Időzárvány

1.

Csütörtök volt - vagy van most is, már nem is tudom - , amikor felszálltam a vonatra a héten. Egy nappal előbb indultam haza. Lehet, ha még maradok a következő napra, hogy meghallgassam Thomas professzor unalmas előadását a fotonok tér-időt, univerzumot átszelő vándorlásáról, egész máshogy alakul hátralévő életem, és Janet-é is. Visszagondolva, persze tudom, hogy ezen teljesen fölösleges is rágódnom, hiszen úgysem bírtam volna ki, hogy ne lássam őt újra. Nehezemre esik eldöntenem, hogy örülök-e annak, hogy végülis így estek meg a dolgok, de megpróbálom elfogadni jelenlegi helyzetemet úgy, ahogy van. Már feladtam a próbálkozásaimat, hogy változtassak rajta. Azt hiszem, jobban kellett volna figyelnem a jó öreg Thomas-ra, akkor talán rájöhetnék a megoldásra, de minden kísérletem kudarcba fulladt, hogy visszafordítsam a történteket, ha nem is a rendes kerékvágásba, de legalábbis valami normálisabb helyzetbe.

Janet most itt alszik mellettem. Édesdeden, mint egy kisgyermek, talán álmot is lát a régi életéből. Elégedett, boldog mosolyából ítélve kellemeset. Most bizonyára régi, meghitt otthonában jár, apjával és édesanyjával vacsorázik, miközben megbeszélik a hét közben történteket, vagy a barátaival korcsolyázik a jégcsarnokban, vagy tudomisén hol jár. De nem itt, abban biztos vagyok.

Bocsáss meg kedves olvasóm, ha egy kicsit csapongóak a gondolataimat, de ha végigolvasod ezt a kis iratot, ha valaha is a kezedbe kerül - ha egyáltalán valakinek a kezébe kerülhet - meg fogod érteni zaklatottságomat. Tehát csütörtök volt. Thomas prof péntekenként sohasem tartott névsorolvasást, így egészen nyugodtan elbliccelhettem az aznapi egyetlen tanórát. S erre különösen fontos okom volt, nem más, mint a szerelem. Igen, a szerelem. Szívemnek megveszekedett dobogása valaki iránt, aki mégoly kevés figyelmet sem szentelt nekem, hogy egy biccentésnél többel fogadja köszönésemet. Pedig már Azelőtt is biztos voltam benne, hogy ismer, hiszen majdnem egymás mellett ültünk a nagyfülű Stanley professzor tudomány-történet óráin, és egyszer segítettem neki megkeresni a padok közt elgurult tollát. Emlékszem, fülig vörösödött, ahogy átadtam neki az írószerszámot, pedig még a szemébe sem mertem nézni, ahogy átvette tőlem. Az óra hátralévő részében gyomrom fel s alá liftezett már csak attól is, hogy véletlenül - amibe kis tudatalatti szándék is vegyült - a kezéhez érhettem. Újra és újra rá kellett pillantanom, hogy lopva megfigyelhessem profilját, ahogy a kissé nagyothalló Stanley szokásosan emelt hangján - kiabálva - magyarázott valamiről, s Janet szinte csüngött szavain. Én pedig rajta. De mindig el kellett kapnom tapintatlan tekintetemet róla, mert észrevettem, hogy szeme sarkából észleli figyelmemet. Nem akartam kellemetlen helyzetbe hozni sem őt, sem magamat.

Ahogy alkalmanként eligazította arcából göndör fürtökben vállára engedett hollófekete haját, felfedve előttem karcsú nyakának bőrét, melynek fehérségén átvilágított ütőerének kék folyója, teljesen megbabonázott. S bár még egy szót sem ejtettünk egymással, tudtam, hogy ő az, akit nekem teremtett az ég, s azt kívántam, bárcsak ő is érezné ugyanazt, amit én. Akkor ezt az óhajomat egyszerűen ostobaságnak véltem, el sem tudtam képzelni, hogy egy ilyen nő valaha is szóba állna velem. Okom erre egyszerű, de annál nyilvánvalóbb volt. Származásom gátját képezte annak, hogy egyáltalán udvarolni merjek neki. Szüleim szegény munkásemberek lévén, szerény ösztöndíjamból, és gazdag, de ostoba gyermekek matematika korrepetálásából tartottam fenn magam, nem épp úri minőségben. Nem is álmodhattam arról, hogy a finom arisztokrata felmenőkkel büszkélkedhető ifjú hölgyet rangjához méltón eltarthatnám.

Napjaim csendes vágyódásban teltek, amely mellett tanulmányaimat is kezdtem kissé elhanyagolni, amíg rá nem jöttem, hogy számomra csak a tudásom lesz az egyetlen lehetőség az életben. Így gondolataimat erőszakosan terelgettem el a gyönyörű Janet-ről. Egyedül álmaimnak nem tudtam parancsolni, hiszen alighogy lehunytam szemem, máris kéz a kézben sétáltunk egymás mellett a Temze partján, vagy egy pléden hanyatt dőlve figyeltük a felhőket a Hyde-parkban. Ilyenkor mindig kissé szomorúan ébredtem, tudva, hogy megint messze jártam a valóságtól. Pedig milyen szépek tudnak lenni az álmok, és olykor mennyire élethűek!

Janet Brighton-ban lakott, csakúgy, mint én is. A kikötőváros 50 mérföldnyire van csak Londontól, ez vasúton jó 4 órás utazást jelentett. Janet minden héten hazautazott, én azonban pénztárcám vékonysága miatt örültem, ha havonta egyszer meglátogathattam szüleimet. Azon a héten, tehát úgy döntöttem hanyagolom az öreg prof pénteki előadását, és a csütörtöki három-húszassal indulok haza, amelyikkel szívem megközelíthetetlen hölgye is. Mint említettem, pénzem alig volt, ennek ellenére kivételesen az első osztályra váltottam helyjegyet. Égett az arcom, ahogy a pénztáros gúnyosan végigmérte viseltes ruházatomat, és visszakérdezett:

- Biztos benne fiatalúr, hogy első osztályú jegyet akar venni? Öt fontba kerül ám!

Egy pillanatra meginogtam, ha nem is az összegtől, amit kiadni készülök, sokkal inkább a helyzet - és saját magam - ostobasága miatt. De aztán diadalmaskodott a szerelem a józanész felett. Elővettem pénztárcámból a bankót, - amely még oly rövid ideje volt nálam, s amelyből egész jövő hetemet kellett volna finanszíroznom - és becsúsztattam az ablak kis nyílásán.

- Első osztályra, legyen szíves! - ismételtem meg ellentmondást nem tűrő hangon. A pénztáros megcsóválta a fejét, valamit motyogott maga elé, aztán átnyújtotta a jegyet.

Még két órám volt az indulásig, amit azzal töltöttem, hogy fel s alá járkáltam a peronon, várva, hogy megjelenik Janet. Türelmetlen voltam, és haragudtam magamra, amiért úgy teszek, mintha jogot formálhatnék arra, hogy őrá várjak, pedig még csak reményre sem adott okot. Számtalanszor, és egyre sűrűbben vettem elő zsebórámat, csak hogy minden alkalommal szidhassam az időt, amiért ilyen lassan húzza előre a mutatókat.

- Vár valakit, uram?

A kérdés kizökkentett gondolataimból. A kalauz állt előttem szétvetett lábakkal, amitől amúgy is alacsony termete még kisebbnek látszott. Kezét a háta mögött kulcsolva, felszegett fejjel nézett rám.

- Igen, öö... nem. Miért kérdezi?
- Tíz perc van az indulásig, ha ezzel a vonattal akar jönni, jó lenne, ha felszállna. Odakísérem a helyéhez.

Azzal kihúzta ujjaim közül a kissé gyűröttre szorongatott jegyet, és felugrált előttem a vonat lépcsőin.

- Erre jöjjön, uram - szólt vissza rám fentről, látva, hogy még mindig ott ácsorgok, ahol hagyott.
- Megyek már - utánaeredtem, de tekintetemet nem tudtam levenni a peron végéről, még mindig reménykedve, hogy feltűnik Janet karcsú alakja. Figyelmetlenségemben meg is botlottam a felső lépcsőn, a kalauz némileg gúnyosan nézett rám, amin akár meg is sértődhettem volna, ha olyan lelkiállapotban vagyok, hogy érdekel bármi is álmaim hölgyén kívül. Elnehezült szívvel mentem az apró emberke után, én hosszú lábaimmal egyet léptem, míg ő kettőt, de így is majdnem letapostam a sarkát.

- Tessék befáradni - biccentett a kalauz szinte feltépve a fülkém ajtaját - Kívánja, hogy segítsek elhelyezni a csomagját?

Nemet intettem fejemmel, gyanítottam, hogy inkább ő szorulna segítségre, ha a nehéz bőröndömet a felső poggyásztartóra kellene feltornáznia. Még jó utat kívánt, aztán eltűnt a folyosó végén. Felpillantottam a fülke ajtaján elhelyezett utaslistára, s egy név láttára torkomban kezdett dobogni a szívem. Miss Janet Swenson. Nem tudtam elhinni, hogy egy kupéban utazunk, s olyan hévvel léptem be, reményemben, hogy ő már bent van, hogy az ajtó mellett ülő férfi újságját kitéptem kezéből. Az úr méltatlankodó pillantással mért végig, majd hangot is adott szeleburdiságom feletti felháborodásának. Szabadkozva vettem föl és nyújtottam át neki a Times-t, majd miután megbizonyosodtam róla, hogy Janet még nem érkezett meg, elfoglaltam helyemet az övével szemben.

Előhúztam ezüstszínű zsebórámat, és aggódva állapítottam meg, hogy szívem hölgyének már alig néhány perce van az indulásig. Be sem csuktam az óra fedelét, csak magam mellé helyeztem az ülésre. A mozdony felől füttyszó hasított a pályaudvar levegőjébe, majd hallottam, ahogy a kalauz kiabál valamit. Igyekeztem úgy helyezkedni, hogy lássam, mi zajlik odakint, de a vaskos ablakot nem tudtam kinyitni. Próbálkozásomat útitársam meglehetősen rossz szemmel nézte, mert egy idő után megjegyezte:

- Jobb is, ha nem nyitja ki, nem szeretem a huzatot.

Visszahanyatlottam az ülésre, és egyre haragosabban pillantottam az óra számlapján körbeugrándozó másodpercmutatóra. "Már nem fog ideérni" - gondoltam szomorúan beletörődve a költséges, és immár teljesen felesleges utazásba. A masiniszta ismét gőzt engedett a sípba. Máskor mindig örültem ennek a hangnak, mert azt jelentette, hogy utazhatok, és ilyenkor szabadnak érezhettem magam. Csak most nem. Hisz már annyira vártam Vele a találkozást, és mégsem láthatom. "Vajon miért nem jöhet?" Kezdtem dühös lenni Janet-re. Becsapottnak éreztem magam, pedig nem volt rá okom. Aztán hirtelen elszégyelltem magam: "Ha nem jön, nyilván nyomós oka van rá, nekem pedig csak képzelt jogaim, hogy számon kérjem!" Lehet, hogy elakadt valahol a belvárosi forgalomban, ilyenkor mindig nagy a jövés-menés.

"Miért pont ma kell lekésnie a vonatot?" - gondoltam, és egy sóhaj szaladt ki a számon. A mellettem ülő férfi felpillantott, aztán újra újságjába mélyedt.

Órám fehér számlapján figyeltem, ahogy a percmutató lassan, de annál biztosabban közelít a római négyeshez. Le sem vettem a szemem az óráról, mintha szuggerálni akarnám, hogy adjon még egy kis időt. "Ej, miért nem lehetek az urad, most megállítanálak, míg Janet megérkezik!" S ahogy erre gondoltam, a jelentéktelenül vékony másodpercmutató hirtelen elakadt. Nem akartam hinni a szememnek. Kissé megráztam az órát, de a mutatók nem mozdultak. Pedig biztos voltam benne, hogy aznap reggel felhúztam, még sohasem felejtettem el, de azért biztos, ami biztos, leellenőriztem. Aztán megfordítottam, és ütögetni kezdtem a hátlapját, de ez sem vezetett eredményre, így lepattintottam a fémfedelet. Tucatnyi mozdulatlan fogaskerékkel néztem farkasszemet. Zsebemből előhúztam késemet, kinyitottam, és megpiszkáltam a rugót. Semmi változás. Felháborodottan vettem tudomásul, hogy az alig két hónapja vett szerkezet máris felmondta a szolgálatot. Idegesen zártam vissza a hátlapot, és kinéztem az ablakon, éppen jókor, hogy lássam Janet-et, ahogy felszáll a vonatra. Furcsa mód a kalauz nem segített neki, csak állt a peronon, felemelt jelzőtáblával. Először fellélegeztem, ahogy megláttam, aztán szívem egyre erősebben kezdett verni, s hirtelen nagyon melegem lett.

2.

Váratlanul, egy nagy zökkenéssel megmozdult a vonat. Az ajtóra szegeztem a tekintetemet, amelyben kisvártatva megjelent Janet, egyedül cipelve nagy csomagjait, ami egy nagyobb és egy kisebb bőröndből, valamint egy zöld szalaggal átkötött kalapdobozból állt. Azonnal felpattantam, hogy segítsek neki. Hálás mosollyal engedte, hogy kivegyem a kezéből a bőröndöket, amelyek súlyától - és valószínűleg a sietős tempótól, hogy a három-húszast elérje - meglehetősen kapkodva vette a levegőt. Amíg helyet foglalt, elhelyeztem a csomagjait, aztán visszaültem a helyemre, pontosan vele szembe.

- Köszönöm, uram, igazán kedves, hogy segített - szólalt meg, miután kissé kifújta magát.
- Igazán nincs mit, kisasszony, ez teljesen természetes - válaszoltam, s közben azon imádkoztam, nehogy valami ostobaságot találjak mondani.

Ahogy rám nézett, tudtam, hogy felismert, de úgy vettem ki arcvonásaiból, hogy nem biztos benne, hol találkozhattunk. Azt hiszem, kezdte kicsit kínosan érezni magát, azt gondolván, hogy tudnia kellene a nevemet. Meg kellett ragadnom az alkalmat a beszélgetésre, bár még hosszú út állt előttünk. Néhány másodpercig eltartott, míg összeszedtem bátorságomat, aztán belekezdtem.

- Ön is Stanley professzorhoz jár tudomány-történetet hallgatni, ugye?

Janet szeme megkönnyebbülten csillant fel a hirtelen megvilágosodástól. Reméltem, hogy halvány mosolya többet jelent puszta udvariasságnál.

- Igen. Emlékszem önre, a mellettem lévő sorban ül.

Arcán, most, hogy kiderült, ismerjük egymást, meghittebb ragyogást véltem felfedezni, amit bíztatásnak vettem, így gyorsan bemutatkoztam. Beszédbe elegyedtünk, és észre sem vettük, hogy a vonat már nagy sebességgel robog Brighton felé. Elmondhatatlan boldogságot éreztem, hogy ott ülhettem vele szemben, hogy nézhettem gyönyörű vonásait, karcsú alakját, amelyet fodros nyári ruhája még jobban kiemelt, figyelhettem szavait, amelyek csengése még a pacsirta énekénél is kedvesebb volt fülemnek. Boldognak éreztem magam, még ha nem is tudhattam, az utazást követően lesz-e még módom így találkozni vele.

Mindenféléről beszélgettünk, megállás nélkül, mintha minden gondolatunkat azonmód meg akarnánk osztani a másikkal. Egyre gyakrabban engedte megcsodálnom ellenállhatatlan mosolyát, s szemünk is mind hosszabb ideig időzhetett a másikén. Éreztem, hogy érdeklődésemet nem hárítja el, sőt viszonozza, amit szinte nem is reméltem. Azt kívántam, bárcsak örökké tartana ez az utazás.

A kupéban velünk utazó harmadikról tudomást sem igen vettünk, ahogy leginkább ő sem rólunk, kivéve talán néhány bosszús pillantást, ha hangosabban felnevettünk, egészen addig, míg szivarfüstje be nem töltötte a kis helyiséget. Janet köhécselt egyet-kettőt, láthatólag nem szokott hozzá az erős dohányfüsthöz. Bár én magam nem dohányzom, engem nem zavart, de Janet-re való tekintettel felkeltem, hogy ismét megpróbálkozzak az ablaknyitással. Útitársunk ismét jelét adta jelenlétének:

- Azt hiszem, uram, már mondtam, hogy zavar a huzat.
- A hölgyet pedig az ön szivarfüstje zavarja.
- Az az ő baja.

Mindig felháborított az a szemtelenség, amivel egy úri hölgyről valaki ilyen hangnemben beszél, ezért úgy gondoltam nem foglalkozom a férfi kifogásával, és egy erőteljes rántással végre sikerült lehúznom az ablakot. A menetszél által keltett vákuum magával ragadta a tömény füstöt, helyére beáradt a vidéki levegő frissessége. Janet megkönnyebbülten mélyet lélegzett, szűk fűzőjének gombjai megfeszültek, s én megbabonázva néztem, ahogy karcsú alakja megfeszül, és mellénél kidomborodik. Magamban elátkoztam az átkozott kor szemérmességét, amivel ilyen gúzsba fonja a női test szépségét, s képzeletemben pertli nélküli ruhák képe jelent meg, ruháké, amik már-már lengék, és nem fojtogatják viselőjüket, és a csodáló férfiszemek elől sem rejtik páncél mögé a lágy idomok természet-adta formáját.

Az öregúr dühösen nézett rám hideg szürkéskék szemeivel, de én álltam pillantását, amíg újra az újságjába nem mélyesztette, magában dünnyögve valamit, bizonyára nem túl hízelgőt. Diadalmasan ültem vissza helyemre, felkészülve, hogy folytassuk kellemes beszélgetésünket Janet-tel. De a kis közjáték miatt megszakadt beszélgetésünk fonalát újra meg kellett keresnünk, s ez némi időbe telt. Janet gondolataiban elmélyedve az elsuhanó tájat figyelte, de az ajkain olykor-olykor megjelenő apró mosoly jelezte számomra, hogy várja társalgásunk folytatását. Én pedig csodálattal figyeltem arcának lágy vonásait, finom ívű szemöldökét, melyek alatt a legtisztább, legkékebb szemekkel nézett naiv érdeklődéssel az őt körülvevő világra. Orra egyenes vonalú és keskeny, ami arisztokratikus külsőt kölcsönzött Janet-nek, de telt cseresznyeszín ajkai megtörték ezt a keménységet, s olyan egységes harmóniába fordították, hogy a szépre valamennyire is érzékeny ember szívét könnyedén megindították.

Ahogy így elmerültem szépségében, egyszerre csak aggódva vettem észre, hogy arca elsápad, és szemei kikerekednek, kezével pedig olyannyira szorítja a karfát, hogy ujjai belefehérednek. Már-már azt hittem elájul, s ugrásra készen álltam, hogy elkapjam, amikor újra pír öntötte el arcát, és nagyokat pislogott, mintha valami káprázatot látott volna.

- Jól van, kisasszony? - kérdeztem felindultan.
- Igen, igen, jól vagyok, köszönöm.

Megrázta a fejét, mintha magának bizonygatná, hogy nem láthatta, amit az előbb látott. Most már le mertem venni róla a szememet, és kinéztem az ablakon. Csak néhány gabonamező és legelő tárult elém, távolabb pedig egy jegenyesor, ami valószínűleg egy földutat szegélyezett. Nem tudtam, hogy a tovatűnő tájon kívül mi egyéb lehetett ott kint, ami ilyen rémisztő benyomást tett Janet-re.

- Látott valamit ott kint? - intéztem hozzá a kérdést, beleélve magamat a hős lovag szerepébe, kihúzott derékkal, ugrásra készen, hogy bármikor megvédhessem szívem hölgyét.

Janet habozott, aztán nemlegesen megrázta fejét. Nem voltam benne biztos, hogy tényleg nem látott semmit, de arcának színe visszatért, és újra vidáman emelte rám tekintetét, így nem forszíroztam a dolgot. De ennek ellenére mégis olyan érzésem volt, hogy inkább csak meggyőzte önmagát, hogy nem történt semmi. Már éppen kezdtünk újra belejönni a beszélgetésbe, amikor is, miután egy pillanatra kinézett, arca ismét hófehérré vált, de ezúttal már fel is pattant ültő helyéből, mintha darázs csípte volna meg. Most már nem őt figyeltem, hanem követtem tekintetét kifelé az ablakon. Nagyjából ugyanazt a képet láthattam, mint az imént, annyi különbséggel, hogy az elszórt jegenyefák sorát egy kisebb erdő váltotta fel, de ezen kívül semmi különöset nem észleltem az első pillanatban. Aztán, ahogy tovább meredtem a tájra, én is elhűltem, a megrökönyödéstől úgy éreztem, mintha arcomat ezer tűvel szurkálnák, mozdulni akartam, de tagjaim ledermedtek.

A tájban ugyanis nem volt semmi különös. Csak éppen annyiban, hogy nem haladt hátrafelé, ahogy eddig. Pedig a vonat nem állhatott meg, éreznünk kellett volna, ha fékez. Nem, nem ez történt. A külső világ egyik pillanatról a másikra megmerevedett, egy élénk színekkel teli, de élettelen festménnyé válva. Janet az ablakra tapasztotta kezét, mintha meg akarná érinteni, s szája tátva maradt a csodálkozástól. Aztán minden átmenet nélkül a különös festmény megelevenedett, és újra száguldani kezdett visszafelé. Döbbenten néztünk egymásra, aztán a mellettünk ülő férfira, aki, úgy tűnt mit sem vett észre az egészből, továbbra is a Times-ba mélyedt. Egymás tekintetében kutattunk megerősítést várva, de csak hitetlenkedést vehettünk ki a másik szeméből. Pedig tudtuk; tudtuk, hogy mindketten pontosan ugyanazt láttuk, és tisztában voltunk vele, hogy az mekkora képtelenség.

A mellettem ülő férfira néztem, fürkészve, hogy ő is tanúja volt-e az iménti esetnek, de arca rezzenéstelenül fordult az újság felé, s csak néha pöfékelt egyet a fogai között tartott szivarból. Janet, ha lehet, most még sápadtabb volt, mint az előbb, és idegesen harapdálta alsó ajkát. Ujjait hol összefonta, hol öklét mélyesztette tenyerébe, de keze egy pillanatra sem nyugodott le, talán remélve, hogy az állandó mozgás eltereli figyelmét a furcsa jelenségről. Sem az ablakon nem mert kinézni, sem rám. Tudtam, kezd rájönni, hogy ami történt, nem csak az ő érzékeinek ijesztő játéka, hanem mindkettőnket érintő valami. Megpróbáltam ésszerű magyarázatot találni erre a meghatározhatatlan "valamire". Az első, ami felötlött bennem, az a kollektív hallucináció volt. Ahogy rágtam magamban a lehetőséget, egyre jobban hajlottam arra, hogy ennek higgyek, és nem engedtem képzeletemet a természetfeletti tényezők felé kalandozni. Önmagam ez irányú argumentálása jótékony megnyugvással töltött el, hiszen a tények mind erre utaltak. S hogy magyarázatot találtam a jelenségre, az máris nem tűnt annyira rémisztőnek.

Nem akartam, utastársunk előtt erről beszélni Janet-tel, de meg akartam valahogyan nyugtatni őt is. Az etikettel nem törődve, nagy merészen kezére helyeztem az enyémet. Janet megriadt, ahogy hozzáértem, s nem szemérmessége okán, hanem mert megzavartam növekvő kétségbeesésében. Pillantása enyhén fátyolos volt, ahogy felemelte fejét, mintha nem is itt járna. Bátorítólag rámosolyogtam, ez látszólag némi lelkierőt adott neki, de tenyeremben még mindig éreztem keze remegését. Nem akarta elengedni tekintetemet, mintha magabiztosságomba kapaszkodva próbálná a sajátját visszahozni. Bevallom, kezdtem újra élvezni a helyzetet, hiszen közelebb éreztem magamhoz, mint eddig bármikor. Kecses kezének foglyul ejtése, akármilyen illetlennek is tűnt még számomra is, kimondhatatlan örömmel töltött el, s az sem kevésbé, hogy e szép hölgy bennem találhatja meg védelmezőjét.

Csak a szemét figyeltem Janet-nek, ami váratlanul újra elkerekedett, pupillája pedig olyannyira kitágult, hogy szinte egész íriszét befeketítette. Pillantása ide-oda rebbent, de csak egy kicsiny tartományban, s bár magam nem láttam abban a másodpercben, már tudtam, hogy ismét megtörtént. Janet a szeme sarkából láthatta, de bármennyire is szeretett volna, tudatalattija meggátolta, hogy odanézzen, hátha a látatlanság egyszersmind meg nem történtté tudja tenni azt, aminek a bekövetkezésétől mindketten tartottunk. Én azonban nem tudtam magam ilyen tétlenségre kárhoztatni, mind tudományos, mind férfiúi mivoltomból fakadó kalandvágyó kíváncsiságom arra ösztökélt, hogy nézzek szembe az eseményekkel. Kiszakítottam magam Janet bűvköréből, hogy az ablak felé fordulva ismét a mozdulatlan vidéket kezdjem tanulmányozni. Hogy a vonat állt, abban már nem kételkedhettem tovább, mivel egy a sínektől pár méterre lévő fa is a képbe került, így az optikai csalódást rögtön kizárhattam. Felpattantam és kihajoltam a nyitott ablakon. Csak ekkor tűnt fel az a hihetetlen csend, ami körülvett minket. Saját mozgásom hangja szinte ágyúdörejként visszhangzott fülemben, s hallani véltem saját szívdobogásomat is. Hogy már nem az üvegen keresztül néztem körbe, egyszerre három dimenzióba került a mozdulatlanság, és ez még félelmetesebb volt. Kezdtem kételkedni a hallucinációs magyarázatban, amit az imént olyan könnyelműen elfogadtam.

Hirtelen eszembe jutott valami. Visszafordultam, és balsejtelmem beigazolódni látszott. A férfi is mozdulatlan volt, nem úgy, mint eddig; egész egyszerűen olyan volt, mint egy húsból-bőrből faragott szobor, feje körül a füstfelhő úgy lebegett, mintha csak odarajzolták volna. Felé nyúltam, hogy az újságot elhúzzam az orra elől, talán azt remélve, hogy ettől felébred, de amit tapasztaltam, attól az én lélekjelenlétem is kezdett alábbhagyni. Kezem a szivarfüstön úgy haladt keresztül, mintha kísértet lennék, nemhogy örvényt keltett volna rajtuk a mozdulatom, de ujjaim mögött a kis felhőcske pontosan úgy záródott össze, ahogy előtte volt. Erősebben legyezni kezdtem, de semmi változást nem tudtam elérni. De a legnagyobb megdöbbenés akkor ért, amikor az újsághoz értem. A vékony papírlapot képtelen voltam a legcsekélyebb mértékben is megmozdítani. S bár tapintásra épp olyan volt, mint bármelyik újság, állaga alapján inkább a legerősebb acélnak hihettem. A felfedezésem feletti meglepetésemben hátraléptem, megbotlottam és lehuppantam a Janet melletti ülésre. S bár számítanom kellett volna rá, mégis fájdalmasan érintett a felismerés, hogy a jelenség a székek párnázására is kiterjedt. Sajgó keresztcsonttal keltem fel gyorsan, és Janet felé fordultam, aki egész idáig szája elé szorított kézzel figyelte mesterkedésemet, hogy aztán átadja magát a rémületnek, és ájultan dőljön el. Sikerült elkapnom, mielőtt a földre zuhant volna. Úgy éreztem, abban a pillanatban jobb is volt neki, hogy nincsen tudatánál, így nem kezdtem el élesztgetni, csak óvatosan végigfektettem az ülésen, és ellenőriztem, hogy van-e lélegzete.

Az ajtóhoz léptem, mert kíváncsi voltam, a vonat többi részében mi lehet a helyzet. Már eleve félve nyúltam a kilincsért, és nem is alaptalanul; egy milliméterrel sem tudtam lejjebb nyomni, akármennyire is erőlködtem. Hasonló eredményre jutottam a fülkében található egyéb, normális esetben mozdítható tárggyal is. Minden olyan volt, mintha odaragasztották volna a helyére. Leroskadtam az ülésbe, hogy gondolkodjak, mit is kellene tennem, de egyszerűen képtelen voltam rá. Felmerült bennem, hogy kimásszak az ablakon, de inkább elvetettem az ötletet, mivel nem akartam, hogy ha közben esetleg mégis elindul a vonat, Janet egyedül ébredjen fel. Egyre biztosabban éreztem, hogy itt szó sincs semmiféle hallucinációról, és a választ valahol máshol kell keresnem. Próbáltam összegezni magamban a történteket, hátha a tények számbavételével közelebb jutok a megfejtéshez.

Az egyértelműnek tűnt, hogy Janet-en és rajtam kívül rendszeres időközönként minden mozdulatlanná dermed, és azt is megfigyeltem, hogy ez mind gyakrabban, és mind hosszabb ideig következik be. "De vajon miért pont mivelünk történik ez, és hogy lehet, hogy a többi utas semmit sem észlel az egészből? Úgy tűnik, mintha minduntalan kiszakadnánk az időből. De hát hogyan lehetséges ez? Ha megállna az idő, akkor mindenki számára meg kellene, hogy álljon!" Egyre csak tolultak fel bennem a kérdések. Tanácstalanul ültem, amíg újra meg nem hallottam a vonatkerekek ritmusos katakolását. Felpattantam, és az ajtóhoz ugorva gyorsan kinyitottam, nem törődve utastársam rosszalló, kutyához hasonló morrantásával. Éppen időben cselekedtem, mert a következő pillanatban ismét kőbe dermedt minden. Végigsétáltam a folyosón, előbb a jobbra eső fülkéket néztem, végig, mindenütt félbehagyott mozdulatok, szóra nyíló, de néma ajkak, a levegőben esés közben megrekedő tárgyak fogadtak, és nem találtam mást a másik oldalon sem. Nem volt okom feltételezni, hogy a többi kocsiban más lenne a helyzet, így visszatértem a saját fülkémbe, ahol Janet éppen eszméletére tért. Lidérces álomból tért vissza, egy még lidércesebb valóságba, s ahogy erre rájött, elsírta magát. Elétérdeltem, hogy vigasztalni próbáljam, annak ellenére, hogy magam is kezdtem a legrosszabbtól tartani.

- Mi történik velünk, uram? Mi ez az egész? - mondta elfúló hangon.
- Nem tudom pontosan kisasszony, de ne féljen, én vigyázok önre. - feleltem, és igyekeztem hangomra határozott hangszínt erőltetni, hitem szerint sikerrel, mivel Janet kissé megnyugodni látszott. Úgy gondoltam, az lesz a legjobb, ha beszélek hozzá, és tudatom vele, amit eddig megfigyeltem.
- Úgy tűnik, valami különös oknál fogva, egyre rövidülő időközönként kiesünk az időből. Vagy a többi utas számára áll meg az idő, vagy a miénk gyorsul fel, de ez csak viszonyítás kérdése.
- És meddig tart ez még? - kérdezte, miközben zsebkendőjével igyekezett felszárítani a könnyeit.

Vártam ezt a kérdését, de legnagyobb félelmemet, mégpedig, hogy akár örökké is kieshetünk az időből, valamint ennek következményeit, még nem akartam megosztani vele.

- Talán már nem sokáig - válaszoltam halvány mosollyal, és magam is őszintén reméltem, hogy így lesz.

Tévedtem. A normális időben való létezésünk egyre ritkább, és egyre rövidebb lett, órák elteltével már csak egy-egy másodperc, aztán annak a törtrésze lett. Ha jól számoltam magamban, a valós idő mindig pont a felére csökkent, így bár a nullát sohasem érheti el - elvileg -, számunkra rövidesen már nem volt észrevehető, hogy bármi is mozgott volna. Még annyi időnk volt, hogy kinyissuk a vonat ajtaját, mielőtt az időkülönbség észlelési határon kívülre került.

3.

- Én ezt nem bírom felfogni... - kezdte Janet elkeseredetten, mikor már a vonat mellett ücsörögtünk egy kisebb sziklán. A mondat hangsúlyából azt vártam mond még valamit, de úgy hiszem, nem tudta szóba foglalni gondolatait. Ahogyan én sem igazán.
- Nekem sem világos. Egészen idáig határozott elképzeléseim voltak az időről, mint elvont fogalomról. Mindig is úgy gondoltam, az idő, mint olyan, önmagában nem létezik. Csak változás van, amit a sejtjeink, a természet körforgása, a bolygók és csillagok mozgása irányít. S az idő nem más, mint ennek a változásnak a hozzárendelt kísérője, mintegy mértékegysége.
- Tehát azt mondja, Philip, - kezdett bele Janet, s én örömmel vettem tudomásul, hogy keresztnevemen szólít - hogy ha nincs változás, tehát ha az egész univerzumban még csak egy porszem sem mozdulna, akkor megállna az idő?
- Így van, Janet - feleltem kissé elpirulva, mivel még én sem szólítottam így, de úgy tűnt nem zavarja - De ehhez az kell, hogy, ahogyan mondta, még egy porszem sem mozduljon. Mert ha akármilyen kis atommag, vagy elektron változik, vagy közlekedik a térben, legyen ez bárhol is, akár milliárd fényévekre tőlünk, akkor az már elég ahhoz, hogy az idő létrejöjjön.

Janet magában fontolgatta a teóriámat, s úgy gondolom, újabb következtetésekre próbált jutni belőle. Okos nő; bár nem fizikát tanult, mint én, hanem biológiát, láthatólag nem okozott gondot neki fejtegetésem velejét megérteni; amit felcsillanó szemmel be is bizonyított.

- Ha így van, akkor pedig nem állhatott meg az idő, hiszen mi itt vagyunk, és változunk! Valójában nem az időből estünk ki, hanem mi gyorsultunk fel annyira, hogy úgy tűnik, mintha minden más mozdulatlan lenne!

Okfejtése teljesen logikus volt, s magam is így véltem, de biztosak mégsem lehettünk benne. És még ha igazunk is volna, akkor is marad egy bökkenő; egyikünknek sem volt fogalma róla, hogyan lehetne visszafordítani az eseményeket. Erre gondolhatott Janet is, mert hangosan felsóhajtott. Vigasztalóan rámosolyodtam, bár tudtam, ha nem tudunk visszazökkenni a régi kerékvágásba, nem sok időnk van hátra életünkből. A vonatkerékre pillantottam, amit a zsebemben talált krétadarabbal megjelöltem egy vonással, és alatta a sínt is. Először meglepődtem, hogy sikerült megrajzolnom a kereket, de aztán rájöttem, hogy a zsebemben lévő kréta is a mi időnk szerint létezik, a vason pedig valójában nem változtattam semmit, csak elkentem rajta a fehér port. A két krétajel - becslésem szerint - két óra elteltével ugyanúgy egymás fölött helyezkedett el, ahogy odahúztam. Próbálkozásomat én magam is fölöslegesnek tartottam, hiszen számításaim szerint az idő, ami alatt a vonat egy-egy millimétert megtesz, inkább napokban, mint órákban lenne mérhető.

- Azt hiszem, miattam van az egész - nyögtem ki, miután már végképp nem tudtam mit mondani Janet-nek. Ő kérdőn nézett rám, így folytattam. - Vagyis hát nem vagyok benne egészen biztos, de... szóval... amikor a vonaton beszélgettünk, azt kívántam, bárcsak örökké tartana ez a pillanat. Szóval, talán emiatt...

Janet felkacagott, ahogy idáig jutottam. Nem gúnyosan, inkább mint mikor az édesanya nevet apró tipegő gyermeke badarságain. Nem tudtam rá megsértődni, bár kissé zavarba jöttem attól, hogy így feltártam előtte lelkemet.

- Hát akkor a megoldás roppant egyszerű! - kiáltott fel Janet, a hirtelen jött vidámságtól kipirulva - Kívánja azt, hogy legyen minden a régi!
- Már próbáltam - feleltem komoran, amitől újra elcsitult egy kissé, de már nem esett vissza abba a mélabús állapotába, amitől a szívem majd megszakadt.
- Köszönöm, hogy őszinte volt velem - szólalt meg halkan kis idő múlva, s abból, ahogy mondta, tudtam, hogy most először gondol rám úgy, mint férfire, pontosabban, mint udvarlóra. Biccentettem, és néma maradtam, pedig annyi mindent szerettem volna neki mondani.

Pár percnyi hallgatás után ismét beszélgetni kezdtünk, Janet sokkal jobban kinyílott nekem, mint azelőtt. Azt hiszem órákig diskuráltunk mindenféléről, de baljós helyzetünket kínosan kerültük szóba hozni. De akármennyire is próbáltam elnyomni agyam rejtett zugába, minduntalan rám törtek jövőnk rémképei. Nem voltak illúzióim, tudtam, hogy nem élhetünk örökké így, már csak azért sem, mert korgó gyomrom szomorú eshetőséget juttatott eszembe: ha egy fűszálat képtelenek vagyunk megmozdítani - márpedig így volt, mert megpróbáltuk -, akkor sem ennünk, sem innunk nem lesz mit. A távolban megcsillanó kis tó tükre is olyan volt, mintha jéggé fagyott volna, biztos voltam benne, hogy még csak a kezünket sem tudnánk belemeríteni, s a párszáz méterre húzódó út mellett álló gyümölcsfák sem kecsegtettek lakomával. Egyre világosabbá vált, hogy éhen, vagy szomjan fogunk halni. Felkeltem, és öklömet államhoz szorítva fel-alá kezdtem járkálni a vonat és a szikla között. Dühített a gondolat, hogy talán én okozom majd Janet halálát, és semmit nem tudok tenni ellene. Janet látva növekvő aggodalmamat, rákérdezett okára. Már nem volt értelme letagadni előtte azt, amire legfeljebb egy-két óra elteltével maga is rájönne. Elmondtam neki. Lesújtva, de bátran viselte az újabb csapást, én pedig a térdei elé borulva esedeztem a bocsánatáért, amiért ilyen helyzetbe hoztam.

- Nem a maga hibája, Philip - csitítgatott Janet, kezemet szorongatva - Nem a maga hibája.




4.


Az első éjszakánk iszonyatos volt. Mivel a nap egy szemernyit sem haladt az égen, teljesen világos volt, és csak a fáradtságunkra hagyatkozhattunk az alvás idejének meghatározásában. Mindketten álmatlanul forgolódtunk a kupé merev ülésein, még csak a függönyöket sem tudtuk behúzni, hogy nagyobb nyugalmat biztosítsunk magunknak. Bár sokat beszélgettünk, s egyre közelebb kerültünk egymáshoz, a mind jobban mardosó éhségünket és kínzó szomjúságunkat a másik közelsége sem tudta feledtetni. Végül nagy nehezen sikerült elaludnunk.

- Jó sokat aludt, Philip - köszöntött Janet, ahogy álmosan ébredezni kezdtem.

Kitöröltem szememből az álmosságot, és felültem. Janet megkövült útitársunk fölé hajolva próbálta elolvasni az újságot, gondolom unaloműzés gyanánt. Végül feltérdelt az ülésbe és a férfi vállára könyökölt.

- Pont rossz helyen van a keze, Mr. Simpson - mondta felhagyva a kísérletezéssel, hogy megfelelő szögből rálásson az újságra - Nem látom a társasági rovatot. Apropó Philip, engedje meg, hogy bemutassam Mr. George Simpsonnak. Legalábbis ez a név áll az utaslistán. Nagyon kellemes útitárs, csak kicsit csendes. Igazam van Mr. Simpson?

Kezdtem aggódni Janet szellemi egészségéért, de a fiatal hölgy látva megrettent ábrázatomat, felnevetett, aztán szavaival megnyugtatott.

- Ne aggódjon, Philip, nem bolondultam meg. Legalábbis még nem. Csak unatkoztam, amíg maga húzta a lóbőrt. Különben is, ha már meg kell halnunk, miért ne tehetnénk vidáman?

Szeme csillogott, arca kipirult, miközben beszélt, és folyamatosan mosolygott, csakúgy ragyogott az egész lénye, olyannyira, hogy engem is magával ragadott.

- Legszívesebben megölelném, Janet! - jelentettem ki nagy merészen ugyanazzal az örömmel, amivel ő is beszélt.
- No és, mi tartja vissza?

És mielőtt még bármi mást is mondhattam volna, elém lépett, és átkarolt. Kissé meg is lepett ezzel a hirtelen érzelemkitöréssel, mert úgy gondoltam, hogy neveltetése nem engedhetne meg ilyen mértékű bizalmaskodást egy majdnem idegen férfival. Csak nagysokára bontakozott ki ölelésemből, éreztem, neki is legalább annyira jól esik, mint amennyire nekem.

- Indulnunk kellene - mondta kissé hátrébb lépve, de kezét az enyémben hagyva.
- Hová? - kérdeztem vissza meglepődve.
- Ugyan már Philip! Csak nem akarja egész hátralévő életét ebben a fülkében letölteni?
- A mogorva Mr. Simpson társaságában? Nem igazán.

Mindketten nevettünk, mintha semmi gondunk nem lenne. Leszálltunk a vonatról, és lépteinkre vigyázva elébe kerültünk a vonatnak. Az óvatosságra komoly okunk volt; ahogy előző nap egyik ujjam kárára megtapasztaltam, még a fűszálak is olyanok voltak, mint az acél, mintha megannyi hosszú hegyes penge meredt volna elő a földből. Egymásba és a vonatba kapaszkodva lépkedtünk előre a töltésen, aztán kéz a kézben megkezdtük hosszú - talán utolsó - utunkat amerre a sínek vezettek.




5.

Jó pár mérföldet megtettünk, visszatekintve már csak a vonat légbe fagyott füstfelhője látszott halványan. Menettempónk egyre lassult, ahogy a fáradtság, éhség és szomjúság újult erővel kezdett gyötörni minket. Úgy éreztem, mintha a sivatagban kellene vándorolnunk, és nem is zöldellő mezők, erdők, gyümölcsligetek között, melyek mind megannyi oázis képét lebegtették elénk, de számunkra mindegyik csalóka délibábnak bizonyult. Az újabb nappali éjszakánkat a síneket keresztező úton lévő kiterjedt pocsolyán töltöttük, aminek a felszíne ugyan éppoly kemény volt, mint bármi más, de legalábbis kellőképpen simának bizonyult ahhoz, hogy valamelyest pihenni tudjunk rajta.

Ébredés után úgy döntöttünk, ezen az úton megyünk tovább, a távolban feltűnő szürke templomtorony irányában. Jó három mérföldre becsültem a távolságot a falutól, de mivel lassan tudtunk csak haladni, és a végén már én vittem Janet-et a hátamon, szinte végtelennek tűnt az út. Közben magunk mögött hagytunk egy lovaskocsit, és jónéhány, a szántókon dolgozó földművest is. Mind bálvánnyá meredve, mint Lót asszonya. Halántékomról dőlt a veríték, ahogy ólomnak érzett lábaimon lépdeltem szaggatottan a falu határa felé, mintha ott valami megváltásra számíthatnék, mintha nem lenne teljesen mindegy hol halunk meg. De valami mégis vonzott, talán a templom piros tetős tornya hívogatott magához, hogy Istenbe vetett hitemet még utoljára helyre hozzam. Végigmentem a falu kacskaringós főutcáján, nem néztem sem jobbra sem balra, talán előre sem, csak tettem egyik lábamat a másik után, egyre meghajlottabb derékkal kedvesem amúgy csekély súlya alatt.

A templom óriásokra méretezett, vastag tölgyfából készült kapuja tárva volt, és én nem haboztam belépni. Egy lélek sem volt bent. Elvánszorogtam az üres padsorok között, miközben végigfuttattam tekintetem az oldalt sorakozó szentek szobrain. Hirtelen eszembe jutott, hogy mi van, ha ők is élnek, és csak mi balga emberek gondoljuk azt, hogy szobrok, éppúgy mint most kettőnknek akárki más ezen a földtekén. Egészen az oltárig gyalogoltam, és ott letettem az alvó Janet-et a földre. Még így, kiszáradt ajkaival, fakó-sápadt arcbőrével, beesett szemgödrével is gyönyörűnek találtam. Ahogy néztem, kinyitotta a szemét, és halk sóhajjal ennyit mondott:

- Szeretlek Philip. Az első pillanattól, hogy megláttalak a tanórán.
- Én is szeretlek - válaszoltam összeszorult torokkal, mielőtt újra elaludt volna.

Sokáig csak néztem álmában, aztán melléroskadtam, előkerestem zsebemből jegyzetfüzetemet és ceruzámat, hogy leírjam az utókornak történetünket.

Epilógus

Nem tudhatom, meddig húzhatjuk még, legfeljebb egy-két napot adok magunknak, talán már annyi sincs. Janet-en már látom a kiszáradás félreismerhetetlen jeleit, s az én torkom is olyan, mintha tüzet nyeltem volna, tagjaimat már alig-alig tudom mozgatni. Különös az egész, hiszen csak kétszer aludtunk az eset óta, s három nap alatt aligha lehet szomjan halni. De lehet, hogy csak időérzékem csalt meg, és már egy hét is eltelhetett számunkra. Próbálok számot vetni életemről a keresztre feszített Krisztus szobra előtt, és csak remélni tudom, hogy halálunk után békét találunk Janet-tel egymás mellett.

Szóval ennyi a mi történetünk. Talán a papírlapok nem porladnak majd olyan gyorsan, mint mi, és lesz valaki, aki el tudja olvasni, saját okulására. Mert biztos vagyok benne, hogy mire a hajnali mise előtt ránk találnak, már csak a csontjaink maradnak utánunk, hisz ami másoknak csak néhány óra, nekünk talán egy évezred.