Hullócsillag I.

Nem voltak barátaim, nem beszéltem a nyelvet és nem tetszett Párizs. Nem értettem, miért tartják olyan romantikusnak azt a felgyülemlett kosztömeget az utcákon, a félelmetes fekete embereket a metrókon és azt az ócska rozsdásodó óriást, mely ma már Párizs védjegye.. Minden olyan más volt, mégsem volt semmi ami hiányozhatna. Talán csak a magyar nyelv, amit én is beszélek. Hiányzott, hogy belehallgathassak az emberek beszélgetéseibe, hogy értsem a vicceket amiket mondanak nekem, hogy legyen valami, amiért egy kicsit is magaménak érezhetem azt a helyet, ahol élek. Egyedül, talán soha sem ment volna, de valaki segített nekem ebben.
Sévresben is, mint minden faluban, klikkek vannak. Van a szegény negyed, bomladozó házakkal, rozsdás kerítéssel, ápolatlan utcával. Van az átlagosnál jobban élő emberek negyede, ahol minden olyan, ahogyan azt ő megálmodta. Egyedi. Lehetősége van a változtatásra és él is ezzel a lehetőséggel. És van a gazdagok negyede. Ahol a házak hatalmasak, ahol a pázsit zöldebb mint bárhol máshol és ahol a levelek nem engedhetik meg maguknak, hogy a fák alatt heverjenek. Minden tökéletes. Utóbbiban élek én és ezt akkor még egyáltalán nem éreztem a tökéletesnek. Az egész rideg volt és tartózkodó, az emberek nem beszéltek egymással. Monoton életmódjukat olykor csekély szórakozással szakították meg. Színházba, drága éttermekbe és kiállításokra jártak.
Nagy sárga házunk fekete kovácsoltvas kerítéssel, kikövezett kocsifeljáróval, egy kis szökőkúttal és egy boxer kutyával nem lógott ki a sorból. A ház belülről elegáns és modern volt. Loft típusnak mondanám. Hatalmas ablakai voltak, amelyeken fény bárhol bejutott a házba. Napközben gyönyörű volt és barátságos, ám a viharos éjszakákon a sárga villámnyaláb is csak úgy cikázott a falakon, rávetítve a fa ágainak bütykös ujjait. Egy pillanat alatt volt változásra képes és az én véleményem is róla.
Szép szobám lett. A tetőteret kaptam meg, utcára néző erkéllyel. Ez lett az én zugom, ahol mindig elbújhattam. Többnyire olvasással töltöttem az időt. A szüleim pedig mindent megtettek azért, hogy boldognak lássanak. Minden könyvet megrendeltek Magyarországról, amire csak vágytam, én pedig faltam őket. Sok éjszakát átolvastam. Az alvás valahogy nem igazán ment. Magyarázatot nem találtam rá. A körülmények megfelelőek voltak, az ágyam kényelmes volt, én pedig fáradt is voltam. Minden adott volt, hogy jól kialudhassam magam. De valahogy nem ment..
A gazdag negyed a falu legszélén helyezkedik el. Házunk mögött csak egy kisebb rét patakkal és sok-sok kukorica van. Esténként kiszöktem ide. El-el jártam futni, sétálni vagy simán csak leültem a patakhoz, belelógattam a lábam és gondolkoztam. Egy ilyen estén találkoztam vele először.
Nyár volt. A rét kellős közepén álltam, fejemet az ég felé fordítottam és csak néztem fölfelé. Hullócsillag.. hullócsillag. Hullócsillagot szeretnék. Egy kívánságom nekem is lehet, nem igaz? De várjunk csak! Előbb kívánság kell. Hisz mi történik, ha látom a hullócsillagot, és hirtelen nem jut eszembe semmi. Vagy épp túl sok minden. Hm.. Lássuk csak, mit is szeretnék pontosan? Jól beszélni franciául? Nem.. az megy önerőből is. Akkor talán kérhetnék boldogságot? Lehet egyáltalán ilyet kérni, hogy boldogság, vagy csak a boldogság tényezőit szokás kérni? Túl bonyolult. Akkor talán kérhetnék egy..
- Bonne nuit! - köszönt rám egy mély hang, s szakított ki ezzel előbbi gondolatmenetemből.
- Basszus! - kiáltottam magyarul elfeledkezve magamról és egy hatalmasat ugrottam hátrafelé. Előnytelen testtartásomból egy ennél talán csak még előnytelenebbe kerülhettem volna és így is lett. Hátra estem. Teljesen idiótának éreztem magam.
- Désolé, ne voulais pas vous faire peur! - hadarta el gyorsan és hozzám ugrott a mély hang gazdája. Ha lehet az előbbinél még jobban megijedtem és egy sikítással tetőztem előbbi reakciómat.
- Hagyjon békén! - üvöltöttem neki angolul.
- Csak annyit mondtam, hogy..
- Mégis mi a fenét akar? - vágtam szavába. - Csak így idelopakodik és a frászt hozza rám éjnek évadján? Megőrült? Miért nem alszik?
- Én csak..
- Ne válaszoljon! Csak hagyjon békén.
- Meg fog fázni.
Felment bennem a pumpa..
- Épp szívinfarktust kaptam, és magának az a legnagyobb gondja, hogy mindennek tetejébe netán taknyos leszek? Aggodalomra semmi ok. Bonne soirée!
Durcásan álltam föl. Gyors mozdulatokkal kezdtem tisztítgatni magam és előre trappoltam. Kurva életbe, hogy még itt sem lehetek egyedül.
- Várjon! Csak láttam az ablakból, hogy itt álldogál és gondoltam talán beszélgethetnénk.
Túl gyorsan fordultam vissza és dühömben majdnem megint előre estem. Kínos.
- Nem beszélgetek. Hullócsillagot keresek, szükségem van egyre, hogy kívánhassak magamnak valami szépet. Maradhat ha csöndben marad!
- Meg sem szólalok! - ígérte.
Nagyot fújtattam és előre sétáltam. Leültem a fűbe és csak bámultam tovább a csillagokat. Az ismeretlen odatelepedett mellém tisztes távolságot tartva, s ő is nézni kezdte a csillagokat. Hol is tartottam? Épp eszembe jutott, hogy mit is szeretnék kívánni egészen pontosan, mikor ez a hang letepert. De ki lehet ez? És miért nem alszik? És ha látott az ablakból.. akkor.. akkor szomszéd! Egy pillanat alatt hasított belém a felismerés, a bűntudat és a félelem, hogy talán kitudódik a titkom, kiderül, hogy éjszakánként megszökök és akkor anyáék soha többet nem bíznak meg bennem. Javítanom kell a helyzetemen, de sürgősen.
- Sajnálom az előbbit, csak nagyon megijesztett. - suttogtam rekedten és már bántam, hogy nem köszörültem meg a torkomat előtte. Eláshatom magam.
- Semmi baj. Talán tegeződhetnénk. Adam vagyok.
- Liza. - vágtam rá a kelleténél gyorsabban, mire felnevetett. - Mi olyan vicces?
- Szomszédok vagyunk fél éve és még a nevedet sem tudtam.
- Ennek talán az az oka, hogy itt mindenki felsőbbrendűnek érzi magát és senki nem süllyed le más szintéjre csak azért, hogy megismerkedjen vele.
- Pedig többször is láttalak. Az erkélyed az én szobámra néz.
- Micsoda? - rémültem meg.
- Bizony!
Szóval látott.. Lányos zavaromban azt sem tudtam mire gondoljak előbb. Arra, hogy talán látott olyan helyzetekben is, amik zavarba ejtőek (gondolok itt egy gyors vetkőzés-öltözés combóra), vagy futni, vagy a réten, amikor csak ültem és sírtam...
- Ez elég kínos. - gondolkodtam hangosan.. szerencsére magyarul.
- Hogy mondtad? - kérdezett vissza.
- Semmi-semmi. - beszéltem ismét angolul. Nem esett nehezemre. 3 évet töltöttünk kint Kanadában.
- Eddig is tudtam, hogy külföldi vagy. Látszik is rajtad és többször hallottalak énekelni.
- Énekelni?! - sápítoztam. - Elég volt ennyi információ rólam. Itt halok meg szégyenemben.
- Ugyan! - nevetett fel. Először láttam igazán az arcát. Fogai megcsillantak a holdfényben, szemei csillogtak, a maradékot pedig azonosítottam. Lábaimat felhúztam, fejemet pedig szégyenemben térdembe temettem.
- Hány éves vagy? - érkezett meghatározatlan idő után a kérdés.
- 16. És te?
- 21.
Csendben ültünk tovább egymás mellett. Elég volt ennyi egy éjszakára. Nekem legalábbis egészen biztosan. Épp összeszedni készültem magam, hogy távozhassak, amikor új kérdést szegezett nekem.
- Nem beszélsz még franciául?
- Csak egy nagyon kicsit. Nagyon szép nyelv, de nem igazán tudom leírni amit mondok. Szabályok pedig nagyon nincsenek. Ez nagyon megnehezíti az életemet.
- A Bonne soirée már nagyon szépen megy. - vigyorgott egyenesen rám.
- Merci beaucoup. - válaszoltam kelletlenül.
- Talán segíthetnék neked. A suliban nagyon nehéz lesz hirtelen megérteni mindent, lejegyzetelni és barátaid sem lesznek így igazán. Nem tud ám mindenki angolul.
- Oh a bölcs! - néztem rá felvont szemöldökkel, habár szerintem a sötétségben az is mindegy lett volna, ha épp bandzsítok.
- Komolyan segítek.
- Rendben! Akkor holnap éjfélkor itt kint a réten! De most megyek, fejlődésben lévő szervezetemnek kell az alvás. Szép álmokat!
- Fais de beaux rêves! - állt fel velem együtt.
Elmosolyodtam és elindultam haza.