Én még voltam katona. A lövészet jellemző vezényszava: Rövid sorozatokkal, cél a tábla alsó széle, közepe! Hosszú évekbe telik, mire az akkor éppen csak a felnőttvilágot megismerő éppen csak férfi le tudja ezt a belé üvöltött vadászati technológiát vetkőzni.
Lelőttük a magunkét, majd újra, szorgosan cserélve a tárakat. Büszkén tekintettünk körbe, elcsípve társaink hasonlóan önelégült pillantásait. Már a hideg és kemény föld sem nyomta úgy hasunk. Már a fegyverünk gyomrából felöklendett szikra és füst sem csípte úgy szemünk.
Ez férfimunka volt!
Az emberforma bukóalakok megadják magukat, lefekszenek a férfinép acélos magva láttán, de hamar felállnak, s máris új gyilkosukra várnak. Otromba dolog lenne megkérdőjelezni tettük értékét, hisz valahol ők is tanulták ezt, vagy tán velük született, s kötelességüknek vélik. Elfekve kicsit felnyögnek, megborzonganak a kéjtől, hogy éppen ők, éppen most, és hogy talán örökkön-örökké!
Kis idő múltán púder, restart, carpe diem, és hasonló nyalánkságok, hiszen mégis csak gáz lenne, ha a szomszéd bábut gyakrabban kapnák le! Amúgy is az egy cafka! Fűnek, fának! Pfff!
Hosszú a menetelés vissza a laktanyába. Kemény bakancsok törik mocskosra az utat, s lábunkat. Megbánás nélkül szorítjuk fegyverünket, hátrahagyva pusztításunk színhelyét.
Töltény kitáraz, fegyver megtisztít, bakancsról a szar lekapar, elégedetten plafont bámul.
Este a Szarvasvadászt vetítik az ebédlőben. Milyen szép is az! A nemes vadat, a tökéletes pillanatban, egy lövéssel...
Már szinte bánom, hogy állatvédő vagyok!
