Hárpia különös történetei 1.

A cinkelt lapok, a csalók és más szélhámosok története egyidős a szerencsejátékok kialakulásával. Együtt fejlődtek és formálódtak. Minden hivatalosan szervező tudta, hogy a fő csaló ő maga, de amíg a játék illúziót adott, a csalók csak elvettek. Amíg a játékok egyszerűek voltak, a játékosok inkább a nép csodaváró fiaiból és lányaiból kerültek ki. A vásári forgatag részeként elfogadást nyert a sátorban vehető szerencse, és apránként nőtte ki magát mára már meghatározó iparággá a játék, a fogadás. Mindegy, hogy lóra, vagy számokra gondolunk, esetleg egy tűzhányó kitörésének idejére, fogadunk akkor, amikor tétet teszünk fel annak megtöbbszörözésének reményében.

Az átlag ember számára a csalás, a befolyásolás létezik, de ma már úgy gondoljuk, hogy inkább gazdag, jó kapcsolatokkal rendelkező emberek milliárdjai gyarapodnak ezen a módon is. Nem is hinnénk el, hogy manapság, a korszerű technikai védelmét kijátszva, jó eszű, ügyes emberek nyernek úgy a lottón, hogy nem tudják előre a számokat. Magyarországon.
Ja, hogy ezt még nem mondtam?
Pedig igen! Lehetne a következő szombaton is vagy száz darab hármas találat, ami „nincs is”.
Miért csak hármas, és miért nincs, ezt mesélem most el.

Egy okos fiatalember, aki már a ZX Spectrum számítógép megjelenése óta foglalkozott számítástechnikával, furcsa, de hitt a szerencséjében, ezért lottózott. Ha volt pénze, megesett, hogy negyven hasábon is játszott. Mivel általában lusta volt, vagy nem ért rá, nem is mindig nézte át a szelvényeket, sokszor a gépre bízta az ellenőrzést. Nem mondtam, de ez a „gépilottó” megjelenése után történt. Csak bevitte a szelvényeket a lottózóba, és megkérte az alkalmazottat, hogy ellenőrizze azokat. A gép átengedte magán a papírcsíkokat, és a digitális egyeztetés után, általában a „nincs nyeremény” felirat jelent meg a kijelzőn. Ugyan a fiatalember, nevezzük Zolinak, tudta, hogy a Szerencsejáték Rt. rendszere tökéletes és zárt, de megindult az agya. Két dolog történt ezt megelőzően. Egyszer volt egy hármas találata. Bement a lottózóba, hogy felvegye a nyereményét.

A dolgozó, aki átvette a fogadószelvényét, ezt meg sem nézte, csak átengedte a gépén, ami kiírta a nyeremény összegét. Nem is figyelte a megtett számokat, a gépre bízott mindent. A másik eseményt már említettem, többször kért már gépi átnézést, amikor maga lusta volt a számait egyeztetni. Két következtetést vont le tapasztalataiból. Első, hogy a kisebb nyeremények ellenőrzését a gépre bízzák. A másik, hogy a központi számítógéppel csak a szelvények papírcsíkjain elhelyezett vonalkódokkal kommunikálhat.

Az ötlet egy pillanat alatt született meg a fejében. A kivitelezés már nehezebben ment. A vonalkódok megfejtése csak egy hetébe került, de a megfelelő nyomtató és papír beszerzéséért külföldre kellett utaznia. Hónapokba telt, amíg az első nyeretlen „mű”- szelvénnyel próbálkozni mert. A gép elfogadta. Akkor már tudta, hogy jó úton jár. Utána következett a programozás. Ehhez száz darab szelvényre volt szüksége. Ha ezeket egymás után átküldik egy lottózó terminálján, azok a megfelelő változást hozzák létre a vonalkódok átírt üzenetei által a központi rendszer agyában. A beetetéssel is sok időt töltött, hiszen meg kellett szoktatnia, hogy ő sok szelvénnyel játszik, valamint soha nem nézi át ezeket előre. Mindig megkérte a lottózós alkalmazottat, hogy bízza a munkát a gépre. Kinézete a kedd délelőttöket, amikor kevesen játszottak, hogy szívesebben fogadják. Már 6 hete játszotta a nagyjátékost, mire elérkezettnek látta az időt. Többször ellenőrizte papírjait külsőleg, de a házi rendszerén is jó párszor átengedte. Százegy szelvényt vitt magával. Százra bízta az átprogramozást, a maradék egyen hármas találatnak kellett keletkeznie, ha mindent jól gondolt ki.

Sikerült! 5, 14, 68. Ezek voltak a hármas találatának számai 1994. 37. hetében. Azt mondta, hogy 1968-ban született, 14 éves korában volt az első nagy szerelme, és 5 gyermeket szeretett volna. Ezért választotta az első hármas találatainak ezeket a számokat. Ami a legnagyobb sikere volt, hogy többé nem volt szüksége a száz szelvényre, csak az általa preparált hármasokra, amikre már a valóságosnak tűnő találtok számai is rákerülhettek. Persze a húzás után utólag. Így azzal sem lehetett gond, ha megnézik a számokat. A hármasok nyereményét, az alacsonyabb összegek miatt a bizományosok fizették ki, ezért az ellenőrzés is gyenge volt. Ha a gép nyereményt mutatott, már fizettek is A szelvényt lepecsételték kifizetéskor, alá is írták, és visszaadták. Semmilyen bizonyíték nem maradt utána. Nem bukhat meg, mert ha elront valamit, maximum a gép nem mutat nyereményt. A hármasok összege 1-2-3, vagy akár 6.000Ft. is lehet. Ha csak száz nyereményt vett fel, persze különböző egységekben, az már 100szor sok pénz volt, akár hetente 250 - 600.000Ft is.

Persze volt, hogy nem állt meg száz nyereménynél, akkor ennél is több pénzt vett fel. Kicsit sajnálta, hogy „munkája” ennyire az országhoz köti, és a több hónapos világ körüli útra sokáig kellene gyűjtenie, de szép helyeket talált itthon is.
Hogy ezt a történetet honnan tudom, és miért mesélem el?

Évekkel ezelőtt nővér voltam egy körzeti orvosnál. Feladatom volt a súlyos betegek házi ellátása is. Vittem a gyógyszereket, beadtam az injekciókat, és felvettem az adatokat. Zoli menthetetlen rákos volt akkor már. Nem tudhattuk, hogy mennyi ideje van hátra, próbáltuk a doktorral megkönnyíteni maradék napjait. Hogy miért minket választott egy magánklinika helyett? Soha nem derült ki, csak annyi, hogy az első találkozásunk előtt kérdeztetett utánunk. Egy faluhoz közel kastélyában élt az erdőszélen, az utolsó házától vagy két kilométerre. Soha nem fogadott senkit, nem tudtak róla semmit, ezért bolondnak hitték. Voltak, akik legendásnak tűnő elméleteket gyártottak, és meghalt színészeket és elnököket véltek látni a kastély környékén. Ehhez képest tíz gyönyörű lány élt Zolival, akik lesték minden kívánságát.

Becsületükre legyen mondva, betegségében is csak egyikük hagyta ott őket. Harmadszor jártam nála, amikor kiküldte a lányokat és kettesben maradtunk. Akkor még nem mondott semmit a lottóról, csak beszélgettünk órákat. Hamar megkedveltük egymást. Az egy év alatt, amíg ápoltam barátok lettünk. Gondolom, azt várná az olvasó, hogy leírjam, Zoli egy csodálatosan szép férfi volt, és némi romantikába hajló befejezése lesz történtünknek. Sajnos nem. Zoli átlagos arcú, alacsonyabb férfi volt. Ugyan szép volt arcának íve, de amikor én megismertem a betegség már átitatta vonásait is. Szeretett tréfálkozni még ekkor is. Jó időben szobája erkélyén pihent székében. Nem is tudom, hogy erkélynek nevezhetem-e azt a harminc méter hosszú, és három méter széles rózsa márvánnyal kirakott területet. Másnak a lakása is kisebb. A szélén fehér kőangyalkák tartották fejükön a párkányt. A ház egy meredek oldalú domb tetejére épült, így az erkélyről szétnézve csodálatos kilátás nyílt. Végtelennek tűnő szántók, a távolban kékes szürkébe vesző hegyek. Zoli mindig a falnál maradt, soha nem közelített a kőangyalkákhoz. Elkapta kérdő pillantásom, és mosolyogva azt mondta:
- Most azt hiszed, hogy félek a magastól? Nem, nem így van. Én a mélységtől félek! – és úgy nevetett, hogy alig bírta abbahagyni.

Az utolsó hónapban avatott be titkába. Érezte a vég közeledtét, és azt kérte, hogy a halála után várjak még öt évet, és akkor hozzam nyilvánosságra történetét. Persze kérdeztem, hogy miért tegyek így. Azt válaszolta, hogy azért, hogy más ne tehessen ilyet, vagy ha ennyire lökött és béna (így mondta) a Szerencsejáték cég, akkor ötletet adjon valakinek. Az öt év arra kellett, hogy örökösei, a kilenc lány elkölthesse, amit kaptak, vagy megfelelő biztonságba helyezhessék pénzüket. Nem minden érvét értettem, de megígértem, hogy megteszem.
2000. január másodikán halt meg.