Hivatlan vendég -Utolsó fejezet

19. fejezet
Utolsó döntés

Haza kellett utazzak… Nem tudtam eldönteni, hogy szüleimet mely érzések uralták;a harag, az aggodalom…vagy a boldogság? Persze, a legkioktatóbb prédikációkat Izoldától, Edinától, Bogitól, Bettykétől és Mártontól kaptam. Még most is fülembe cseng a sok, aggodalommal teli mondat. . Ezért sem említettem meg nekik a kis kalandomat az elrablásról.
- Hogyan találtad meg Cielt? - tették fel sorra, gyanakvóan a kérdést.
- Ő talált meg engem - mondtam huncut mosollyal. Milyen érdekes is lett volna az igazat mondani:, , Áh, úgy mentem el egy idegennel, mint egy kisgyerek, fel sem vetve magamban, hogy hazudik. De semmi baj, mert miután elrabolt, Constantin talált rám, miközben pisztolyt vásárolt... Hogy milyen pisztolyt? ... Azt nem tudom... Tudjátok, hogy nem ismerem a márkájukat... Mire kellett a pisztoly? ... Csak Ciel akarta magát kinyírni, semmi komoly... "
Nem sok kedvem volt nevetni…Ciel Londonban maradt, ami nyugtalanított és megrémített. Aggódtam és szomorú voltam;én is részese akartam lenni Ciel örömének. De…folytatnom kellett az életem.
- Lenne egy kérdésem… - mondta egyszer Izolda, félrehúzva egy csendes helyre, hogy ne halljon minket senki.
- Mi az? Titkosabb a kérdés, mint a válasz? - nevettem el magam.
- Alexander mesélte, hogy amikor nála voltál, hadartál neki valamit Ciel betegségéről. Mi történt ott?
- Válaszolnom kell, igaz? ... Mnos, igen…Jól gondolod, Ciel beteg…Örökölte. Ami még ennél is érdekesebb, az Constantin. Eltűnt!Nem tudjuk, hogy miért, de furcsán viselkedett, amikor ott voltam és már tudott Alexanderről is…
- Értem…- mondta elgondolkodva Izolda.
- De most ne erről beszéljünk! Elszomorít, hogy Ciel nincs itt, pedig megígért nekem valamit…Hagyjuk!Mi történt abban a három napban, amíg Londonban voltam?
- Te még nem is tudod? - lepődött meg Izolda.
- Mit? Miről nem tudok? Mesélj!
- Hát… Három pár is akad a közvetlen közelünkben…
- Ki pasizott be? - kiáltottam el magam
- Kriszta!Ő volt az első! És tudod, hogy ki a barátja? ... Raffaell! A testvéred!... Bogiról , pedig, kiderült, hogy hónapok óta komoly kapcsolata van! Valami Gál Norbertel…
- És ki a harmadik? - türelmetlenkedtem.
- Edina!
- Edina?
- Edina!
- Edina?
- Az! Leakadt a lemez?!
- Edina bepasizott?!
- Mi olyan hihetetlen ebben?
- Eddig kis szentike volt… De… kivel?
- Heehee… Nem fogod elhinni!
-  Mondd már!
-  Emlékszel Gáborra?
-  Milyen Gábor?
-  Az az aranyos fiú; nyolcadik elején találkoztunk vele…
-  Hjaaa! Az a Gábor?  
-  Az!
-  Azt ne mondd, hogy…
-  De!
-  És én minderről miért nem tudok?
-  Mert te Londonban utazgatsz!
Olyan érzésem volt, hogy mindenki megtalálja élete párját… csak én ütköztem gondokba…
Egyre gyorsabban teltek a napok Ciel nélkül . De nem tehettem semmit, mivel szüleim , , a legutóbbi húzásom” miatt jobban figyeltek rám és Raffaelre . Nem volt más választásom…várnom kellett.

Egy hónap telt el a kalandos utazásom óta. Raffaell Kriszta miatt , , jó kisfiú “ lett. Edina Gáborral való kapcsolata… aranyos volt… Olyanok voltak, mint a turbékoló galambok. Olvadtam el, amikor láttam, hogy etetik egymást, csókolóznak, becézgetik egymást…És Bogit sem felejtettem el;az ő kapcsolata… aggasztott… Bogi megváltozott a fiú miatt és sokszor sírt is. De nem tudtam azt mondani, hogy ,,bár szakítanának”, mert láttam, hogy szeretik egymást.

És eljött az egy hét vakáció, amit már nagyon vártam. Fáradt voltam és elegem volt mindenből. Csak aludni akartam, ezért , miután az iskolában bejelentették a szünetet, egyenesen hazamentem és lefeküdtem aludni. Vanília illat töltötte meg a szobámat. Fél- álomba merültem, lebegtem való- és álomvilág között. Észre sem vettem, hogy valaki bejött a szobámba.
- Szóval, az angyalok is alszanak? - hallottam.
- Fáradt vagyok…- mormogtam.
- Értem. Menjek haza?
- Nem. Vérd meg, amíg felébredek!
- Jó. Akkor, megvárlak.
Nem is tudtam eldönteni, hogy ki vagy mi beszélt hozzám. Aludtam, mert a fáradság megszüntette a világot számomra.

Akkor ébredtem fel, amikor narancssárga fény szűrődött be a besötétített ablakon. Valaki mellkasán aludtam, aki a hajamat simogatta. Rémülten ugrottam fel és nem tudtam eldönteni, hogy alszom- e, vagy már felébredtem.
- Szia! - mosolgott Ciel.
Megváltozott. Az addigi önteltsége átváltozott valami mássá… valami nemessé…
- Sápadt vagy!- mondtam.
- Ehehe… Hát igen… Még nem gyógyultam meg teljesen. De… hiányoztál!
- Meggyógyulni? ... Vagyis, Alexander…
- Nem. Nem kaptam meg egyik szervét sem.
- Akkor…?
- Hát, igen. Kíváncsiságod még mindig túlbuzgó! Nem is köszöntél.
- Jajj, ne haragudj! - ugrottam Ciel nyakába. - Nagyon hiányoztál! Mi történt veled?
- Még mindig túl kíváncsi vagy! Elég hosszú ez a mese…
- Nekem van időm…
- Nahát! Nem is gondoltam volna - nevetett Ciel. - Ha ennyire akarod… Constantin hazudott neked is…és nekem is…Ő apám…vagyis…Gróf White egyik kalandjának a gyümölcse… Anya… vagyis a grófné nem fogadta el Constantint, mint saját gyermekét, ezért komornyiknak állította. De apa, mielőtt kivégezték a tettei miatt, küldött egy levelet Constantinnak, amiben elmondta, hogy ő a fia és én vagyok az idegen. Constantin akkor eldöntötte, hogy szép lassan és csendesen eltüntet engem és átveszi a helyemet. Sok orvost lefizetett és mind azt mondták nekem, hogy örökletes betegségem van, amibe bele fogok halni.  Így Constantin gond nélkül átvehette volna a helyem.
-  És mi van a betegségeddel? Tüneteid voltak… - vágtam közbe
- Hát igen… Mindenre kíváncsi vagy! Nos, persze, hogy voltak tüneteim, mivel Constantin kis adagokban mérgezett engem. Látni akarta, hogy lassan meghalok. De te bekavartál neki.
-  De… Constantin… kedves volt!
-  Tudod, az emberek, ha tudnak és álarcokat hordanak.
-  De, honnan tudod mindezt?
-  Furcsa, de Constantin naplót írt, amit én meg is találtam. Akarta, hogy tudjam... Hiszen, magával vihette volna a naplót... De biztosan elégedettséggel töltötte el az érzés, hogy én minden mocskot megtudtam... Szánalmas.
-  És, hol van most Constantin?
-  Nem tudom.
-  Meg akarod keresni?
-  Igen . Az , amit ellenem tett, számomra megbocsáthatatlan!Nem hagyhatom, hogy egy ilyen ember szabadon mászkáljon . És, ha megtalálom… Velem szeretnél jönni?
-  Nem.
-  Megértelek… Végül is, ez már túl nagy kérés lenne… - indult Ciel az ajtó felé. - Mindenesetre …Szeretlek, édes cseresznyém!
-  Nem szeretnék veled menni! Veled akarok!
Ciel meglepett nézése és huncut mosolya vonzott.  Vele távoztam a házból és csak most jöttem rá:Csak akkor kezdtem el igazán élni.