Hullócsillag II.

Első igazi éjszakázásunkat egy újabb, s újabb követte. Élveztem a társaságát, nagyon szórakoztató volt. Az idő csak úgy elsuhant, nehezen vettük rá magunkat a búcsúra. Adam pedig.. hát.. zavarba ejtően helyes volt. Habár kezdetben a sötétben nem igazán láttam az arcát, de mégiscsak szomszédok vagyunk, a személyes kontakt sem maradhat el, nagyjából gyakorlatilag teljesen elkerülhetetlen. Igaz, egy gyors sziánál többet soha nem váltottunk. Szőke hajú, mélykék szemű, magas, vékony srác volt. Színészként dolgozott, egy bandában gitározott és orvosnak tanult az egyetemen. Szédítő mosolyánál tökéletes fogsora, pont mint a fogkrém reklámokban meg-meg csillant. Én persze ilyenkor pirulva sütöttem le a fejemet. Alapjáraton egy elég magabiztos lánynak tartom magam. Nem igazán fordul velem elő ilyesmi. Egy fiú nem hozhat zavarba.. Épp ezért merőben új élmény volt ez számomra. A szám kiszáradt, nem jöttek a szavak és ha jöttek is, csak valamiféle nyöszörgés hagyta el ajkaimat. És persze, mint ilyenkor mindig, hülyén éreztem magam. Le sem tagadhattam, hogy mennyire tetszik, ő pedig azt, hogy kiszolgáltatottságomat mennyire élvezi.
Anyáék úgy döntöttek, hogy a hétvégét kettesben töltik, ezért elutaztak Svájcba a hegyekbe. Pénteken délután mentek el, én pedig a péntek további részét a szobámban ülve olvasással töltöttem. Szombat este azonban színházba készülődtem. Talán a hónapokban rám is rám ragadt valami abból a temérdeknyi szokásból, amit szomszédaim és többek között újdonsült barátom is gyakran űzött. Most épp az ő unszolására egy viszonylag új színdarabra (aminek még csak a nevét is képtelen voltam megjegyezni) kaptam egy páholyos jegyet. De mint mindig, most is későn vettem észre, hogy az idő nem állt meg. Én pedig "csak még ezt az oldalt, csak még ezt az oldalt" alapon, elolvastam a készülődésemre szánt időt. A csengő hangja ugrasztott fel az ágyamról. Először az órámra, majd magamra pillantottam és kétségbeesetten vettem észre, hogy indulnom kéne. Iszonyatos sebességgel trappoltam le az emeletről, hogy ajtót nyissak.
- Szia, gyere be! - lihegtem. Adam arcára döbbenet ült ki. Majd elnyúlt szürke pólómat és helyenként lyukas cicanadrágomat egy vigyorral illette.
- Hmmm. Nagyon egyedi. Tudod, talán neked még nem szóltak, de nem igaz ám, hogy Franciaországban mindent szabad. - nevetett felvont szemöldökkel. Hibát kerestem sötétkék öltönyén, de hiába. Kár volt törnöm magam. Egyszerűen tökéletes volt.
- 10 percet kérek.. - fintorodtam el. - Na jó, legyen 15. Addig ülj le! - és már indultam is a lépcső irányába. Kettesével szedtem a lépcsőfokokat. - Kérsz valamit? - üvöltöttem még utána.
- Nem, köszi. - üvöltött vissza.
"Mit vegyek fel?" Tettem fel a kérdést nagyjából századjára is a szekrényemben turkálva. A ruhákat egymás után hajtottam félre a fogason. Végül megakadt a szemem egy rég nem hordott, spagetti pántos, testre simuló, fekete bársony ruhán. A hossza nagyjából térd felett végződött, jobb combomnál egy arasznyi bevágással. Villámgyorsan kikerestem a hozzáillő fekete magassarkúmat, mindent az ágyra dobtam és rohantam a fürdőbe.
- Istenem, hogy nézek ki! - motyogtam tükörképemnek. Gesztenyebarna hajam kócos kontyba volt fogva, kék szemeim alatt karika, ajkaim a szokásosnál pirosabbak és teltebbek voltak. - Francba. - csóváltam a fejemet.
Gyors arcmosásomat, egy gyors fogmosás követte. Az alapozót is hihetetlen sebességgel kentem szét magamon. Leheletnyi pirosító, leheletnyi szempillaspirál, itt-ott egy kis púder, szájfény és már tértem is át a hajamra. Bedugtam a hajvasalót és loholtam vissza a szobámba, hogy még a fodrászkodás előtt magamra kapjam az általam kiválasztott ruhát. Ledobtam magamról az elnyűtt pólót, cicanadrágot és a szekrényemben harisnya után kutattam. Mikor megtaláltam, már húztam is magamra.
- Hogy állsz? - nyitott rám Adam kíváncsiskodva hatalmas szemekkel.
- Jééézusom! - kaptam magam elé sikítva ruhámat.
- Jaj, bocsi. Pedig kopogtam.. - húzta vissza az ajtót és a megmaradt résen át beszélt hozzám tovább.
- Várj egy kicsit. - ordítottam ki a szobából. Villámgyorsan kaptam magamra a ruhámat, eligazgattam és kinyitottam az ajtót.
- Hűűű. - mosolygott elégedetten.
- Hagyj, még nem vagyok kész. Menj le, majd megyek! - mondtam, két kezemet mellkasára nyomtam és toltam hátrafelé.
- Jól van, jól van. - fordult meg mosolyogva és leindult a lépcsőn.
Visszaszaladtam a fürdőbe és kiengedtem a hajamat, mely most már szabadon maradt lapockáimat súrolta. Gyorsan átfésültem, helyenként az aljába hullámokat tettem és ismét a szobámba szaladtam. Egy fekete kis retikülbe bedobáltam a számomra fontosnak gondolt dolgokat, felkaptam a magassarkúmat és leszaladtam a lépcsőn.
- Kész vagyok! - üvöltöttem, és Őt keresve néztem körül a házban.
- Nagyszerű! - jött Adam a konyha irányából. Fél kezével húzta el csuklójáról a zakója ujját és szemével az órájára pillantott. - Indulnunk kell. - nézett rám és nagy lendülettel elindult felém. Nagy szemekkel néztem fel rá. Közel két fejjel volt magasabb nálam. - Picur. - vigyorgott önelégülten.
- De nem sokáig! - mondtam, és fél lábon állva előbb egyik, majd másik magassarkúmba bújtam bele. A két fejnyi magasságkülönbség csupán egy fejre csökkent.
- Akkor mehetünk?
- Igen. - mosolyogtam rá.
Magabiztosan a derekamhoz kapott és az ajtó felé terelt. Kilépve a házból még visszafordultam és gyorsan kulcsra zártam az ajtót. Eközben előrement, kinyitotta sportkocsijának ajtaját és betessékelt rajta. Ő ezt nagyon menőnek tartotta én viszont elég kényelmetlenül éreztem magam. Ilyenkor mindig eszembe jutott az a potom 5 év, ami közöttünk van. Kicsinek éreztem magam.
5 perc késéssel érkeztünk meg a színházba. A darab még nem kezdődött el, de amint leültünk, mint ha csak ránk vártak volna, minden elsötétült és időnk sem volt elégedetten egymásra mosolyogni, hogy milyen jól összehoztuk ezt a megérkezés dolgot. Az első felvonás nagyjából eredménytelenül eltelt. A darab unalmas volt, és tudtam, hogy neki sem tetszik. Mikor a függöny lement és szünet következett mi ketten csak ültünk tovább a páholyunkban és igyekeztünk tudományosan megvitatni a látottakat, ő mint a színész és én mint a befogadó egyed, azaz a néző. Mindenben egyetértettünk, a végső konzekvencia tehát az lett, hogy ez egy szar. Fontolóra vettük, hogy lelépünk, de úgy véltük, hogy egy második esélyt mindenki megérdemel, ezért megvárjuk, mit hoz a második felvonás. És miután a második felvonás hasonlóan unalmasra sikerült, a távozás mellett döntöttünk.
- Éhes vagy? - indította be az autót.
- Annyira nem - néztem a műszerfal fényében rá.
- Mihez lenne kedved?
- Nem is tudom, mik a potenciális lehetőségek?
- Keressünk hullócsillagot? - nézett rám.
- Keressünk hullócsillagot - egyeztem bele végül.
Nem olyan sokára letértünk a megszokott útról és egy keskeny, de kibetonozott úton indultunk el a semmi felé. Lassan mentünk, a sportkocsi elég alacsony volt ahhoz, hogy oka legyen félteni az út göröngyein. Szokatlan volt vele lenni valahol úgy kettesben, hogy az ember nem szaladhat el. Nem mintha ilyenre olyan sok példa lett volna, de néha kifejezetten jólesett tenni 2 lépést előre, hogy ne lássa a zavaromat. Elfordulni sem volt lehetőségem tőle. Mégis tetszett a dolog.
- Megérkeztünk. - állította le a motort. Csak most vettem észre, hogy egy tisztás közepén állunk. Hirtelen teljes csönd lett.
- Hát jó, akkor szálljunk ki. - javasoltam.
- Biztos? Nagyon hideg van.. nem szeretném, hogy megfázz. Anyádék megölnének.
- De innen nem látjuk a csillagokat - értetlenkedtem.
- Nem baj. - mondta rekedten. Felvont szemöldökkel néztem rá. -  Beszélgethetünk is. - mondta gyorsan.
- Hát jó.. - mondtam, és magam elé meredtem.
- Milyen a suli? Most, hogy már majdnem 2 hónap is eltelt, hogy érzed magad? Vannak már barátaid?
- Nem az igazi.. nem szeretek franciául beszélni. Nem is tudok igazán.. Valahogy nem természetes.
- Megértelek - fordult felém.
Vártam, hogy elforduljon, de csak nézett rám. Nem tudtam, mit tegyek. Kibújtam hát inkább a magassarkúmból, kikapcsoltam magam, lábaimat felhúztam és felé fordultam, hogy a szemébe nézhessek.
- Mire gondolsz most? - suttogtam.
- Nem is tudom - kapta el hirtelen a tekintetét.
- Ne hazudj - unszoltam.
- Olyan kínos ez nekem.. - kezdte. Láttam, hogy gyötrődik. Kezei ökölbe szorultak, nagyokat nyelt, tekintete a távolba veszett. - Nem ismerlek olyan régóta, de amennyit látok belőled, vagy ha csak azt az időt nézem, amit kettesben töltünk, akárhol.. nagyon tetszel. - nézett rám, majd el is kapta a tekintetét egy pillanat alatt.
Megállt bennem az ütő. Nem hittem, hogy tetszek neki. Nem is mertem ezt hinni. Tipikus nőcsábász, mindenki őt akarja, fel se merült bennem, hogy talán.. talán Ő is zavarba jön tőlem. Nem tudtam mit mondani. Boldog voltam. Egészen eddig nem hittem, hogy létezik olyan, hogy a boldogság elönti valakinek a szívét. De mégis! És valóban olyan, mint ahogy azt mondjuk. Forróság.. Forróság, ami hirtelen mindent elönt. A szívednél kezdődik, a hasad irányába tart ami ennek hatására izgatott görcsbe rándul össze és az öledig kúszik..
- A kezedet se merem megfogni.. - suttogta, és közelebb hajolt hozzám. Nagyot nyeltem. Lüktetett a szívem és lüketett a csiklóm. Utóbbinak az eddig nem megszokott közelségét tudtam be. Izgatott a tudat, hogy kínlódik. És vele együtt kínlódtam én is. Azt akartam, hogy megérintsen, hogy megcsókoljon.. - Nem hogy megcsókoljalak. - folytatta én pedig zavarba jöttem, hisz épp erre gondoltam én is. Nagyot sóhajtottam és lehajtottam a fejemet. - Azt sem tudom, hogy te hogyan fogadnád mindezt.. Mennyire vennéd zokon, hogy közeledek feléd..
- Mennyire venném zokon? - fakadtam ki. - Oh jajj.. - néztem el a távolba.
- Zavarna ha közelednék feléd?
Nem válaszoltam, csak ránéztem és nemet intettem a fejemmel. A köztünk lévő távolság áthidalhatatlannak tűnt. Egyre nehezebben álltam meg, hogy ne érintsem meg, legalább a kezét.. Tudatni akartam, éreztetni, hogy én is akarom. De még mennyire, hogy akarom...
- Talán jobb lesz, ha most hazaindulunk. - mondta és beindította a motort.
Kelletlenül másztam vissza a helyemre. Bekötöttem magam, felvettem a magassarkúmat és csak néztem a távolba. A hazáig vezető utat csendben tettük meg. Néztem, ahogy a világ elsuhan mellettem. Csalódott voltam, amiért nem mert lépni. Alig vártam, hogy otthon legyek.. Amikor befordult a házunk elé, megvártam míg leállítja a motort, kiszáll és kinyitja előttem az ajtót. Méltóságomat megőrizve próbáltam kikászálódni az autóból. Ahogy kiszálltam elfordultam tőle. Tudtam, hogy néz, de nem akartam a szemébe nézni.
- Haragszol rám? Talán nem kellett volna elmondanom.. - mondta szomorúan.
- Jaj, ne csináld már.. Ha tudnád.. ha tudnád, mennyire így érzek én is. - néztem rá. Felém fordult. Pár percig csak álltunk és néztünk egymás szemébe. - Bejössz? - kérdeztem rekedten.
- Nem, nem hiszem, hogy jó ötlet talán majd máskor - nyögte lehajtott fejjel.
- Rendben - nyöszörögtem vissza.
Karjait körém fonta és olyan erősen magához szorított, hogy hirtelen levegőt se mertem venni. Belekapaszkodtam, és azt kívántam, ez a pillanat soha ne múljon el. Imádkoztam, hogy egy hullócsillag épp ebben a pillanat találjon lezuhanni és, hogy a kívánságom teljesülhessen. Arcát vállamba temette, amitől kirázott a hideg.. Éreztem, ahogy mélyet sóhajt, még jobban megszorít és magába szívja hajam illatát. Egyensúlyomat lassan elvesztve dőltem neki hátammal az kocsi ajtajának. Ő szorosan nekem simult. Éreztem ahogy izmos felsőteste nekem dől. Ölem lüktetett. Fájt elszakadnom tőle, Ő viszont lassan elhúzódott, homlokomra egy csókot nyomott és anélkül, hogy visszanézett volna, beszállt a kocsijába és elhajtott... egészen a szembe házig. Szédelegve indultam el a házunk ajtaja felé. Nem találtam meg elsőre a kulcslyukat.. Ahogy így szórakoztam vele, és próbálgattam, hogy melyik illik bele a zárba éreztem, ahogy hátulról átölel..
- Bejöhetek még? - suttogta rekedten a fülembe.