Igenis!

1. fejezet: Igenis!

Szép nap virradt a Castle népére. A Nap kezdett felkúszni az égre narancssárga és rózsaszín csíkokat hagyva az ég alján. A levegő friss volt és hűs, még érezni lehetett rajta a tegnapi esőt. A madarak vidáman csiripeltek a fákon. Minden olyan nyugodtnak és békésnek látszott. Pedig korán sem voltak szép idők. A természet nem tükrözte, a kegyetlen háború okozta pusztítást. Még nem.

Lord Haart éppen a kastély pincéjébe igyekezett, jobban mondva osont. Nem szerette volna, ha bárki is észreveszi. Már zargatták eleget a kétes ügyletei miatt. Fülig érő, szőkés vörös haját most nem nyomta a fejdísz, amit szinte mindig viselt. Egyszerű fehér ing és barna nadrág volt rajta. Ebben a pillanatban nem lett volna praktikus a páncél, hiszen nem akarta, hogy észrevegyék. Kékeszöld szemével folyamatosan kémlelt hátrafelé, nehogy kövessék.
Elérkezett az ajtóhoz. Mind a két oldalon fel volt akasztva egy fáklya. Az egyiket levette és óvatosan kinyitotta az ajtót. Mikor becsukta eszébe jutott, hogy talán mégsem volt olyan jó ötlet levenni a fáklyát, mert azt észreveszik, de máskülönben nem látott volna idelenn. A terem kis nyílásai alig engedtek be fényt, a szobára félhomály borult.
Nem volt itt sok berendezés, de furcsábbnál furcsább fegyverek és különböző kotyvalékokkal teli üvegek hevertek a polcokon. Középen egy emelvényen egy bronztál volt, amiben valami vízszerű folyadék hullámzott.

A férfi elhelyezte a fényforrást az egyik tartóba, majd elindult az egyik szekrény felé, hogy előszedjen egy hozzávalót. Kis kotorászás után meg is találta a megfelelő kék folyadékkal teli üveget és a bronztálhoz sétált. De mielőtt hozzáadhatta volna a hozzávalót az ajtó kicsapódott. Annyira megijedt, hogy kis híján kiesett az üveg a kezéből. Most lebukott.
- Haarty! Már megint itt vagy?- mikor megfordult egyik bátyját pillantotta meg.
- Rion! A szívbajt hoztad rám! Már azt hittem valaki más.- mosolyodott el.
Rion viszont nem mosolygott. Bogárfekete szemével haragosan tekintett öccsére. Így, sötétbarna szerzetesi talárban nem volt olyan félelmetes, de Lord Haart tudta mire képes. Hatalmas varázsereje volt és emellett kitűnő harcos is. Nem igazán hasonlítottak egymásra öccsével. Neki barna, rövid haja és barna szemei voltak. Igazán jóképű férfi lett belőle az elmúlt évek alatt. Izmos teste még vonzóbbá tette. Ezen tulajdonságai miatt lett Rion a nők álma. De ő nem szerette annyira a nőket, mint a nők őt.
- És ha nem én lennék az? Teljesen megbolondultál? Hányszor kaptak már rajta itt téged? Ha mondjuk egy szolga jött volna be már rég Christian előtt lennél!- mondta szemrehányóan.
- Sajnálom. De még beszélni szerettem volna Septiennával - kiskutya szemekkel tekintett bátyjára. De ez a hadvezért nem különösebben hatotta meg.
- Na gyerünk!
Takarodj kifelé, mielőtt még valaki erre jön. Ugye nem szeretnéd, ha Loynis megint rajtakapna?
Az utolsó mondattal elérte célját. Lord Haart gyorsan visszarakta az üveget, majd sebesen elhagyta a termet.
- Haarty! Ha már úgyis itt vagy. Végre nem te leszel az, aki elkésik az edzésről, és nem kell meghallgatnom egy újabb hajmeresztő kifogásodat - öccse duzzogva lépkedett mellette. Az edzéseket sem szerette és még le is fülelték. Ez a napja is jól kezdődik...

A nap melegen sütött le az éppen gyakorlatozó katonákra. Csak a vár magasodó alakja nyújtott némi árnyékot. Falai világosszürke kövek sokaságából készült. A várfal bástyáin most is íjászok kémlelték a terepet, és azonnal jeleztek, ha veszélyt észleltek. A falon belül több lakótorony is épült, szűk kis ablakokkal és néhány erkéllyel. A birodalom zászlaja a legmagasabb torony tetején lobogott. Kék alapon aranyszínű griffmadár. Az emberek nagyrabecsülték a nemes madarakat és igyekeztek minél többet megszelídíteni, hogy a csatában erősítsék hadseregüket.
A vár mögött hatalmas erdő terült el, közepén egy tiszta vizű tóval, távolabb pedig hósapkás hegyek magasodtak. Ez volt a határa az emberek birodalmának. A hegyeken túl már a Tower birodalma terült el.
Ma a katonák párokban küzdöttek, ezzel is felkészülve a közelgő bajnokságra. Rion Lord Haarttal vívott párharcot. Haarty ide-oda mozogva és ugrálva próbálta hárítani bátyja kardcsapásait, de ezzel csak azt érte el, hogy mostanra már teljesen lefáradt. Rion ki is ütötte kezéből a kardot, majd a nyakához szegezte kardját.
- Ez nem a legjobb taktika drága Öcsém! Ezzel csak egy trollt, vagy egy orkot tudsz kicselezni, lefárasztani, de egy vámpírnál nem sokra mész - mondta el aznapi tanácsát.
- Szerintem meg igen. A múltkor is, mikor az egyik meg akart harapni, addig pattogtam, amíg véletlenül ki nem vertem pár fogát. Az a vámpír már nem öl meg több embert, legfeljebb tartósított vért vehet a piacon - mesélte nevetve.

Rion csak megrázta a fejét és elindult egy vizestálhoz. A mai edzés nagyon fontos volt. A Bajnokok Csatája előtt utoljára van együtt a csapat. Biztos volt benne, hogy a mérkőzések végére pár katonával kevesebb lesz.
A Bajnokok Csatája négyévente megrendezésre kerül, ahol Erathia legkiválóbb harcosai mérkőzhetnek meg egymással. Elég kegyetlen játék. Ugyanis a párharcok végén a győztes eldöntheti, hogy megkíméli ellenfele életét, vagy végez vele és általában az utóbbit szokták választani…
Ő és a többiek már alig várják a mai estét, mert ma érkeznek meg a többi birodalom harcosai és egy kis ünnepséggel nyitják meg a versenyt. Erre az éjszakára igyekeznek
félretenni a különböző ellentéteket - ami valljuk be – nem igazán szokott sikerülni.
Rion visszament öccséhez.
- Nem is értem miért akartál beszélni Septiennával. Ma este úgyis látni fogod – mondta, közben pedig megveregette Haart vállát.
- Tudom. De ott mindenki előtt közel sem ugyanaz. Majd fékezni kell magunkat és…
- És az önmegtartóztatás nem az erősséget. Tudjuk. Csak szedd össze magad és akkor menni fog.

A dombtetőről Loynis, a királyi tanácsadó lépdelt a két férfi felé. Sötétszürke, szerzetesi talárt viselt még a csuklyát is a fejére húzta. Mint mindig ma is gőgös arccal masírozott végig az izzadó, félmeztelen katonák között. Mindig is undorítónak találta ezen mesterség művelőit és ezt igyekezett is mindig megemlíteni.
Ezen a napon is fintorogva beszélt Rionhoz: - Lám, lám a nemes hadvezér! Meddig szándékozott itt tartani ezt a… fertelmet?- kezével a katonák felé intett. Szigorú arcvonásai most furán mutattak igyekezetében, hogy kedvesen szóljon a másikhoz.
- Miért? Talán probléma?- kérdezte nyugodtan a hadvezér.
- Hát… nem ártana, ha már befejeznétek, mert elő kell készíteni holnapra a terepet. - mondókája végén jó mélyen meghajolt, barna szemével áhítattal bámulta Riont.
- Rendben Loynis. Nem szeretnénk még véletlenül sem, hogy miattunk ne legyetek készen - hízelgett a tanácsadónak, de gondolatban válogatott kínzásokat alkalmazott rajta. Nem nagyon szerették egymást. Igazából Loynist szinte senki sem szerette.
- Katonák! Mára ennyi volt! Mehettek! - kiáltotta. A katonák összeszedték holmijaikat, majd elindultak a raktárhoz. A két testvér pedig a vár felé vette útját.
- Nem értem miért hagytad, hogy az a tetű csak úgy odébb kotorjon minket – fakadt ki Lord Haart.
- Azért Haarty, mert mostanra már hallgathatnánk Christian, a „Milyen nagy felelősség királynak lenni!” c. előadását.
- Igazad van. Nincs kedvem újra meghallgatni – adott igazat Rionnak.

Miközben a csapóhídon sétáltak észrevették, hogy a kapu előtt ott járkál bátyjuk, a király, Christian. Fején ott díszelgett arany fejdísze, kék bársony felsőt és barna nadrágot viselt.
- Örömmel látom, hogy ezúttal engedelmeskedtetek Loynisnak – szólt kimérten két öccséhez.
- Hát hogyne! Mi mindig teljesítjük „ pökhendi” uraság parancsait – mondta Haarty olyan hangszínnel, ahogy Loynis beszél, majd lelkesen utánozta is a tanácsadó gőgös arcát és járását. Ám ez Christiant nem hatotta meg a dolog. Szúrós szemmel figyelte öccse bohóckodását. El sem hitte, hogy ezzel a mitugrásszal áll rokonságban. Pedig le sem tagadhatta volna, hogy testvérek. Neki ugyan sötétebb haja volt, de hosszra akkora, mint öccsének, és a szemük színe is megegyezett. Ők ketten anyjukra, Chatlinre ütöttek, míg Rion édesapjuk vonásait örökölte.
- Jobb lenne, ha befejeznéd. Mellesleg szeretném, ha ma estére és az egész bajnokság idejére megemberelnéd magad, és nem csinálnál bolondot magadból meg belőlünk – szidta le Haartot, aki még bátyja odafigyelt normális képet vágott, de mihelyst hátat fordított neki egy grimasz kíséretében kacsázott két testvére után.