Harry Potter és a Varázslók Háborúja 30.

30. fejezet
Lovegood-kór

Piton éjszakai látogatása után Harry legszívesebben rohanvást távozott volna a gyengélkedőből, hogy megkeresse Ront és Hermionét, ezt azonban nem tehette. Madam Pomfrey gyógyfüvekből és varázsitalokból álló kúrája ágyhoz kötötte, ahogy a végtagjaiban időről-időre kiújuló éles, szúró fájdalom is. A javasasszony az első három gyengélkedőn eltöltött nap után kerek perec kijelentette, hogy Harry nagy ostobaságról és keményfejűségről tett tanúbizonyságot azzal, hogy nem mondta el rögtön, miféle átok érte őt.
- Hogyan jött rá? – kérdezte kissé riadtan Harry, mikor Madam Pomfrey kérdezte, hogy kivel kötött megszeghetetlen esküt.
- Ha a páciens folytonos izületi fájdalomra és fáradékonyságra panaszkodik és nem reagál semmiféle gyógyító bájitalra, akkor azt vagy a tűzféreg rágja vagy megszeghetetlen esküt kötött valakivel. Mivel nem tartom valószínűnek, hogy férges lenne, gondolom az eskü megszegése miatt beteg. Szóval megmondaná, hogy hogyan keveredett már megint bele egy ilyen eskü csapdájába?

Harry elgondolkozva nézett rá.
- Hogy-hogy megint?
Madam Pomfrey csípőre tette a kezét, úgy bámult rá.
- Ez már nem az első eset, hogy megszeghetetlen esküt kötött! – mondta úgy, mintha ez magától értetődő lenne, Harrynek azonban egyáltalán nem volt az.
- A Tűz Serlege! – csattant fel Madam Pomfrey. – Az is egy megszeghetetlen eskü volt, ezért kellett részt vennie a tusán.
Harry visszaemlékezett rá, hogy három éve is kerek perec kijelentették, hogy kénytelen küzdeni a Trimágus Tusán.
Elvett egy csokibékás dobozt az éjjeliszekrényről és lassan kibontotta.
- Válaszolna végre Potter?! – ripakodott rá a javasasszony.
Harry bekapta a csokibékát és élvezettel majszolta.
- Nem – dünnyögte teli szájjal.
Madam Pomfrey kétségbeesetten felemelte a két öklét és megrázta a levegőben. Aztán lemondóan visszaejtette a karjait és becsörtetett az irodájába. Harry vigyorogva nézte, ahogy becsapja maga mögött az ajtót, de a mosoly azonnal leolvadt az arcáról, amint észrevette a gyengélkedő ajtajában álló Hagridot.
- Szia – üdvözölte Hagrid és Harry rögtön megállapíthatta, hogy barátja borzalmas állapotban van. A ruhája ugyanolyan koszos és szakad volt, mint az erdei összecsapás során, szemei fátyolosak voltak és az álmatlanság is nyomot hagyott rajta.
- Szia Hagrid – köszönt Harry, mikor a vadőr leült a szomszédos ágy szélére, amitől az kétségbeesetten nyikordult egyet és kitörött a lába.
- Semmi baj… - motyogta Harry és pálcája intésével gyorsan megjavította az ágyat.

Hagrid nem ült vissza, csak komoran meredt maga elé. Harry úgy érezte, az ő dolga lesz beszélgetést kezdeményezni.
- Nagyon sajnálom Grópot, Hagrid – mondta együttérzően.
A vadőr lehajtott fejjel bólogatott és szipogott egyet, amit aztán torokköszörüléssel próbált leplezni. Harry sokszor látta már ilyen szomorúnak barátját és jól tudta, hogy ilyenkor néhány kedves szó és együttérzés sokat használ.
- Hogy érzed magad? – kérdezte.
- Jól… - dörmögte alig hallhatóan a vadőr és megint szipogott. – De most ne beszéljünk erről. Nem… nem akarok erre gondolni.
Harry tökéletesen értette, hogy érzi magát Hagrid. Ő maga sem akart beszélni arról, ami a Misztériumügyi Főosztályon történt és a Dursley-házban eltöltött hetek alatt sikerült is túltennie magát Sirius elvesztésén – bár utólag már jobban belátta, hogy inkább az utána következő hónapok eseményei törölték ki agyából a gyászt.
Hagrid hangosan megköszörülte a torkát, de Harry szerint ezzel inkább csak önmagának jelezte, hogy másról akar beszélni, s Harry azt is tudta, mi lesz ez.
- Ginny azt mondta, ne mondjak semmit az auroroknak Pitonról – kezdte az óriás.
- Jól mondta – helyeselt Harry és tovább figyelte Hagridot.
- Nem is mondtam… Ginny meggyőzött róla, hogy nem babonázott meg téged Piton… meg aztán tudom, hogy téged keményebb fából faragtak, mint hogy kifogjon rajtad az Imperius-átok – ekkor halványan elmosolyodott, de arcára szinte nyomban visszatért a komolyság. - De akkor sem értem, hogy mért védted meg azt a nyavalyást.
Harry nyelt egyet és csak aztán válaszolt:
- Megmentette Ginny életét. Megölte azt a halálfalót, aki majdnem végzett Ginnyvel…
Hagrid meglepett arcot vágott és egy percig egyikük sem szólt semmit. Végül Hagrid visszanyerte a hangját:
- Ez volt az oka?
- Igen – bólintott nagyon határozottan Harry.
Látta Hagridon, hogy még mindig alig akarja ezt elhinni. A vadőr a fejét csóválta, majd szusszant egyet.
- De egyáltalán, mért tett volna ilyet Piton? – töprengett.
- Nem mondhatok el semmit, Hagrid – nézett rá bűnbánó arccal Harry. – Ugyanabban a helyzetben vagyok, mint Dumbledore.

Hagrid összevonta busa szemöldökét, s ettől még komorabb lett az arca.
- Akkor ugyanúgy fogod végezni, ahogyan ő – dörmögte csöndben.
Harry erre nem tudott mit mondani, de értette, mire akart kilyukadni Hagrid. Dumbledore sziklaszilárdan hitt Pitonban, rábízta volna az életét is, de Piton a sajátját választotta ott a toronyban és mindent megmagyarázott annyival, hogy Dumbledore-t mindenképp megölték volna.
Mielőtt újra feltámadhatott volna Harryben a gyűlölet az emlék hatására, Hagrid másra terelte a szót.
- Egy időre elmegyek – jelentette be nagy sokára.
- Elmész? – csodálkozott Harry. – Hova?
- A tiltott rengetegbe. Onnan pedig tovább nyugatnak. A szigetek felé…
Harry értetlenül nézett rá.
- De hát miért? – kérdezte, majd óvatosan hozzátette sejtését: - Gróp miatt?
Hagrid szipogott egy rövidet, de sikerült uralkodnia magán.
- Miatta is – válaszolta. – Meg más miatt is…
Harry várta a további magyarázatot, de Hagrid nem akart mást mondani. Mikor azonban észrevette a fiú kíváncsi arcát, megenyhült az ábrázata.
- Nem leszek olyan sokáig távol, mint legutóbb – dörmögte. – És lesz útitársam is. Firenze velem tart…
Harrynek szöget ütött a fejébe Hagrid titokzatoskodása és ezt szóvá is tette:
- A kentauroknak segítesz, ugye? – kérdezte. – Elmennek és te velük mész?
Hagrid hümmögve bólogatott.
- Te mindenre rájössz igaz? – kérdezte némi szemrehányással a hangjában.
- Bár úgy lenne! – mosolyodott el Harry.
- Na idefigyelj – szólt Hagrid. – Erről egy szót se senkinek, rendben? Még a többi Rend-tagnak se, még Rémszemnek se! Fontos dologra készülök és nem akarom, hogy a többiek lábatlankodjanak vagy aggodalmasságból a nyakamra küldjenek valakit.
Harry kicsit eltátotta a száját – amit Hagrid mondott, az nagyon komolynak hangzott. Megértette a figyelmeztetést és azonnal beleegyezett, hogy tartja a száját.
- Akkor ideje indulnom – jelentette be Hagrid.
Harry meglepetten felpillantott rá.
- Máris mész? De hát…
- Sajnálom, Harry, de nem akarok tovább itt maradni. Túl sok jó barátomat vesztettem el itt. Ez már nem az én Roxfortom – tárta szét a karját. – Furcsa… mindig azt hittem, itt fogok majd meghalni és itt temetnek el.
Szipogott egy utolsót és bosszankodva megtörölte a szemét hatalmas kezével.
– Remélem sikerül megoldanom… mármint megoldanunk… azt, amit meg kell oldani – motyogta titokzatosan.
- Vigyázz magadra! – köszönt el Harry.
- Neked kell vigyáznod magadra! – mondta nyomatékosan Hagrid, aztán még utoljára megveregette Harry vállát (amitől az belefejelt felhúzott térdébe) és nagy léptekkel kicammogott a gyengélkedő ajtaján.

Harry szomorúan nézett utána. Bármire is készül Hagrid, őszintén remélte, hogy jobban sikerül, mint a legutóbbi titkos akciója, mikor az óriásokat próbálta meggyőzni, hogy álljanak Dumbledore mellé. Gyanította, hogy az erdőben történtek megváltoztatták a Hagrid és a kentaurok közt fenn álló viszonyt – ha még Firenzének is sikerült visszajutnia a csordába és hallgattak rá az övéi, akkor Hagrid is találhat barátokat köztük, akik segítenek neki… bármiben is kell segíteni.
A vadőr távozása után Harry nem sokáig maradt magára a gyengélkedőn. Az utóbbi három napban Ginny szinte minden óra közti szünetben benézett hozzá, s Harry egy kicsit aggódott is amiatt, hogy valakinek fel fog tűnni a lány folytonos távolléte. Dél körül járt az idő, Harry is elfogyasztotta már az ebédjét, mikor a lány újra eljött hozzá, ezúttal többi barátja társaságában.
- Sziasztok! – üdvözölte Harry újabb vendégeit.
Luna, Neville és Susan Bones leültek egy-egy székre, Ginny pedig Harry ágyának szélére. Harry gyorsan körbenézett Madam Pomfrey-t figyelve, de a javasasszony az irodájában tartózkodott.
- Sikerült valamit kiszedni a Szürke Hölgyből? – kérdezte Harry halkan.
Látogatói kissé meglepett arcot vágtak - Harry arra gondolt, talán előbb valami magyarázatot várnak az erdőben történtekre.
- Hát… ööö… - nyökögött Neville. – Igazából még nem is beszéltünk vele…
Harry, aki eddig előre dőlve feszülten figyelt, most csalódottan visszahanyatlott a párnájára.
- Tudod, azok után, ami veled történt… - magyarázta tovább újabb fél mondattal Susan Bones.
- Igen-igen – bólogatott letörten Harry.

Azt remélte, hogy Neville és Luna már legalább elmondták a Szürke Hölgynek, hogy mit szeretnének tőle, de aztán rá kellett jönnie, hogy McGalagony és Hagrid letartóztatása, az erdei események és az égre kerülő Sötét Jegy őt se hagyta volna nyugton.
- Még az újságok is megírták a balesetedet – fűzte tovább Ginny.
- Állítólag súlyosan megsérültél és az ágyat nyomod – tájékoztatta Neville.
- Csak állítólag? – dünnyögte Harry, de csak úgy magának.
Susan Bones letett egy összehajtogatott újságot az éjjeliszekrényre.
- Itt van a Reggeli Próféta - mondta. - Felélénkültek mostanában a firkászok és mintha Scrimgeourról sem áradoznának annyit, mint korábban.
- Hestia Jones szerint három hónap alatt se írt annyi igazságot a Próféta, mint az utóbbi pár napban – tette hozzá Ginny.
Harry szemügyre vette az újságot, de mielőtt egyetlen cikkbe is beleolvasott, eszébe jutott, hogy mit ígért korábban Susan Bones-nak. Letette az újságot és a lányhoz fordult.
- Sikerült megtudnom néhány dolgot a nagynénédről – kezdte Harry.
Susan előre hajolt a széken és úgy hallgatta a beszámolót. Harry mindent elmondott neki, amit Pitontól hallott, de elhallgatta azt az apró részletet, hogy mindezt honnan sikerült megtudnia. Mikor azt mondta, hogy az egyik Rend-tag árulta el ezeket a részleteket, Ginny csak egy gyors pillantással jelezte, hogy sejti, ki volt az.
Susan pár percig csendben volt, miután Harry elmesélte neki. Végül zavartan megköszörülte a torkát.
- Köszönöm, hogy elmondtad – szólt halkan.
- És most jobb? – kérdezte Harry, mert nem tudta megérteni, mért volt olyan fontos ez a lánynak. Nem sokkal tud többet, mint előtte.
- Igen, jobb – biztosította Susan. – Most legalább már tudom, hogy azért kellett meghalnia, mert rájött valamire…
Harry és Ginny összenéztek, de semmit se szóltak.
- Figyelj, Harry - kezdte Neville. – Nekünk most óránk lesz, de majd benézünk hozzád.
- Igen, gyógyulj meg hamar! – szólt Luna.
- Jó, menjetek csak – mondta Harry.
Luna, Neville és Susan visszatolták a helyükre a székeket és kifelé indultak, de Ginny nem mozdult. Harry megfogta a lány kezét.
- Nem lehetsz itt folyton – figyelmeztette. – Gyanakodnának.
Ginny nagyot sóhajtott.
- Tudod, hogy ez mennyire nem érdekel engem – mondta sajnálkozva.
- Te pedig tudod, hogy engem mennyire érdekel a biztonságod! – vágott vissza Harry.
Ginny nem hagyta annyiban.
- Ennek semmi köze a biztonságomhoz! – dörrent Harryre. – Ha valami bajom esik az nem miattad lesz…

Harry gyors pillantást vetett mindkét ajtó felé. Neville-ék már kimentek, Madam Pomfrey-é pedig zárva volt.
- Az erdőben sem tudtalak megvédeni! – vetette ellent Harry. – Utánuk mentünk, mert én úgy akartam és majdnem megöltek téged. Talán igaza volt Dean-nek, csak nem akartam meghallgatni…
Ginny kissé hisztérikusan felnevetett.
- Te jó ég, ne kezdd már te is! – csattant fel mérgesen. – Dean egy hülye ripacs, ne akarj rá hasonlítani!
- Eszemben sincs rá hasonlítani – emelte fel a hangját Harry -, de én hívtalak magammal Hagrid után…
- Na és?! – szakította félbe a lány. – Nem tudhattad előre, hogy a halálfalók is ott lesznek! Harry, én egy percig sem hibáztattalak ezért.
Harry hirtelen az ágyra csapott két kezével.
- Itt nem a nem tudásról van szó! – morogta. – Nem tehetlek ki többet ekkora veszélynek.
- A bátyámnak meg Hermionénak engeded, hogy veled menjenek! – kiabálta Ginny. - De én csak üljek szépen a fenekemen és várjam, hogy mikor történik veled valami, mikor esel össze az út közepén!

Harry ingerülten belemarkolt az ágytakarójába.
- Hát ez igazán remek! – jegyezte meg mérgében. – Mindketten teljesen másról beszélünk! Nem tudod megérteni, hogy bármi történne veled, magamat hibáztatnám?
- Persze, magadat hibáztatnád, hogy is felejthettem el? - Ginny ökölbe szorította mindkét kezét, úgy ordított Harryvel. - És ez máris feljogosít, hogy mindenről döntsél, mi? Mert azt hiszed, mindenért te vagy a felelős, te önző disznó! A drága Roncimoncinak „megengedted”, hogy válasszon! De én nem vagyok elég jó erre, igaz?! Csak arra kellek neked, hogy…
- MI EZ A KIABÁLÁS?!
Madam Pomfrey dugta ki a fejét a dolgozószobája ajtaján.
- Miss Weasley, ha nem bír rendesen viselkedni, távozzon! Hagyja pihenni a beteget!
Ginny úgy nézett a javasasszonyra, mintha fel akarná nyársalni a szemével, de sikerült visszafognia magát.
- Sajnálom – mondta gyorsan Harry és őszintén így érzett. Nem akart így veszekedni vele.
Ginny lassan lenyugodott, de arca kipirult a veszekedéstől.
- Hát én is – mondta epésen, aztán hátat fordított Harrynek és kiment a szobából.
Madam Pomfrey is morgolódva visszament az irodájába és becsukta az ajtót.
Harry a kezébe temette az arcát és mélyet sóhajtott. Ez volt az első veszekedésük és nem tudta, mire számítson. Ronnal és Hermionéval veszekedett már eleget a hét év során, de Ginny mindig a pártján állt, még akkor is védte, mikor Malfoy megátkozása miatt kimaradt az utolsó kviddics meccsből.
Öklével a fejét csapkodta erre a gondolatra és pár keresetlen szóval szidta magát a hülyeségéért. Hogy lehetett ennyire önfejű? Tudhatta volna, hogy Ginny megsértve érzi magát, ha Harry kihagyja őt az élete egyik fontos részéből, míg a barátait nem. És Ginnyt nem érdekelte, hogy ez életveszélyes, csak Harryt, aki mindennél jobban féltette őt – és épp ezzel tett bizonyságot az önzéséről és makacsságáról.

Negyedórás néma dühöngés után sikerült kicsit lenyugodnia és, hogy másra terelje a figyelmét, elvette a Reggeli Prófétát az éjjeli szekrényről és belenézett. Elsőre fel se fogta, amit olvasott, mert még mindig Ginnyn járt az esze. Dühében elhajította az újságot a szoba másik felébe és újra behunyta a szemét egy kis időre. Tízig számolt magában, aztán felkelt és direkt gyalog, mezítláb az újságért indult. Visszafeküdt az ágyba és újult erővel kezdte olvasni a Prófétát.
A főoldalon öles betűkből álló cím foglalta el széltében a lapot - A minisztérium válsága -, s alatta az alcím: Az aurorok bizonyítottak, Scrimgeour nem.

Mint arról lapunk korábban beszámolt, az auror parancsnokság a hét elejétől kezdődően elfogatóparancsot adott ki az ország területén tartózkodó összes óriás ellen. A közzé adott jelentések szerint aurorok válogatott, 2-3 fős csoportjai az elmúlt hét titkos akciói során elfogtak nyolc óriást, további hármat pedig megöltek a harcok során. Az elfogó akciók alatt – melyet a nemzetközi varázsjogi szervezetek egyöntetűen közönséges óriásvadászatnak neveztek – három auror vesztette életét, tizenhárman könnyebben, öten súlyosan megsérültek…

Harry itt megborzongott és nyelt egyet. Nagyon remélte, hogy se Mordon, se Tonks nincs az áldozatok között.

…őket a Szent Mungo Ispotályban ápolják.
Scrimgeour az első nyilatkozatban alapvetően sikerként könyvelte el az akciót, kijelentésével azonban közel sem értett egyet mindenki. A Varázshasználati Főosztály egyik munkatársa, aki nevének mellőzését kérte, egyenesen csapnivaló és ostoba ötletnek minősítette az óriásvadászatot, ami bizonyítja, hogy sem az előző, sem a mostani miniszteri tanács nem alkalmas az ilyen súlyú válsághelyzetek kezelésére.
Mások ugyancsak a minisztérium vezetőségét hibáztatják a többi varázslény-közösségeket ért támadások miatt. A sellők már napokkal korábban elhagyták víz alatti településeiket és hasonló lépésre szánták el magukat egyes kentaur csordák is. Félő, hogy Nagy Britannia három, mugliktól elzárt varázslény élőhelye felügyelet és gondozás nélkül marad (mint ismeretes, a Mágiaügyi Minisztérium azzal a feltétellel biztosította az élőhelyet ezeknek a népeknek, ha a kentaurok és sellők felügyelnek a környezetükben élő mágikus flóra és fauna biztonságára).

Ian Brooks, a Varázslény-felügyeleti Főosztály vezetője szerint a kentaurok és sellők felügyelete nélkül beláthatatlan változások következhetnek be a rezervátumokban. A tündérmanók, kákalagok, furkászok veszélyesen elszaporodhatnak, a trollok pedig fenyegetettség nélkül kimerészkedhetnek akár a mugli települések közelébe is. „Nem is beszélve arról, hogy az óriásokkal vívott harcok során elszaporodtak a rőtsipkások, márpedig ez a mugliknak nem túl jó hír!” – tette hozzá Brooks (folytatás Mr Brooks varázslény-tani beszámolójáról lapunk 7. oldalán).

A nemzetközi közvélemény is bírálta Scrimgeourt, amiért még nem kezdett tárgyalásokat a koboldlázadás vezetőivel. A miniszter támogatói azzal magyarázták az elhúzódó konfliktust a Gringotts Bank és a minisztérium között, hogy Ő, Akit Nem Nevezünk Nevén és hívei tevékenysége mellett a törvényes vezetésnek erősnek kell mutatkoznia, semmilyen gyengeséget nem engedhet meg magának. A Szövetség álláspontja szerint azonban a tárgyalás nem gyengeség, hanem ésszerűség lett volna.
Még az óriásoknál és a szigeteket elhagyó varázslényeknél is nagyobb gondot jelent a dementorok újbóli felerősödött agresszivitása. Scrimgeour hívására Franciaországból, Olaszországból és Németországból is hivatásos dementor-űzők érkeztek, hogy az aurorok segítségére legyenek a lakosság megvédésében. Dementor-riasztó varázsgömböket állítanak fel minden település központjában és a varázslókat és boszorkányokat ismételten óvatosságra intik.

Harry félretette az újságot és lemászott az ágyról. Kinyitotta az éjjeliszekrény ajtaját és kivette az összehajtogatott Feneketlen Zsákot, amit Ginny hozott le neki pár nappal korábban. Ebben volt néhány tiszta talárja, az Árnyék-mágia Nagykönyve és még valami, amiről teljesen megfeledkezett: Hermione karácsonyi ajándéka, az úgynevezett Mosolyhozó varázsgömb. A pici üveggolyóbis egy dobozban nyugodott, ugyanabban, amiben kapta. Most kivette belőle a golyót és visszamászott az ágyra. Teljesen sötét volt és kékes színben játszott, ha rásütött a fény és kissé hideg volt. Harry kivette a kis kártyát is, amire Hermione írta a varázsgömb tulajdonságait – ezek közt azt írta, hogy elriaszthat egy dementort. Harry ugyan kételkedett benne, hogy ennek érdemi hasznát venné, ha egy egész csapat ront rá, de a varázsgömb arra is jó, hogy felvidítsa az embert, ha nagyon letört. Most igazán kellene egy kis vidámság… - gondolta. Arról azonban fogalma sem volt, hogyan működhet. Valahogyan bele kell zárnia a boldog emlékeit – talán úgy működhet, mint a Merengő –találgatta Harry. Ezért jobb híján visszatette a dobozba és eltökélte magában, hogy többet nem fog megfeledkezni róla.

----

Harry még sosem kényszerült ilyen hosszú időre a gyengélkedőbe, ezért a tehetetlenség érzése még erősebben jelentkezett, mint eddig bármikor. Az unalom és semmittevés megpróbáltatásait péntekig bírta, ekkor azonban egyik pillanatról a másikra úgy határozott, hogy azonnal el kell hagynia a gyengélkedőt, különben megőrül. Már éjszaka volt, az égen felhők gyülekeztek, mindenhol korom sötét volt, de Harryt ez egy cseppet sem zavarta. Madam Pomfrey épp elpakolta a bájitalos üvegeket, mikor Harry lerúgta magáról a takarót, felvette köntösét és papucsát és indulni készült.
- Mégis, mit képzel, hová megy? – ripakodott rá Madam Pomfrey.
Harry cseppet sem udvariasan válaszolt:
- Egy percig se bírom tovább ebben a szobában! – jelentette ki. – Inkább csinálok valami hasznosat… Nem kell, köszönöm, már jól vagyok…! – hárította el a javasasszony további szavait.
Kivágtatott a gyengélkedőről és egy pillanatra megállt a folyosón. Mély lélegzetet vett, kiélvezve, hogy végre kiszabadult és szabadon járkálhat. A diákok mind aludtak, csak néhány prefektus és őrszolgálatos auror rótta a folyosókat.

Harry elgondolkozott rajta, vajon hová is mehetne ebben az időben – mert ha sokáig itt marad, Madam Pomfrey még visszaparancsolja a gyengélkedőre. Így hát találomra elindult a legközelebbi lépcsőház felé, s miközben már a lépcsőfokokat mászta, elhatározta, hogy a Szükség Szobája lesz a legjobb egy kis kikapcsolódásra.
A hetedik emeletre érve háromszor elsétált a fal előtt és közben koncentrált a kívánt szobára. Az ajtó tüstént megjelent, Harry pedig benyitott rajta. Egy pillanatra megállt a küszöbnél és végignézett a jól ismert helységen, melyhez igen kellemes emlékek kötötték. A falak mentén álságdetektorokkal, gyanuszkópokkal és malíciamutatókkal megrakott szekrények, könyvektől roskadozó polcok álltak, az egyik sarokban nagy kupacban puha párnák hevertek. Minden ugyanúgy festett, mint mikor legutóbb járt ebben a szobában, még a szög is ugyanott volt, amivel annak idején Hermione felerősítette a falra a DS tagjainak névsorát – ami aztán sajnos rossz kezekbe került, s ez vezetett Dumbledore kényszerű távozásához.

Becsukta az ajtót és lassan körbesétált a teremben. Úgy gondolta, hogy ha már itt van a Szükség Szobája és van egy kis szabad ideje, visszatérhetne a bűbájok gyakorlásához, ahogy pár hónapja a főhadiszálláson is tette.
Előhúzta köntöse zsebéből a pálcáját és meglengette párszor az árnyék-mágia könyvében leírtak szerint. A pálca vége durrant és rögtön megjelent egy károgó varjú. A madár körberöppent a szobában, kétszer elhúzott Harry feje fölött, majd letelepedett az egyik könyves szekrény tetejére. Harry elégedetten szemlélte a károgó madarat, ami ellentétben egy valódi varjúval, olyan közel engedte magához megidézőjét, hogy Harry akár meg is foghatta volna. Két ujjával óvatosan megsimogatta a madarat, ahogy Hedviget szokta – ekkor eszébe jutott, milyen régen látta hűséges postabaglyát -, majd hanyagul pöccintett a pálcával és a madár egy károgással nyomtalanul eltűnt.

Harrynek ugyan tetszettek ezek a varázslatok, mint az apró bogár-Trelawney-k inváziója, vagy a varjak és halak megidézése, de nem találta túl hasznosnak őket Voldemort ellen. Azt tudta, hogy Voldemort is ismeri az árnyék-mágia fortélyait, hiszen a saját szemével látta, mikor Dumbledore professzorral vívott párbajában megidézett egy csillogó ezüst pajzsot. Harry úgy gondolta, hogy ez neki is igen hasznos lehet, ezért pár percig eltöprengett a pajzsbűbájokról szóló fejezeten, melyet többször is elolvasott a Prewett-ház-beli szobafogságuk idején.
Fejmagasságba emelte a pálcát és kis kört rajzolt vele a levegőben, közben a protego bűbájra koncentrált. A pálca végéből vékony, aranyszínű patakocska folyt ki és a levegőben nagy, kvaff-méretű gömbbé állt össze. A gömb békésen lebegett a levegőben, s mikor Harry tett pár lépést, azonnal követte és körülötte lebegett, védve megidézőjét az átkoktól. Pont, ahogy a könyvben írták – gondolta elégedetten Harry.
- Szép kis varázslat – mondta valaki elismerően a háta mögül, mire Harry pöccintett a pálcával (a gömb nyomban semmivé foszlott) és megfordult.
Neville állt az ajtóban karba tett kézzel.
- Sejtettem, hogy itt vagy – mondta mosolyogva és a fejét csóválta.
- És te hogy kerülsz ide? – lepődött meg Harry.
- A prefektusi fürdőből jöttem visszafelé, mikor Madam Pomfrey elkapott – szólt Neville. – Azt mondta, keresselek meg, mert megbolondultál.
Harry a homlokát ráncolta.
- Te nem is vagy prefektus – mondta.
- Hivatalosan nem. De mivel Ron nincs itt, így én kaptam helyette. Álmomban se hittem volna, hogy valaha prefektus lehetek… - magyarázta Neville büszkén. – A nagyi nagyon örült, mikor hallotta a hírt. McGalagony azt mondta, hogy tavaly meg tavalyelőtt már bizonyítottam és hogy kiérdemeltem a jelvényt.
- És mért nem hordod? – érdeklődött Harry, mert nem emlékezett rá, hogy látta volna a fiú talárján az ezüst P betűt.
Neville kissé zavarban volt, mikor felelt.
- Hát azért… azért mert Crak és Monstro elkaptak, mikor megtudták, hogy prefektus lettem és lehúzták a WC-n a jelvényem – vallotta be csüggedten.
Harry együtt érzően nézett rá.
- Kérd meg Hisztis Myrtle-t, hogy hozza fel – javasolta Harry, mire Neville elnevette magát.
Beljebb jött a terembe és lassan leeresztette a kezét, ahogy körbenézett a falakon és polcokon.
- Nosztalgiázol? – kérdezte, mikor felismerte a termet.
Harry bólogatott és zsebre dugta a varázspálcát.
- Elkapott a Lovegood-kór… - mondta egy félmosollyal.
- Miféle kór? – nevetett Neville és vele együtt Harry is.
- Naphosszat csak bámulok bele a semmibe és nem tudom, mit csinálhatnék – magyarázta, miután leolvadt arcáról a mosoly. – Valamit kellett csinálnom, mert nem bírom a tétlenséget.
- Megértelek – sóhajtotta Neville. – Akkor is ugyanilyen volt, nem?
- Mikor? – kérdezett vissza Harry.
- Hát két éve. Umbridge eltiltott a kviddicstől, folyton a nyakadra jártak az ellenőrzéseikkel meg a büntetőmunkával…
- Igen-igen… - bólogatott Harry. – De az egy kicsit mégis más volt. Akkoriban olyan egyszerű volt minden - motyogta és elmélyedten nézegette a párnakupacot, amit a kábító átok gyakorlásánál használtak.
- Egyszerű? – nézett rá kételkedve Neville. – Tiszta dilis voltál akkoriban… ami nem is csoda – tette hozzá gyorsan, látva Harry arckifejezését.
- Mégis egyszerűbb volt, mint most – kötötte az ebet a karóhoz Harry. – Tudtuk, hogy ki az ellenség az iskolán belül és az iskolán kívül. Az iskolán belülivel legalább azt is tudtuk, mit kell csinálnunk.
Neville csendben maradt, Harryből pedig csak jöttek a szavak.
- Olyan sokan voltak a DS-ben is, akik mind elhitték, hogy igazat mondok! – kesergett tovább. – De tavaly meg mintha sose létezett volna a DS.
- Ma is vannak, akik szívesen tanulnának tőled – szólt Neville.
Harry kétkedve horkantott egyet és lehuppant az egyik párnára.
- Na persze! – legyintett. – Tavaly megmutatták, hogy mennyire érdekli még őket Dumbledore Serege. Gyorsan elfelejtették, mért is gyűltünk össze a Szárnyas Vadkanban.
- Miről beszélsz? – kérdezte Neville.
- Szépen eljártak a gyakorlásokra, hogy bosszantsák Umbridge-ot – folytatta Harry -, de semmit se csináltak, mikor a halálfalók betörtek a Roxfortba. Csak ültek a klubhelyiségükben… amíg Dumbledore meghalt… Kivéve téged meg Lunát – tette hozzá Harry egy halvány mosollyal.
Neville figyelmesen hallgatta Harry keserű szavait.
- Erre voltak jók azok a nagy szavak, hogy meg kell védenünk magunkat Voldemorttal szemben… Mindnek csak a szája járt.
– Nekik nincsenek személyes indítékaik, mint nekünk – védte őket Neville. - De ha történik valami szörnyű, a legtöbben megváltoznak… Nézd csak meg Susie-t. De attól még nem várhatod el mindenkitől, hogy kivont pálcával nekirontsanak a halálfalóknak.
Harry kihívóan nézett rá.
- Nem? – kérdezte élesen. – Szerintem pedig igen!
Neville ehhez már nem akart hozzáfűzni semmit, csak megcsóválta a fejét, aztán rövidesen magára hagyta Harryt azzal, hogy Madam Pomfrey idegállapota érdekében hamarosan menjen vissza a gyengélkedőbe.

A következő hét során a javasasszony varázsitalainak hatására Harry lassan felépült és már csak elvétve emlékeztette a fájdalom az esküszegésre, ha túl hirtelen akart felállni, vagy rosszul lépett. Madam Pomfrey tiltása ellenére többször is átsettenkedett a Szükség Szobájába, hogy kedvére varázsolgathasson és kipróbálja az idézéseket. Nem próbálkozott több állat megidézésével, sokkal hasznosabbnak találta a különböző pajzsok és aranygömbök elővarázslását, amik védték az átkoktól. A varázslás miatt könnyebben viselte el a gyógyulás napjait. Nem sok látogatója volt, csak nyomozótársai néztek be hozzá nap mint nap; Neville, Susan és Luna most még gyakrabban, mint Ginny. Harry úgy érezte, valamit nagyon elronthatott, mikor veszekedtek, mert a lány sokkal távolságtartóbb lett. Volt olyan nap, mikor egyáltalán nem is látta, de mikor eszébe jutott, emlékeztette magát, hogy épp ő kérte ezt tőle. Péntek is ilyen nap volt, Harry életkedve pedig mélyponton volt. Azonban szombaton reggel, mintha megtört volna a jég – ébredése után pár perccel Ginny beszaladt hozzá, arcán széles mosollyal, amit Harry jó jelnek vett.
- Jól aludtál? – kérdezte a lány, Harry pedig azt hazudta, hogy remekül.
Ginny továbbra is mosolygott és Harrynek kicsit már furcsa volt ez a túlzott – talán erőltetett? – vidámság.
- Figyelj, felejtsük el azt a veszekedést, jó? – javasolta Ginny fülig érő szájjal, de mielőtt Harry bármit mondhatott volna, folytatta: - Nem jössz ki egy kicsit a friss levegőre? Megnézhetnéd az edzést.
- Miféle edzést? – ráncolta a homlokát Harry.
- Hát a kviddics edzést, te buta! – nevetett Ginny. – Már meg is feledkeztél a kedvenc játékodról?

Harry bizony megfeledkezett róla. Még visszaemlékeznie is nehéz volt, mikor ült utoljára szeretett Tűzvillámán vagy mikor üldözte utoljára a cikeszt önfeledten, minden gond nélkül. A kviddics mindig jó kedvvel töltötte el és segített neki kikapcsolódni, ezért egy percig se gondolkodott rajta, hogy kimenjen-e az edzésre. Gyorsan magára kapta talárját és már mentek is kifelé a gyengélkedőből. Madam Pomfrey már csak lemondóan legyintett.
- Kicsit nehéz volt megszervezni az új csapatot, miután te meg Ron nem jöttetek vissza – mesélte Ginny, miközben az udvar felé mentek -, de egész jó munkát végeztem. Válogatást írtunk ki még év elején és képzeld, találtam egy remek fogót! Egy másodévest, de úgy repül, mint a sas – majdnem olyan jó, mint te!
- Erre kíváncsi vagyok – mondta mosolyogva Harry.
Leértek a kviddicspályára és Ginny bement az öltözőbe, Harry pedig a fa lépcsőkön felmászott az üres lelátóra. Felérve a padok közé már látta is, hogy a kastély felől további emberek jönnek. Néhányukat már messziről felismerte, mint Demelza Robins-t, az egyik hajtót, és a két terelőt, Jimmy Peakes-t és Ritchie Coote-ot. De az új hajtót, egy magas, barnahajú fiút, és a hosszú szőke hajú őrzőt már Ginny választotta ki - és volt köztük egy nagyon alacsony fiú is. „Biztos ő a fogó, akiről Ginny mesélt” – gondolta Harry.
- Szia Harry! – köszönt rá egy álmatag hang, s mikor Harry megfordult, rájött, hogy tévedett: nem volt teljesen kihalt a lelátó.
- Luna! Te is az edzésre jöttél? – kérdezte Harry és odament hozzá.
- Igen, kémkedek a hollóhát csapatának – mondta ki kertelés nélkül. – Ginny egyedül engem enged be ide az edzések alatt – mondta, s megpaskolta a padot maga mellett.
Harry leült mellé.
- Mikor a mardekárosok kijöttek gúnyolódni – mesélte Luna -, Ginny megátkozta őket a rémdenevér-rontással. Egész az iskoláig denevérek raja kísérte őket. Azóta nem mer más kijönni griffendéles edzésekre.
Az edzés pár perc múlva elkezdődött. Ginny és a többi hat játékos felrepült a magasba és először az új őrzővel gyakoroltak. Mindenki egyenként rárepült a karikákra és megpróbált gólt dobni.
Harry a legkisebb játékost figyelte, a fiatal fogót, aki az ő régi, hetes számú kviddicstalárját viselte. El kellett ismernie, hogy Ginny nem túlzott, a fiú valóban magabiztosan repült és gyorsan reagált minden passzolásra.
- Megkerestem a Szürke Hölgyet – szólt újra Luna.
Harry figyelmét ez visszafordította a játékról. Luna továbbra is a kviddicsezőket figyelte.
- És? – várta a továbbiakat Harry.
- Elég makacs egy lány. Túlságosan fennhordja az orrát…
- Nem sikerült, ugye? – kérdezte Harry sürgetően.
Luna nyugodtan nézett rá hatalmas kék szemeivel, amiben Harry saját tükörképét is tisztán látta. A lány lassan megrázta a fejét, de továbbra is mosolygott.
- Felháborodott, mikor elmagyaráztam, hogy mit akarok tőle – folytatta Luna. – A Véres báró azt mondta, hogy megsértem a holtakat.
Harry sóhajtott egyet és hátradőlt a padon, hátát nekitámasztva a mögötte álló ülőalkalmatosságnak.
- Te soha sem csüggedsz el semmitől, ugye? – kérdezte hirtelen Lunától.
- De, néha igen – válaszolta lassan a lány. – Ha eszembe jut az édesanyám halála vagy, ha apa goromba levelet kap egy olvasótól.
Harry úgy érezte, a két dolog nincs éppen egy súlycsoportban, de ezt meghagyta magának.
Ginny belefújt a sípjába, erre az őrző támadását abbahagyták, aki már kezdett kifáradni a jobbra-balra röpködéstől és egyre több gólt engedett be.
- Akkor most kiengedjük a gurkókat és a cikeszt – hallatszott Ginny hangja a magasból. – Készüljetek!

Rövidesen felszállt a három labda – a cikesz rögtön elsüvített a magasba, a gurkók pedig megcélozták maguknak Jimmy Peakes-t és az új hajtót. Jimmy nem esett kétségbe, azonnal egy irtózatos erejű ütést mért a gurkóra az ütővel, Ritchie felé küldve azt. Egymás között passzolgatták felváltva a két gurkót a pálya egész hosszában.
- Egész jó a csapat – mondta Luna elismerően. – Boot nem fog örülni…
Harry elvigyorodott. A hollóhátnak esélye sem lesz legyőzni a csapatukat, ebben biztos volt. És ezt főleg a két legjobb játékos miatt gondolta így: Ginny, mint a legjobb hajtó és az új fogó miatt, aki röpke két perc alatt megtalálta és elkapta a cikeszt és már másodjára üldözte.
- Látod azt a srácot? – mutatott Harry a fogóra. - Úgy repül, ahogy én sosem fogok tudni…
- Az őrzőjük viszont nem olyan jó, mint Ronald Weasley – foglalta össze a véleményét Luna, mikor Ginny egy fordulásos csellel gólt dobott a jobb szélső karikába.
- Igen, Ron sokat fejlődött tavaly – értett egyet vele Harry. - Ez az új fiú akkor is ott volt, mikor válogatást írtam ki, de akkor még egyet se tudott védeni. Most legalább megfogja, ha nekidobják a labdát. Ron viszont a legutóbbi meccsen már olyan jó volt, mint Oliver Wood.
„Te jó ég! Oliver…” - emlékezett vissza Harry a tagbaszakadt fiúra, aki hét éve beválasztotta a griffendél csapatába és ezzel az utóbbi száz év legfiatalabb fogója lett.
- Tetszik nekem – mondta ki Luna köntörfalazás nélkül.
- Kicsoda? Ron? – nézett rá Harry.
Luna álmatagon mosolyogva bólogatott.
- Szép a haja és a szeme. Nem csodálom, hogy Hermione belezúgott. Én is bele tudnék zúgni…
Harry kezdte úgy érezni, hogy ez egy kicsit sok neki, mert pár pillanatig némán hápogott. Luna folyton folyvást meg tudja lepni azzal, hogy teljesen zavartalanul beszél kényesebb témákról.
- Hermione és Ron most együtt járnak, tudtad? – szólt Harry pusztán óvatosságból és szeme sarkából figyelte Lunát.
A lány egyetlen apró jelét se mutatta, hogy zavarta volna a hír.
- Tényleg? Ez remek! – mondta mosolyogva. – Ők ketten annyira összeillenek… Eleinte nem kedveltem Hermionét, de tavaly nagyon rendes volt velem. Tudtad, hogy ő lett volna idén az iskolaelső?
Harrynek eddig eszébe se jutott a hetedévesek közül választott iskolaelső vagy az előbb a griffendél kviddics csapatának helyzete, egészen mostanáig.
- Sejtettem, hogy ő lett volna – mondta. – De most ki lett az helyette?
- Képzeld, senki! – válaszolta Luna a hatás kedvéért tágra nyílt szemekkel, amitől csak még meghökkentőbb lett az arca. – McGalagony Susan Bones-nak ajánlotta fel, mert neki voltak a legjobb jegyei Hermione után. De ő visszautasította. Azt mondta, hogy ő nem fogja Hermionét helyettesíteni, mert csak ő lehet az iskolaelső – és ha ő nincs itt, akkor senki!
Harry elismerően hümmögött.
- És a fiúk közül ki? – érdeklődött tovább.
- Hát te – vágta rá Luna azonnal.
Harry ezen még jobban meglepődött, mint hogy Susan Bones visszautasította az iskolaelsőséget.
- Én?! – csodálkozott. – De hát nem is voltam olyan jó tanuló!
- Az iskolaelsőség nem csak attól függ – világosította fel a lány. – Sok mindent tettél ezért az iskoláért, ezért kaptad.
- Mármint kaptam volna – javította ki Harry és közben arra gondolt, micsoda lehetetlen helyzet alakult ki. Gyakorlatilag Voldemort miatt kapta volna az iskolaelsőséget és ugyanez az oka, hogy nem maradhatott a Roxfortban.
- Igen. Helyetted Ronald lett volna – hasonló okokból. De ő se jött el, ezért most a hugrabugos Ernie Macmillan az iskolaelső.
Harry ezzel teljesen egyetértett. Az évfolyamában Ernie volt a legjobb tanuló a fiúk közül.
- Őt nem zavarta, hogy csak harmadik a sorban – folyatta Luna. – Nagyon büszkén viseli azt a jelvényt.

Luna hangjában nyoma sem volt gúnynak vagy keserűségnek, közömbös derűvel mesélt mindenről, ami az iskolában történt.
- Kár, hogy nem vagy itt – mondta végül a lány.
- Most itt vagyok! – vonta fel a szemöldökét Harry.
Luna megint megrázta a fejét.
- Nem, valahol máshol vagy – szólt mosolyogva. – Mindig valahol máshol jársz.
Harry magában igazat adott neki. Ha egyedül maradt, éjszaka volt és nem tudott aludni vagy evés közben is folyton azon járt az agya, hogyan tudna közelebb jutni Voldemort megállításához, hogyan tudna véget vetni ennek a harcnak. Olyan ritkán engedhette meg magának, hogy gondolatai valami más felé kalandozzanak el, hogy elfelejtette, milyen érzés kviddicsezni, a kastélyparkban sétálni, leülni a kedvenc tölgyfájuk alá a tó partján. Lazítania kellene néha, különben meg fog őrülni – gondolta.
Ekkor észrevette, hogy Luna még mindig őt nézi.
- Te is tetszel nekem – mondta ki nyíltan a lány.
Harrynek kigúvadt a szeme a meglepődéstől és zavarában köhécselt párat.
- Főleg a szád meg az orrod. De Ginny is a barátom, úgyhogy neked sincs esélyed nálam. – jelentette ki Luna, majd hangosan elnevette magát Harry arckifejezésén. Olyan hangosan nevetett, hogy a fölöttük repülő Demelza figyelmét is elvonta a játékról és ennek az lett a következménye, hogy a kvaff nagyot koppant a lány fején. Luna a szemeit törölgette, aztán szó nélkül felállt és még mindig nevetgélve faképnél hagyta az egészen elvörösödött Harryt.
Fél órával később az edzésnek vége lett, Ginny leparancsolta a földre a játékosokat. Harry a padsorról úgy ítélte meg, hogy tényleg nagyon jó lett a griffendél idei csapata, ezt el is mondta Ginnynek, mikor kijött az öltözőből. A csapattal együtt mentek fel a kastélyba a szokásos távolságtartással kettejük között. Harry Demelzával és Jimmyvel beszélgetett az edzésről, Ginnyvel csak már a kastély falain belül váltott pár szót.
- Megpróbálhatnád rávenni Madam Pomfrey-t, hogy engedjen el végre – szólt a lány halkan. - Akkor talán megint a toronyban aludhatnánk ma éjszaka.
Harry rápillantott a szeme sarkából.
- Jó, persze… - motyogta, de belül még mindig a kétség marta.
- Sok sikert! – mondta Ginny vidoran. - Vacsora után még benézek hozzád.
- Jó - dünnyögte Harry, majd elkanyarodott a gyengélkedőhöz vezető lépcsősor felé és elbúcsúzott a kviddicscsapat tagjaitól.
Ginny a keze után nyúlt, de Harry gyorsan elhúzta onnan. Még mindig túl sokan voltak körülöttük. Hátra se nézett, mintha mi sem történt volna, de ahogy végigment a folyosón, a tarkóján érezte a lány tekintetét.
Visszament a gyengélkedőre, ahol továbbra sem volt senki, leszámítva a festményeket és az irodájában dolgozó Madam Pomfrey-t. A javasasszony meghallotta az ajtócsukódást és kidugta a fejét az irodából.
- Visszajött végre? – kérdezte barátságtalanul. - Üljön le, kicseréljük a kötést a karján.
Harry engedelmesen leült az ágya szélére és feltűrte a talárja ujját. Elmélázva tépkedte a rojtokat a kötésről, s ekkor észrevette az éjjeli szekrényen heverő Reggeli Prófétát. Széthajtotta az újságot és az ágyra fektette maga mellé, Madam Pomfrey pedig megérkezett egy tálcával a kezében, amin a tiszta kötszert hozta. Harry így csak fejét oldalra fordítva tudta olvasni az újságot.
A második oldalon egy igen érdekes cím ragadta meg a figyelmét. Szabad kezével megigazította a szemüvegét és beletemetkezett a cikkbe.

Újabb gondok a Trimágus Tusa körül

Mint ismeretes, a Mágusok Nemzetközi Szövetsége megismételte a Mágiaügyi Minisztérium felé intézett javaslatát, miszerint a válságos időszak végéig a leghelyénvalóbb lenne bezárni a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolát. Az iskola felügyelő bizottsága azonban a leghatározottabban tiltakozik a Roxfort bezárása ellen, mely a jelen helyzetben csak tovább növelné a feszültséget az emberekben.
Nem csak a felügyelő bizottság támadja a Szövetség javaslatát. Madame Olympe Maxime, a franciaországi Beauxbatons Mágusiskola igazgatónője és az EVE (Európai Varázslóiskolák Egyesülete) tiszteletbeli elnökasszonya így nyilatkozott a nemzetközi sajtónak: „A Roxfort a legősibb mágus-iskola a világon. A bezárása nem csak a brit varázsló-közösségnek lenne súlyos csapás, de az egész varázsvilág számára is hatalmas veszteséget jelentene.”
Maxime azt is hozzátette, hogy az iskola bezárása ellehetetlenítené az 1994-1995-ös esztendőben felelevenített Trimágus Tusa rendezvények következő, két év múlva esedékes fordulójának megrendezését. Az előzetes tárgyalásokon a Roxfort nem tudta képviseltetni magát, de a Beauxbatons és a Durmstrang Akadémia megbízottjai egy hivatalos vacsorán tanácskoztak az évszázados rendezvény újbóli felélesztéséért.

Mindenki által ismeretes a legutóbbi Trimágus Tusa tragikus végkifejlete, melynek során nem csak az egyik bajnok vesztette életét, de a verseny fő szervezője, Bartemius Kupor is, valamint Ő, Akit Nem Nevezünk Nevén visszatérése is tönkretette a több éves munkát, amibe a verseny szervezése került. Olympe Maxime szerint a kellő körültekintéssel eljárva elkerülhető hasonló tragédia, annál is inkább, mert a soron következő házigazda a Durmstrang Akadémia lenne, messze az angliai eseményektől.
A Szövetség illetékes szóvivője meglepően reagált Madame Maxime szavaira: „Amennyiben a Roxfort valamilyen oknál fogva nem tud részt venni a versenyeken, a Trimágus Tusát akkor is megtartják. Az elmúlt hónapokban három dél-európai varázslóiskola írásos kérelmet nyújtott be a minisztériumaiknál, hogy a Roxfort helyett képviseltethessék magukat a Tusán.”
Maxime válasza sem váratott magára: „A verseny mindig is a Beauxbatons, a Durmstrang és a Roxfort között zajlott. Támogatom, hogy a többi iskola is szervezzen versenyeket a diákjai számára, de a Roxfortot nem lehet helyettesíteni. A Roxfort nélkül a Trimágus Tusa elképzelhetetlen.”
A minisztérium egyelőre nem nyilatkozott bővebben a témáról – mint mondják, a felügyelő bizottságra hagyják az iskola ügyinek intézését, mely Scrimgeour szerint végre jó kezekbe került és mentes mindenféle „vad dolgoktól”.

- Vad dolgok… vad dolgok… - motyogta Harry és összegyűrte az újságot, majd dühösen a gyengélkedő végébe hajította.
- Ejnye! – rótta meg Madam Pomfrey.
- Ez egy rakás… - kezdte Harry, de aztán elnyomta magában a szitkot és inkább arra figyelt, hogy a javasasszony miféle varázsszerrel átitatott kendőt csavar a csuklójára és az alkarjára.
- Ettől majd lassan múlik a fájdalma – kommentálta Madam Pomfrey, Harry pedig unottan elmotyogott egy köszönömöt.
Ekkor halk beszélgetés és sok-sok lépés zaja hallatszott be a gyengélkedőre, de Harry csak akkor figyelt fel erre, mikor kinyílt az ajtó és vagy harminc gyerek tódult be rajta Madam Pomfrey legnagyobb megrökönyödésére. A gyerekek mind sokkal kisebbek voltak, mint Harry, a legtöbbjük első-másod és harmadéves volt, egy-két negyedéves diákkal köztük; Harry az egyikükben felismerte Dennis Creevy-t, aki jó hangosan köszönt neki. Harry egy bágyadt intéssel viszonozta az üdvözlést, de mielőtt megkérdezhette volna, hogy mit keresnek itt, a gyerekekhez csatlakozott az ősöreg Madam Marchbanks, akit Harry legutóbb R.B.F vizsgái idején látott, majd a sereghajtó Neville, aki valamiért nagyon vidámnak tűnt.
- Mi ez, kérem? – nézett a gyülekezetre meglepetten a javasasszony. - Ez egy gyengélkedő, nem klubhelyiség! Távozzanak!
Madam Marchbanks két kislány segítségével előre tipegett a többi gyerek közt és felemelte a kezét.
- Semmi baj, Poppy! – szólt kissé hangosan az öreg hölgy. – A fiatalemberhez jöttünk ezzel a népes kísérettel.
Harry ösztönösen kihúzta magát és próbált kissé komolyabbnak kinézni.
- Harry Potter – szólította meg Madam Marchbanks. – Örülök, hogy újra látom, fiam.
Harry magára erőltetett egy mosolyt.
- Én is örülök, Madam Marchbanks – motyogta.
- Khm… - köszörülte meg a torkát a boszorkány. – Nem is váratnám tovább, rögtön belefognék a mondandómba. Neville-vel elbeszélgettem egy kicsit magáról, Potter. Mondja, itt marad az iskolában a következő hónapokban?
- Öhm… igen, úgy terveztem – válaszolta Harry.
- Helyes… helyes – dörmögte az öregasszony. – És az igaz, amit Neville mondott? Maga tanította a társait sötét varázslatok kivédésére, mikor Umbridge professzor volt a tanáruk?
Harry nem tudta, mit kellene felelnie erre, hiszen Madam Marchbanks az iskolai felügyelő bizottság feje volt – igaz, többször bátran hangoztatta véleményét, hogy a minisztériumnak hallgatnia kellett volna Dumbledore-ra.
Neville az öregasszony mögött állt és bíztatóan bólintott, jelezve Harrynek, hogy válaszoljon.
- Hát… igen – mondta óvatosan Harry.
- És hogy tetszett a tanítás? – hunyorgott rá az idős boszorkány.
Harry most is őszintén válaszolt:
- Nem volt rossz… igazából tetszett.
Madam Marchbanks összecsapta két tenyerét.
- Helyes! Nos, hát akkor itt vannak a tanítványai – mutatott körbe a kisdiákokon Madam Marchbanks.

Harry a körülöttük álló csillogó szemű gyerekekre nézett, majd Neville-re, aztán Madam Pomfrey-ra (a javasasszony olyan arcot vágott, mint aki szükségesnek tartaná Madam Marchbanks sürgős kivizsgálását egy képzett gyógyítónál) s végül újra az öregasszonyhoz fordult.
- Hogy a mijeim? – harmadszorra futott neki a kérdésnek, mert annyira abszurdnak tűnt, amit az imént hallott.
- Hát a tanítványai! – hangoskodott az öreg hölgy. – Egyelőre csak negyedéves korig tanítaná a diákokat, aztán, ha leteszi a vizsgáit, teljes körűen megkapja az állást.
Harry kezdett szédülni, ezért meg kellett kapaszkodnia az ágy korlátában. A gyerekek halkan kuncogtak rajta.
- Ha Poppy is beleegyezik, jövő héten kezdheti a tanítást – folytatta Madam Marchbanks és udvariasan biccentett a javasasszony felé. - Weasley professzornak az utóbb időben túl sok dolga akadt, úgyhogy ő átveheti a bűbájtan oktatását. Magáé a mágikus önvédelem, Mr Potter. Szívesebben venném, ha olyasvalaki tanítana, akinek van valamilyen gyakorlata és akit kedvelnek a diákok. A végén még Dombors ideküldene nekem egy nagyképű aktakukacot, akinek annyi érzéke sincs a tanításhoz, mint egy tarajos sárkánynak – és legalább annyira kedves…
A gyerekek megint kuncogtak, aztán Harry döbbent-sokkolt arcát látva Neville jókedvűen elnevette magát és hozzátette:
- Isten hozta a Roxfortban, Potter professzor!

-----------
Tetszett? :-) Remélem meg vagytok elégedve az új fejezettel.
Öhm… lenne egy kicsit kínos bejelentésem. Olvastátok Rowling legutóbbi nyilatkozatát a 7. könyv írásáról? Nos, én is beleestem ugyanabba a hibába, mint ő. A vázlatom hétről-hétre fejlődik és pár hónapja került bele ez az ötlet, hogy Harry tanítani kezdjen a Roxfortban. Ezzel együtt azonban mostanra kiderült, hogy nem csinálhat annyi mindent egy fejezeten belül, ami eredetileg el volt tervezve. Sok minden fog történni a következő fejezetekben és egyszerűen nem fér bele ennyi cselekmény egy fejezetbe, úgyhogy hozzá kell adnom még egyet, hogy ne legyen kusza kapkodás a dologból. Remélem nem orroltok meg rám emiatt… Szóval a következő nem a Főnix hamvai, hanem valami más. Fejezetcímet előre nem mondok ez után, mert csak magam alatt vágom a fát és égek, mint a Reichstag.

Üdv: Roland