyalt.

*

A Potykafalvi Sc, sportpályának kinevezett, libalegelőjén nagy a sürgés-forgás. Idevárják a Zutyokfalvi Sc, megyei osztályozó mérkőzésre érkező, futballcsapatát. A csapat centercsatára a miniszterelnök maga. A belügyérek lezárták az egész környéket. Még egy szúnyog sem repülhet be a tiltott zónába. A helyi kocsmát kisuvickolták, kisegítő személyzettel, központi italkészlettel, mesterszakácsokkal megerősítették. A hatalmas szabadkéményes konyhában sülnek a szopós malacok, a kopaszseggű kappanok, a seregélyekkel töltött gyöngytyúkok. Viktusnénénk, a híres sütőasszony, vezényletével sülnek a mákos, káposztás, acsalapus és túrós rétesek, fánkok. A győzelemre készül mindenki. Az mindegy, hogy melyik csapat győz, nem érdekes. Ez a mai nap a győzelem napja: eleven miniszterelnök száll le a mennyből hozzánk Potykafalvára. Ez a bukéja! A többi csak hab a tortán!

A meccset annak rendje-módja szerint lejátszották. A miniszterelnök rúgott hat gólt, és ezzel vége. Az igazi lakodalom csak most kezdődik, a meccs után ! A hatalmas ivóban egyik oldalon a kormánypártok prominens meghívott vendégei, míg a másik oldalon a hatalmas kecskelábú asztaloknál az ellenzékieknek terítettek.A sarokban felállított pódiumon Gazsi és bandája nyekergeti a szárazfákat, s igyekeznek valami zenei hangzást kihúzni belőle. De a kanálcsörgésbe, poharak koccintásába beleveszik a zene hangja.

A futballcsapatok még a pályán befejezték szerepüket. Meccs után lezuhanyoztak, felöltöztek és hazamentek. A kocsmába csak az ünneplők voltak hivatalosak. Míg folyt a vacsoráztatás és tószt követett tószt, kellemesen telt az idő. A vacsora befejeztével feladták a szárazsüteményeket és a finom italokat. Ekkor surrantak ki a meghívott szakemberek, a város vezetőinek ellenzéki tagjai, és életbevágó megbeszélésbe kezdtek a falusi futballcsapat öltözőjében. A tornacipő és izzadságszagú miliőben a miniszterelnök vitte a szót.

– Uraim, lelassultak az események. Az államkassza apadóban van, így meg kell húznunk a nadrágszíjat. Kitolódik a 6-os út korszerűsítése, a hídépítést húsz évre jegeljük. Nincs pénz, ezt meg kell érteniük. – mondta, sajnálkozva, széttárva karjait. Szakáll Lajos kétségbeesetten interveniált.
– De Viktorkám, nem hagyhatol cserben bennünket! A várost ki kell húzni a csávából! Értem én a megszorításokat, ez a szoci vezetésnek szól. De ha így sanyargatja a kormány a várost, akkor nemcsak a szocikat, hanem minket is megutálnak. A népharag a Polgármesteri Hivatal ellen fordul. Tennünk kell valamit.
– Magánügy. Szoci vezetésű várost nem futtatunk. Csak azt a minimumot kapja a büdzséből, ami kijár. – folytatta a miniszterelnök.

– Segítséget kérünk! – sírták a város ellenzéki vezetői.
– Segítünk, persze hogy segítünk nekik! – fordult az Ápv Rt vezetőjéhez – Gyulám, hogy áll a Vasmű privatizálása?
– Az, halad főnököm! Kigyűjtöttük és csokorba kötöttük a szakértő és rátermett vezető menedzsment gyenge pontjait. Összeférhetetlenség, csalárd módon való beszállítások, saját cégektől való vásárlások, az áru sétáltatása, állami vagyon herdálása, satöbbi. Elég a leváltásukhoz.
– Rendben. Leváltjuk a menedzsmentet. És mi lesz tovább?
– Az állami részesedés 56 %-át eladjuk egy külföldi beruházónak. Általa visszafejlesztjük a termelést. Vetetünk vele egy mini-acélművet. A feleslegessé váló kohókat, kokszolókat, a még álló acélművet, Meleghengermű csarnokait, kéményeit elbontatjuk. A vasanyagot bedolgozzuk a konverterbe. A gyár megeszi önmagát.
– És utcára kerül ötezer ember – mélázott el a miniszterelnök.
– Na, ezt kellene valahogy megoldani, nehogy lázadás törjön ki. Ehhez kellene egy okos ember, aki kifogná a szelet a vitorlából.

– Mire gondol miniszterelnök úr?
– Mire, valami olyan struktúraváltásra, amihez nem kellenek gyárak. Meglovagolhatnánk a turizmust, új hipermarketeket építhetnénk a turistaözön ellátására. Amolyan vámmentes mini-államra gondolok, mint Szingapúr.
–Viktorkám, ehhez pénz kell. Infrastruktúra, satöbbi. Épkézláb elképzelés, de hol van ma Magyarországon ilyen okos ember?
– Én tudok ilyet – szólalt meg Fatális Jenő.
– Éspedig, ki légyen az?
– Parancsára miniszterelnök úr! A megmentőnk tálalva van. – szólott Jenő és hármat tapsolt. Kinyílt az öltöző ajtaja és egy ügyefogyott, kopott kis emberkét vezettek be. A minisztérium vezérkara hátrahőkölt. Hát, még amikor az emberke átnyújtotta névjegyét a miniszterelnöknek. Zarvahusztra Züriel űrnyomozó. Minden probléma megoldója, tábornok, a Mindenható földi helytartója, pénzügyi zseni, befektetési tanácsadó és parafenomén... – állt a névjegykártyán. A miniszterelnöknek leesett az álla csodálkozástól és némán adta közre a névjegykártyát a vezérkarnak.

– Na, mit szólnak hozzá az urak?
– Ez kész őrület, ki ez a pasas! Ha ez igaz! Ez a mi emberünk! – kiabálták túl egymást a miniszterek és szakértők.
– Jól van, beszéljük meg! – mondta a miniszterelnök, és a lócán ülve stopliját fűzte ki, miközben szemeivel a jövevény arcát kutatta. Az pedig méretes golyókból, csontokból, madártollakból összeeszkábált ingáját lóbázva, megszólalt.
– Pillanat uraim! Megkérdezem a Mindenhatót, hogy tárgyalhatok-e önökkel – mondta és az inga mozgását figyelte. – Azt mondja igen, de mindent lépésről lépésre kell tennünk!
– Mik lennének ezek a lépések? – kérdezte az Ápv Rt igazgatója.
– Elsőre meg kell szereznünk az Acél 21 részvényeit.
– Az nem megy. Pontosan ez a bajunk, hogy nem adják. Így patthelyzet alakulhat ki. – siránkoztak a helyi ellenzéki vezetők, Sumák és Fatális úrral az élen.

– Kedves tábornok úr, erre adjon tippet!
– Rögtön megkérdezem a felsőbb kapcsolatomat, hogy beszélhetek-e. Azt mondják igen. Jó, akkor mondom. Oda kell küldeni egy embert, egy papír törököt, akivel fel kell vásároltatni a részvényeket. A papír töröktől mi meg visszavásároljuk, és meglesz a részvénytöbbség.
– Ugyan, kedves pilóta, űrparancsnok, honnan akasszunk mi le egy papír törököt, egy másik Kaya Ibrahimot? Ezt mondja meg az Úr nekünk!
– Mindenre van megoldás! Rögtön megkérdezem – mondta és meglengette lábai között hatalmas ingakoloncát. Kisvártatva megszólalt.
– Megvan a megoldás. Én vásárolom meg a részvényeket és átadom a város ellenzéki honatyáinak. Így kihúzzuk a méregfogukat a szociknak.
– Zseniális! Zseniális! – szorongatták Zarvahustra alias Cingerminger Antal jövőkutató, vasutas űrpilóta és tábornok kezeit. Úgy kapaszkodtak belé, mint fuldokló a szalmaszálba. Tónit meghatotta a beléhelyezett bizalom és így válaszolt az előtte fetrengőknek.

– Álljatok fel! Semmiség az egész. Isteni hatalmamnál fogva pillanatok alatt átváltozok Kaya Ibrahimmá. A bőribe bújok és felvásárolom a részvényeket. Ehhez persze kell a kormány segítsége is. A kémelhárítás, Ávó, III/3-as módszereivel rájuk kell ijeszteni, aztán feléjük nyújtani a szalmaszálat. El kell hitetni velük, hogy ha eladják a részvényeiket, akkor megszűnik az összeférhetetlenségük, és a helyükön maradhatnak. Esetleg a 21-ből hármat feláldozhatnak, hogy be legyen fogva a plebsz szája. Na, mármost benyalják a mézesmadzagot, ráharapnak.

– És ekkor jön a mi Zarvahustra urunk, jótevőnk és megmentőnk, megjelenik éjjel álmában a vezérigazgatónak és felajánlja, hogy megveszi a menedzsment részvényeit.
– Az annyát! – dörgölte szemeit öklével a miniszterelnök. Ez zseniális. Hiába, egy ilyen profi, mint Ön kedves izé úr, na hogy is mondjam ki a sok rangját egyszerre: űrnagy úr! Na, ön megoldotta a problémáinkat. Mikor lát munkához?
– Máris uraim. Az ingám dolgozik. Menjenek vissza az ivóba. Álmosságot hozok a vezérigazgatóra. Elszunnyasztom kissé, s megjelenek neki. Aztán, majd meglátjuk a többit! – mondta és magára maradt a lábszagú öltözőben.

*

Az ivóban a sokfogásos nehéz ételektől és a még nehezebb italoktól kissé lecsendesedett a hangulat. Mindenki emésztette a szájakon át bevett ételeket és a füleken besurranó információkat. A vezér az asztalfőn hatalmas párnázott trónusszerű karszékében elterülve hirtelen, minden előzmény nélkül, álomba merült. A többiek halkan beszélgettek, iszogattak. Közben megérkezett a miniszterelnök is stábjával, és asztalhoz ültek ők is.

A vezérigazgató lelke, kiszakadván túlsúlyos testéből, az álom mezején járt. Egyszerre az Úr előtt találta magát. Így szóla hozzá az Úr.
– Pista fiam! Hallgass rám! Én, kihúzlak benneteket a csávából! Azonnal, még ma el kell adnotok minden részvényeteket! Így megmaradhattok egyelőre a posztotokon. Három vezért feláldozva, mintegy odavetve a főnökség elé koncul, felfelé letisztázzátok magatokat.
– Ó uram, ha ez ilyen könnyen menne! Ha ezt az ujjam harapom, meg ez fáj, ha a másikat az fáj. Kit áldozzak fel az acélbikák közül? Mind a szívemhez nőtt. Együtt vittük véghez a nagy tetteket! Benne vagyunk a pakliban mindannyian. Kit rúgja seggbe, és elég lesz-e ez a három az ÁPV RT mohó szájának? És, ha mindet kéri?
– Nyugodj meg fiam! Elküldöm nektek segítségül Züriel arkangyalomat. Ő segítségedre leend nagy bajotokban! – szólott az úr és megjelent Tónink a vezér előtt. A vezérnek leesett az álla a csodálkozástól. Az arkangyalban hajdani mozdonyvezetőjét a kissé habókos, ügyefogyott Czingerminger Tónit ismerte fel. De csodálkozásra nem maradt ideje, mert Züriel munkába vette a vezér lelkét.

Hatalmas ingáját lábai között lógatva, magában kérdés-felelete játszva, a következőket mondta az elképedt vezérnek.
– Pár perc múlva dimenzióváltással átmegyünk az ivóba. Én gondolatenergiával megszuggerálom az embereidet. Ők azonnal aláírják az adás-vételiszerződést velem, és máris elhárul az akadály. Utána átülök a miniszterelnök asztalához és egy hónap haladékot, kérek nektek. Ez az idő elég lesz arra, hogy a vállalat össze nyereségét, mozgatható pénzét, értékeit kiosszátok a menedzsmentnek és a melósoknak 13. havi prémium és karácsonyi pénz gyanánt. Az így kiürülő kasszát aztán átadjátok nekem és az Ápv Rt-nek.
– De uram, Züriel arkangyal, ha ezt megcsináljuk, akkor tényleg lapátra tesznek bennünket. Elítélnek, mint a rablógyilkosokat. Kéz-lábbilincsbe visznek a Gyorskocsi utcába bennünket!

– Ez lesz a jó! Ezt akarom. Itt lép be a lélektani hatásmechanizmus.
– Nem értem – dörgölte szemeit hatalmas ökleivel a vezér. – Mi a jó ebből nekünk?
– Nektek a megdicsőülés magasztos pillanata lesz osztályrészetek. A királyi TV bemutatja a mint beszálltok a robomobilba. És utána az előre odarendelt csőcselékkel újra lejátszatjuk a jelenetet. Titeket dublőrökkel helyettesítünk. Brutális rendőrökkel, kommandósokkal püföltetjük hasonmásaitokat. A csőcselék megrohamozza a robomobilt. Véres tömegjeleneteket rendezünk. Az esti Rtl híradóban már megy is a tudósítás. Egyidőben megkapja a kópiát a CCN és a BBC is. Világbotrányt kavarunk.
– Mire jó ez uram?

– Nem érted? Nullára zuhannak a Vasmű részvényei. Így az Ápv Rt fillérekért eladja nekem, aki papír törökként felvásárolom a részvény többségüket. Így a helyi Polgármesteri Hivatal 11 %-án kívül a kezünkben lesz a részvénytöbbség.
– És utána? Mi lesz velünk? Ott rohadunk a cellában!
– Ugyan már. Sztárügyvédeket kaptok, maffiózókat, akik aztán óvadék ellenében még aznap este kihoznak onnan benneteket. A Tízórai városháza előtti tüntetésen már ott ültök a dísztribünön. Hősként ovációzik benneteket a csőcselék. Ezt is leadjuk az RTL-en. Széjjelküldjük a világba.
– És aztán?
– Törődtök ti a továbbiakkal? Megcsináltátok a szerencséteket! A világ, vezető cégei fognak utánatok kapkodni!

– De, mi lesz a gyárral?
– Azt bízzad rám! Na, áll az alku?
– Áll – mondta a kómába révült vezér, és belecsapott Züriel tenyerébe. Pillanatok alatt kifordult a tér és máris az ivóban találták magukat. A vezér felébredve álmából, titkárságvezetőjéhez fordulva, kérte a nagy fekete táskát, melyben a részvények voltak. Elővéve a menedzsment részvényeit így szólt.
– Uraim! Nincs gondolkodásra való idő. Azonnal meg kell szabadulnunk részvényeinktől. Darabonként egy forintér eladjuk ennek a derék papír török úriembernek, ennek a Kaya Ibrahimnak itten. Na, értjük egymást? – nézett rájuk ellentmondást nem tűrően, és azok szó nélkül aláírták az adásvételi szerződést. Kaya Ibrahim- Züriel alias Cingerminger Tóni pedig hóna alá vágva a fekete aktatáskát, átballagott a miniszterek és kormánypártiak asztalához. Pusmogtak egy kicsit a miniszterelnökkel és a vezérkarral, majd önfeledt nótázásba kezdtek.

Éjfél körül összetolták az asztalokat és egymásba karolva az ellenzékkel, eljárták a tápéi darudögöst. Úgy verte a csizmaszárát a miniszterelnök, mintha világéletében néptáncos lett volna. Azt azért az éles szemű megfigyelő mindjárt láthatta, hogy a miniszterek, reszortosok a miniszterelnökkel az élen úgy táncoltak, ahogy Züriel űrmester fütyült. Hajnal felé összecsókolóztak az eddig bősz ellenfelek, és mély részeg álomba merültek. Így ért véget a potykafalvi dáridó.

Minden úgy történt, ahogy azt az Úristen előírta és Züriel által lemenedzseltette. A Vasmű menedzsmentje kiosztotta a melósoknak az összes készpénzt, jutalomként. Karácsony előtt hosszú sorokban álltak a kifizetőhelyek előtt a dolgozók, néha órákig várva a kiürült automaták újra töltésére. Az acélbikák ázsiója meredeken emelkedett és dicsőségük az egekig csapott. A miniszterelnökségen kezdték irigyelni ezt a hallatlan népszerűséget. Komolyan aggódtak, hogy fiatal, agilis miniszterelnökünk fényére árnyékot vetnek ezek a vidéki suttyók és elhomályosítják nagyságát.

Nem sokáig fürödhettek azonban a dicsőségben, mert az ünnep elmúltával megjött a nagy herdálásnak a böjtje hamarosan. Még a januári fizetésekre futotta, de már a TB-t nem tudták utalni és alapanyag-vásárlásra sem futotta. Akadozni kezdett a termelés. Zürielt azonnal berendelték a pártközpontba. Egyenesen a pártelnökként is funkcionáló miniszterelnök elé vezették. Izgatottan, hadarva kért a történtekre magyarázatot Zürieltől, aki így válaszolt.
– Csak semmi pánik. Minden a forgatókönyv szerint alakul. Mint mondottam, azon a potykafalvi jeles napon, a cél becsődöltetni a nagyvállalatot. Ekkor bejelentik a fizetőképtelenséget, kiürülnek az automaták, és nem tudnak bért fizetni. A népharag a menedzsment ellen fordul. Kisebb zavargást szítunk, ami elég lesz a karhatalom beavatkozásra, és védőőrizetbe vesszük az acélbikákat.

– És, mi lesz, ha fordítva sül el a puska? A népharag a kormány ellen fordul és ellenforradalomba csap át? – aggodalmaskodott a miniszterelnök, de Züriel lecsillapította.
– Minden a forgatókönyv szerint fog történni. TV híradó, világbotrány, árfolyamzuhanás, papír török felvásárolja az Ápv Rt 56 %-os részvénycsomagját, és szabad a pálya – mondta Züriel, és ingáját meglengetve elkezdte az akciót. A miniszterelnöki dolgozószobába bekapcsolták a monitorokat és láthatóvá vált a vasmű tér. Izgatott tömeg álldogált az üres automaták előtt. Majd egyre nőtt a csőcselék létszáma. Kezdtek petárdák robbanni, kidöntöttek egy-két lámpaoszlopot, felgyújtottak pár menedzseri személygépkocsit, amikor megjelentek a rohamrendőrök, előálltak a tűzoltó, sószóró és rabszállító kocsik.

A kommandósok sorfala között elvezették a bilincsbe vert menedzsmentet, élükön a vezérigazgatóval, és snitt. Befejeződött a királyi magyar Tv híradója. Fél óra múlva, átkapcsolva az RTL híradójára, az előre megkonstruált, dublőrökkel lejátszott színjátékot engedték meg az RTL riportereinek közvetíteni. Azok jóhiszeműen, szenzációra éhezve, ala’ natúr, adták a véres jeleneteket: tűzoltófecskendővel, lovas rendőrökkel szétkergetett fosztogató, törő-zúzó csőcselékkel megtunkolva.

Negyed óra múlva már a CNN és a BBC is egyenes adásban közvetítette az echte magyar csemegét. Az esti zárásra a mélypontra zuhant a New Yorki és a Londoni Tőzsde BUX indexe. Fel kellett függeszteni a Vasmű részvényeinek eladását. A miniszterelnök aggódva, míg Züriel kajánul vigyorogva dörzsölte tenyerét.

Tíz órakor dr. Zacskó Ficek sztárügyvéd, kihozva az előzetesből a menedzsmentet, a miniszterelnöki dolgozószobába vezette őket.
– Nos, uraim, önök szabadok! Elmehetnek! – közölte a jelenlevő rendőrminiszter. De a menedzsment csak állt lecövekelve és egy tapodtat sem mozdult.
– Mi a baj uraim? – kérdezte döbbenten a miniszterelnök.
– Miniszterelnök úr! Nem merünk hazamenni. Ha mi most Dunaújvárosba megyünk, minket kiherélnek. Menedéket kérünk!
– Kitől?

– Mindegy, kitől! Ha kell, belépünk az Apüszbe, a Pofoszba vagy akár a Lungo Romba is. Rendelje ide a cigánymentő Krasznait! Strasbourgba akarunk menni! Nem ezt ígérték nekünk! – óbégattak egyre.
– Jól van! Látom messze álltak akkor, amikor a bátorságot osztották – mondta, és Zürielre nézett. Az bólintott és ingáját meglengetve, kapcsolatba lépett az Úrral. Pillanatokon belül előttük állt a cigánymentő Krasznai.
– Na, Krasznaikám, fogja ezeket, a menekülteket és vigye Strasbourgba őket! Kérjenek menedéket az ENSZ-től.
– De miniszterelnök úr, itt valami tévedés van! Ezek nem cigányok. De ha jól megnézem talán egy kis kozmetikázással, lehetne valamit javítani rajtuk.

– Torgyán, intézkedjen! Hozzanak fekete festéket, fessék le őket!
– Mért pont én?
– Mert maga felel a környezetért. Szüntesse meg a környezetszennyezést, takarítsa el őket előlem! Végeztem! – harsogta a miniszterelnök és elbocsátotta a jelenlévőket. Kettesben maradva Züriellel így szólt.
– Na, arkangyal uram, most hogyan tovább?
– Én most várok!

– Mire?
– Egy ajtókoppintásra – mondta, és rágyújtott egy miniszteri füves cigarettára. Már a füstjétől is bódulatba esett a felajzott miniszterelnök, amikor megkoppant az ajtó. A privatizációs miniszter óvakodott be, hóna alatt az elértéktelenedett vasműs részvényekkel.

– Miniszterelnök úrnak jelentem, mi legyen ezzel a csődtömeggel?
– Na, adja csak ide fiam! Kerítünk egy Joszip Totot azt, felvásároltatjuk vele. Utána majd az tudja a továbbiakat. Maga elmehet! – intett. Behívatva személyi titkárát, elkészítette az adás-vételi szerződést és aláíratta Züriellel.
– Tegye be nyomban az aktatáskájába, azt meg se álljon Dunaújvárosig! Mostantól nem ismerjük egymást. Soha nem találkoztunk, maga nem létezik! Viszontlátásra! – búcsúzott Zürieltől és két markos, kopaszra nyírt kommandós gondjaira bízta.

*

A Polgármesteri Hivatal nagy tanácstermében reggel óta tart a rendkívüli közgyűlés. Egyetlen napirendi pont a téma: a Vasmű új menedzsmentjének meghallgatása és a város további jövőjének alakulása az új évezredben. A polgármester viszi a szót.
– Tisztelt uraim! Egy évezredet hagyunk magunk mögött. Új évezred, új élet kezdődik a város életében. Nem folytathatjuk ezt a sanyarú vegetálást, amit a Fidesz-kormány ránk mért. Megmutatjuk a világnak, hogy áll még Dunaújváros, él még Sztálinváros szelleme!A város, a maga 11 %-os részvénycsomagjával, ha jól prosperáló befektetőhöz jut, csodákat tehet a lakosság életszínvonalának érdekében. Mint ígértem beiktatásomkor, hét új több ezres munkahelyet, teremtő beruházást hozok a városnak. Meglesz!

– De mikor? – emelkedett szólásra Szakáll Lajos Fideszes képviselő és honatya. – Az Aikiwa kis összeszerelő műhelye ezer munkahelyet, ha hozott, a Triumph még csak épülget, a Tescóról meg ne is beszéljünk!
–Egy fát sem engedünk kivágni a védelmi övezetből! – ütötte a vasat Aszalt Lajos a zöldpárti Fideszes városatya és kórusban fújjogtak az ellenlábasok. A szocialista többség nevében még felszólaltak páran, de kezdtek elszabadulni az indulatok.
– Kiheréltétek az acélbikákat! Tízezer ember utcára került! Elkergettétek az acélbáróinkat, drága jó vezetőinket! Eladtátok a munkások alól a gyárat! – vágtak vissza a Fideszesek. A parttalan vitának Züriel megjelenése vetett véget. A Polgármester kért szót.

– Bemutatom az új gyártulajdonost és menedzsmentvezetőt. Megkérem a képviselő urakat, szavazzanak arról, hogy részt vehet-e beszámolási kötelezettséggel a rendkívüli ülésen. Megállapítom, hogy huszonegy igen, és négy tartózkodás mellett megszavazták. Megkérem Joszip Tot urat, tartsa meg beszámolóját.A név elhangzása után mély, döbbent csend , ülte meg az üléstermet. Erre senki sem számított. Újra kísért hát és feltámadt a papír jugó Tot szelleme. Ez nem lehet igaz! Dörgölték kerekre nyílt szemeiket. Tot úr, alias Züriel, Cingerminger Tóni, űrnyomozó, stb., megigazítva aranykeretes szemüvegét, imígyen adta elő terveit.

– Uraim! A részvények 89 %-ával rendelkezik a mögöttem álló multinacionális holding. Remélem, megnyeri tetszésüket jövőképem. Ha nem, akkor még elvitatkozhatnak rajta egy kicsit, de a gyárat mindenképpen megszüntetjük. Január 1-ével lakat kerül a főkapura. Az UNIO érdeke, hogy Magyarországon végleg megszűnjék az acélipar, ami idegen az ország adottságaitól. Ezzel az 50 éves kommunista rémálom utolsó fellegvárát is eltöröljük a föld színéről. Az Unióba való bekerülésük kritériuma a tiszta környezet és olyan iparmentes struktúra kialakítása, ami nem ütközik a nyugati multik érdekeivel. Miért nem jó maguknak a holland acélbili, a belga edények, német járművek és amerikai kozmetikai cikkek?

Maguknak nem kell erőlködni, környezetet szennyezni, drága pénzen ide szállítani a vasércet Brazíliából. Készen kapnak mindent. Nem kell piackutatással kínlódniuk, mert nem lesz mivel házalniuk a nyugati acélpiacon. Nézzék, tudom, fájdalmas az operáció, de át kell esniük rajta. Felejtsék el az elmúlt ötven évet, ébredjenek fel az acél-nagyhatalmi rémálomból. Az agyaglábú ruszki gólem alól is kihúztuk a kissámlit, akkor maguk most minek gebeszkednek?

– De uram! Tízezer ember és családja kenyeréről van szó! – érvelt a szoci polgármester, s fújjogással helyeseltek a szoci képviselők. Tot azonban rendületlenül folytatta.
– A mögöttem álló beruházói menedzsment mindenre gondolt. Egy nap alatt a föld színével tesszük egyenlővé ezt a szennyező koszfészket – itt a Vasműre gondolt – és helyét angolperjével vetjük be. A helyére golf, teke. boling és krikett pályákat telepítünk. A környezetszennyezés megszűntetéséért kapott kétezer millió Euróból egy Inkubátor-házat húzunk fel a volt Vasmű területén. Ezért ezerötszáz millió Eurónyi Fahr segélyt akasztunk le az Uniótól. Tehát, egy fillérjébe sem kerül a városnak az EU-konform beruházás megvalósítása.

– És mi lesz a dolgozókkal? Forradalmat csinálnak. Lerombolnak mindent, ha nem dolgozhatnak!
– Erre is van megoldás! Minden dolgozó végkielégítést kap. Ezt az összeget vagy vállalkozásba fekteti, vagy feléli. Ha felélte, még mindig nyitva áll előtte a felépített vigalmi negyed ajtaja. Lehet kertészként füvet nyírni, golflabdákat fényesíteni, labdahúzó kocsikat karbantartani, a mini-állatkertben takarítani, vagy a Dunaújvárosi Casinóban inas, krupié, szakács és egyéb posztokon jeleskedni.
– És, mi lesz a nőkkel?
– A nőknek otthon a helyük. Annyi pénzt fognak keresni a férfiak, hogy fényesen eltartják majd a családjaikat.
– De az egyedülálló, facér és agilis nőkkel mi lesz? – vetette közbe Suba Vera.

– A dolgozni akaró nőket alkalmazzuk a bordélyokban. A szebbeket kurvának, a rusnyábbját madámként. Dőlni fog a pénz, meglátják uraim.
– Ha jól értettük kuplerájjá akarják változtatni az acélipar fellegvárát – ágált a szocik szószólója, Kerékkötő Aladár.
– Nem lesz nehéz dolgunk uraim, amint látják, az egész ország lassan egy kuplerájhoz hasonlít, a maffia annyira szétzilálta a közéletet. Mi garantáljuk a munkához való jogot, a rendet, nyugalmat, békét és gazdagságot. Ehhez van szükségem most önökre. Ne akarjanak a szél ellen pisálni! Győzzék meg a lakosságot, adják be nekik a dudlit és egy év múlva nem fognak ráismerni városukra.
– Reméljük a helyi vállalkozók közül, kerül ki a menedzsment – vetették közbe aggódva a városatyák. Erre is meg lett a válasz.

– Igen uraim! A legalkalmasabb személynek erre az ifjú titánt, Fatális Jenőt tartjuk. Ő lesz a megbízott vezérigazgató. Feladata az Inkubátor-ház felvirágoztatása, a kemping világszínvonalú felújítása, az egész Duna part sportcentrummá való kialakítása. Kétezer négyre alkalmassá kell válni az ország sport-fővárosaként az olimpia megrendezésére, ami dollár-milliárdokat hoz az országnak. Felépítünk egy modern táncpalotát. Ahol évente táncvilágbajnokságokat rendezünk. A kieső időben pedig kulturális világversenyeket. Itt bemutatkozhatnak véget nem érő felolvasásaikkal a város koszorús költői, írói, rapperjei és színjátszói is. Minden napra lesz valami rendezvény. Így eltereljük a lakosság figyelmét a nyomasztó napi gondokról. Cirkuszt a népnek! Cirkusz is lesz minden héten. Uraim, ez a jövő, adják be a derekukat, s szavazzák meg terveimet.
– Nos, képviselő urak! Nyomják meg az igen vagy nem gombokat – szólította fel a képviselőket a jegyző. Egyhangúlag elfogadták a sok ígérgetésbe belebambult képviselők.

A hajnal felé véget érő korszakalkotó, évezrednyitó költségvetést reggelig tartó állófogadással egybekötött dáridóval ünnepelték meg a városatyák. A dáridót Lajcsi helyett most Joszip Tot vezette. Így is jól érezték magukat és teli ambíciókkal léptek át az új évezredbe. Reggelre mindenkinek ott lapult a zsebében az Inkubátor-házba való reszortos beosztása. Ki a menedzsmentbe, ki pedig a környezetvédelmi létesítmények élére kapott igazgatói kinevezést. Az utcára csődült nép petárdák és gyújtóbombák ezreit szórta a szilveszteri hangulat megerősítéseként a város középületeire, pártházakra, levéltárra, tanácsházára. Hadd égjen el a múlt, és épüljön fel a szép, új jövő!

*

Az ezredfordulót ünneplő mámoros éjszaka után, január másodika a kijózanodás fejbekólintó napjává változott. Egyre szaporodó tömeg tolongott a lelakatolt főkapu előtt. A tömeg nőttön nőtt és kezdték felszedni a térburkoló köveket. A téren parkoló autókat összetolva és a kövekből mellvédet építve, elbarikádozták magukat a hátulról jövő rendőri és karhatalmi támadás ellen. Nyolc órakor kilépett a barikád elé az új menedzsment, élén Züriellel az új vezérrel, Fatális Jenő vezérigazgatóval és a Polgármesterrel. A tömeg fújjogással és kavicsdobálással fogadta őket. Hiába szónokoltak, ecsetelték a munkanélküli jólétet, a melósok ragaszkodtak megszokott munkájukhoz.

– Nem értem önöket – szónokolt a papír Tot, alias Züriel – miért ragaszkodnak ehhez a környezetszennyező mocsok, büdös gyárhoz? Eurokonfort zöldmezős beruházást kínálunk maguknak. Hatalmas végkielégítést. Vigalmi negyedet, tele kuplerájjal, játékteremmel... ez nem elég, hát mi kell még?
– Munkát, kenyeret, Zürielnek kötelet! – kántálta a feldühödött tömege. A helyzet kezdett elmérgesedni. A polgármester békítő szándékú beszéde botrányba fulladt. Már-már azon a ponton volt a város vezetése, hogy megkéri Fatális Jenő vezérigazgatót, nyissák ki a kapukat, amikor iszonyú robbanások rázták meg a levegőt. Egyre-másra omlott össze a Meleghengermű csarnoka, kéményei, a régi acélmű, ezt követte a régi kokszoló. A robbanássorozatba kis szünet állott be. Amint felszállt a füst, iszonyú látvány tárult a csőcselék szeme elé. Romokban állt a Vasmű negyede.

A többit mentendő, a felbőszült tömeg megrohamozta a Városházát. – Kötelet neki! Feszítsd meg! – hangzott innen is onnan is. A polgármester citerázó lábakkal ment ki a térre, és így könyörgött a népnek.
– Ó, fenséges tömeg! Népfenség, őnagysága! Kegyelmezzetek meg jótevőnknek, és akkor le tudom állítani a gyár szanálását! — De a tömeggel már nem lehetett bírni. Fékezhetetlenül elszabadultak az indulatok és a polgármestert is a barikádra hurcolták. Két, gyorsan kidöntött villanypóznából már ácsolták is a kereszteket. Valaki két drótkötelet kerített a fuxolóktól és a keménykötésű kazánkovácsok megragadták a kapálódzó Zürielt és a Polgármestert. Züriel így rimánkodott az Úrhoz.

– Ments meg uram minket a hóhér kötelétől és a csőcselék lincselésétől! – és az Úr meghallgatta kérésüket. Pillanatokon belül kifordult a tér, és az Úr előtt találták magukat.
– Ejnye, ejnye, barátaim, hogy kerülhettetek ilyen helyzetbe.
– Mi sem tudjuk uram! Hiszen csak a javát akartuk a népnek. Ingyen gazdagodást, könnyű munkalehetőségeket. EU-konformitást...
– Rosszul kezdtetek hozzá. Nem kellett volna előre felvázolni nekik a jövőt. Persze, hogy fellázadtak. Ki akar kuplerájos kurva, strici és szerencsejáték-barlangban krupié lenni hirtelen. Derogált nekik. Sértette a munkásöntudatukat.
– Mit kellet volna tennünk uram, hogy bevegyék a dudlit?
– Szépen, lassan csendesen. Lépésről lépésre kellett volna lebontani a régi struktúrát. Aztán amikor már mind munkanélkülivé válik, és küszöböt kezdik rágcsálni, na, akkor kellett volna előállni ezzel a zseniális tervvel!
– Mit tehetünk uram? Hogyan tegyük jóvá ballépésünket?

– Menjetek vissza a városba. Fejlesszétek vissza a termelést. Számoljátok fel a kereskedőházat. És amikor már elönti a rozsdásodó késztermék tömege a gyárat, akkor jelentsetek csődöt. Meglátjátok maguktól, jelentkeznek nálatok a melósok munkára. Ők kérik majd az elavult vasgyár eldózerolását, és az Inkubátorház mielőbbi megépítését. Ilyen egyszerű az egész.