Holt hullámok habjain

Amúgy most csomó világmegváltó gondolatom van, szerintem szükségem lesz egy jellemfejlesztő utazásra szerte az országban, de nem máskor, hanem most azonnal: kihez mehetek a hétvégén?


Ja, közben arra gondoltam, hogy mi, természettudósok hiszünk csak igazán bazdmeg, mi, és nem azok a pöcsfej egyházfiak meg bölcsészek, akik azt mondják, az embernek nem szabadna ennie a tudás fájáról... mi azt mondjuk, egyen róla, és hisszük, hogy bazdmeg, mégis tudja majd okosan használni, amit evett! Mert az vagy, amit megeszel, és ha csak kajálsz és nem táplálkozol, akkor annyi is maradsz barátom: puszta és oktalan anyagi szubsztancia. Az ételben szellem van, legalábbis az enyémben, ha szabad ezt mondanom. Azt mondják, a hit, ó a hit az ahhoz kell, hogy fejjel rohanhass a falnak, mert a hit igen, az erőt ad, a tudás meg elbizonytalanít. Az nem hit, amit ők szajkóznak, az tévedés, megcáfolt és megcáfolódó erkölcsi szénakazal, és a végén már senki sem tudja, hogy hol van az egyik szál eleje és vége...! Mi, természettudósok? Mi igazán hiszünk, hisszük, hogy semmiféle fal sem szegélyez minket, fogalmunk sincs, honnan és hova tartunk, mert mi is buták vagyunk, akárcsak bárki más; de ezt legalább nem akarjuk beismerni. Ők a hitetlenek, mi meg a szkeptikusok, és a kettő messze nem ugyanaz.

Mi beletúrunk a maradék hajunkba, és elrágódunk a vegyszereken és az időjáráson, közben igazán hiszünk abban, amit csinálunk.
Na, talán majd egy esztéta fogja nekünk megmondani, hogy mi az az élet?
Ugyanmár, mink értelmük szerint rakjuk sorba az elődeink munkáit, és nem hosszúságuk szerint: így gyorsabban telik el egy évszázad, vagy kinek mennyi jutott itt a nekik éppen szürke, nekünk kék és dundi, fehér felhőkkel úszó ég alatt.

Van-e nagyobb hit annál, mint a hit abban, hogy megtalálod azt a bizonyos falat? Mert ehhez képest gyermeki tévelygés csupán –o daképzelni egyet.

Foglalkozzak bioetikával, mielőtt elkezdek kutatni egy génterápiás gyógyszert öt év múlva? Olvashatnék Frankeinsteintől kezdve mindent, kurva okosnak képzelhetném magam egy kiskönyvtárnyi "szak"(???)irodalom után, de valójában erről szó sem lesz. Egyszerűen hiszek benne, hogy nem egy tökéletes klónhadsereget akarnak majd gyártani a molekuláimmal. A Sithek lelke meg maradjon a filozófok dolga.
Egyébként meg, mintha nem lenne törikönyvem, és nem tudnám, hogy mit kezd az emberiség a tudásával.


Kurt Vonnegutot olvasok, de szükségem van valami másra is. Kezd bennem kialakulni az északi szél szárnya szidolozta, eső mosta bronz railesszobor, ami annyiszor tisztul ki az égen, ahányszor a jó végleg nem szenvedett vereséget az égi csatákban, a csillagoktól tar téli éjszakán.

***

Felháborító, hogy nincs mibe fejest ugranom, és amikor lázadni akarok, akkor azon senki sem csodálkozik. Újra és újra megkérdem magamtól, miközben a világon morfondírozok, hogy én vagyok-e, hogy éppen én vagyok-e az, aki legalább úgy él, ahogyan hiszi? Vagy akarja? Látom-e már magamon a kehes kompromisszumok penészfoltjait? A fenébe is, ha valaki különcnek születik, éppen elég neki a klasszikus műveltség, azok csak átverik magukat, akik Párizsba mennek ma már, gyalogszerrel vagy pinceszerrel. A lá recherche du temps perdu, mondják, mintha a szégyentelenségnek még lenne varázsa. A vágyat erőszakkal akarják csiholni, mert ez a mocsok már a szeretői ágyba is beszivárgott, hitvesi ágy meg sose is létezett, talán csak azoknak a kiváltságosaknak, akik egyszerű szívvel születtek. Az emberiség csak bölcs tán, de nem okos. Nem látják, nem akarják látni, hogy a vesztünket a bonyolult és túl komplex idegrendszerünk okozza. Dinoszauruszok hatalmas testet növesztettek, aztán végül nem bírták el magukat. Mások az evolúció leggyorsabb lábait nevelték, hogy elfogyjon az élelem. Mi a tűzhasználattól a néhány bölcs pillanaton áttörve hova jutunk? Az őrületig. Boldogság, jövő, transzcendencia? Horror, tömeggyilkosság, környezetszennyezés? Túlgondolkodás. Ez a vesztünk, se a fekete, se a fehér, a szürkeállomány. Már régen rossz, ha az ünnep után a még nagyobb ünnepet keressük, aztán az annál is nagyobbat, végül egy multiorgazmust élünk át kényszeredetten, mintha egy forró öleléstől már nem is állna a faszunk.

***

egy kurvanagy evidenciával szeretnék kezdeni
az élet értelméről akarok veled beszélgetni
én most egy újjászületésem elején vagyok
szeretnék a hétvégén megszabadulni az elmémet lelkemet feszítő vaspántoktól
a kérdésem egyszerű és tárgyilagos
a hétvégén mit szólnál egy művészbeszélgetéshez?
ezúttal nem lesz
semmi de
semmi ha
semmi semmi

akarom
mindent akarok
a napfényt a déli szelet meg a drávát
meg a művészetet meg téged hátulról
elegem van határozottan az előre kiszámított kielégülésekből

ha meg te jössz erre akkor
fogjuk magunkat és művészkedünk
megdobáljuk vizilufival a járókelőket
ilyesmi
najó
ezt biztosan nem fogjuk
mert az terv lenne
a makrokáoszban élünk testvérem
a Véletlen az egyetlen úr

Tombol bennem egy meghatározhatatlan irányú erő.
Gondolom te is voltál már úgy vele, hogy kb. semmi értékeset nem találtál a földi életedben, mert nemcsak magadban, ami borzasztóbb, a világban sem.
Na aztán kapar az ember a biztonságért
a rendszeres kielégülésért
a kultúrsznob olvasódélutánokért
a nyugodt alvásért.
De ebbe az én faszom nem nyugszik bele barátom…!
Annyira kurvára nem, hogy nem akarok kompromisszumokat a jóistennel vagy az élettel! Senkivel! Éppen eléggé megaláztak már engem ezek ketten. Mikor az életemről kötöttünk paktumot. Ezért fordulok hozzád, az egyetlen művészemberhez, akit ismerek. Hogy üljünk le, és művészkedjünk össze valami szikrát, ami begyújthatja végtelen talentumunk papírhalmát! Mert az ember átrágja magát a papírlapok ezrein, de ettől még nem több, csak egy féreg. Noha a féreg legalább csúszik, mászik, míg a porhüvelyek csak elszállnak a szélben… Ezt a sok papírlapot be kell gyújtsa valami. Tőlem öljünk kismacskákat robogóval, vagy kenjük be az arcunkat kakasvérrel, és áldozzunk a Drávába egy szüzet! Mindenképpen szólj, mit ítélt feletted a szülői szeretet!

Majd hívj vagy írj, én olvasok, meg kinevetem a szelet.