Ha nem akarsz lemaradni:

Értesülj a legfrissebb történetekről első kézből ott, ahol akarod!

BELÉPÉS
REGISZTRÁCIÓ
Legfrissebb történetek:
Delia már a széles kőoltárra volt kötözve. Cobus szobra fenyegető közönnyel nézett le rá....
Windshear-Szélnyírás
A második balforduló
Bevezető
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy fiú, akit egy gyönyörű, fehér páva vett a szárnyai...
Friss hozzászólások
91esfiu: Drága vinzso! Ismét izgalmas d...
2021-11-28 22:05
eliksz13: Nagyon, nagyon, nagyon jó ! In...
2021-11-28 21:49
BURGONYA: TE AKKORA BAROM LEHETSZ, MINT...
2021-11-28 08:30
BURGONYA: NAGYON JÓ! ISMÉT ELSZíVTÁL VAL...
2021-11-28 08:29
Szergejecske: Nem értünk egyet. Vannak olyan...
2021-11-26 15:10
Legnépszerűbb írások:
pff
Barbara, Kedves!<br /> A villamoson láttam meg a nevetésedet, mintha csak Te lennél, akkor...
Legnépszerűbb szerzők:

Harry Potter és a Varázslók Háborúja 29.

29. fejezet
A bizalom ára

- Ginny… - szólt Harry miután visszanyerte hangjának árnyékát egy borzalmasan rossz ízű bájitaltól, amit Madam Pomfrey erőszakolt le a torkán. – Ginny!
- Ne beszélj! – szólt szigorúan a javasasszony és máris terelte kifelé a gyengélkedőn összeverődött embereket, hogy ne zavarják az ápoltját.
Hagrid mellett Kingsley Shacklebolt, Tonks és Mordon is aggódva figyelték a lassan magához térő Harryt.
- Gyerünk, ki innen! – mutatott az ajtó irányába Madam Pomfrey, de Harry nem hagyta magát.
Megfogta Ginny karját, aki a legközelebb állt az ágya mellett. A lány szemei vörösek voltak a sok sírástól, de már nyugodtabb volt, hogy látta, Harry állapota javult valamelyest az öt különböző varázsszernek köszönhetően. Harry odahúzta magához Ginnyt és a fülébe súgott:
- Ne hagyd, hogy elmondja nekik! – nézett rá szigorúan. – Ne hagyd, hogy Hagrid beszéljen!
- De Harry…?
- Hagyják magukra a beteget! – szólt ismét a javasasszony és Ginnyt is kezdte kitessékelni a gyengélkedő ajtaján.
- Nem mondhatja el! – tátogta Harry és őszintén remélte, hogy a lány megértette mennyire fontos ez.

Az ajtó bezáródott mögötte, Madam Pomfrey pedig visszaballagott Harry ágyához egy nagy, ezüst tálcával a kezében, melyen egy forrón gőzölgő bájitallal teli serleg állt.
- Elegem van… - nyögte Harry és visszahanyatlott a párnájára.
- Hajlandó végre elmondani, hogyan átkozták meg? – tette fel csípősen a kérdést az asszony.
Harry kényszeredett mosolyt erőltetett az arcára és megrázta a fejét. Madam Pomfrey összevonta a szemöldökét.
- Ha nem segít, még tovább bent kell tartanom – jelentette ki.
Harry nem szólt egy szót sem, a javasasszony pedig egy cseppet sem örült ennek. A kezébe nyomta a gőzölgő serleget.
- Ezt igya ki. Holnap pedig hozzálátunk a kúrához.
Harry keze megdermedt a levegőben.
- Kúrához? – kérdezte gyanakvóan.
- Igen – biccentett ingerülten az asszony. – Mivel nem hajlandó elárulni semmit arról, hogy mi történt a tiltott rengetegben, kénytelen vagyok magam rájönni. Most pedig igya ki és aludjon!

Harry kénytelen volt engedelmeskedni, s mihelyt legurított a torkán egy kortyot a varázsfőzetből, azonnal elnyomta az álom.
Csak másnap délután kapott választ a kérdésre, hogy sikerült-e megértetnie Ginnyvel, mennyire fontos titokban tartani a történteket, miután Madam Pomfrey álomitalától egészen fél egyig aludt. A szokásos hétvégi roxforti zaj ébresztette fel, diákok zajongása, Hóborc rendetlenkedése és madárcsicsergés. Az ablakon vidáman sütött be a nap, jelezve, hogy minden kétséget kizáróan beköszöntött a tavasz.
Harry álmos szemmel nézett körbe a gyengélkedőn.
- Felébredt? – kérdezte Madam Pomfrey. – Akkor mindjárt beküldöm a barátait.
Harry néhány szapora pislogással kiűzte szeméből az álmosságot és minden erejét latba vetve lassan, fájdalmasan ülő helyzetbe tornázta magát. Csalódottan állapította meg, hogy alig javult valamit az egész testében jelen lévő fájdalom. Annak azonban örült, hogy a feje nem akar széthasadni, mint rendszeresen.
- A változatosság kedvéért… - motyogta halkan, szórakozottan kapargatva a sebhelyét.
- Tessék? – kérdezte a gyengélkedő végében lévő irodájába tartó javasasszony, miközben elhaladt előtte.
Mögötte Ginny lépett be az ajtón, s Harrynek nem is kellett más látványa ébredés után.
- Szia! – mosolygott őszintén, miközben a lány odasietett hozzá.
- Szia – köszönt Ginny, majd lehajolt és megcsókolta. – Hogy érzed magad?
Harry hanyagul megvonta a vállát, de Ginnyt ennyivel nem nyugtatta meg.
- Mindenesetre jobban, mint tegnap este – tette hozzá, látva a lány rosszalló tekintetét.
Egy teljes percig csak nézték egymást, aztán Ginny óvatosan átölelte. Harry a tüdejét szorító fájdalom ellenére is úgy érezte, máris jobban van.
A lány válla fölött Harry pillantása a gyengélkedő másik végére esett. Az ajtóban újabb két alak tűnt fel: Mordon és Lupin. Ginny is észrevette őket és gyorsan, de nem túl feltűnő sietséggel elengedték egymást.

Az öreg auror pont ugyanúgy festett, mint mindig, de Lupin olyan sápadt volt, akár a telihold és haja is őszebbnek tűnt, mint mikor Harry utoljára látta. Ennek, pedig már több mint egy hónapja volt. Harry csak most érezte meg igazán a hiányát és megint feltámadt benne az árulás érzete, amit Piton felbukkanása óta egyre gyakrabban érzett.
- Szervusz, Harry! – köszönt kinézetét meghazudtoló vidámsággal Lupin. Harry úgy érezte, jókedve csak futólagos, s mögötte nincs semmi – ami a történtekből adódóan egyáltalán nem volt különös.
- Hát te? – nézett rá Harry döbbenten. – Máris ébren? Azt hittem egész este nem aludtál a telihold miatt.
Lupin fáradtan mosolygott rá és odahúzott egy széket az ágya mellé.
- Muszáj volt felkelni – mondta. – Sok dolog szakadt a nyakunkba.
Harry csöndben maradt és a Lupin szavaira az arcára kiülő mosoly lassan lehervadt. Pontosan tudta, milyen katasztrofális helyzetet teremtett, hogy McGalagony Voldemort kezei közé került. Talán már most kínozni kezdte, hogy fedje fel a Rend titkait…
- Tudjátok, mi történt? – kérdezte Harry és reménykedve az ajkába harapott.
- Persze, Hagrid mindent elmondott – válaszolta Lupin.
Harry pont ettől félt, s most szeme lopva Ginnyre vándorolt. A lány tagadólag megrázta a fejét, Harry remélte, hogy ez arra utal, Hagrid nem beszélt Piton megmenekülésének körülményeiről.
- McGalagony? – Harry ennyit tudott kipréselni magából elsőre.
- Nem tudjuk hová tűnt – közölte a lesújtó hírt Mordon. – Egy tucat aurort állítottak rá az ügyre, de egyelőre semmi.
Harry ebből arra következtetett, hogy McGalagony talán még életben van. Ha Voldemort végzett volna vele, már megtalálták volna a holttestét, ahogyan Madam Bones-szét is.
- Már szóltunk Mollynak és Murielnek – folytatta Lupin. – Holnap-holnapután elhagyjuk a főhadiszállást…
Harry bólogatott. Egyáltalán nem volt meglepve ettől a hírtől. Voldemort valószínűleg elsőként azt akarja majd kiszedni McGalagonyból, hogy hol vannak a Rend titkai.
- És hová megyünk ez után? – kérdezte Harry.
Lupin mélyet sóhajtott.
- Nem tudjuk egyelőre – felelte bizonytalanul. – Elképzelhető, hogy nem lesz kijelölt főhadiszállás, hanem mindig máshol tartjuk majd a találkozókat.
Harry egy darabig elgondolkozva pislogott.
- Ez jó ötletnek tűnik… - mondta, aztán egy sokkal nyomasztóbb kérdést tett fel: - És… és hányan haltak meg?
A két férfi összepillantott, majd rövid sóhaj után Mordon válaszolt.
- Akkor az erdőben öt kentaur, két auror - Dawlish és egy őrszolgálatos, Byron -, az óriás, aki Golgomát csatlósai közt volt, meg három halálfaló halt meg…
- Köztük volt Bellatrix Lestrange? – szólt közbe Harry miközben a takaróját bámulta mereven.
- Lestrange? – szólt élesen Lupin. – Nem. Miért, te láttad őt?
Harry felnézett rá és a homlokát ráncolta.
- Nem, de az egyik halálfaló egy nő volt a hangja alapján. És őt megölték a kentaurok…
- Amycus Carrow – szólt hirtelen Mordon. – Megtaláltuk a holttestét – bólintott az öreg auror.
Harrynek ismerős volt a név.
- Amycus… Amycus?
- Ő itt volt a Roxfortban, mikor Dumbledore meghalt. A testvérével, Alectóval együtt – segítette ki Mordon, s Harrynek máris beugrott a halálfaló arca. - Akkor meglógtak előlünk, de most nem. Alectót letartóztattuk és a minisztériumba szállítottuk.

Harry mélyet sóhajtott. Szóval Bellatrix életben van! Furcsa elégedettséggel töltötte el ez a gondolat, azok után, hogy a tisztáson azt hitte, a kentaurok végeztek vele. Olyan keserűség és csalódottság lett akkor úrrá rajta, ami csak sokkal később, az erdei kaland utáni lábadozás során tudatosult benne.
- Harry, más is történt azóta… – lépett közelebb az ágyhoz Ginny, majd mikor Harry felpillantott rá, leült az ágya szélére. – Mások is meghaltak… sokan.
- Kik? – várta a folytatást Harry, előre félve, hogy mit fog hallani.
- Az óriás, aki az erdőben elbújt, még korábban megölte azokat, akik a hegyekben éltek – folytatta Ginny. Lupin és Mordon komoran hallgattak. – Mindenki meghalt, aki segíteni jött nekünk…
Harry némán hápogott és próbálta felfogni mit jelent mindez.
- De… de akkor Gróp? Ott volt velük! – nézett körbe a két varázsló arcán.
Lupin csendesen szólalt meg.
- Ő is halott – mondta. – Hagrid és Alastor azonnal felmentek hozzájuk, miután behoztak téged a gyengélkedőre, hogy beszéljenek velük.
- Azt akartuk megtudni, hogy-hogy nem vették észre a másik óriást a rengetegben – vette át a szót Mordon. - Csakhogy mindegyiküket megölték már napokkal korábban. Talán akkor, mikor Tudodki elment a kentaurokhoz.
- Egyetlen óriás végzett velük? – hüledezett Harry.
- A jelekből ítélve legalább ketten lehettek – pontosított az öreg auror. - És még egy varázsló, mert az egyikkel átok végzett, nem fegyver. Talán maga Tudodki volt az…
Harry gondterhelten beletúrt a hajába és felsóhajtott.
- Hagrid hogy van? – érdeklődött együtt érzően.
- Az erdőben van – válaszolta Ginny szomorúan. - Eltemeti a testvérét, meg a többi óriást. A kentaurok megengedték neki, azok után, hogy segített legyőzni a halálfalókat, meg azt a másik óriást.

Harry görnyedten előredőlt, kezét erőtlenül az ölébe ejtette. Még mindig fájt a válla a megszegett eskü utóhatásaként, de próbált nem törődni vele.
- Hogy került oda Firenze? Azt hittem, nem mehet be az erdőbe.
- Párbajozott azzal a Goronnal az igazáért – világosította fel Ginny. – Elmesélte, miután az aurorok elvitték a halálfalókat. Azt mondta, tudta, mi folyik az erdőben, mert a nővére elmondta neki – az volt az a kentaur nő, akit láttunk a tisztáson. A Kenan nevű kényszerítette, hogy gyógyítsa meg Voldemortot, különben becsalja Firenzét az erdőbe és akkor a társai megölik… De Firenze elébe ment a dolgoknak. Meggyőzte Goront, hogy van valaki, aki sokkal nagyobb árulást követ el a népükön, mint ő.
- Kicsit korábban is jöhettek volna! – morgolódott Harry. – Akkor talán McGalagony is…
- Nem jöhettek addig, amíg Voldemort is ott volt, te is tudod – figyelmeztette Ginny és megfogta a kezét. – Így legalább megmenekült Hagrid…
Harrynek eszébe jutott a másik túlélő, rögtön rá is kérdezett:
- Megtaláltátok Umbridge-ot?
Ginny és Lupin ekkor összepillantottak, aztán a férfi válaszolt.
- Igen, megtaláltuk. Beszállították a Szent Mungóba… tudod, megharapta egy vérfarkas.
Harrynek leesett az álla, majd gyanakvóan nézett Lupinra.
- Te?
Lupin felnevetett.
- Dehogy, Harry! Én bezárkóztam a lakásomba – telihold előtt mindig elhagyom a Roxfortot. Ilyenkor Kingsley vált fel.
- Ironikus, nem? – szólalt meg Ginny. Lupin, Harry és Mordon kérdőn rápillantottak.
- Umbridge volt az, aki megszigorította a vérfarkas-törvényeket – magyarázta. – És most ő is azok között végzi, akiktől undorodott.
Harry nem tudta megállni, hogy el ne vigyorodjon a gondolatra. A legkevésbé sem sajnálta Umbridge-ot, sőt, úgy érezte, hogy ez a legigazságosabb dolog, ami történhetett vele.
Ginny megköszörülte a torkát, s kicsit megszorította Harry kezét, hogy az rá figyeljen. A finom ujjak nyomása is elég volt ahhoz, hogy a fájdalom a kezébe nyilalljon, de megerőltette magát és rakoncátlankodó arcizmait.
- Harry, ez még nem minden – mondta a lány. – Sok szörnyű dolog történt az elmúlt napokban. A többsége tegnap.
Ginny Mordonra nézett, aki recsegő hangján beszámolt a történtekről:
- Nemcsak minket támadtak meg. A dementorok visszatértek és rávetették magukat a koboldokra. A hadseregük nagy része egy pillanat alatt odaveszett.
- Az hogy lehet? – döbbent meg Harry és a vigyor azonnal eltűnt az arcáról.
- A dementorok kiszívják a mágikus erőt a tárgyakból is – emlékeztette Lupin. – És az elvarázsolt páncélok tehetetlenek voltak velük szemben. Ahogy a koboldok is. A páncélok egyszerűen szétestek…
- Voldemort egy nap alatt elvégezte azt, amivel Scrimgeur november óta próbálkozik – tette hozzá Ginny.

Harry még csak kezdte megemészteni a hallottakat, de Mordon máris folytatta:
- A kentaurok rezervátumaiban is gyilkosságok történtek már hónapok óta, de csak az elmúlt két napban megduplázódtak. Egyértelműen a halálfalók keze van a dologban.
Harry a fejét csóválta, Ginny pedig a kezébe nyomta a Reggeli Próféta aznapi számát. Harry ilyen címeket olvasott az első oldalon: A Szövetség Scrimgeurt hibáztatja…; Ő, Akit Nem Nevezünk Nevén újabb rémtettei…; EXODUS! – A sellők elhagyják a brit partokat…
Szükségtelen volt elolvasnia a cikkeket, mert Lupin, Mordon és Ginny felváltva kommentálták őket.
- A sellők attól félnek, őket is megtámadják – mesélte a lány. - Sorra hagyják el a mély tavakat. A muglik elől ugyan menedéket biztosítottak, de a varázslók elől már nem.
- A Fekete-tóban élő sellők is bejelentették, hogy nyugodtabb vizek után néznek. Azt mondják, valaki mérgezi őket a roxforti szennyvízcsatornából… - Mordon rosszallóan megrázta a fejét. – Pedig már vagy ötszáz éve zavartalanul élünk velük!
Harry ide-oda kapkodta közöttük a tekintetét.
- A Mágusok Nemzetközi Szövetsége máris felelősségre vonta a minisztériumot egy nem épp kedves hangú levélben – mondta Lupin, akinek fáradt, koravén arcán még mélyebben ültek a ráncok. - Scrimgeur nagy bajban van. Végképp kicsúszott a kezei közül az irányítás.
- Ez mind tegnap óta történt? – Harry nem akart hinni a fülének és a szemének, de az újságban ott állt feketén-fehéren.
Mordon keserűen felnevetett.
- Bizony, felgyorsultak az események. A dementorok visszatérésével kezdődött minden, aztán…
Harry lecsapta az újságot a takaróra és erős késztetést érzett rá, hogy darabokra szaggassa és a sarokba hajítsa. Gyorsan vett néhány mély lélegzetet, hogy megőrizze higgadtságát.
- Igaza volt Hermionénak – motyogta letörten. – Direkt tartotta vissza a dementorokat, hogy egyszerre zúdítsa ránk…
- Pedig nem támadtak meg varázslókat – mondta Ginny. – Épp ez a furcsa. Valamiért csak a varázslényeket zaklatja.
- Ravasz trükk ez, Ginny – szólt sötéten Lupin. – Voldemort rájött, hogy azzal nem kényszerítheti a minisztériumot a hatalom átadására, ha muglikat és varázslókat öl, ezért támadt a varázslényekre.
Ginny a homlokát ráncolta.
- Mért érdekelné jobban a varázslények sorsa Scrimgeourt, mint a mágusoké?
- Nem is velük zsarolja a minisztériumot… - dörmögte Mordon. – Hanem a Szövetséggel. Ha ők úgy ítélik meg, hogy Scrimgeourék nem tudják megvédeni a varázslényeket, akkor lépnek és kikényszerítik, hogy új miniszteri tanácsot válasszanak. Márpedig, ha a vezetést is leváltják, nem kell hozzá sok gógyi, hogy kitaláld, kinek lesz elég hatalma, hogy a vezetésbe kerüljön.
- Vagy legalább olyan embert ültessen oda, aki neki jó… - toldotta meg Lupin.

Harry erre már nem tudott mit mondani. Azt azonban világosan látta, hogy ez volt az a titokzatos terv, amiről Piton nem akart beszélni nekik. Voldemort pont McGalagonyon keresztül érte el a minisztériumot és most nincs más dolga, mint várni, hogy a lavinaként elindult események lassan elsodorják az ellenségeit.
Harrynek szüksége volt valami bíztató gondolatra:
- És mit tervez a minisztérium? – kérdezte a két férfitól. - Csak van valami tervük ilyen esetekre!
Lupin és Mordon bíztatóan bólintottak.
- Van, terv az van… - dörmögte az auror.
Harry és Ginny összenéztek.
- De…? – kérdezte a lány.
- Csak nem túl okos terv, az a baj – folytatta Mordon. – Parancsba adták, hogy űzzék ki az óriásokat a szigetekről. Olyan, mintha visszatértek volna az ókori módszerek. Óriásvadászat…! Megáll az ember esze…
- Ti benne vagytok? – kérdezte Harry, előre tartva a választól.
- Én önként jelentkeztem a feladatra – bökte magát mellkason a hüvelykujjával az auror. – Van némi rutinom az óriásvadászatban. Meg valakinek vigyáznia kell Tonksra is…
- Mi?! – sikkantotta Ginny és elhűlve nézett Mordonra majd Lupinra. – De hát Tonks még alig öt éve auror!
- Csigavér, Weasley kisasszony! – emelte fel a kezét Mordon. – Tonksot mellém osztották be a kérésemre. Bízhattok bennem… – itt a mellette ülő társára nézett –, ahogy te is!
Lupin széttárta a karját.
- Én bízom benned, Rémszem – biztosította az aurort, de Harrynek feltűnt a hangjában a nyugtalanság. – Csak a parancsnokságban nem bízom. Ha Voldemort célja valóban az, hogy a miniszteri tanácsot leváltsák, úgy lehet, hogy vannak emberei a vezetésben. És azoknak most egyetlen célja lehet: megszabadulni az ellenségeiktől – vagyis tőletek, tőlünk…
- Igazad lehet – dörmögte Mordon, de nem izgatta magát emiatt: - Tudod, Remus, a parancs az parancs. Ha az ember szembe kerül egy hét méteres óriással… - (Ginny itt megborzongott, ez eszébe juttatta Harrynek a hatalmas szakállas óriás pusztítását) -… akkor csak azon múlik minden, hogy mennyi van itt… (mutatott Mordon saját a fejére), meg itt (tette sebhelyes kezét a szívére).

Harry ezt egy kicsit erőltetettnek érezte és az éjszaka látottakból arra jutott, hogy inkább nagy adag szerencse és sok segítség kell egy óriás legyőzéséhez, de ezt inkább nem tette szóvá.
Helyette megpróbált dűlőre jutni a riasztó gyorsasággal szaporodó baljós történések fölött. Hogyan indulhatott el az egész? Mi volt az első lépés? – gondolkozott Harry. Végigpörgette agyában az elmúlt hetek eseményeit, s minduntalan egy név villant az emlékezetébe. Flitwick különös őrülete, McGalagony letartóztatása, a koboldok elleni titkos akció, mind-mind Marcus Leonardra vezette vissza.
- Mit gondolsz, Leonard Voldemortnak dolgozik? – kérdezte Harry Lupintól, de Ginny válaszolt helyette.
- Nem hinném. Kimondja a nevét – te mondtad.
Harrynek is eszébe jutott ez a lehetőség, de ettől csak még bosszantóbbá vált gyanúja.
- Igaz. Ezt egy halálfaló sem teszi – dünnyögte. - Kivéve…
- Mit kivéve? – ráncolta a homlokát Mordon.
Harry felpillantott rá.
- Ha ő maga Voldemort.
A várt hatás elmaradt. Mordon kétkedve oldalt billentette a fejét és üvegszemét Harryre szegezte, Lupin pedig higgadtan csóválta a fejét.
- Harry, többször is láttad őt és nem említetted, hogy megfájdult volna a sebhelyed – nézett rá lesajnálóan Ginny.
Harry vadul megrázta a fejét tiltakozásképpen.
- Ez nem jelent semmit! Tegnap láttuk Voldemortot az erdőben és akkor sem fájdult meg a sebem. Okklumentál, Ginny – magyarázta a lánynak. – Méghozzá olyan jól, hogy teljesen elszigetelte magát tőlem.
Ginnyt ezzel úgy tűnt, sikerült meggyőznie, mert a lány arcán a töprengés látszott, de Mordon kétkedőbb volt nála.
- Leonard az auror parancsnokságon dolgozik. Többször is halálfalók nyomára vezetett minket, neki köszönhető, hogy megfigyelés alatt tarthatunk két Tudodkivel szimpatizáló családot…

Harry erre nem tudott mit válaszolni, de gyanúját nem űzte el ennyivel.
- Nem is beszélve arról – fogott bele Lupin -, hogy a minisztériumi alkalmazottakon heti rendszerességgel végeznek ellenőrzéseket, hogy nem állnak-e Százfűlé főzet vagy imperius átok hatása alatt.
- Lásd be, Harry képtelenség, hogy Marcus Leonard Voldemort legyen – győzködte Mordon.
Harry csendben gondolkozott, de nem jutott eszébe semmi ellenérv. Végül épp hogy önmagát sikerült meggyőznie, hogy barátainak van igaza: ha Leonard valóban Voldemort lenne, akkor már rég megölte volna őt a nagynénje házában karácsonykor. Kivéve persze, ha akkor még nem vette fel az alakját… hiszen utána tűnt el az auror hosszú időre…
Mordon szavai hozták vissza gondolataiból a jelenbe.
- Leonard vezeti az óriások elleni vadászatot – mondta az öreg. – Remek csapatokat állított össze. A módszerrel persze nem értek egyet – tette hozzá -, de ha már meg kell tenni, akkor csináljuk azt jól.
- Hogyan fogtok vadászni rájuk? – érdeklődött Ginny. Higgadtnak szánt hangja magasabb volt, mint máskor.
Mordon vicsorgás-szerű mosolyra húzta sebhelyes arcát.
- Egyenként keressük meg őket – világosította fel Harryéket. – Ostobaság lenne egyszerre rájuk támadni. Az kész öngyilkosság. De ha egyedül vannak, egymástól távolabb, hogy ne tudjanak a segítségükre sietni, akkor két-három jól képzett varázsló elintézheti őket.
- Használtok főbenjáró átkot? – kérdezte óvatosan Harry.
- Ha szükség van rá, odapörkölünk nekik – jött a válasz.

Harry észrevette, hogy Lupin kissé összehúzza a szemöldökét, de nem szólt semmit. A januári veszekedés során biztos alaposan megvitatták Mordonnal a fekete mágiáról alkotott véleményüket.
Vajon hány embert vagy óriást ölt meg az öreg auror? Harry sosem kérdezett tőle ilyet, s nem volt benne biztos, hogy valaha is megkérdezné. Ahogy tekintete elidőzött sebhelyes arcán, varázsszemén, mely az igazit pótolta, csonka orrán és falábán, véres varázslópárbajok és sok-sok halott jelent meg képzeletében. Sirius azt mondta róla, hogy amikor csak tehette, élve hozta be a gyanúsítottakat és Harrynek ennyi elég volt. Ha valaki nem öl szükségtelenül, csak ha nyomós oka van rá…
- Van még valaki, aki segíthet nekünk – szólt hirtelen Harry, mikor eszébe jutott az, akivel legutóbb beszélt a szükségtelen gyilkolásról. Mind Lupin, Mordon és Ginny felkapták fejüket ezekre a szavakra. – Az a kobold, aki megölte Caramelt.
- Az az Ampók nevű? – csodálkozott Ginny.
- Igen. Ő az ellenségének tekinti Voldemortot – mondta. - Ha a koboldokat is megtámadták, Ampók segíthet. McGalagonynak is elmondtam már, de meg se hallgatott.
- Nem csodálom… - dünnyögte Mordon.
- Legalább egyikőtök próbáljon meg beszélni vele! – kérte Harry.
Lupin megvakarta a fejét.
- Mordon nem teheti, mert auror… bajba kerülne – mondta. - De én igen.
Harrynek felcsillant a szeme és örült neki, hogy végre valaki hajlandó tenni is az ügyért.
- Akkor elmész hozzá?
- Egyelőre azt se tudom, hol keressem – szólt Lupin.
Harry ezen eltöprengett, de neki sem jutott eszébe semmi megoldás, hogyan vehetné fel a kapcsolatot Ampókkal. Lupin végül megelégelte a dolgot és megpróbált bizakodóbb lenni.
- Előbb utóbb biztos ráakadok egy koboldra, aki hajlandó beszélni velem. A többin még ráérek gondolkozni, de megoldom. Bízhatsz bennem – ismételte meg, amivel korábban Mordon nyugtatta.
Harry gyorsan magyarázni kezdte az ötletet:
- Ha találkozol vele, biztos bizalmatlan lesz, de ne támadd meg, semmiképp! – figyelmeztette Lupint. – Mondd azt neki, hogy én küldtelek és tedd hozzá, hogy már olyan tisztán látok, mint Dumbledore.
- Hogy olyan tisztán…?
- Igen – bólintott komolyan Harry. – Tudni fogja, hogy beszéltél velem.
Mordon nem lelkesedett ennyire az ötletért.
- Megbízható ez az Ampók? – kérdezte szkeptikusan.
- Megbízhatóbb, mint Scrimgeur – nézett rá rezzenéstelenül Harry.

Ezzel lezártnak tekintették a kobold-ügyet, különösen azért, mert Mordon szerint nem ajánlatos nem biztosított helyen beszélni a Rend dolgairól, márpedig egy esetleges tárgyalás a koboldlázadás vezetőivel, nagyon is ezek közé tartozott.
Az óratoronyban délután kettőre kongattak. Nem sokkal később Lupin pedig indulni készült.
- Nos, akkor dologra, Harry! – mondta tettetett vidámsággal. – Megfogadom a tanácsod és felkeresem azt az Ampókot, bár nem lesz könnyű – felpillantott Mordonra. – Azt hiszem, az lesz a legegyszerűbb, ha elfogatom magam, ahogy Leonard tette.
- Azért csak vigyázz magadra – recsegte Mordon és rekedten sóhajtott. – Nem tudlak elkísérni.
- Én vigyázok magamra, te pedig vigyázol Tonksra, rendben? – rázott kezet az öreggel, majd Harryhez és Ginnyhez fordult. – Ti pedig egymásra vigyázzatok!
Azzal vállára kanyarította szürke talárját és sietős léptekkel távozott a gyengélkedőből. Harry aggódva nézett utána. Mordon észrevette ezt és igyekezett bíztató szavakkal lelket önteni belé, Harry azonban szinte meg se hallotta amit mond. Egyre csak a viharos gyorsasággal közeledő fenyegetés járt az eszében.
Ginny jóformán az egész délutánt vele töltötte, fittyet hányva Madam Pomfrey folytonos törekvésére, hogy kizavarja őt a gyengélkedőről azzal az indokkal, hogy jelenléte felzaklatja a beteget. Harry egyáltalán nem így érezte. Az, hogy itt van vele Ginny, többet használt, mint Madam Pomfrey kotyvalékai, persze ezt reménytelen lett volna megértetni a javasasszonnyal.
Miután Lupin és később Mordon is távozott, Ginny elmesélte neki, hogy mi történt az iskolában az előző nap óta.
- A felügyelő bizottság vette át az irányítást – mondta a lány. – Emlékszel Madam Marchbanks-ra, aki az RBF vizsgákon szokott itt lenni?
- Ő van McGalagony helyett? – kérdezte Harry.
- Igen – válaszolta Ginny. – Kedves asszony, bár egy kicsit süket – nevetett a lány.
- Ő tanította Dumbledore-t is, nem? – rémlett fel Harrynek egy régi emlék a vizsgái előttről.

Vacsoraidő előtt Harry és Ginny hallotta, amint Madam Pomfrey a gyengélkedő résnyire nyitott ajtajánál veszekszik valakivel, s csakhamar kiderült, hogy Neville, Luna és Susan Bones akartak bejutni hozzá, néhány első- és másodéves lánnyal, akik át akarták adni Harrynek jobbulást kívánó képeslapjaikat. Madam Pomfrey azonban már épp eléggé paprikás kedvében volt Ginny miatt, aki érdekes módon azzal fenyegette meg a javasasszonyt, hogy ha ki meri őt küldeni, végképp letesz a gyógyítói pályáról és nem lesz az asszisztense. Harry igencsak meglepődött ezen a kijelentésen. Ginny csak annyit mondott neki, hogy megéri jóban lenni az iskola-személyzettel.
Végül Madam Pomfrey mégiscsak elküldte Ginnyt vacsorázni, s ez alatt Harrynek újabb kezelésen kellett átesnie. A lány este még visszajött hozzá jó éjt kívánni, kilenckor azonban Harry ismét egyedül volt a gyengélkedőben egy kupa gőzölgő álomitallal az éjjeli szekrényén, melyet rövid unszolás után egyhúzásra kiivott és mély álomba merült.

----

Nem tudta mi ébresztette fel, csak azt vette észre, hogy a szemhéja helyett a plafont bámulja. Sóhajtott egyet és arra gondolt, hogy mindjárt megjelenik Madam Pomfrey, hogy belediktálja a háromféle varázsfőzetet, ami szerinte elengedhetetlenül szükséges a felépüléséhez.
Jó pár másodpercbe beletelt, mire a látása annyira kitisztult, hogy észrevette, még éjszaka van. Ez furcsa volt. A teli pohár álomitaltól egészen reggelig aludnia kellett volna, álomtalanul, tökéletes nyugalomban. Mikor tudatosult benne, hogy az éjszaka közepén ébredt fel, egyszerre a hallása is rögtön visszatért és meghallotta a lépéseket a szobában.
Házimanók lennének? – furcsállta Harry. De rögtön a második lépésre bebizonyosodott számára, hogy cipők lépéseit hallja. Kezével kinyúlt oldalt az éjjeli szekrénye felé és kitapogatta varázspálcáját. Felemelte a pálcát és lángot gyújtott rajta, hogy meglássa a sötétben álló alakot. A fény egy pillanatra elvakította, de látása hamar visszatért.
Piton állt előtte sötét talárjában, mint egy éjfekete szobor. Sápadt arccal, fekete szemeivel érzelemmentesen nézte az ágyban fekvő Harryt, aki láttára lejjebb eresztette a pálcát.
- Maga az… - nyugtázta Harry, inkább több undorral, mint megkönnyebbüléssel.
- Megint nem azt tetted, amit mondtam – susogta Piton köszönés helyett és lassan elsétált az ágy előtt.
Harry egy szót sem szólt, utálkozva nézett a férfira.
Piton folytatta:
- Világosan elmondtam, hogy a Roxfortba menjetek, mindhárman… Ehelyett elküldöd a barátaidat szaglászni.
- Úgy gondoltam – köszörülte meg a torkát Harry -, hogy jobb két nyomon elindulni. Regulus Black vagy a társai megtalálhatták azt az utolsó…
- Csend! – csattant fel Piton, s egy ideig haragosan nézett Harryre. Aztán előhúzta a pálcáját (Harry nyugtalanul pislogott), és Madam Pomfrey irodájának ajtajára szegezte.
- Disaudio… - suttogta a varázsigét majd eltette a pálcát és közelebb ment Harryhez. – Úgy gondolod, én nem jártam utána, meddig jutottak el ők? Többet tudok róluk, mint amennyit az turbékoló párocska kideríthet – mondta megvetően.
- Akkor esetleg elmondhatná, hogy mit tud róluk. Sokat segítene vele…
- Semmit se segítenék vele! – förmedt rá visszafojtott hanggal Piton.
Harry egy pillanatra meglepődött ezen a kirohanáson. Már épp meg akarta kérdezni, hogy mi ütött belé, mikor Piton folytatta.
- Ismertem mindannyiukat – mondta. – És biztos vagyok benne, hogy nem is tudtak arról, hogy mi lehet az utolsó darab.
Harry feljebb tornázta magát az ágyban. Hátában egy pillanatra kiújult az éles fájdalom, de nem törődött vele.
- Hogyan jött rá Regulus, hogy Vo… hogy Tudjaki csinált ilyeneket?
Piton legyintett.
- Regulus Black akkor se jött volna rá, ha az orra alá dugnak egyet! – morogta halkan.
Harry idegesen sóhajtott, de lecsillapította magát.
- Talán jobban tenné, ha nem becsülné le folyton a Blackeket.
- Nem becsülöm le őket – válaszolta félvállról a férfi. – De ő aztán sose jött volna rá… Középszerű, szánalmas varázsló volt, még a testvérénél is gyatrább.
Harry elfojtott magában egy káromkodást és inkább a helyzetükre koncentrált.
- A levélben azt írta…
- Milyen levélben? – kérdezte fintorogva a varázsló.
- Amit Tudjakinek hagyott hátra a hamis horcruxban – válaszolta Harry. – Direkt mondta, hogy azt akarja, Tudjaki tudja, hogy ő lopta el a horcruxot és ő jött rá a titkára.
Bizonytalanságot látott megcsillanni a varázsló hunyorgó fekete szemében, majd a felismerés ült ki fakó arcára. Harry érezte, hogy valami újat mondott ezzel, de Piton ragaszkodott a véleményéhez:
- Nem ő volt.
- Akkor ki volt az? – kíváncsiskodott Harry.
Piton hátat fordított az ágynak és sétált pár lépést a sötét kórteremben. Végül megállt és karba tett kézzel rövidet sóhajtott.
- A feleségem – válaszolta végül.
Harry szemöldöke látványosan megemelkedett.
- Nem tudtam, hogy nős – nézett rá és még jobban felült az ágyban.
Piton halkan szusszant.
- Csak voltam – válaszolta gyorsan. – Már meghalt. A születésed előtt nem sokkal.
- Sajnálom – mondta minden sajnálat nélkül Harry.
Piton szeme gorombán villant.
- Tartsd meg magadnak az üres szavaidat, Potter!
Egy darabig csak nézték egymást, aztán Piton feldúltan elfordult.
- Meséljen róla – kérte Harry, mikor a varázsló megint járkálni kezdett. – Hogy hívták?
Piton megállt és az ágy felé fordult. Szemében még mindig a jól ismert megvetés látszott.
- Aurora – válaszolta lustán. – Aurora Black. Egy évvel alattam járt a mardekárba. Az iskola után én beléptem a halálfalók közé, nem sokkal később pedig összeházasodtunk…
- És mi történt?
Piton türelmetlenül sóhajtott, de tovább beszélt:
- Próbáltuk titokban tartani a házasságunkat – mondta. – De a Nagyúr gyorsan rájött.
Harry értetlenül nézett rá.
- De hát maga halálfaló volt! – tárta szét a karját. – Mért volt ez baj?
Piton ekkor sötéten elmosolyodott és újra karba fonta a kezét.
- Nem egyszerűen halálfaló voltam, Potter – susogta. – Hanem a legjobb halálfaló voltam mind közül.
- Még mindig nem értem – vallotta be Harry.
Piton körbe-körbe sétált és végighúzta hosszú mutatóujját az ajkán.
- Emlékszel még rá, mit mondtam a két különféle halálfalóról?
Harry visszaemlékezett a Voldemorthoz halálig hű emberekre és azokra, akik megtagadták őt, hogy megmeneküljenek az azkabani fogságtól.
Gyorsan bólintott.
- Helyes – nyugtázta Piton. – A Sötét Nagyúr másként gondolkodik, mint a többi ember. Holott ő maga is ember – vagy legalábbis az volt valamikor régen -, épp az teszi őt olyan félelmetessé a közönséges varázslók és boszorkányok szemében, hogy annyira idegen tőlük. Egyesek pusztán azt mondják róla, hogy a gonoszság és hatalomvágy vezérli őt. De ennél sokkal bonyolultabb a helyzet.

Harry előre dőlt ültében, kezével a térdére támaszkodott, így figyelte Piton szavait.
- Nagyon kevesen választják azt az utat, amit Tom Denem járt végig. Százévente talán ha egy olyan ember születik, aki így döntene az élete felől. Ez azért van, mert az ő gondolkodásmódjuk nagyon különbözik mindattól, amit mi, közönséges emberek normálisnak tartunk. Egy sötét nagyúr sosem keres barátokat, sosem lesz szerelmes, sosem köti hozzá magát senkihez.
Viszont ő mindig érdeklődött a tehetséges varázslók és boszorkányok után – természetesen azért, hogy a saját pártjára állítsa őket. Mesterien ért a manipuláláshoz és mindig vonzotta a kihívás. Azt azonban tudta, hogy addig nem válhat olyan nagy hatalmú varázslóvá, mint Dumbledore, amíg nem kezd el tanítani… Igen, tanítani, Potter – tette hozzá, Harry kétkedő arckifejezését látva.
- A tanítás a legnagyobb próbája a tudásnak – folytatta Piton. - Megtanulni valamit könnyű, ha valaki tehetséges és szorgalmas… de továbbadni azt már sokkal nehezebb. A tanítás próbája az alkalmazkodásnak és annak, hogy valamit vagy valakit formáljunk, alakítsunk – egy szóval: alkossunk. És ez fontos volt a Sötét Nagyúrnak, de rajta kívül még sok más nagy varázslónak. Elég, ha megnézed Dumbledore-t, vagy Horatius Lumpsluckot… Mindannyian keresték a tehetséges diákokat – eltérő okokból persze -, mert általuk ők is többé válhattak.
Így kerültem én is nagyúr figyelmének a középpontjába, s rajtam kívül ugyanezen okokból az idősebbek közül Valter Wildung, Evan Rosier… a harc utolsó éveiben pedig az anyád.
- Mi? – Harry azt hitte, rosszul hall. Az édesanyja érdekelte Voldemortot? – De hát ő mugli származású volt…!
- Ennek nincs semmi jelentősége – mondta Piton. – Tehetséges boszorkány volt, akiben a nagyúr meglátta a lehetőséget. Azonban, mint tudjuk, Lily Evans visszautasította őt…
-… háromszor – fejezte be helyette Harry.
Piton rövidet bólintott és csendben maradt. Harry agya még csak kezdte felfogni a hallottakat, de sikerült visszaemlékeznie a róla szóló jóslat soraira: „Azoknak születik, akik háromszor dacoltak vele…” Korábban mindig úgy képzelte el, hogy a szülei három alkalommal szálltak harcba Voldemort ellen és megmenekültek előle. Talán az édesapjával vagy Neville szüleivel így lehetett, de az édesanyja valóban dacolt vele. Visszautasította, hogy a halálfalói közé fogadja egy varázsló, aki a legnagyobbnak tartotta magát a világon. Voldemort ezt alighanem valóságos sértésnek vette.
- Felajánlotta neki, hogy életben hagyja őt… - mondta csendesen Harry. – Ha átad neki engem… Hát ezért akarta életben hagyni…!
- Igen – helyeselt Piton. – Nem szívesen pazarolt el egy lehetséges tanítványt, de talán belátta, hogy semmi esélye maga mellé állítania Lily Evanst, azok után, hogy megöli az apádat meg téged.

Harry egy percig még csendben ült az ágyon és megpróbálta elképzelni, hogyan akarta Voldemort maga mellé állítani az édesanyját. Azt már könnyebben elképzelte, hogy Lily milyen válaszokat adhatott, azok alapján, amit Piton merengőjében látott, meg amit Lumpsluck professzor mesélt neki róla – aki szintén többször hangoztatta a véleményét, hogy Lilynek az ő házába kellett volna kerülnie.
Kezdte érezi az összefüggést köztük, s ugyanakkor a különbségeket is tisztán látta Voldemort, Lumpsluck és Dumbledore között. Mindhárman más-más vonalat képviseltek és mindnek megvoltak a saját hibái. Voldemort ugyanolyan szörnyetegekké akarta tenni az embereket, mint ő maga. Lumpsluck a hírnév és kimagasló tehetség utáni vágy rabjaként elsiklott olyanok felett, akiknek a tehetsége még a felszín alatt volt, várva, hogy valaki kibontakoztassa őket… – és végül Dumbledore, aki annyira szabadnak hagyta a diákjait, hogy sokan közülük a rossz irányba tévedtek.
Harry nem akart tovább ezen töprengeni, visszafordította figyelmét Piton felé.
- De még mindig nem értem, hogy mért ölte meg a maga feleségét – mondta.
A varázsló nem türelmetlenkedett, csak karba fonta a kezét és fekete szemeivel Harryre nézett.
- A Sötét Nagyúr nem érti ezt az érzést, a ragaszkodást, mivel ő senki iránt nem érez ilyet. Ha valamelyik halálfalóját tanítani akarja, azt igyekszik olyanná tenni, mint ő maga. Dumbledore professzor ismerte Tom Denemet és ez volt az egyik oka, hogy nem engedte a Roxfortban tanítani. Ezt nyilván neked is elmondta.
Harry gyorsan bólintott. Piton tovább beszélt.
- Nem engedi a tanítvány személyiségét kibontakozni, inkább megpróbálja ráerőltetni a sajátját. Velem is ez volt a célja és elmondhatom neked, jól végezte a dolgát – jegyezte meg Piton. – Nem olyan voltam, mint most, sokkal inkább olyan, mint ő… Ha emlékszel, mit mondtam a bájitaltan könyvemről, láthatod, hogy már engem is vonzott a tanítás és irányított a büszkeség. Varázslatokat alkottam és vágytam rá, hogy továbbadjam a tudást.

A nagyúr tanításában azonban sokkal több szerepelt, mint arra számítottam – mint arra bármelyik tanítványa számított. Azt mondta, hogy szabaduljunk meg a szeretteinktől, mert csak gyengítenek, sebezhetővé tesznek minket. Nekem azonban eszem ágában nem volt elszakadni Aurorától, akit gyerekkorom óta szerettem és a Roxfort után elvettem feleségül. Ezért aztán, mikor a nagyúr rájött, hogy Aurora és köztem még a barátságnál is szorosabb kötelék van, úgy döntött, hogy a „saját érdekemben” megszabadít tőle.
- És megölte? – nézett rá elképedve Harry. – Megölte, csak mert a felesége volt?
Piton félrehajtott fejjel válaszolt.
- Először is: nem hiszem, hogy tudta, hogy a feleségem. Ő csak a köztünk lévő érzéseket látta, mikor legilimentált és már az is elég volt neki, hogy így döntsön a sorsom felől. Másodszor pedig: nem ő ölte meg saját kezűleg, hanem parancsba adta három pribékjének.
Harry a homlokát ráncolta.
- Miért?
- Talán úgy gondolta, hogy akkor rögtön ki is töltöm a dühömet Aurora gyilkosain és megölöm őket – vonta meg a vállát Piton. – Akárhogy is, nem úgy történt, ahogy várta. Nem volt alkalmam megölni őket… megtette helyettem Mordon. – mondta ki fogcsikorgatva az öreg auror nevét.
Harrynek egyszerre beugrott, mit mesélt Rémszem Mordon Piton letartóztatásáról. Négy halálfaló halt meg akkor és elkapták Valter Wildungot is.
- Akkor tartóztatta le magát, ugye? – kérdezte.
Piton bólintott.
- Azt mesélte, hogy akkor négy halálfaló halt meg… - folytatta Harry.
- Három. – javította ki Piton. – Aurora nem volt tagja a halálfalóknak, de a Black család tagjaként közel állt hozzájuk. És nem mindegyik halálfaló volt a támadónk. Az egyikük – Traversnek hívták – úgy hiszem, ugyanúgy segített Aurorának a horcruxok keresésében, mint Regulus Black.
Harry kezdte érteni a történteket.
- Szóval a felesége volt az, aki rájött, hogy Vo, mármint Tudjaki feldarabolta a lelkét?
- Igen – bólogatott Piton. – De hogy hogyan jött rá, azt nem tudom. Talán soha nem tudhatjuk meg, hiszen mára mindenki meghalt azok közül, akik szabadulni akartak a Nagyúrtól. Travers meghalt, mikor védeni próbálta a feleségemet, Regulus azért, mert előtte ostoba módon közölte a Nagyúrral, hogy ki akar szállni – úgy hiszem, Aurora ekkor kereste fel őt, hogy a segítségét kérje a medál megszerzéséhez, hiszen azt csak két mágus lophatta el együttes munkával. Egy másik társukat a Borgin & Burkes alatti laboratóriumban láttuk. Őt sem ismertem, nem is biztos, hogy halálfaló volt.
- De hogy-hogy nem avatta be magát? – kérdezte Harry.
Piton kifejezéstelen arcán valami bűntudatféle suhant át - olyan, amilyent Harry akkor látott rajta, mikor Dumbledore meggyilkolásáról beszélt.
- Pont amiatt, aki akkor voltam – válaszolta halkan. – Egy hű halálfaló, aki itta a mestere szavait. Tudtam, milyen sokra vihetem őt szolgálva és nem vettem észre, amit Aurora igen. Hogy ha nem állítják le a Sötét Nagyurat, előbb vagy utóbb olyanná válok, mint ő. Meg akart menteni engem. És ez jobban sikerült neki, mint arra számítani mert volna. Csakhogy ehhez az kellett, hogy ő meghaljon a szemem láttára. Ma annyira gyűlölöm a Nagyurat, amennyire talán csak te vagy képes…

Piton elhallgatott és némán nézett Harryre. Odakint világított a fogyó hold, de lassan felhők gyülekeztek az égen, még nagyobb sötétségbe vonva a tájat. A gyengélkedő csöndjét csak nagy ritkán törte meg a baglyok huhogása, tücskök ciripelése.
- Magamat hibáztattam a történtekért – folytatta Piton. - A mai napig úgy érzem, hogy az én ostobaságom és nagyra vágyásom vezetett a halálához, ez nem is vitás. De hosszú idő kellett, hogy eljussak erre a pontra. Akkoriban még úgy éreztem, hogy az árulkodó érzelmeim miatt történt minden, amiért nem tudtam eléggé elrejteni őket az okklumencia útján. Ezért aztán lassan hozzászoktattam magam az érzéseim elrejtéséhez és ez elvezetett a tökéletes okklumenciához. Így tudtam hasznára válni Dumbledore-nak is, aki kihozott az Azkabanból, miután megbizonyosodott az átállásomról.
Harry elgondolkozott a halottakon és visszaemlékezett a festmény szavaira. Nevetősen felhorkantott, mikor rájött, hogy a professzor megint nem mondott el neki mindent.
- Mi az? – nézett rá gyanakvóan Piton.
- Semmi – sietett a válasszal Harry. – Csak az jutott eszembe, hogy mit mondott az átállásáról Dumbledore. Azt mondta, hogy Tudjaki magára uszította az embereit, hogy lássa, maga mennyire erős.
Piton szobormerev arccal nézett rá.
- És talán nem ez történt? – kérdezte.
Harry nem tudta, mit feleljen.
- Pontosan erről van szó – fejtette ki Piton bővebben. – Tudni akarta, mennyire vagyok erős. Vajon elég erős vagyok, hogy kibírjam, ha megöli a feleségemet? A válasz pedig nem. De ő ezt nem tudja… Ő gyengeségnek tartja azt, ha valaki egy másik ember halála miatt feladja az életét. Csakhogy ez a gyengeség pusztította el őt is… - hunyorgott Harryre.
Az édesanyja áldozata, ami megmentette az életét – gondolta Harry. Ő ugyanúgy feladta az életét, hogy megmentse őt, ahogy Piton is feladott minden addigit a bosszújáért.
Harrynek rá kellett döbbennie, hogy Piton igazat mondott. Tényleg megfizette ugyanazt az árat, amit ő, Harry. Ő is elvesztett mindent, egy teljes életet és attól kezdve minden Voldemortról szólt. Mindkettejüket ugyanaz a bosszúvágy hajtja, ugyanúgy életeket követelt egy-egy meggondolatlan cselekedetük, s bármennyire is viszolygott a gondolattól, emiatt igenis hasonlítanak egymásra, ahogyan Hermione mondta.
- Ezért bízott magában Dumbledore, ugye? – kérdezte Pitontól. – Mert látta, hogy valami miatt átkozza saját magát, hogy belépett közéjük. Igaz?
Piton lassan bólogatott.
- Azt mondta, nem tudta, hogy mit tervez a felesége. Hogyan jött rá minderre? – érdeklődött tovább Harry.
- Ahogyan Granger és Weasley – válaszolta, s erre Harry felkapta a fejét.
Piton újra elmosolyodott.
- Granger kisasszony a Black házban meg a minisztériumi nyilvántartásban nyomozgatva rájött, hogy kik lehettek a társai Regulus Blacknek. Nem sokáig tartott, hogy eljusson Auroráig, rajta keresztül pedig hozzám. De ezzel együtt azt is sajnálattal közlöm, hogy az ismeretlen horcruxhoz egyetlen lépéssel sem vagyunk közelebb! – rótta meg újra Harryt, aki azonban gyorsan másra terelte a beszélgetést.
- Tehát maga is Regulus révén jött rá?
- Igen – felelte és újból elgondolkozva végigsimított az ajkain. – Aurora egy éjszaka Regulusszal állított haza, aki borzalmas állapotban volt. Egyfolytában ordítozott a testvéréről, hogy bocsásson meg neki.
- Siriusról? De hát mit bocsásson meg neki? – kérdezte Harry.
- Természetesen azt, hogy a szülei kedvéért beállt a halálfalók közé. Nem sokan voltak, akik követték volna a példáját abban az időben. A Sötét Nagyúr ereje teljében volt egészen addig a pillanatig, amíg véget nem vetettél a hatalmának. Amennyire vissza tudok emlékezni, egyedül hárman voltak, akik őszintén megbánták, hogy követték őt. Regulus Black, Travers és én.
- És Karkarov? – emlékezett vissza Harry a Durmstrang egykori igazgatójára, aki sok társát feladta, köztük Rookwoodot is, sőt magát Pitont is kész lett volna elárulni.
- Igor Karkarov egy szánalmas ütődött volt. Emlékszem rá, milyen buzgón hangoztatta a sárvérűek és muglik eltiprását, de mihelyt a tettekre került a sor, meghunyászkodott.
Harry végiggondolta a hallottakat és el kellett ismernie, hogy ez nagyon is beleillik a Karkarovról eddig alkotott képébe.
- És aztán mi lett Regulusszal? – tért vissza a beszélgetés fonalához.
- Ő itta ki a medált védő bájitalt, ami valamilyen módon kínozta az elméjét – magyarázta Piton. – Olyan volt, mintha egy mumus élősködne rajta, csak sokkal erősebb volt annál. De sikerült meggyógyítanom néhány főzettel.
- És aztán…?
- Abból, amit mondtál – foglalta össze a varázsló -, arra gondolok, hogy meggyőzte Aurorát, hadd vállalja magára a horcrux ellopását és elpusztítását. Talán védeni akarta ezzel az unokatestvérét, nem tudom. Valószínűleg ezért is írta meg azt a levelet, amit elrejtett a hamis medálban. A hocrux-szal aztán visszament a szülei házába, de mielőtt elpusztíthatta volna, megjelentek a halálfalók.
- Mért nem pusztította el rögtön? Hiszen csak egy pálcaintésbe került az egész! – csodálkozott Harry.
- Nem vagyok benne biztos… - gondolkozott Piton. – Mint mondtam, csak találgathatok a történtekről, de lehet, hogy nem is akarták rögtön elpusztítani. Talán át akarta adni Dumbledore professzornak. De mint tudjuk, ez nem sikerült. A halálfalók épp akkor törtek rá és megölték.

Harry már mindent értett. Nem hitte magáról, hogy valaha is képes lesz ilyen tisztán látni maga előtt azt az embert, akit a legutálatosabb tanárai között tartott számon elsőéves kora óta, Sirius halála óta pedig egyenesen gyűlölt. Most azonban ez a gyűlölet apadni látszott, s Harry ennek nem örült. Szerette volna tovább gyűlölni Pitont, mert ez mindent sokkal egyszerűbbé tett számára. Most, hogy értette, mi motiválja őt, saját érzései csapdájába került. Igyekezett megint szabadulni ezektől a gondolatoktól, legalábbis addig, amíg el tudja magában rendezni a gyűlöletét.
- Mi történt Ronnal és Hermionéval? – kérdezte tőle, hogy másra terelje a figyelmét. - Találkozott velük, ugye?
- Igen – mondta a varázsló. – A Black-házban vannak. Adtam nekik egy kis feladatot… - mosolyodott el Piton a rá jellemző vicsorgásnak is beillő módon.
- Milyen feladatot? – kérdezte gyanakodva Harry.
- Van néhány érdekes tervrajz a nagyúr iratai között, amit elhoztak a laboratóriumból. Egy hasonló helyet keresünk, mint a barlang, ahol elrejtette a medált. Talán így megtalálhatom az ismeretlen darabot.
- Szóval ők is tudják, amit nekem mondott el?
Piton bólintott. Harry úgy érezte, itt az ideje, hogy előadja a kérését, ami az óta foglalkoztatta, hogy Piton megjelent a gyengélkedőn.
- Megtenné, hogy beavat még valakit? – nézett rá reménykedve. – Mondja el Ginny Weasleynek. Ő is tudna se…
- Már el is mondtam – vágott a szavába Piton. – Kénytelen voltam, azok után, hogy látta, megmentetted az életemet. A Black-házból beszéltem vele a keresztapád tükrén át.
Harry nem számított erre. Azt hitte, hosszan győzködnie kell, hogy mondjon el mindent Ginnynek. Tudta, hogy Pitont nem köti eskü, ami miatt titkolóznia kellene, ő az egyetlen, aki beszélhet az összeesküvésről.
- De Hagridnak nem mondhattam semmit – tette még hozzá a varázsló. – Őt meg kell hagynunk a kétségek közt. De Weasley kisasszony ügyesen meggyőzte, hogy tartsa a száját.
Harry ezzel egyet értett.
- Wildungot elintézte már? – jutott eszébe a titkos társaság legfurcsább tagja.
- Nem volt rá alkalmam – vallotta be a varázsló. – De amint adódik olyan helyzet, amiben nem derül ki, hogy ki és miért ölte meg, úgy elintézem.
- El fog árulni minket, amint teheti… - fogalmazta meg aggodalmát Harry.
Piton horkantott.
- Tudod jól, hogy nem teheti. Épp te gondoskodtál róla – mutatott rá hosszú ujjával.
- És ha talál valami kibúvót?
- Nincs alóla kibúvó – mondta határozottan Piton. – Semmi módon nem közölheti a titkot a nagyúrral, mert meghalna.

Harrynek ez nem sokat javított aggodalmán, de igyekezett elhessegetni baljós gondolatait. Valamiért ugyanis azt érezte, mintha kifelejtett volna valamit. Valami fontosat… ami miatt még nagyobb veszélyt jelent rájuk ez a túlontúl ambiciózus mágus…
- És mi lett magával? Maga még az Első? – igyekezett megtudni minél több részletet a háttérben folyó eseményekről.
- Már nem – jött a válasz. – Mint mondtam, a nagyúr nem tűri a kudarcot. Megbüntetett a hibámért, de még mindig jobban jártam, mint Lucius Malfoy, mikor nem sikerült elhoznia a jóslatot. Nem az volt az első baklövése. Neki már komolyan van félnivalója.
- És akkor ki most az Első?
Piton megvonta a vállát.
- Nem tudom. Nem is biztos, hogy van. Nem mindig emel valakit a többiek fölé…
Harry elgondolkozott rajta, hogy megkérdezze-e tőle, nem jelentett újabb büntetést a tegnap éjszakai balfogásuk, mikor három halálfaló meghalt, egyet pedig elfogtak, de mielőtt szólásra nyitotta volna a száját, Piton megelőzte:
- Potter, indulnom kell, a többit megbeszéljük a következő találkozásunkkor – szólt. - Lehet, hogy változtatnunk kell a feladataink sorrendjén, de erről majd máskor beszélnék.
Benyúlt talárja zsebébe és kivett egy csillogó arany galleont.
- Addig is itt van ez… - ledobta Harry ágyára a pénzérmét. – Ha találkoznunk kell, üzenek ezen keresztül… - és már indult is.
- Még egy kérdésem lenne - állította meg Harry a varázslót, mikor hirtelen eszébe jutott, mit ígért Susannak.
- Mi lenne az? – fordult vissza Piton.
- Érdekelne, hogy ki ölte meg Amelia Bones-t. És hogy miért…
Piton összevonta a szemöldökét, majd lassan válaszolt.
- Tudomásom szerint a Sötét Nagyúr végzett vele, személyesen.

- Szóval igaz, amit az újságokban írtak? – ráncolta a homlokát Harry.
Piton bólintott.
– Hát, ez elég furcsa… - elmélkedett tovább Harry. – Alig telt el pár hét a lelepleződése óta és visszavonult a háttérbe, hogy a halálfalókra meg az óriásokra bízza a munkát. Akkor miért támadott meg egy köztudottan nagy erejű boszorkányt?
- Annyit tudok róla, amennyit a nagyúr közölt velünk – magyarázta Piton. - Madam Bones rájött a búvóhelyére és majdnem leleplezte az aurorok előtt. Talán nem tudod Potter, de a nagyúr Százfűlé-főzet segítségével rejtőzik el a muglik között. Mindig másnak az alakját ölti magára.
- Arra már többet nem lesz szüksége – jegyezte meg Harry visszaemlékezve az erdőben látottakra. – Visszanyerte a régi alakját. Látta már azóta, hogy néz ki? – nézett fel a férfira.
Piton a fejét csóválta.
- Nem, még rajta van a kötés - válaszolta. - De Dumbledore professzor merengőjében láthattad, hogyan nézett ki régen.
Harry bólogatott, s mikor Pitonra nézett, látta, hogy az menni készül. A gyengélkedő falán függő óra hajnali négy órát jelzett, Pitonnak valóban ideje volt elhagynia a Roxfortot, mielőtt a házimanók vagy őrszolgálatos aurorok felfedezik.
- Viszlát – mondta a férfi és sarkon fordult.
Elhagyta a kórtermet, ugyanolyan észrevétlenül, mint ahogy jött. Harry pedig sok-sok éve először úgy nézett utána, hogy nem érzett a lelkében semmilyen mardosó gyűlöletet.
Hasonló történetek
3180
- Miféle lények az orkok? Északon semmit sem tudni róluk.
- Félig értelmes szörnyetegek. Testüket fekete szőr borítja, pofájukat kivéve. Szemeik aprók, sunyik és gonoszak. Foguk a hullaevéshez szokott. Beszélni nem tudnak, de a gesztusokat jól értik és az értelmesebbek megtanulják érteni a nyelvek némelyikét. Der Zlameyan állítólag démonokkal keresztezett orkokat hoz létre mágiával, ezek már félelmetesen okosak is tudnak lenni...
3141
- Mit tudsz a Pusztítás Torkáról? Halljam! - még az ajtónállók is összerezzentek a dühödt parancsra.
- Hatalmas varázsszer. - suttogta porszáraz torokkal a fogoly. Aki karjára húzza, képessé válik megnyitni valamiféle kaput, amin keresztül minden világok valamennyi fájdalma elpusztítja azt a lélekkel rendelkező lényt, aki a haszáló parancsol. De ennek a hatalomnak is ára van..
Hozzászólások
További hozzászólások »
Maude ·
Elolvastam a Merengőst, (köszi az infót!!) és az is hiper-szuper!

Parselmouth Lion ·
Nem tudom, mi van velük, már vasárnap elküldtem nekik a fejezetet, ugyanakkor, mikor a Merengőre is feltöltöttem. De még mindig nem rakták ki. :-(

AmandaAdmin ·
Kedves Felhasználók! A tortenetek csapata új társkereső oldalt indított. Ismerkedés meleg férfiaknak: WWW.BOYSXX.SITE Ismerkedés heteroszexuálisoknak: WWW.TEENSFK.SITE Ezer erotikus történetet gyűjtenek össze ott, vannak ismeretségek és kommunikáció. Meghívjuk Önt, hogy csatlakozzon. Az ingyenes regisztráció továbbra is nyitva áll

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned

Ha nem akarsz lemaradni: