G.O.D 54

54. Egy szenvedő lélek sóhaja

Reggel Soulness telefoncsörgésre ébredt. Rögtön felvette, és bár a feje majdnem szétrepedt igyekezett normális hangnemben beszélni.
- Igen?
- Jobban vagy már tegnap óta?
- Már megint te?! –A gitáros elemelte a fülétől a kagylót, hogy letegye.
- Mit már megint én?! Tegnap nem is hívtalak szerelmem!
- Oh bocs… Mia sajnálom… csak… De mi volt tegnap…?! –A fiú szégyenlősen visszavitte a telefont a füléhez.
- Olvastam a neten hogy leittad magad… és Michának kellett hazavinni téged, a karjaiban… Megindító… Van is egy kép rólatok… De Michán mintha a te inged lenne… Alul… -

Soulness színtiszta nevetést hallott.
- Hogy micsoda??????! –Soulness leesett az ágyról. –Fent vagyunk a neten?!
- Aha… Jól vagy?
- Mia én tegnap nem ittam egy kortyot sem esküszöm!
- Vagy csak már arra sem emlékszel… Micha jól van?
- Most én vagyok a pasid vagy Micha?! –Soulness felháborodottan tápászkodott fel a földről.
- Oké, oké! Mi van veled?
- Semmi csak… nem jól aludtam… Te jól vagy?
- Igen… Mit történt tegnap…?
- Semmi különös… Az nyavalyás sajtó! Mindig mindent túlliheg…! Megfojtom az összes médiagurut, és a lesi fotósokkal kezdem! Hogy lehetnek ennyire patkányok!?
- Na nyugodj meg… És amúgy is megszokhattad volna…
- Soha nem is hiányzott hogy mindig utánam szaglásszanak… - A gitáros elhúzta a függönyt. –Hiányzol… Követelem hogy gyere vissza hozzám…

- Te is tudod, hogy dolgom van… Az se biztos hogy télen ki tudok majd menni, de igyekszek…
- Ha nem jössz ki, akkor majd én megyek!
- De neked is dolgod van…
- De szeretlek…
- Hmmm… én is nagyon szeretlek, és iszonyatosan hiányzik a borzos fekete hajad, és az illatod… meg a karjaid is…
- Csak ezek?
- Mindened… Most megnyugodtál?
- Teljes mértékben… - Mosolygott Soulness. –És miért nem tudsz jönni?
- Mert találtam munkát…!
- Na! Mesélj!
- Semmi különös, egyenlőre még ismét tanulok, aztán leteszek egy vizsgát és lehet hogy a sztároknak fogom tervezni a ruhákat…
- Na azok még jobban az agyamra mennek…
- Még én is?
- Te? Nem soha… Te más vagy…
- És miért vagyok más…?
- Mert… Beszélnünk kéne…
- Mondd…
- Csak azt hiszem nem ez lenne a megfelelő pillanat… Fontos…
- Sajnos nem a szomszéd városban laksz, hanem több ezer kilométerre…
- Na… szóval… öhm…. –Soulness hebegni kezdett, nem tudta hogy kezdjen bele a dologba. –Szóval nemsokára itt a tél, aztán pedig a nyár, és te egyre csak gömbölyödsz…
- Ezzel most mi akarsz mondani?
- Azt hogy nemsokára megszületik Tatjána…
- Nyolc hónap múlva…
- És szeretném ha rendes családba születne…
- Ezt hogy érted?
- Azt szeretném, hogy… Tudom hogy őrültség, de voltál nálam, és azt hiszem jól elvoltunk… és… szóval… szeretnék januárban összeházasodni… - A gitáros összeszorította a szemét.

Néma csönd a vonal túlsó végén.
- Ezt meg mennyi idő alatt sikerült kiagyalnod?
- Hát mikor elmentél már akkor el akartam mondani, csak… Nem voltam eléggé bátor…
- Mert féltél hogy lenyellek keresztbe vagy mi?
- Nem tudom… Nem akarom hogy most válaszolj… csak gondolkozz… jó?
- Jó… - Sóhajtott a lány. –De olyan hirtelen mondtad, hogy egyszerűen fel se tudom fogni…
- Tudom… csak azt kérem hogy gondolkozz ezen… jó?
- Igen… Most le kell tennem…
- Mia… Szeretlek… és nagyon hiányzol…
- Nekem is… Szia… - Megszakadt a vonal.

Soulness felsóhajtott úgy tett mint aki nem emlékszik mi is történt tegnap. Meglátogatta az ablakon át besettenkedő fényt, és napfürdőzött egy kicsit. Majd visszavonult, és lehúzta magáról a felsőt. A szekrény felé vette az irányt, hogy keressen magának valami rendes ruhát. A fényben a háta még fehérebbnek látszott, szétálló hajszálai mint egy glória zárták körül a fejét. Felemelte és behajlította a térdét, hogy arra terítse rá a kiválasztott ruhát. A hasára nézett. Már nem látszott Micha kéznyoma, de még mindig érezte az éles körmöket.
- Talán túl szigorú voltam vele…?- Futott fel sötétzöld tekintete egy vörös pólóra, és a következő percben felvette. Kellett egy kisebb csatát vívnia, mire átdugta a fejét a póló nyakán. Mikor végre kijutott a szekrényre nézett, és a saját árnyékát. –De vékony vagyok… - Felemelte a pólót a derekától, és forogni kezdett. –Sohasem voltam még ennyire gebe… - Gyorsan visszahúzta a hasára a pólót, és levette a nadrágját. Miközben lecsúszott róla a nadrág végig az árnyékot figyelte. A vékonyka lábait ahogyan magától végigcsusszan az alsó. –Hogy szerethet engem bárki is… Egyáltalán hogy mondhatja bárki is hogy gyönyörű vagyok…? –Kilépett a nadrágból, és levett egy vékony fekete halásznadrágot, és felhúzta magára. –Ez is nagy… - Siránkozott. Levett egy övet, és behúzta a nadrágba. „Meg kéne keresni a többieket…Amúgy is régen ültem már motoron…” Elterelte a gondolatait, és megvakarta a fejét. „Tuti hogy valami bárban nyomatják magukba a sört…” –Levette a kezét a fejéről, a következő pillanatban megkövülten emelte fel a tenyerét. Fekete hajszállak voltak benne…

- Na ne! –Soulness ijedten söpörte le a kezéből a hajszálakat. –Nem, nem, nem … - Remegő tekintettel követte a haját ahogyan lehull a földre. Napsütésben tisztán látszottak. –Hullik a hajam… - Kapkodni kezdett, keresett egy sapkát, és a fejébe húzta. Óvatosan kisimította a fekete hajzuhatagot, és kirohant a tükörhöz. –Nem akarok kopasz lenni… - Nyöszörögte kétségbeesetten. Ijedten kapta fel a fejét. A tükörben egy másik arc nézett vele farkasszemet. Nem volt az a Soulness akinek hitte magát. Soulness a saját karjaira nézett a tükörben. Betegesen vékonyak voltak, és halál fehérek. Az arcára nézett. Zöld szemei szürkés karikákkal köszöntek vissza neki a tükörből. Egyszerűen lesújtotta a saját látványa. Tudta hogy rosszul néz ki, de ez mindennél jobban megrázta. Szemeiben könnyek gyűltek, levegő után kapkodott. Torkát a sírás keserű íze mardosta.
- Ez nem én vagyok!!! –Üvöltötte felkapott egy széket, és egyenesen a tükörhöz vágta, ami abban a pillanatban ezernyi apró szilánkra tört. –Nem, nem, és nem! Nem vagyok ennyire leépült! Igenis jól vagyok! Igenis minden rendben! –Összetörten kuporodott le a szilánkok mellé. –Igenis jól vagyok… - Vállai remegtek a zokogástól. A saját látványa kétségbe ejtette. Erőtlenül nyúlt el a padlón, forró könnyei végigrohantak sima arcán, megsimogatták vörösesen csillogó ajkait, majd megnyugvásra tértek a hideg padlón. Felemelte a fejét. Ismét szembetalálta magát egy szilánkkal.
- NEM! –Ordította reményveszetten, visszatemette arcát a karjai közt lévő támaszra. –Miért szenvedek ennyit? Miért nem halok meg most ha már egyszer úgyis az sorsom! Istenem mondd miért?! Miért ennyire kegyetlen velem a világ!? –Fordult a hátára. Kinyitotta a szemét, és plafont bámulta, közben fürdött a szemeiből áradó forró víztől. Elhallgatott, és mozdulatlanul nézte a plafont.

- Ezek közül a szilánkok közül én vagyok a legcsorbább! –Suttogta. –Miért? Miért nem lehetek boldog? Miért csak a szenvedés jár nekem? Mit követtem el?! –A fiú keservesen felnyögött. Már megint a felemésztő fájdalom a gyomrából. Erőlködni kezdett, szinte moccanni sem bírt, a kín a maradék energiáját is igénybe vette. Gyötrődően vonaglott a szilánkok közt, tudva hogy senki sem segít rajta. Senki sincs a közelében aki kiemelje őt. Ha itt lenne Mia? Ő rögtön kezelésbe venné… Akkor bizonyára nem itt lenne, nem ebben a helyzetben. Nem esedezne a haláláért. És nem nyögne a fájdalomtól átszellemülten. Bizonyára a lányt tartaná a karjában, és duruzsolna neki. Vagy aludni, és közben érezni Mia illatát. Igen, hiányzott neki a lány. A jelenléte adott számára erőt. Mindennél jobban.
- Ahhh… - Soulness felsóhajtott. Abbamaradt a fájdalom, a szájából viszont csurgott a felöklendezett vér. Fekete hajára is jutott, összeragadt tőle a feje alatt. –Mia…Mia… - Nyöszörögte. –Most halok meg… - Fulladt el a hangja. A nyilallás még erősebb ütéssel tért vissza, mint eddig valaha.

A gitáros szétfeszítette magát a fájdalomtól, ökölbe szorította a kezét, de nem tehetett semmit. Engednie kellett, hogy pokol átjárja a testét. Ez a roham hosszúideig tartott, ha fiúnál most lépett volna fel először bizonyára belehalt volna, de a szervezete már hozzászokott az effajta sokkhoz. Lassacskán elmúlt mintha csak egy erős szellő hajtotta volna el. –Fel se tudok állni…- Soulness felhúzta a lábait, de azok remegve csúsztak vissza. –Meddig maradok még itt? –Nézett ki az ajtó fele… Mia…bár itt lennél… - Tekintett vágyakozóan elázott szemekkel az ajtó felé. Elhitte hogy az egyik percben belép a lány, és minden újra szép lesz. Megmosdatja, lefekteti, és álomba csókolja őt. De a zord valóság azt a tényt támasztotta alá, hogy még jó ideig itt kell maradnia a hűvös padlón, összetörve. A vércsík a száján ismét lefutott, fehér bőrén rémisztően jelezte Soulness fájdalmát. Összekeveredett a sós könnyekkel, és úgy csurgott le a földre. –Mia… - Suttogta kábultan Soulness, majd elnyomta valami, ami nem volt álom, sem ájulás, egy olyan dimenzióba került, ahol sötét volt. Sötét és mindenhol csak a fájdalmát érezte. Olyan volt mint az élet.
Késő délután ébredt fel, arra hogy fáj mindene. Kinyitotta a szemeit. Senki nem jött el hozzá, senki…

Vett egy mély levegőt, és erőlködve felült. A szilánkok még mindig körülötte hevertek. Megpróbált felállni, de nem sikerült megtartania magát. Kúszni kezdett a konyha felé, megkapaszkodott az egyik székben és úgy állt fel. Nem szólt semmit, bágyadt véres arccal körülnézett. Megtámaszkodott az ajtófélfában, és a mosdó felé vette az irányt, hogy megmosakodjon, de kétszer is elesett. Mindkettőnél megállt egy percre. Nem szólt semmit, pihent, majd felállt, belemélyesztette vékony ujjait a falba, úgy húzta fel magát, és indult el ismét. Minden egyes lépés szenvedés volt számára, legszívesebben eldőlt volna. De valami még tartotta benne a lelket. Az a kis parányi szikra, vagy valami ahhoz hasonló. Rövid idő alatt leizzadt az erőlködéstől. Már csak néhány méter választotta el a fürdőtől mikor megbotlott és elesett. Soulness fájdalmasan felnyögött, ez már túlságosan is fájt neki. Ismét megpróbált felállni, de a lábai végleg csődöt mondtak, és úgy omlott megint a földre mint egy rosszul sikerült kártyavár.

A tehetetlenségtől ismét átnedvesedett a szeme. Széttárta karjait a padlón, és várt. Hogy mire azt pontosabban ő sem tudta. Talán egy szőke angyalra, aki megváltotta volna a fájdalomtól. Átölelte volna, és segített volna rajta, vagy elaltatta volna az idők végezetéig. Meredten bámult a semmibe, már már úgy tűnt halott, csupán háta egyenletes hullámzása jelezte hogy életben van. A Mia utáni vágy még tovább morzsolta a lelkét, és fizikai fájdalomként érezte a lány jelenléte utáni sóvárgást. Ami még jobban gyengítette az a rohama volt. Ennél erősebb tüneteket még életében nem tapasztalt. Hirtelen rezegni kezdett a telefonja, majd hangosan zenélni. Soulness összeszorította a fogát és feltápászkodott. Nem is emlékezett hogyan jutott el a telefonig, csak azt vette észre hogy leül az ágyra, hátradől, és felveszi a kagylót.

- Soulness hatszor hívtalak, miért nem vetted fel?! –Micha dühös hangja csendült fel.
- Mert… Micha ide tudnál jönni…?
- Tegnap elküldtél a francba, egyedül csak azt akarom tudni hogy…
- Micha könyörgöm gyere ide amilyen gyorsan csak tudsz! –Suttogott Soulness rekedtesen a telefonba. –Megint rosszul lettem, és alig tudok mozogni…
- Szentséges isten! Rögtön megyek! Maradj ott ahol vagy! –Micha hangja megremegett.
- Nem is tudok máshova menni… - Lehelte Soulness fáradtan a telefonba. –Siess… amilyen gyorsan csak tudsz… - Kinyomta a telefont, és maga mellé csúsztatta.
Micha egész nap a telefonnál volt, Soulnesst próbálta felhívni. Le akarta hordani a fiút, de aztán mást tett. Amint meghallotta hogy Soulness ismét rosszul lett, és segítséget kér tőle, úgy ahogyan volt papucsban vágott neki a városnak, hogy a gitárosnak segítsen. Már csak egy sarok választotta el szerelme házától mikor lelépett az útpadkáról, és elesett.
- A rohadt életbe! –Micha mérgesen nézte ahogyan térdéből megered a vér. Letörölte kezével, felállt, és ismét futásnak eredt, nem törődve vérző lábával. Mikor végre megérkezett úgy rontott be a házba hogy majdnem kitörte az ajtót. Szinte rögtön megpillantotta a szilánkokat, és vért, amely végigfutott a fürdőszobáig, majd vissza.
- Soulness! –Hangja megremegett, és befutott a fürdőszobába. –Itt nincs… - Hátranézett, és bement a másik szobába. Amint megpillantotta Soulnesst, lábai ismét eszeveszett rohanásba kezdtek. –Ébredj fel…! –Rázni kezdte. A fiú látványa megrémisztette őt, Soulness holtsápadtan kékes szájjal feküdt előtte, arcát, és haját csupán a vérnyomok festették meg.

„Most mit csináljak?” –A fiú kapkodni kezdett, megérintette Soulness vékony kezét.
- Te jéghideg vagy! –Kirohant a fürdőszobába, a szoba közepén viszont megtorpant. Most mihez kezdjen? Megiramodott a kád felé, és megengedte a forró fizet. Nem engedhette hogy Soulness lehűljön… Visszarohant eszméletlen barátjához, és hihetetlen gyorsasággal kezdte lefejteni róla a ruhát. Vágyait, és szenvedélyét félrerakta helyébe, félelem, és kétségbeesés kúszott. Nem akarta elveszíteni Soulnesst. Felkarolta, és visszavonszolta a fürdőbe.
- Ez meg így túl meleg neked… - Engedte meg a hideget is, és egy kicsit várt. Visszafordult a fiú felé. –Amíg én melletted vagyok nem halhatsz meg! Nem veszíthetlek el! Inkább tudjam hogy boldogan élsz valahol távol, és ne lássalak soha többé, minthogy azt tudjam hogy meghaltál! –Átfogta Soulnesst, és dörzsölni kezdte a fiú vállait. –Nem fogsz elmenni, nem úszod meg ennyivel… - Minden erővel azon volt hogy a gitárost addig is melegítse. Elállította a vizet, és belefektette a fiút. Közben tartotta a fejét, ha elengedte volna, Soulness óhatatlanul a víz alá merül. Nem volt magánál, és ez volt Micha számára a legrémisztőbb. Lehet hogy Soulness már nem is él? Lehet hogy túl későn érkezett?
- Soulness… ébredj fel… kérlek… pofozz fel, üss meg csak lássam hogy élsz… - A markából meleg vizet öntött barátja homlokára. –Szeretném ha most kinyitnád a szemed…
Soulness meg se moccant. Micha bizalma az élet szépségben ezennel a semmibe veszett. Térdre ereszkedett a kád előtt. Fojtogatta a torkát a gondolat. Későn érkezett. Könnyei ezerfele hullottak, szőke fürtjei felitták őket.
- Könyörgöm… ébredj fel… - Suttogta reményvesztett hangon. –Mindent elnézek amit életben tettél ellenem, csak ébredj fel, és nevess rám… Annyira szeretlek… Az se baj, ha majd szétrobbansz a dühtől csak kelj fel… Tápászkodj fel kedvesem! Könyörgöm! Szeretlek! Nem érek többé hozzád… Nem csókollak meg soha, de soha… Csak kelj fel… - Megfogta Soulness ujjait. –Az együttesnek szüksége van rád… Én nem akarom életem végéig hordozni a halálod súlyát… Én azt akarom hogy élj! Mindegy hogy szeretsz vagy gyűlölsz… Csak élj… - Megmarkolta Soulness kezét, legnagyobb meglepetésére a gitáros is megszorította. Felkapta a fejét, szőke haja önkénytelenül ugrott hátra. Felállt, és felemelte szerelmét.
- Micha… hát itt vagy… - Nyöszörögte a gitáros, és átölelte.

Micha szóhoz sem jutott. Először rémült volt, és mélységes fájdalom gyötörte. Most viszont meglepettség, és öröm váltotta fel a negatív éréseket. Soulness átölelte, nem feledte a régi érzéseket, nem feledte a barátságukat, hogy ők örökké együtt maradnak.
- Végre… - Suttogta, és visszafektette a meleg vízbe Soulnesst. –Végre hogy magadhoz tértél… - Pillanatnyilag nem érdekelte hogy Soulness lehet hogy mindennek fültanúja volt, az volt a lényeg, hogy él, akit szeret.
- Mióta vagy itt?
- Régóta kedves… régóta… - Micha édes óvó pillantását senki se tudta volna szó nélkül tűrni. Ez nem a szerelmes fiú volt aki mindent kihasznál hogy közelebb kerüljön Soulnesshez, ez egy barát volt. Egy legjobb barát.
Soulness fáradt szemei a vízre tévedtek.
- Ügyes vagy… és leleményes… - Kezdte halkan. –Köszönöm…
- Mit? Gyere szállj ki! Hívok egy mentőt… Bevisznek egy kórházba…
- Ne… - Nyögött fel Soulness erőtlenül. Lábai összecsuklottak, és ha Micha nem kapja el, elesik a padlón. –Nem akarok kórházba menni… - Nyöszörögte. Alig volt már magánál.
Micha nem foglalkozott az ellenkező szavakkal, megtörölte a gitáros haját a testét, és betakarta. Felhívta Laust, jobb most nem jutott az eszébe hogyan szállíthatná Soulnesst kórházba. Vezetni nem tudott.
- Laus, azonnal gyere Soulnesshez ha kedves az életed!- Kiáltotta bele a telefonba, ahogy azt felvették.

- Mi történt?
- Soulness rosszul van, és ha nem kerül kórházba nagyobb baja is lesz!
- Ne túlozz Micha… nem halok meg… - Nézett rá Soulness kábultan. Az utolsó pillanatig tagadta volna fájdalmát.
- Gyere ide, és siess! - Michának fogalma sem volt, hogy mit fog tenni Laussal, azt viszont tudta hogy Soulnessnek orvosi segítség kell méghozzá gyorsan, mert megint sípolni kezdett.
- A fenébe is… - Suttogta fáradtan, mire Micha a szájára tette a kezét.
- Egy szót se! Nem fogom hagyni hogy elragadjon tőlem bármi is…
Hirtelen kopogtatás hallatszott, mire mindketten felkapták a fejüket. Micha kirohant.
- Végre! –Nézett a futástól lihegő Lausra.
- Miben segítsek? –Nézett rá segítőkészen a fiú.
- Híjunk egy taxit… Nem akarom Soulnesst egyedül hagyni…
- Rendben… Segítsek kihozni vagy tud járni?
Micha Lausra nézett, és könnyek szöktek a kékes szemeibe.
- Nem tud… - Sóhajtotta, és visszaindult a gitároshoz. A dobos segítőkészen felhívta az egyik taxis szolgáltatót, és beszélt velük, míg Micha összedobált néhány cuccot Soulnessnek, és kihozta a táskát.
- Menjünk ki…
- Nem kéne őt is felébreszteni? –Nézett Laus, a gitárosra, aki megint nem volt magánál.
- Nem… - Micha letérdelt kibontotta Soulness merev testét a takaróból és öltöztetni kezdte. –Nincs rá időnk… Szegény nagyon rosszul van… - Fojtotta el magában a sírást, mikor kint dudáltak egyet. –Laus, vidd a cuccait… - Soulnessre nézett ismét. –Én majd viszem őt! –Felkapta a fiút a karjaiban.
„Én nem így képzeltelek el… Azt hittem rám nevetsz majd egyszer és megcsókolsz… önszántadból… De legalább az álmaimat ne gátold meg kedves… Legalább ott hagy legyek veled…” –Vitte ki a fiút.

Laus is bezárta az ajtót, majd ő is beült az első ülésre, motyogott valamit svédül a taxisnak aki elindult.
Micha számára hosszú óráknak számítottak a percek. Soulnesst minél hamarabb biztonságban akarta tudni. Egy ideje viszont észrevette hogy Laus folyamatosan őt bámulja.
- Mi van? –Hördült rá a dobosra, aki visszakapta a fejét.
- Az oké hogy aggódsz érte, de mióta elindultunk markolod a kezét…- Vetette oda a billentyűsnek aki abban percben elvörösödött.
- Csupán csak nyugtalankodom… Semmi más…. –Titkolta el érzelmeit ismét. A mellette fekvő gitárosra nézett. „Istenem, bár mindenki megtudhatná, hogy megőrülök érted…” –Soulness fejét belehajtotta az ölébe. –Csak azért teszem hogy ne legyen neki kényelmetlen… - Hivatkozott, mikor látta hogy vörös barátja elhúzza a száját. Soulnessre nézett.

„Egyetlen szerelmem… Bár átvehetném a terhedet bárcsak én lennék helyetted beteg! Hidd el mosolyogva tűrném tudván hogy te jól vagy… Soulness… Miért téged bánt a sors…? Átveszem tőled, csak légy újra boldog… Úgy halnék meg miközben veled álmodom… nem bánnám… Az örökkévalóságig veled maradhatnék… „
Észre sem vette amikor beértek a kórházba, csak akkor eszmélt fel mikor Soulness megfogta a kezét.
- Hát mégis… behoztál… - Sóhajtott fel a gitáros szomorkásan. –Micha… nem fognak kiengedni…
- De rendbe tesznek egy kicsit, és ismét minden olyan lesz mint azelőtt! –Futott az ágy mellett Micha.
- Ne hazudj… te is pontosan tudod hogy soha nem lesz semmi olyan mint régen… soha többé… - Soulness szemeiben felcsillant az akarat apró kis szikrája
- De… Minden rendben lesz… - Micha útját elállták az orvosok, így ő lemaradt. –Szeretlek… - Formálta meg ajkaival a szavakat. Megkövülten figyelte ahogyan Soulness az ujjaival integet neki, majd eltűnik az ajtó mögött.
- Biztos nem lesz semmi baja… - Lépett mellé Laus. Micha ránézett.
- Ígérd meg, hogy nem lesz semmi baja! –Nézett rá aggodalmasan a billentyűs.
- Ígérem… De… te sírsz! –Nézett rá meglepetten Laus.
- Nem… csak… csak… - Micha letörölte a könnyeit.

- Micha… Beszéljünk komolyan… Szereted őt igaz? Látszik rajtad?
- Mi? –Micha letörölte a könnyeit. –Honnan veszed?
- Ennyire aggódsz érte… Én is aggódok… De…
- Te nem tudod hogyha Soulness meghal magával viszi a G.O.Dot is?! –Tört ki Micha. –Oda lesz minden….és ő is…
- Micha… ne… nyugi… - Nézett rá komolyan a fiú. –Nem lesz semmi baj…!
- De nem érted? Soulness halálosan beteg! –Micha idegesen rázni kezdte Laust.
- Elég! Nyugodj meg végre! –Nyomta a dobos a falnak.
Micha eleresztette magát, könnyezni kezdett, látszólag teljesen összetört.
- Szereted?
- Laus… ne… kérlek…
- Szereted?! –Laus megismételte a kérdést.
- Igen… - Bukott ki Michából, mire Laus eleresztette. –Ezt akartad hallani?! Igen, szeretem, imádom, és nem tudom hogy mi lesz velem ha ő meghal! –Üvöltötte teli torokból, hogy mindenki őket nézte.

- Oké Micha… Semmi gáz… Nyugi… Ülj le… - Laus leültette Michát, aki könnyeivel küszködve foglalt helyet az egyik széken. –Na… minden rendben… - Ült le ő is.
- Hidd el… én próbálom visszafogni magam…. De… Kijött egy orvos! –Pattant fel Micha.
- Micha! Állj! –Laus is felállt, barátja után kapott, de már késő volt. Micha odarohant az orvoshoz.
- Hozzátartozója annak a fiatalembernek akit az előbb behoztak?!
Micha bólintott, szabadon eresztette a könnyeit.
- Sajnálom, hogy ezt közölnöm kell… De…
- De?
- Sajnos ő halálosan beteg… Az első vizsgálatok azt mutatják…
- Igen, ezt tudjuk… Jobban van?
- Sikerült stabilizálnunk az állapotát, de sajnos, a betegség már megállíthatatlan… Átesett egy krízisen ami megpecsételte a sorsát…
- Oh…
- Körülbelül három négy éve lehet hátra…addig sikerül meghosszabbítani az életét… De tovább nem…
Micha úgy érezte szívét teledöfik tőrrel. Soulness mégis meghal?
- Nem… nem… nem… - Suttogta elveszetten.
- Be akar menni hozzá? –Nézett rá az orvos.
- Merre van kórterme…? –Micha felállt lassan, mire az orvos az egyik ajtó felé mutatott.
- Micha… nyugi… - Súgta Laus a fülébe.
- Nem! –Micha rohanni kezdett. Míg meg nem állította egy üveg. Felelőtlenül benézett az ablakon, és megkövült. –Soulness…!

Ott látta a gitárost infúzióval a kezében, és lélegeztetőre kapcsolva.
- Micha, megőrültél? –Ért oda mellé Laus, mire Micha a karjaiba borulva zokogott. –Micha… Férfi nem sír…
- Nem akarok férfi lenni… Soulness helyébe akarok lenni!
- Ne beszélj így… Tudod, hogy ő sem akarná hogy te a helyében légy! –Tolta el Michát magától. Nem volt hozzászokva az ilyen csöpögős szerelmi indulatokhoz.
- Alszik? –Nézett Micha az orvosra.
- Igen… pihen…
Micha besietett barátjához.
- Soulness… - Ült le a fiúhoz, de az meg se moccant. –Istenem… Tudom hogy miért nem akartad… te ezt tudtad… - Rebegte. –tudtad, de honnan…? - Hosszan szótlanul nézte az eszméletlen fiút, és közben azon gondolkozott mit rontott el, hogy ekkora fájdalmat érdemelt ki. Soulnesst elnézve nem vágyott másra csak arra hogy a fiút ismét mosolyogni lássa, hogy sóvárogjon utána amint megy az utcán közben akaratlanul is finoman ring a csípője. –Szeretlek! Meghalnék helyetted…
- Micha… Ne… - Soulness kinyitotta a szemét. –Ne mondj ilyeneket…
- De… hisz ez az igazság…
- Akkor hazudj nekem… Hazudd hogy felnevelem Tatjánát… Hogy megtanítom gitározni… Hazudd, hogy én emelem a G.O.Dot a csúcsra… Hazudd hogy Mia boldog lesz! Hazudd hogy élni fogok… Hazudj!
- Olyan mesterien fog rajta játszani mint az apja… Te fogsz minket feljuttatni, sőt már feljuttattad… Mia… ő már most is boldog hogy ilyen nagyszerű férfi lesz a gyermeke apja… És élni fogsz… Ez az igazság!
Soulness halványan elmosolyodott.

- Nem érem meg, amikor megkapja az első bizonyítványát igaz? Nem fogom már félteni mikor felhozza az első komoly fiúját… Nem… Nem fogom megérni mikor azt mondja hogy apa anya, terhes vagyok… Csak a síromnál fog ülni, és azt se fogja tudni hogy valójában ki is volt az apja…
- Hagyd abba… - Zokogott fel Micha. –ÉLNI FOGSZ, MERT ÉLNED KELL! Miának és a lányodnak szüksége van rád! És nekem is! Soulness… Ne add fel!
- Micha… - Soulness furcsán nyugodtnak látszott. Elhelyezkedett, és szilárd pillantással nézett Michára, aki viszont kétségbeesetten nézett vissza abba a két mindent elmondó zöld szembe. –Te is tudod hogy ez már egy lejátszott meccs…
- Nem is akarsz küzdeni ellene… Az elejétől fogva tudtad!!!!- Vágta a fejéhez a fiú. Az elmúlás pedig ott ült Soulness mellett. Ott ült mellette, és egyre közelebb, és közelebb, hogy egyszer majd végleg bekebelezze a fiút. És Soulness szelíden mosolygott, ő nem látta amit Micha. Ő nem látta a halált, ahogyan mellette fekszik, ahogyan lassan átjárja a testét, és lassacskán teljesen úrrá lesz rajta.
- Soulness… Küzdj!!!!!!- Térdelt le az ágy elé. –Könyörgöm… A lányodért… Miáért… A G.O.Dért… Értem…

- Micha… Minek küzdjek ha…
- Hogy elmondhasd magadról, hogy megpróbáltad!
- Elmondhatom…
- Nem harcoltál eléggé!
- Micha… hagyd abba… - Laus belépett a kórterembe. –Ne izgasd még jobban szegényt!
- Micha… Ne izgulj miattam… És ne szólj Miának! Találj ki valamit!
- Hogy jössz te ahhoz hogy megtagadd a szerelmedtől az igazságot!
- De Mia terhes… Nem lenne jó!
- De ő szerelmes beléd!
- Nem hiányozna neki..!
- De neked szükséged van rá! Nekem meg rád! –Laus nekirohant Michának, és lefogta a karjait.
- Na elég most már! Micha ha tényleg szereted Soulnesst, most megnyugszol, és békén hagyod!
- Elmondtad neki?! –Nézett Michára kérdőn Soulness.
- Elmondta… - Bólintott a vörös dobos, mire Micha leállt.
- Szeretlek, szeretlek, szeretlek! - Ült vissza Micha Soulness ágyára.

Laus nem tudott mit mondani. Az érzés ami kiíródott Micha arcára őt is komolyan elgondolkodtatta: Szerethet egy ember ennél is jobban?
Micha mérges volt Soulnessre. Azért mert szerette, és már akkor sem tudta hogy mit kezdjen barátja nélkül mikor megtudta hogy az beteg. És most maga Soulness mondja neki hogy vége… Hamarosan vége egy gyönyörű időszaknak, amikor még legjobb barátok voltak, és a G.O.D együtt volt. Vége hamarosan azoknak a gyötrelmesen kellemes sóvárgásoknak amit ő érzett Soulness ajkai iránt. Olyan jó volt akkor. Most viszont minden olyan rideg, és idegen lett számára. Észrevette hogy Soulness felé nyúl. Érdeklődve tekintett rá, mit akar most… Soulness gyöngéden Micha arcára helyezte a hideg kezét. Ez az érintés mindennél többet jelentett a billentyűs számára. Ez a kéz ami most az arcán nyugszik, hosszú idő óta először simogatja az ő bőrét. Remegve rátette ő is a tenyerét Soulness kezére. Az övé forró volt és száraz. A gitárosé viszont hideg, és zord, de olyan jól esett érezni hogy lehűti az arcát, amely felforrósodott az elhullajtott könnyektől.

- Micha… naaaa… te nem ilyen vagy… - Nézett rá Soulness. Úgy beszélt mintha Micha a gyermeke lenne. Azon a finom dörmögő férfias hangján, amit most mindenki átszellemülten hallgatott. Most pusztán egy szava is úgy hallatszott mintha egy dal lenne. Egy szomorú dal, egy sok G.O.D költemények közül. De mégis különlegesebbek, mert ezeket az őszinteség szülte, nem csak az érzelmek.
Soulness lejjebb csúsztatta a kezét.
- Nem szabad sírnod… - Kezdte szomorkásan Soulness. Micha selyembeöltöztetett pillantására, az ő szemei is meglágyultak. –Majd neked is lesz családod… meg ilyenek… értük kell majd könnyeket ejtened ne értem… én csak egy gitáros vagyok semmi más….
- Csak? –Micha elmosolyodott. –Nekem te vagy a minden…
- De ne legyek én a minden!
- Ez sajnos így történt Soulness…
Hirtelen benyitott az orvos.
- Sajnálom… De a fiatalember még gyenge… Pihennie kell… Kérem fáradjanak ki…
- Akkor megyünk… - Micha még egy utolsó segélykérő pillantást vetett Soulnessre, majd felállt. –Megígéred hogy nagyon vigyázol magadra…?
- El se moccanok…

A billentyűs bólintott, majd Laushoz fordult.
- Akkor menjünk… - Mondta, és kimentek.
Soulness egyedül maradt. Egy kitépett tollpihével szórakozott elgondolkozva simogatta vele hegyes állát. Fekete haja egyenletesen simult a vékony arcához a napfény egy- egy percnyi csillanást hagyott rajta.
Egy nappal ezelőtt még otthon volt, és aránylag jól volt. És most? Most itt ül egyedül egy hideg fehér teremben egy ágyon infúzióval a kezében mellette egy lélegeztetővel, amit ledobott magáról mert már hányingere volt a száraz levegőtől. Még csak szórakoztatni se tudja magát. Unalmasan hátradőlt az ágyban, összekulcsolta a kezeit, és a halálán gondolkozott. Vajon milyen érzés lesz végleg kiszakadni ebből a világból? Fájni fog, vagy esetleg kárpótolja őt az itt elszenvedett dolgokért. Mi lesz vele a halála után… Semmivé lesz… Porrá, amit a tengerbe dobnak. Mia dobja majd a hamvait el. Neki kell… Kötelessége hogy még egyszer utoljára engedje Soulnessnek érezni őt. Megrázkódott.
- Ohhh… Mia… - Nyögött fel. –Istenem… Miért nem találkoztál mással…? Akkor Tatjána is másé lenne…
Ezen gondolkodva nyomta el az álom…

- Apu, ne csak te csináld! –Gyerekhangra nyitotta ki a szemét. Olyan ismerős volt, annyira gyermekded, hogy rögtön felismerte.
- Tatjána…?
- Apu… csak fogd a gitárt… majd én játszok rajta… - Mondta a kislány az ölében ülve. Volt vagy hat - hét éves.
- Akkor játssz… De valami szépet…!- Mosolyodott a kicsire.
Tatjána egyszerű könnyedséggel megpendítette a húrokat. Percek alatt megtalálta a közös hangot a gitárral, és szinte rögtön ráérzett a dallamra. Soulness körülnézett. A szabadban ültek egy pléden, és kettesben.
- Nem ismerős? –Nézett fel rá a lány, mire Soulness elmosolyodott.
- Grace is Here… De nem vagy te ehhez még túlontúl pöttöm?
- Szeretnék olyan lenni mint te… Olyan hatalmas lenni…
- Hatalmas?
- Énekelj apu! Úgy ahogyan a többi fiatal lánynak énekelsz a színpadon…! Énekelj!
Soulness felkacagott. Hogy mire meg nem kéri a lánya. Halkan dúdolni kezdett, majd mikor Tatjána ismét ugyanarra a hangra tért vissza belekezdett az éneklésbe.

Én láttam az angyalokat
Sírni s felhőkön
Láttam a szomorú gyönyörű szemeiket
És szórni könnyeiket
Hívtak engem

Megállt, mire a kicsi vágyakozóan rászólt.
- Tovább tovább!

- De nem akartalak elhagyni
/Lehetetlen vállalkozás/
Nem tudtalak elhagyni
/Végnélküli vágyakozás/

Mert az én mennyem itt van
És kinyitom a szívem
/Csak neked/
Elégek a pokol tüzében
/Csak miattad/
Az én mennyországom a te szívedben van

Levegővételnyi szünetet tartott majd azt vette észre hogy a dal ritmusát dobolja a kicsi derekán.

Mikor a halál megcsókol
Érzem mérges vagy rám
És egyetlen vágyam meghalni
Ha nem vagyok veled
Gyűlölöm ezt az érzést

De nem akartalak elhagyni
/Érezni akartalak!/
Nem tudtalak elhagyni
/Végtelen kegyetlen vágyakozás/

Az utolsó versszaknál felcsengett Tatjána hangja is.

Mert az én mennyem itt van
És kinyitom a szívem
/Csak neked/
Elégek a pokol tüzében
/Csak miattad/
Az én mennyországom a te szívedben van

A mennyországom itt van… Veled

Soulness kinyitotta a szemét. Késő éjszaka volt, a szobában résnyire volt nyitva az ajtó azon áramlott be a fény egy vékony csíkba. Felült, és elhelyezkedett, eltervezte, hogy ma már ő többet nem alszik. Nyújtózott egyet, és kikémlelt az ablakon. Sötét volt, és csupán csak az éjszaka kellemes zaja mászott a fülébe. A gitáros visszasüllyedt a párnákba, és nyugodt képpel végigkémlelte a szobát. Minden fehér volt, világított a sötétben, ezt tetőzték a rakoncátlan függöny árnyékának játékai.
- Gyűlölöm az ittlétet… olyan mintha egy fehér kalickába lennék bezárva…–Morogta és felállt. Kikecmergett a férfimosdóba, hogy könnyítsen magán. Ahogyan végiglépkedett a folyosón, a betegek nyögései kísérték útját. A végén már kirázta a hideg ezektől a hangoktól, főleg azoktól a termektől menekült ahol svédül vagy finnül imádkoztak.
Mikor beért végre, egyhangúan végigmérte a piros kövekkel kirakott padlót, és közelebb lépett.

- Vajon mit csinálnak a többiek? Vagy Mia…? Biztos húzzák a lóbőrt… - Szomorkodott, és figyelte a csöndet. –És még cigim sincs… Fenébe is… - Mérgesen nézett magával farkasszemet a tükörben majd visszafordult. Nem akart vissza menni az ágyba, túlságosan aktívnak érezte magát még így betegen is, bár a beszéd egyre jobban nehezére esett.
Fogta magát leült az öregek közé, sohasem tudta megállapítani hogyan tud egy idős ember órák hosszat mélázni, gondolta most kipróbálja. Ő is álmodozott, de nem ilyen fura helyzetben… Öt perc múlva megadóan hátrahajtotta a fejét, ez nem ment neki.
Mellette ült egy öregember, aki most ránézett, vagyis csak gondolni lehetett mivel sötét napszemüveg rejtette szemeit.,. Soulnessnek gyakran nevethetnékje támadt az efféle öreges hóbortoktól, de persze ha csak a vakságát akarta vele leplezni az öreg, akkor semmi kifogása sem volt ellene.

- Miért vagy itt?
- Mert kedvel a halál…
- Nem vicceltem kölyök…
- Én sem… De miért kell ilyenkor szemüveg?
Az öreg férfi megbillentette a szemüveget, és előtűnt két hófehér szem, de pupillák nélkül.
- Oh, elnézést… - Soulness rögtön rájött mennyire pofátlan is volt.
- Semmi baj… A magadfajták úgyis hamar kiheverik a betegségüket, hacsak nem a munka elől menekülnek…
- Azt hiszem én ezt nem fogom kiheverni… És nem szeretek a munka elől menekülni… Csinálni szeretem… Szerettem…
- Miért mi bajod van…
- Na ez az amit még én se tudok… Valami bonyolult neve van… De annyi a lényeg hogy lassacskán felbomlok belülről…
- Érzem rajtad a dohány szagát…
- Nem véletlenül… - Mosolyodott el Soulness.
- És még ezek után sem voltál képes leszokni….?
- Nem láttam értelmét… Sőt most sem látom… Anyagi csődbe meg egyenlőre nem megyek…
- Hmmm… Mindennek van értelme…
- Mi?
- Mindennek van értelme a halálnak és az életnek is…
- Maga csak tudja… - A fiú megrántotta a vállát.
- Majd te is megtapasztalod… - Azzal a férfi felállt és otthagyta.

„Azért mondhatta volna hogy nem vagyok túl kellemes társaság… „
Soulness is felállt, és befelé vette az irányt. Bezárta az ajtót, és felsóhajtott.
- Mit csinálhatsz vajon egyetlen szőke szerelmem…!? –Hajtotta le a fejét hogy haja a válláról lecsorogjon. –Nem engedhetem hogy itt légy… Pedig mindennél jobban szükségem lenne a lelkedre… a kezedre… - Elfogta a vágyakozás. Odalépett az ablakhoz. –Hogy ismét érezzem az illatod… Elmondhatatlan mennyire szeretlek… és hogy mennyire hiányollak… - Hosszú csöndbe fojtotta szenvedélyes vallomását. –Pedig soha többé nem láthatjuk egymást… Nem engedem meg, hogy végignézd ahogyan álmaid pasija összeomol végleg, és meghal… Nem hagyhatom ezt… Maradjon meg benned az a kép, hogy csak szimplán gyenge vagyok és gyáva… - A telefonra nézett. –Igen, egy kegyes hazugsággal elintézek mindent… Hidd el… Így lesz a legjobb… Még lesz esélyed új életet kezdeni… és Tatjánát nevelni… ha már én nem tehetem meg… Legalább te teljesítsd amire ez a kis csöppség hívatott…. –Visszaült az ágyra. –Igen … Jobb lesz ha most már véget vetek kettőnknek… Neked más élet való, nem a szenvedés, és az önsajnálat amit ami itt mellettem vár!
Hátradőlt az ágyon, és kezébe vette a telefont.

- Tudom nagyon fájni fog mindkettőnknek, de nem találtam kellemesebb megoldást. –Lecsordult egy könnycsepp a szeméből. Azokból a zöld szemekből amelyekből nemrég még süvített a harciasság, a vágy, a remény, most üresen mélyzöld színüket elvesztve díszítették Soulness lefogyott vékony arcát. –Szeretlek Mia… És életem végéig szeretni foglak…
Hosszú csönd lett, ez arra utalt hogy Soulness ismét álomba szenderült. Az akarata semmivé lett a teste reakcióival szemben, ami csak menteni próbálta azt amit a természet közel 23 évvel ezelőtt létrehozott, és felépített. Ha aludt a fiú, lassabban tiporta le testét a saját mérge. Két évvel ezelőtt el sem tudta volna képzelni hogy a halál mennyire közel áll hozzá. Akkor még Liona jelentette számára a fényt, a mindenséget. De ez mára már gyökeresen megváltozott. Mégis sokat köszönhetett ennek a kapcsolatnak. Megtanult igaz szerelmet érezni, a szerelemmel járó elégedetlen fájdalmat, a kínlódást elviselni hogy szíve választottja egyik pillanatról a másikra elhagyja. Élete végig vonzódni fog ahhoz az emberhez aki - bár soha nem viszonozta azokat a heves komoly érzelmek amit Soulness kínált tálcán neki- megtanította igazán érezni, igazán tűrni, hogy milyen az mikor egy ember érzelmei majdhogynem viszonzatlanok.

Liona ránevelte őt az élet nehézségeire, és ezért bár Soulness soha nem említette egy szóval sem de hálás volt a lánynak. Jött Mia, aki bekötözte a hosszú úton megszerzett sebeit, és általa Soulness ismét szerelembe esett, és újra férfinak érezte magát.
Mia viszont más volt mint a többiek, hisz naiv álmai meghallgatásra, majd pedig viszonzásra leltek. Azt szerethette akit akart, de drágán megfizetett az álmaiért. Nemegyszer ő mentette meg Soulness életét, amiért a fiú megint csak köszönettel tartozott neki.
És most Soulness itt fekszik az ágyon, és véget készül vetni a lány álmainak. El akarja törölni a rózsaszín burkot. Örökre el akar búcsúzni a lánytól, még akkor is ha éjszakákon át fog is miatta zokogni.

Reggel szomorkás napsugarak simították végig fiatal de ugyanakkor barázdás arcát. Hosszú fekete fürjei elvesztették katonás egyenességüket, rakoncátlan göndör ívekkel megszínezve engedték hogy a fény megszólítsa őket. Soulness meg se moccant. Ébren volt, és tudta mi következik. Lustán felnyúlt a telefonjáért, és kikereste Mia számát.
- Érted… - Bíztatta magát, és lenyomta a gombot. Még visszafordulhat még kereshet más ürügyet arra hogy miért hívja fel a lányt most. De nem… Soulness pontosan tudta hogy muszáj ezt megtennie, egy élet múlik rajta. Jobban mondva kettő.
- Haló… - Szólt bele az ismerős nőig hang. –Sandra, ma sajnos nem érek rá, mert egy megbeszélésen kellene asszisztálnom, és már most is késésben vagyok, szóval siess…
- Hello… - Nyögte ki Soulness, meglepettségében egyszerre hármat pislogott.
- Oh… Szia Soulness… Bocs… csak… - Halkult el a lány hangja.
- Nem lényeg! –Soulness erőt pumpált a hangjába, és igyekezett nem sírni. –Figyelsz rám!? Jól figyelj arra amit most mondok! Nem akarlak látni többé! Elutazom Lionával Turkuba! Ne keress soha többé! Értetted?! –Azzal kinyomta a telefont. Megkereste a lány számát, és megnyomott egy gombot.
„Biztosan törli?” –Mintha a mobiltelefon is el akarta volna tántorítani őt.
- Igen… - Suttogta Soulness, és elfogadta a parancsot. Kikapcsolta a telefont, nem akarta hogy a lány többé hívja. Megtette… És most majdnem beleőrült. Beletaposott Mia lelkébe… Abba a lélekbe, ami eddig őt segítette.

Mia először fel se fogta mit is vágott Soulness a fejéhez, majd ránézett a telefonra, és felidézte a rövid beszélgetést. „Elutazom Lionával Turkuba… Ne keress soha többé…” Kemény szavak voltak ezek.
- Mit történt? –Suttogta magának, és felhívta Michát. A másik telefon hosszú ideig csöngött.
- Igen?
- MÉGIS MI FOLYIK OTT NÁLATOK! –Támadta le a lány zokogva.
- Miről beszélsz? –Micha értetlenkedve dadogott a telefonba. Soulness elmondta volna a dolgot?
- Soulness lelép Lionával….! Most hívott! Elküldött a picsába! Micha mi van most?! Mit tegyek?!
- Mia.. nyugodj meg… - A billentyűsön látszólag nem látszott az idegesség. –Soulnessnek most nagy szüksége van rád…
- Összetörte a szívem… - Dadogta a lány.

- Mia… Soulness el akar üldözni, ezért olyan hazugságot talált ki ami után garantáltan gyűlölni fogod őt… Ne sírj! Esze ágában sem volt hogy megcsaljon téged és a kicsit… Az egész egy nagy adag hazugság!
- De miért?!
- Mert beteg és most kórházban van… Soulnesst… már…. –Itt Micha elakadt. –Már nem lehet megóvni attól hogy meghaljon a betegségbe…
- Tessék?! –Mia úgy érezte a következő pillanatban leáll a szívverése. Soulnesst végleg elveszti?!
- Mia… Fizetem a jegyedet….csak… gyere ide!
- Micha te sírsz?! –A lány meglepve kérdezett vissza.
- Nem… - Micha próbálta eltitkolni fájdalmát. –Gyere ide… rendben?
- Igen…